Háromnegyed hat óra lehetett, a mikor Della Riva hazaérkezett. A körúton sorra nyitogatták a boltajtókat; a kapuban ujságkihordókkal találkozott, s az udvar szemtelenül világos volt, noha vizkereszt tájékán jártak.
Mialatt fölsietett az első emeletre, megdicsérte magát azért az ötletért, hogy a kocsiját a szomszéd ház előtt állíttatta meg. Pedig nem gondolta, hogy az idő már ilyen későre jár.
Lakásának ajtajához érve, Della Riva, a nagy tenor – a kinek páratlan hangját, tökéletes énekművészetét és csodálatos színjátszó tehetségét Európa minden nagyvárosában magasztalással emlegették, az ifjú Siegfried, Tristan és Parsifal utólérhetetlen s felejthetetlen ábrázolója, a ki bayreuthi ünnepeltetése óta a jelenkor minden tenoristáját elhomályosította – megállt, előkereste zsebéből a lakása kulcsát, majd, óvatosan és nesztelenül, a hogyan csak a betörők tudják, kinyitotta az ajtót, beperdült a nyíláson, belülről ujra bezárta az ajtót, s mindezt oly hangtalanul végezte, a hogyan a tündérek járnak.
A sötétes előszobában nem volt egy lélek se. Nesz se hallatszott. A cselédség még aludt.
Della Riva vigyorgott.
Besurrant a fürdőszobába, s teljes biztonságban érezve magát, levetkőzött a vak homályosságban. Aztán hóna alá kapta a holmiját s beosont a hálóterembe.
A hálóteremben mély sötétség volt, de Della Riva ezt a sötétséget nem találta barátságtalannak; jól ismerte a járást. Nem ütközött bele semmiféle bútordarabba; a motyóját letette a rendes helyére, s nem csinálva több zajt, mint egy kisértet, bebujt az ágyába.
Istennek ajánlotta lelkét, erősen elhatározta, hogy meg fog esküdni minden szentekre, sőt ha kell: az anyja emlékére, – mert a becsületszó már régóta nem számít, – hogy már egy órakor itthon volt, megigérte magának, férfiszavára, hogy minden csillagot le fog tagadni az égről, s aludni készült.
De ebben a pillanatban világosság támadt a teremben. A középső nagy villamos lámpa hirtelen kigyulladt.
Oda pillantott a felesége ágyára. Üres volt. A hálófülkében senki.
Felesége a terem közepén állott, már egészen felöltözötten.
Az egész jelenet szinpadiassága, de különösen ez az utolsó körülmény, a lehető legrosszabbat jelentette. A korai öltözködés lehetetlenné tette a kibékülést.
– Hol voltál, gazember? – szólalt meg az asszony.
– Hagyj aludni! – felelt Della Riva, s megfordult a másik oldalára.
Tudta, hogy ennek a felszólításnak nem lesz foganatja, de abban reménykedett, hogy ha hamarosan alvást tettet, talán mégis csak kibúvik a páczból, legalább egyelőre.
– Előbb mondd meg, hogy hol voltál, gazember? – ismételte az asszony, s a hangja kizárta annak a lehetőségét, hogy Della Riva elhalaszthatja a beszámolót.
– Hagyj aludni, ha mondom! – ismételte a nagy tenor, egy kissé türelmetlenkedve és egy kissé rimánkodva. – Tizenegykor próbám van.
– Tizenegykor próbád van, és világos nappal jössz haza?!
– Azt akarod, hogy a próbán olyan álmos legyek, mint egy kutya?! Idegessé akarsz tenni, hogy miattad megint összevesszek mindenkivel, és aztán megint vándoroljunk, egy olyan országba, a hol még nem voltunk?! Ha ezt akarod, ezt ugyan elérheted!
– Azt akarom, hogy valld meg: hol voltál, mit csináltál?!
– Hol voltam, mit csináltam?! Mintha nem tudnád! A kávéházban voltam és semmit sem csináltam!
– Reggeli hat óráig? Mért nem mondod mindjárt, hogy ujságot olvastál?!
