A palócz nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyékkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja s azok hitté keményednek lelkében.
Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne. A tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a szegény Palyus.
A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan töltötte az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba az ilyesmit!
Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt és fütyörészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.
Alig mult el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk mi gyerekek, egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a kamrából, mintha egy bölönbika bődült volna el.
– Palyus, Palyus! – kiáltám az ajtót megzörgetve. – Mi baja van? Szóljon kend!
Semmit sem válaszolt.
Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágott a szemem közé s kénkő-gőz tódult kifelé, odabent pedig dobogott a palló, mintha két ember viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló szusszanás vegyült olykor a zsivajba.
Ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondtam neki, hogy a Palyussal történik valami.
– Bolond vagy, fiam, nincs annak semmi baja. Benneteket ijesztget a vén imposztor.
S hogy ezt mingyárt be is bizonyítsa, felnyitá a kamraajtót s visszaadta a Palyus szabadságát.
Az halálsápadtan, erőtlenül támolygott ki, mintha kilencz esztendeig szagolta volna a börtön penészvirágát.
– Késő! – hörgé. – Már késő van!
– Mi van későn, te medve, te!
– Már aláírtam a kontraktust az ördögnek! – lihegé és a fogai vaczogtak.
– Bolondokat beszél kend, Palyus – szóltam én közbe. – Már hogy írta volna kend alá, mikor írni sem tud?
– Kezem keresztvonását adtam a véremmel, – mondá keserűen, s felgyűrve durva ingeujját, egy kis léket mutatott a balkarján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. – Innen buggyantotta a vért a sátán.
– Aztán mit írtál alá? – kérdé apám nevetve.
– Eladtam magamat egy rámás csizmáért, meg egy piros selyem viganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak egyetlen esztendőt engedett.
Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az öreg Palyust, ki napról-napra komolyabb lett, vasárnaponkint pontosan eljárt a templomba s napközben is sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva, levett kalappal imádkozni.
Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja! Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső pántra: nagy bagariabőr csizmáinak izmos két sarka össze-összeütődött, mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus.
Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusára, amit oly becsülettudóan beváltott. Visszaidézték minden szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését.
Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül. Ha a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt és nem tarthatta meg az ünnepi prédikácziót, vagy a határt a jég elverte, azt is mind Galandáné okozta.
Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó mosott, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka; megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gunya köt össze.
A szegény Palyust is Galandáné kisérte ki a temető-árokba.
Ez úgy ősz elején volt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedővel volt a föld borítva, mint a poéták szokták mondani, a süvítő szélben a fák zuzmarás gallyai ropogtak, zörögtek, mint a csontok.
Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér ház, mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk ebben a házban, ahol oly szomorú, olyan kisérteties volt minden.
Hát még egy-egy Lucza-nap, mely úgyis a boszorkányok napja.
Elevenen emlékszem egy ilyenre, arra, mely Palyus temetése után következett.
A juhászbojtárok hozzáfogtak a Lucza-székek faragásához, a kocsisok kereszteket pingáltak foghagymával az istálló-ajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen, – mi gyermekek pedig remegve néztük: hogyan esteledik s mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei.
Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett: apám nővére a kis leányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább szőve álmomban édes anyám meséit.
Szüleim semmitől sem féltek és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre sem látszottak venni Lucza-napját, legalább említésbe sem jött.
Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kis leánykának lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve, félájultan, összerogyva a szoba közepén s csupán szaggatott szavakkal bírta felhívni figyelmünket a kívül történőre.
Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, jajveszéklés s mennydörgésszerű roppanások.
Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sírdombok mint legelésző bárányok fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott.
Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.
Márvány-homloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, karjairól az ing letépve egészen s délczeg testéről is czafrangokban lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl melléből.
A vért picziny tenyereivel fogta föl s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak szét hogy csakhamar uj dühhel ismét visszaforduljanak.
S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya kutya után támadt a fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással csörtettek soha meg nem fogyó falkában a Palyus sírjához.
Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket, anyámmal félájultakat, ágyunkhoz vonszolt.
Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Lucza-éjjelén, egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.
Minthogy mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.
Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupak-tanácscsal mehessek.
Elől az öregbíró ő kegyelme ballagott, utána Bugó Istók uram poroszkált, nagy somfa-botjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, ki váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.
A Palyus sírjához értünk és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan volt a Palyus sírja, mint egy ujdonat uj hímes szűr. (Szegény Palyus egész életében egy ilyen szűrre vágyott) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!
A végzetes hely tele ruhafoszlánynyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő, – egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább házi vászonból: ez bizonyosan az ingváll.
Öregbíró uram csurgóra vágta a fején a kalapot és így szólt (lestük is mindnyájan a mondását):
– Már én csak a mondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Pesten sem esett az éjjel.
– Mégis, mit szól hozzá kegyelmed? – kérdik sürgetve a tanácsbeliek.
– Szólni szólnék én, – mondja az öregbíró, – csak egy nagyon nagy baj ne volna…
– Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?
– Az itten a baj, hogy ez a hely, ahol állunk s ahol ez a luczifernátus dolog esett, nagyon közel van a faluhoz és nincs elég közel a határszélhez; mert ha ez a hely, ahol ez a luczifernátus dolog esett, közelebb volna a határszélhez, azt cselekednénk, hogy odaajándékoznók a falu határát egész idáig a gózoniaknak, s akkor a gózoni bíró ő kegyelmének fájna a feje s nem a miénk afölött, hogy mi a cselekedni való. Így azonban nem adhatjuk oda a határt, mert nekünk semmi sem maradna.
E mély bölcseségnek nagyot bólintott a boszorkány-deputáczió s nyomban kiküldték a kisbírót főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, még pedig íziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a vizsgálat megkívánná, a gyanus, pokolbeli tárgyakat kezébe nem veheti.
Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel s beszentelé a kívánt helyet és tárgyakat, azalatt összegyültek a «felső vég» összes öreg asszonyai s azok csakhamar megpillantották a tépett ingváll gallérján lévő hímzésről, hogy az senki másé, mint – dícsértessék a Jézus Krisztus – a Galandáné asszonyomé.
– Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott, vén boszorkányt! – kiálták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki színről-színre láttam, mintha e perczben is szemem előtt volna, hogy az egy gyönyörű fiatal leány volt, akit a mult éjjel a kutyák szétszaggattak.
– Nem ég az meg a tűzön sem! – hallatszottak a palócz asszonyok feleselgetései.
– Majd meglássuk, hé! – mondja az öregbíró uram. – Ha Szegeden meg birták őket égetni, hát én is csak birom… vagy micsoda?
S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a Galandáné szurtos viskója felé.
Egész sereggé szaporodtunk, odaérve. A kerítésnél a két kisbíró, amint azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétkergeté vala a csőcseléket, s csupán én s a hivatalbeli személyek lettünk beeresztve. Legelől mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a füstölővel.
A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva. Befogott orral, lassan, lábújjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, főtisztelendő uram meghúzta az ajtómadzagot s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt s csak azután bátorkodtunk be.
Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején jégborogatás volt, utálatos ránczai nem árultak el semmit, még kiváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú ősz szőrszál meredezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak.
– Hogy van kigyelmed, édes néném-asszony? – kérdé az öregbíró tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, hogy egy vén boszorkányt magára haragítson.
– Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással. Nézzétek a testemet!
S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet s aszott lábain az ebharapások nyomait. Kidudorodó csontok kék mezőben, – mint valami heraldikus mondaná.
– Hihihi! – röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva – egy kis dolgom volt az éjjel.
S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgy hogy azoknak összevaczogtak a fogaik.
– Már bizonyos, ő a boszorkány! – súgá felém Buga Istók uram.
– Nem ő!… Dehogy ő – feleltem halkan vissza. – Amellett maradok, hogy a boszorkány egy szép leány volt. Színről-színre láttam.
Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól s megfenyegetett vele:
– Ej, ej! hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja. Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arczot látja maga előtt…
Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő uramat s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.