Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.
Minden érezte az Isten közeledő látogatását, a libák felriadtak éji fekhelyeiken és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát s haragosan csapkodta fölfelé. A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.
Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis eső híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. A kisértetiesen szaladó búzavetések és kukoriczaszárak megállottak, lassankint kitisztult az ég s csak a megdagadt Bágy hömpölygő vize, mely szilajan, zúgva vágtatott a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégeső volt, vagy talán felhőszakadás.
No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak s ki nem önti a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katholikus falunak lenni – lutheránus vidéken.
Megnépesült a part s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették le a folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával!
Piszkosan hömpölygött alá az ár s a partok tömött fűzbokrairól nemcsak a leveleket tépdelte le alul, de a kérget is lehámozta, itt-ott kirepedt az olvadékony földből egy darab s elmált a vízben. Hajnalra szélesebb csipke szeli majd a határt s a czikk-czakkjai is ujak lesznek!
Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon, szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!) Azután jött egy petrencze, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok…
A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipános láda s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy piczike bárány.
Az ám, most, hogy ím a partnak hozza a szél, Tót-Perenye Jánoséktól egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, az első lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a hátgerinczén, piros pántlika a nyakában. Nagyon szerethette valahol valaki!
Olyan türelmesen ül az ide-oda billenő jószágon, mintha jószántából hajókáznék, s ha mekken is néha, csak azért, mert éhes. Pedig itt még ehetik is, ha a láda bolondjában utóléri a petrenczét. Nincs valami messze… amott fordul ni a Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána, öreg láda!
Nézték egy darabig, hogy majd csak előbukkan a kanyarodónál, de meg nem láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy hogy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával…
Hanem hát azt mondja ő kigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember állítja, ki már az idén is keveselte a mezőbírói hivatalt, mert öregbíró lesz, ha élünk, esztendőre ilyenkorra.
Ámbátor, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy míg a felső végén mindenki tud róla, Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész, az alsóvégiek közül már nem látta senki.
Amennyi itt a rossz nyelv, még mingyárt másnap, ott a hálaadó misén is csak addig pihentek, míg az imádságos könyvek leveleit nyálazták, ahol pedig az Úr kimélő kegyelmét kellett volna inkább megköszönni, amiért nem sujtotta a falut… de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyujtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta.
Nyomban neki estek a gyanusítással Sós Pálnak: csak ő húzhatta ki, senki más, a ládát! Hanem ’iszen, az Isten nem alszik, rossz tűz el nem alszik, nem marad ez annyiban. Kerül annak gazdája akárhonnan!
Súgtak, búgtak, hogy (ugyan ki szopja az ilyeneket az ujjából?) ennyi meg annyi tömérdek régi ezüst tallér volt a ládában.
Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a «nagyitalú» Mócsik György, a gózoni szűcs olyasfélét mondott a minap ittjártában, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az ő száján… Ki tudhatja hát? De az már egyszer mégis bolond beszéd, az ezüst tallérokról.
Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk) benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkálszoknya, négy szélből az egyik, hat olajos kendő, nyakba való kettő, ezüst-csattos mellény, tíz patyolat-ingváll s azonfelül a mente, meg egy rámás csizma, ujdonatuj, még a patkó se volt ráverve. Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene!
Hogy az ár elmosta a csőszházat, elmosta a házasságot is. Gunya nélkül nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt, pedig beh keservesen, mint cseléd, szerezte, minden ruhadarabot egyenkint. Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az utolsó szombaton maga a vőlegény, – de most már vagy lesz valamikor, vagy sem.
Bezzeg a búbánat venné fel a Baló Mihály házát, ha a ház megvolna, s ha nem éppen amiatt venné fel, mert a víz felvette. Ágnes majd kisírja két ragyogó szemét, pedig legalább ő vigasztalná azt a szegény Borcsa gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, a tarka Czukri bárányka, akivel együtt játszott, együtt hált… Jó, hogy a czudar Bágy elöntötte a rétet is… úgy sincs már, aki selyem füvét megegye, mert a kedves, az édes Czukri bárány oda lett…
Milyen szépen rázogatta farkát még az utolsó nap, ugrándozott ott künn a verőfényen, Borcsa piczike tenyerét hogy megnyalogatta, jámbor szemeivel nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára látja.