– Azt is. Az uj darabnak fél tizenkettőkor volt vége. Mire lemostam magamat és leülhettem vacsorálni, a vendéglő órája éppen éjfélt ütött. A törzsasztalnál sokan voltunk; megittam egy korsó sört. Aztán átmentem a kávéházba, elolvasni az ujságokat. Mikor éppen haza akartam jönni, akkor jött oda a Doktor Frank, a ki már megírta a czikkét, és elbeszélgettünk.
– Egészen addig, míg jöttek a reggeli vendégek?
– Miért ne?! Megittunk két üveg sört, és elbeszélgettünk egyről-másról. Az uj darabról, a színházról, az igazgatóról, a te dolgodról… A Doktor Frank olyankor végzi el a munkáját. A Doktor Frank szerkesztő, és nem beteg öregasszony, a ki éjszaka már csak nyögni tud.
– Ebből egy szó se igaz, gazember! A Doktor Frank tisztességes ember, a ki kiissza a feketéjét és hazamegy a családjához, de nem ül veled a kávéházban reggelig, csak azért, hogy a te hazugságaidat hallgassa… egy olyan öreg ember! Különben meg fogom kérdezni tőle.
– Mondtam én, hogy csak a Doktor Frank volt ott? Voltak ott mások is, és majd emlékezni fogok rá, hogy a Doktor Frank mikor ment haza! Sokan voltunk; odajött például a Doktor Ringler is, a mikor éppen haza készültem. Azzal is beszélgettem. A te dolgodról is. Mikor beszéljek az ujságirókkal, ha nem egy uj darab után?! Vagy azt akarod, hogy rájok se nézzek? Hát jó. Majd fütyülök rájok. És ők nem fognak belefáradni ennek az embernek a magasztalásába, a ki fütyöl rájok; ők majd ki fogják irni az ujságba, hogy: »Ennek a művésznek kevés évenkint ötvenezer márka; ennek a művésznek hatvanezret kell adni! Fütyöl ránk, de hatvanezret kell adni neki!«
– Az első szótól az utolsóig hazugság. Te nem voltál a kávéházban, nem volt ott a Doktor Frank, és nem volt ott a Doktor Ringler…
– Még ma este felviszem hozzád a Doktor Ringlert a páholyba, és ki fogja neked jelenteni, a saját becsületszavára…
– Akkor a Doktor Ringler is hazudni fog. Megmondjam neked, gazember, hogy hol voltál?! Előbb az egyik kocsmában, aztán a másikban, nem tisztességes emberekkel, hanem olyan csirkefogókkal, a milyen magad vagy! Ittál sört, bort, pezsgőt, grogot, pálinkát, whiskeyt, mindent, és egyik czigarettát mindjárt a másik után szíttad el, csak azért, hogy elveszítsed a hangodat és tönkre juttass engem! Mikor aztán tökrészegre ittad magadat, elmentetek valami lebujba, egyik lebujból a másikba!… az egész éjjel rossz helyeken jártál, ki és be, be és ki!… hogy merre?… elgondolni is utálat!…
– Jól van, legyen igazad!
– Megvallod?
– Nem vallom meg. Aludni akarok.
– Nem fogsz aludni. Ha fenn tudsz lenni olyankor, a mikor a tisztességes emberek alszanak, most már csak maradj ébren. Persze, ki akarod aludni magadat, hogy holnap ujra kezdhesd!
– Úgy?! Jól van, nem bánom. Ezentul nem fogok aludni, mert nem lehet. Ha aztán a sok álmatlanságtól minduntalan berekedek, és végre, lassankint vagy hamarosan, egészen elpusztitod a hangomat: akkor csak kornyikálj te magad!… majd meglátjuk, jobb lesz-e akkor?!… Nekem mindegy, mert nekem nem kell egyéb, csak egy korsó sör. Hanem neked kell a pénz, sok pénz kell… hát csak keresd meg magad!… meglátjuk, meg tudod-e keresni?!
– Nekem kell a pénzed, gazember?!… Mered mondani, hogy nekem kell?!… Kell ám, de nem nekem, hanem azoknak a teremtéseknek, a kik… Azoknak, a kiktől jössz, szennyesen, borszagúan… Fuj!
– Tessék! Ne aludjam azért, mert ő veszekedni akar! De én nem akarok és nem fogok veszekedni, azért se! Beszélhetsz akármit, ezentul nem szólok egy szót se. Veszekedjél magadban, ha veszekedni akarsz!
– Én nem veszekedni akarok, hanem azt akarom, hogy élj tisztességesen, a hogyan mások élnek. Hol láttál te, a pályatársaid között, olyan alakokat, a milyen te vagy?! Ki él úgy, mint te?! Van a szinháznál még egy művész, a ki iszik, mint a gődény, éjszakázik és bűzös lebujokba jár?! Mindegyik rendes ember; komolyak, tisztességesek, úriemberek, mintha kereskedelmi tanácsosok volnának. Vacsora után hazamennek, vagy otthon vacsorálnak; kimélik a hangjukat, vigyáznak az egészségükre, becsületes életet élnek, nem olyat, mint a csirkefogók; nem ülnek reggelig pálinkásboltokban, a hol vágni lehet a füstöt, nem dobatják ki magukat nem tudom miféle rossz helyekről, nem henteregnek részegen a hóban vagy a sárban. És tanulnak. Csak te nem tanulsz, mert azt hiszed, hogy neked az már nem kell; pedig az ujságírók hazudnak, mert te nem tudsz semmit. Ott a Tornabuoni. Az már megengedhetné magának, hogy azt csináljon, a mit akar. A közönség szereti; nem sokkal keres kevesebbet, mint te; nagyon kiváló művész. Azért úgy él, mint egy miniszter. És tanul. Nem láthat meg az utczán egy énekmestert, hogy el ne híjja és leczkét ne vegyen tőle. De az nem is fog ám a szeméten meghalni! Meg a többi. Még egy kardalost se találsz, a ki elmenne veled tivornyázni; csak a csirkefogók járnak veled. A művésztársaid úri társaságokba járnak; mértékletes, kifogástalan életet élnek; vigyáznak a hírnevökre és az egészségükre.
Della Riva nem állhatta meg, hogy el ne rikkantsa magát:
– És ha a fejök tetejére állnak, akkor se tudják azt, a mit én. Én nem járok úri társaságokba, mert nekem az nem mulatság, mint nekik; de ha énekelek, akkor elsöpröm valamennyit. Nekem nem kell bepólyálnom a torkomat, nem kell félnem a füsttől, és nem kell orvosi engedelem, ha egy korsó sört akarok inni. És aztán? Aztán semmi. Nekik, nekik minduntalan van valami bajuk; hol az egyik nyavalyás, hol a másik. Nekem soha semmi bajom. Nekem nem árt az, a mitől ők köhögnek, prüszkölnek, krákognak, vért izzadnak; nekem nem árt semmi. Egészséges vagyok, fiatal vagyok, fütyülök rájok és fütyülök rád!
– Igen, most fütyülsz rám, de mondd, hol volnál akkor, ha én elő nem kereslek a szemétből?
– A szemétből? Miféle szemétből? Most hallom először, hogy az, a ki műegyetemet végzett és megszerezte az oklevelet, az semmi, csak afféle szemétember! Hol volnék? Mérnök volnék! Elvettem volna egy szép, fiatal leányt, egy háziúr leányát, nagy hozományt kaptam volna, ülnék a pénzemen, nem kiabálnám ki a tüdőmet, hanem csak a magam mulatságára énekelnék, a törzsasztalnál, egy korsó sör mellett!… Szavamra, most is meginnám egy korsó sört!