De hátha megkerül, hátha visszahozzák?
Jött is hetek mulva valami nesze az úszó ládának, amelyiken egy bárány ült, makacsul, mintha őrizné. Látták Csoltón, sőt Még Bodokon is, körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó.
No ez, ha úgy igaz, nem lehetett más, mint a Baló-lányok kincse!
El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeríti ő a lányai igaz jószágát, ha térdig kopik is a lába.
S így esett meg a csúfság Bodokon, hogy a legmódosabb ember házát kikutatták. Istenem, de csak nagy úr is a törvény! Maga volt ott a bíró, meg a tizedes, mert Baló Mihály a pletyka után indulva, a hatalomhoz fordult.
De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan indult haza Baló, lányai egész a határig eleibe jöttek, ha vásárba lett vón, se várhatnák jobban.
– Megvan-e a bárány? – kérdé Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogy is merné a ládát kérdezni előbb! Még tán el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná, hogy megvan.
– Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a bíró annál az embernél, akire gyanakszom.
Apróra elbeszélte, amit tudott. Ágnes a szép fejét rosszalóan csóválta.
– Kend, az erős, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge, – szólt daczosan – és a furfang lesz a fegyverem.
Csak a gyermek nem szólt. Pedig még ő is ott volt: a leggyengébb.
Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fűt-fát kikérdezett, Gózonban is megfordult, hol egy leánya van férjnél Sós Pálnak, hátha ott lesz a ruha? De nem ment semmire, sőt még tetejébe meg is betegedett, kocsin kellett érte menni Bodokra.
Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél.
Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülő úton, nem pallossal, hanem csak puszta kézzel?…
Le kellett most már mondani a reményről is. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak rosszabbra fordul.
Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már az egészsége is.
Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot ő is. Nyolcz éves innen-onnan s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás… vagy mit is beszélek, hiszen régen nincs már anyja szegénynek!
Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utczán keresztül, hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizony Isten, kár volt a kocsiért!
Hát amint a Csorba Gergelyéktől befordulnak, a Kocsipálék csűre mögül egyszer csak szembe jön az egész előljáróság, meg a főemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, ujdonatuj ködmenben, mely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz’ a – az uj templomot szentelték itt föl a mai napon.
– Nézd, Boriskám, nézd meg jól azt a hosszúhajú magas embert – súgja kis hugának Ágnes, – az vitte el a Czukrit.
Éppen a községházához értek ő kegyelmeik, s minthogy Sánta-Radó Ferencz uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy uj zsúp kellene rá, megállottak a falu hatalmasai s műértőleg nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is!
Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy kék szemei tele lettek könynyel.
– Ne rángass hát! – förmedt rá Ágnes s eleresztette a kezét.
– Nem én… csak megrezzentem… Mintha a Czukrit láttam volna felém szaladni a levegőben.
Eközben ők is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott és tovább ment, Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek, a bizony odamegy egész közel s még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!
– Bácsi! – szólt csengő, szelid hangon. – Adja vissza a bárányomat!
A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajjon ez a szép, szomorú arczú leányka?
– Adja vissza a bárányomat! – ismétlé s a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegőben, mint egy parittyakő.
Sós Pál odanézett fanyarul, azután megigazította hátul palóczosan fésűre fogott deres haját s nyájasan kérdé:
– Miféle bárányodat, fiacskám?
– Az én Czukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól…
– Nem láttam én a te bárányodat soha – szólt szemlátomást kedvetlenedve. – Takarodj innen, azt mondom…
Aztán odafordult a tanácsbeliekhez:
– Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen…
– Be ám, – de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.
Fülig vörösödött ő kigyelme a bíró gúnyos vádjára.
– Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban…
A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá ködmönét s kezét elővonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.
– Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő Istenre…
A gallér-zsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott s a nehéz új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csipőktől egyszerre lecsapódott a földre.
Boriska sikoltva egy szökéssel termett a leesett ruhadarabnál.
Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következő esküszó. Jó is, hogy ott akadt.
– Czukri, kis báránykám! – kiáltott fel a leányka fájdalmasan.
Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott…
Ügyes szűcsmunka és szép tisztára mosott báránybőrből volt az egész bélés, hanem az ismerős közepe mégis a legkülönb.
A kis Baló Borcsa könyhullatásával még tisztábbra mosta.