– Mérnök volnál, öt márka napidíjjal, és nyakig ülnél az adósságban, mert már régen elittad volna a hozományt, nem egy hozományt, hanem kettőt, vagy hármat is, ha ugyan a háziurak olyan könnyű szerrel adnák oda a lányukat az olyan korhelyeknek, a milyen te vagy!… Én, én emberré tettelek! Tanítottalak; művészt faragtam belőled! Vagy talán nem tőlem tudod, a mit tudsz?! Nem nekem köszönöd, hogy ma már ötvenezer márkát kapsz évenkint, és szórhatod a pénzt, a kisasszonyok örömére?!… Most persze, hogy kikefélkedtél, hogy úrrá tettelek, fütyülsz rám! Ez a hála. A milyen az ember, olyan a hála. De várj. Még rám szorulhatsz! Még megtörténhetik, hogy abból a kevésből kell meglenned, a mit én kereshetek! Még megtörténhetik, hogy el kell szerződnőm valahová, akármilyen kis fizetéssel, vagy énekleczkéket kell adnom, hogy eltarthassalak! Mert ha igy haladsz tovább is, ennek más nem lehet a vége. Elbizakodottságodban összeháborúzol a félvilággal, elbizakodottságodban nem tanulsz, elbizakodottságodban eliszod, elkorhelykeded a hangodat. Már most is van öt-hat operaház, a honnan búcsúzás nélkül állottál tovább, a melyet elrugtál magadtól, s a hová nem mehetsz vissza. A hangodnak nemsokára boríze lesz; tanulni nem tanulsz, még azt a keveset is elfelejted, a mit valaha tudtál. Már most is meglátszik rajtad, hogy a hanyatlás nálad idejekorán megkezdődött!… Harmincz esztendős vagy, és már gurulsz lefelé, lassan, de biztosan! Persze, te ezt nem látod, nem hiszed; elbizakodottságodban csak azt hiszed el, a mit a Doktor Frank, a Doktor Ringler, meg a többiek összehazudnak. Hanem én őszintén beszélek veled, nem úgy, mint ők, és megmondom, hogy mindez nem igaz, hogy ez a sok magasztalás csupa túlzás, és hogy nemsokára másképpen fognak rólad beszélni. Tegnap este is… azt hiszed, hogy a közönség megbolondult a lelkesedéstől? Nem, nem bolondult meg.
– Mért? Talán nem voltam jó?
– Még kérdezed? Hát ha a Doktor Frank és a Doktor Ringler azt mondták neked, hogy meg lehetsz magaddal elégedve, akkor ezek az utolsó emberek a világon.
– Igazán rossz voltam?
– Nem rossz, hanem silány.
– Végig hallgattad az előadást?
– Végig.
– Azt hiszem, nem voltál ott; csak boszantani akarsz.
– Ott voltam végig. Csak azért nem mentem be előadás után az öltözőbe, mert előre tudtam, hogy úgy se kisérsz haza.
– És végig rossz voltam? Még az utolsó felvonásban is?
– A vége felé egy kicsit felocsudtál. Nem mondom, a nagy jelenet, az csak ment valahogy. De előbb… ugyan hol járt az eszed?… Szabad ilyen lomposan játszani? Ki ez a Phoebus? Egy olyan tökéletes gavallér, a milyen talán nincs is a világon! És te, te olyan voltál, mint egy hetyke csizmadia legény!
– Ha éjfélkor itthon vagyok, másképp beszéltél volna.
– Nem mondtam volna mást. Azt képzeled, a közönségnek tetszettél? Nem láttad, hogy semmi se akar hatni?
– Azt az opera tette. Egy ilyen gyönge munkának, a melynek a szerzője csak műkedvelő, nem lehet nagy hatása.
– És mit csináltál a balladával? Mondd, mért haraptad ketté?
– Észrevetted?
– Már hogyne vettem volna észre!
– Pedig nem volt olyan nagy hiba. Te vagy az egyetlen, a ki fennakadtál rajta. Mások észre se vették.
– A kinek nincs füle, az nem akadt fenn rajta. De vannak ám zeneértők is.
– Igen, fenn a páholyban. A ki elvesztette a hangját, vagy a kinek sohase volt, az egytől egyig zeneértő.
– És neked nincs más mentséged, csak ez?
– Nincs szükségem mentségre. Az egész egy pillanatnyi megfelejtkezés volt. Nem tanultam meg jól, és vége. Ez a szerep nem is érdemli meg, hogy valaki jól megtanulja. Másutt sohase fogom énekelni; egy hónap mulva itt se. Köszönjék meg, hogy elénekeltem. És most már hagyj aludni.
A szigorú birálat idegessé tette. Évek teltek el, hogy nem hallott egyebet, csak bókot, s nem olvasott mást, csak magasztalást. Ez hidegen hagyta; »egy korsó sör« is több gyönyörűséget szerzett neki, mint minden dicsőités. Hanem az otthon hallott sok leczke hatott rá; feleségében még most is csak a mestert látta, és ez az asszony, a kinek a zenei érzéke iránt valami babonás tisztelettel viseltetett, itéletének kiméletlen őszinteségével mindig felizgatta egy kissé. Amúgy is félt tőle, maga se tudta mért.
Néha eszébe jutott, hogy ők tulajdonképpen gyűlölik egymást; de a sör, vagy egy szép leány, elfelejtetett vele mindent.
– Ne aludjál! – csattant fel az asszony szopránja. – Nem fogsz aludni, a mig meg nem engedem! Végig fogsz hallgatni, mert úgy akarom! Akkor beszélek, a mikor nekem tetszik; ha aludni akarsz, gyere haza korábban!
Della Riva a fogát csikorgatta.
Azokra a szerencsétlenekre gondolt, a kiket Kinában úgy büntetnek, hogy halálukig nem szabad elaludniok, s a kiket akképp tartanak ébren, hogy a hóhér, mihelyt egy pillanatra elszunnyadnak, felránczigálja a szemhéjukat.
– Mit akarsz még? – hörögte dühében.
– Meg akarom mondani, még egyszer és utóljára, hogy ezt az életet nem tűröm tovább! Nem tűröm, hogy eltékozold az egészségedet, a hangodat, a munkabírásodat! Tartozol nekem vele, amiért embert faragtam belőled, hogy szakíts ezzel az életmóddal, és ne várd meg, míg végképpen lejárod magadat!… míg rájönnek, hogy nem vagy senki és semmi, csak annyit tudsz, a mennyit én beléd verek!… hogy ne várd meg, egyik kocsmából a másikba tántorogva, míg tönkre méssz, míg mindenünnen kidobnak! Tudd meg, hogy már nem vagy az, a ki voltál! Tudd meg, hogy már félig elittad az eszed! Ezt még nem vette észre mindenki, és a ki észreveszi, nem mondja meg neked. De én megmondom! Tudd meg, hogy legutóbb is, a mikor Lohengrint adtad, olyan silány voltál, hogy az, a ki tavaly látott, mondhatom, nem ismert rád! Pedig Lohengrin nem műkedvelő munka; érdemes megtanulni. Valamikor tudtad is, de most már, úgy látszik, a hülyeség környékez. Akkor nem mondtam meg, mert akkor hazajöttél. De most megmondom. És azt is megmondom, hogy ennek az életnek most már vége legyen, mert ha még egyszer igy jössz haza, olyan botrányt csinálok, hogy egy hétig rajtad nevet az egész város, és te… te örökre megemlegeted!
A nagy tenort elöntötte a düh. A botránytól nem félt ugyan, mert tudta, hogy az asszony csak fenyegetőzik, de bántotta a hiúságát, hogy az egyetlen bíráló, a kinek a véleményét, akarva, nem akarva, tiszteletben tartotta, ilyen rettenetesen lebecsüli. És még inkább bántotta az, hogy tehetetlenül kell tűrnie a házi fenyítéket. Majdnem leragadt a szeme, és a rákényszerített vezeklés még egyre tartott; s hiába toporzékol, nem lehet aludnia, nem lehet, nem lehet!
Már csak egy gondolata volt: ugyan miképpen boszúlhatná meg magát? Hogyan torolja meg azt az embertelenséget, a melylyel az asszony szándékosan teszi lehetetlenné, a miért most tiz évet adna az életéből: azt a kis pihenést?!
Egyszerre megvillant valami a fejében.
Tudott egy ujságot, a mely az asszonyt nagyon érdekelte, és ez az ujság nem volt kellemes. Sőt azt is sejtette, bár sehogy se tudta beleképzelni magát a másik helyzetébe, hogy az asszonynak, a ki épp oly szertelenül érzékeny és indulatos természetű, a mily végtelenül gondtalan és könnyelmű ő maga, ez az ujság fájdalmat fog okozni. Annyira tisztában volt vele, hogy a rossz hír le fogja verni a feleségét, hogy, ámbátor a gyöngédség nem volt a legerősebb oldala, a nagylelkűség egy rohamában elhatározta, hogy kiméletesen közli az ujságot és mindent el fog követni a végre, hogy a rossz hatást enyhítse. Mikor megtudta a dolgot, elvégezte magában, hogy csak később mondja el feleségének a kellemetlen ujságot; előkészíti rá; a keserű igazság egy részét elhallgatja; egy pár rózsaszinű hazugsággal szép mezbe öltözteti a meztelen valóságot; füllentésekre alapított határozatlan igérgetéssel veszi el a rossz hír élét; megczukrozva adja be neki a keserű pirulát.
Ez a szép elhatározás, melyet nem egészen húsz óra óta hordott magában, most, egy pillanat alatt, elpárolgott. Boszút fog állani.
– Hát beszélgessünk! – szólt, kajánul mosolyogva. – Beszélgessünk, ha már úgy sem lehet aludnom! Vagy talán már elvégezted? Elmondtál mindent, a mit mondani akartál? Ha nem végezted el, csak folytasd! De azután, ha készen vagy, szólj, mert nekem is volna egy kis mondanivalóm. Nem akartam ugyan most beszélni erről, ráért volna holnap is, de ha már benne vagyunk, ha már úgy sem aludhatom!… Szóval, akárhogyan adtam Lohengrint, így vagy amúgy, jól vagy rosszul, tudd meg, hogy az igazgató tegnap a szobájába kéretett, és, végre-valahára, előhozta a te dolgodat. Éppen ideje volt, hogy határozottan beszéljen; mit húzni-halasztani az effélét?!… annak semmi értelme. Elég az hozzá, végre színt vallott és felelt.
Az asszony hirtelen elfelejtette minden boszúságát s minden egyéb baját.
– Felelt? Mit felelt? – kérdezte mohón. – Mondd hát hamar! Igen? Nem?
– Ahogy vesszük. Igen is, nem is.
– Hogyan »igen is, nem is«? Megadja vagy nem adja meg? Beszélj hát, ne kínozz olyan sokáig! Nem látod, hogy megöl az izgatottság?
– Mondom, hogy: igen is, nem is. Megadja és nem adja meg. Hogyan mondjam egy szóval? Majd elbeszélem, mit mondott, de hogyan beszéljem el, ha minduntalan félbeszakítasz?!
Della Riva föltette magában, hogy ki fogja élvezni a boszúját. S kortyonkint kezdte szürcsölni a mindennél édesebb italt.
– Eszedbe kell juttatnom, – folytatta s lassan, kényelmesen, tisztán szótagolva ejtette ki minden egyes szavát – hogy mi, annak idején, mit mondtunk neki. Azt mondottuk… ugy-e?… hogy mi együtt, egy városban akarunk élni, nem szerződhetünk két különböző helyre, és bár te más országban, akárhol megkaphatnál legalább is tizezer márkát, tekintettel vagyunk a szinház viszonyaira és arra, hogy én a szinháztól nagy fizetést húzok. Azért, jóllehet a művészi multad és a képességeid sokkal nagyobb igényre jogosítanak fel, és más körülmények között nem is tennéd meg, hogy kis fizetést fogadj el a működésedért, mert ehhez nem vagy szokva, mindamellett, tekintettel erre és arra, a mit tekintetbe kell venni, nem kívánsz nagy összeget, csak a képzelhető legszerényebb fizetést, mondjuk: ötezer márkát, sőt négyezerig is lemehetünk, hogy éppen ezen ne múljék, mindössze annyit, hogy ne működjél ingyen. Nos, az igazgató, mikor ma bementem hozzá, elmondta, hogy ajánlatunkat már régen elébe terjesztette a vezetőségnek; de nagyon nehezen ment a dolog, ezért meg azért; ő maga javasolta és mindent elkövetett, a mi rajta állott, hogy ajánlatunkat a vezetőség el is fogadja, de… és ekkor ötölni-hatolni kezdett… a dolog igen bajos, mert a szinház személyzete igen nagy, és éppen az a szerepkör, a melyet elláthatnál, már sokszorosan be van töltve… szóval a vezetőség kívánságunkat természetesnek találja… és belátja, hogy ajánlatodat, mely érdemeidhez képest rendkívül mérsékelt és szerény, köszönettel kellene elfogadnia… de nem teheti túl magát a nagy nehézségeken, és nem szerződtethet… hanem, méltányosságból… minthogy igényeidet nagyon jogosaknak tartja… és hogy mégis együtt maradhassunk… uj szerződést köt velem és fölemeli a fizetésemet a kívánt ötezer márkával.
Aztán, mint a ki jól végezte a dolgát, lehunyta a szemét és a következő perczben már aludt.
Az asszony elsáppadtan nézett maga elé.
– Nem kellek nekik! Ingyen sem kellek nekik! – suttogta.
Valami szédülésfélét érzett, s leült arra a székre, a melyet a legközelebb talált.
Nem kell többé, ingyen se, ő, az Európaszerte híres Wagner-énekesnő, az a művésznő, a kinek a lába elé, alig tíz évvel ezelőtt, tálczán hozták a dicsőség és az ünnepeltetés minden örömét, a ki azóta is sikert sikerre halmozott, a ki a maga művészetének olyan mestere, hogy világraszóló hírnevű énekest tudott faragni egy teljesen tudatlan, léha, lélek és művészi érzék nélkül való fiatal legényből, ebből az emberből, a ki itt hortyog, mellette!
A tükörbe pillantott.
Még alig mult el negyven éves. Egyetlen ráncz se volt az arczán. Szépnek, fiatalnak látta magát, olyannak, a milyen tíz esztendővel ezelőtt volt; csak éppen valamivel teljesebbé vált azóta a szépsége. Elgondolkozott. Különös! A hangján se vesz észre semmi változást; éppen olyannak hallja, a minő akkor volt, a nagy diadalok idején! Semmiben sem változott azóta; csak idősebb lett pár évvel. Nem látja, mi az, a mit elveszített; nem látja, mi lehet rajta, a mi elárulhatná a negyven évét. De mások már látnak rajta valamit. Az arczában, a szemében, egész alakján. Bizonyosan a hangján is észreveszik ezt a valamit. A kort!
Milyen rövid az élet!
Egy-két sietős ölelés, a véget nem érő fáradozás, a vissza-visszariasztott törekvés, a boszúságok, a csalódás, a viszálkodások izgalmai között, egy-két sikernek az öröme, mely nyomban elenyészik, mig az általános közönbösség, féltékenység, irígység egyre szélesebbre szövi körülöttünk a szemfödőt!… És ez az egész!
Eszébe jutott az egész élete.
A sok remény és képzelgés, a sok munka és vesződség, a sok önkéntes és önkéntelen lemondás, a sok csalódás és a sok keserűség.
Eszébe jutott a másik ember. Az első férje. Az énektanár.
Nem tudta szeretni. Öreg volt! Nem érzett hálát iránta. Öreg volt! Nem tudott megbocsátani neki. Öreg volt!
Ezt, ezt szerette. Mert fiatalon jelent meg az életében. Szerette, mert szeretnie kellett valakit. Szerette, mert szükségét érezte, hogy önként odaadjon neki mindent, a mije volt, s mert ez elfogadott tőle mindent. Szerette, mert ez kizsákmányolta őt s aztán nem törődött vele. Szerette, mert ez kinevette őt a háta megett s megcsalta minden utczai rongygyal!
De ez a szerelem is inkább gyűlölet volt.
Igen, most már tudja, hogy nem szerelem az, a mit iránta érez, hanem gyűlölet. Szerelmét megmérgezte a szenvedés, s mennél több érzés volt a szivében, annál több ott most már a gyilkoló erő.
Della Riva horkolt.
Mit tett ezért az emberért!
Fölszedte a semmiből. Urrá tette. Felnyitotta előtte a szép világát. Tanította, fáradt vele, művészszé nevelte… Szolgálatába adta egész tudását. Oda kölcsönözte neki a lelkét, hogy meghódíthassa a világot.
Mert hisz ez az ember csak automata, a kinek édesen zengő tenor hangjából az ő lelke, az ő művészete szól!
Az ő lelke, az ő művészete diadalmaskodik akkor, a mikor ezt az embert, az első hangjai után, a tapsnak az a kitörése üdvözli, mely a hirtelen támadt fergetegre emlékeztet, melynek hallatára minden művész szive megremeg az egész lényét elárasztó boldogságtól – mely szebben szól, mint szólhat a másvilág zenéje!
És az ő művészete, mely lelket önt ebbe az üres gitárba, az ő lelke, az ő gyönyörű lelke, nem kell már senkinek! Ingyen se kell!
Az ő megjelenése, kedvessége, hangja, tudása, tehetsége már csak: volt! Emezt pedig a lelkesedés rivalgásával üdvözlik, virággal árasztják el, aranyhalmokkal csalogatják, marasztják!
Mert ez fiatal!
Azelőtt is féltéssel gondolt a sikerre, a melyet férje lassankint elhódított tőle. Most úgy rémlett neki, mintha megrabolták volna. Irigyelte férje ifjúságát. Gyűlölte ezt az embert.
Oda pillantott az ágyra. Della Riva olyan nyugodtan, olyan mélyen aludt, a hogy csak a gyermekek és a nagy korhelyek tudnak aludni.
Az asszonynak felforrt a vére.
Neki a szive szakad meg, és az ott – hortyog!
Egy pillanatig azt hitte, hogy nem bír magával, hogy ennek a felbőszítő nyugalomnak és gondtalanságnak a láttára valami nagy, igen nagy bolondot kell művelnie. Otthon, Olaszországban, néha kevesebb is elég, hogy valami szörnyűt cselekedjék az ember, az indulat egy-egy pillanatában, mikor a felzaklatott vér, egy szökelléssel, felrohan az agyba. Igen, ebben a pillanatban meg tudta volna ölni.
Meg is érdemelné. Ez az ember sohase szerette őt, egy napig, egy perczig se. Csak kiaknázta. Csak kiforgatta mindenéből; csak elharácsolta előle, a mi neki mindennél kedvesebb volt. És mert ő olyan oktalan volt, hogy a szerelmet ennél a léha ficzkónál kereste, ez, cserében az ő odaadásáért, szerencsétlenné, izgalmakkal teljessé, pokolivá tette az egész életét. Végezetül most, mínthogy sorsa immár elválaszthatatlanul hozzá van kötve ennek a diadalszekeréhez, megfosztja attól is, a mi eddig a vigasztalása volt. Igen, megérdemelné, hogy megölje.
De mindez őrület. Hiszen az a kevés, a mit ő még az élettől várhat, az a kevés is, mind ennek az embernek az életétől, ennek a jövőjétől, ennek a szeszélyétől, a kegyelmétől függ.
És ha az őrület elvenné az eszét, ha az indulat, a felháborodás, a boszúszomj, egy végzetes pillanatban arra birná, hogy megölje élete megrontóját… ugyan!… hát akkor megboszúlná magát?!… akkor megtorolná azt, a mit ez itt ellene vétett?!
Nem, megölni valakit, az nem boszúállás.
Csakis úgy állhat rajta boszút, ha átadja a jövőnek.
Csak éljen, éljen minél tovább! Érje meg az öregkort, legyen az öregsége hosszú! Mikor majd neki is tünedezni kezd az ifjúsága: a bűnhödése is megkezdődik, a nemezis műve megindul magától. S mikor átlép a válságos korba: jönnek fiatalok – legények, lányok – a kik majd megfizetnek neki, mindenért!
A halál kegyelmes. Csak egy nem ismer kegyelmet: az öregkor iránt az ifjuság!
Della Riva horkolt.