Az Alhambra-szinháznak, mióta fennáll – pedig az Alhambra-szinház már száztíz éves – legnagyobb sikere egy kis zenés némajáték volt: A maláj leány.
Ezt a némajátékot két művész adta elő: egy úr és egy hölgy, a kiket a színlap Pierrot úrnak és Pierrette kisasszonynak nevezett. Pierrot úr egy matrózt játszott benne s Pierrette kisasszony ábrázolta a színes bőrü lányt.
A némajáték tartalma az, hogy egy buta és hihetetlenül ügyetlen matróz, ravasz ostobaságból, pálinkával lerészegíti az igen kevéssé művelt szépséget s aztán üldözni kezdi. A leány részeg, de ügyes; a matróz szerelmes, de hülye és ügyetlen. Kergetőzés következik, melyben a leány minduntalan megtántorodik, tántorog, tántorog, de abban a pillanatban, mikor a matróz már-már elfogja, egy ügyes mozdulattal elmenekül üldözője elől, a ki esetlenül ront utána, minden kis akadálynak nekimegy, ujra, meg ujra elszalasztja a leányt és minduntalan elbukik: hasra esik, hanyatt vágódik, lezuhan hol a jobb, hol a bal oldalára, a színpad egy magaslatáról lebukfenczezik, négykézláb mászik czélja után, felfordul, megfordul, és így tovább, egészen addig, hogy csak éppen a bőréből nem fordul ki. A zene egyre szilajodik, tempója egyre gyorsul, a leány egyre jobban s már folyton-folyvást tántorog, a matróz pedig folyton-folyvást esik, bukik, dől, zuhan, előre, hátra, jobbra, balra, egy helyben, úgy hogy utóljára a két keze és a két lába folyton forog, mint a szélmalom négy szárnya. Végezetül a sárgabarna leány megszelidül, s jeléül, hogy neki is megszólalt a szíve, tánczba rántja a már-már kerékalakban forgó matrózt, a ki a felvillamozó érintésre kiegyenesedik, felvidámul, majd utánozni kezdi imádottjának tánczmozdulatait, s a némajáték a Nagy Maláj Tánczczal végződik, mely gyönyörűen stilizált, úgyszólván eszményi kifejezése egyfelül a tántorgó bájosságnak, másfelül a legmozgékonyabb, a hatványra emelt esetlenségnek.
Pierrot úr és Pierrette kisasszony ezt a némajátékot nagy, tökéletes, páratlan, hasonlíthatatlan, utólérhetetlen, csodálatraméltó, elragadó, kábitó művészettel adták elő. Sohase élt nő, a ki több kecsességgel tántorgott volna, mint Pierrette kisasszony, és sohase élt férfi, a ki több ügyességgel, elmésséggel és tűzzel mímelte volna a bambaságot és az elesettséget. Művészetüket minden este a tetszésnek olyan orkánja jutalmazta, melyet csak taps-cziklonnak vagy taps-tájfunnak lehet nevezni.
A Maláj leány-t 2357-szer adták elő, és az Alhambra pénztári kimutatása a számok kétséget nem tűrő bizonyosságával derítette ki, hogy a Maláj leány a legjobb és legmulatságosabb színdarab, melyet valaha a földön előadtak. »A földgolyón – hirdette később az Alhambra egy plakátja – olyan színpadi sikert, mely a Maláj leány-ét meghaladta volna, eddigelé senki se tudott felmutatni. Megengedjük, hogy a Mars bolygón már nagyobb színpadi sikerről is tudnak; megengedjük, mert egyelőre nem állapítható meg feltétlen bizonyossággal, hogy a Mars bolygón nincsenek élőlények és nincsenek színházak. De a mi a földi sikereket illeti, nyugodtan mondhatjuk el, hogy minden színpadi eredmény eltörpül a Maláj leány világrikordja mellett, mert az a vakmerő állítás, hogy már volt egy színdarab, a melyet valahol Óczeániában éppen háromezerszer adtak elő: csak irígy ellenségeink ügyesen kieszelt, alávaló rágalma.«
Az ekkora színpadi sikernek mindig nagy hatása van a társadalmi életre. A Maláj leány hegemóniájának harmadik évében már nem volt előkelő tánczterem, a hol a Nagy Maláj Tánczot, bizalmas körben, számtalanszor elő ne adták volna. A műkedvelő hölgyek sokasága ugyan csak a mozdulatok egymásutánját tudta ellesni Pierrettetől, s a grófkisasszonyok többsége öt éven át igen kevés kecsességgel tántorgott, de akadt néhány, fölötte szerény vagyonú nagyúri árva, a ki majoreskót szerzett magának férjül, egyes-egyedül azzal, hogy számottevő ügyességgel utánozta Pierrette egy-két fogását. Azok a fiatal előkelők, a kik huszadik évüket már betöltötték s a harminczadikat még nem haladták meg, mind úgy jártak az utczán, mint Pierrot a színpadon, mikor a matróz már kimerülten roskad hol erre, hol amarra, a merre a maláj leány szökik. Sőt Argyll herczeg palotájában egyszer az egész némajátékot előadta két fejedelmi vér, két nagyon érdekes műkedvelő, a kik közül a hölgy három, a gavallér pedig öt királyt számlált ősei között; s ezt a nem közönséges előadást végignézték olyan személyek is, a kik az udvarból sohase szoktak kijárni az utczára s a kik azt a nyársat, a melyet még a születésük napján nyeltek el, a világért se köpték volna ki hamarább, mint közvetetlenűl a haláluk előtt.
Viszont a társadalmi siker annyira megsokszorozta a művész és művésznő dicsőségét, hogy az elismerés jeleinek hasonló aratására a földgolyón még nem volt példa. A közvélemény titokzatos méhéből rövidesen kialakult és hosszú életre kelt az a nézet, hogy Pierrot és Pierrette a legtöbbel, a legnagyobbal, a leghallatlanabbal és a legelképzelhetetlenebbel állottak elő mindama művészek közül, a kik valaha glóbusunkat tapodták. Nem egy, hanem több országban vallották a legjobban öltözködő emberek, hogy Pierrot úrnak és Pierrette kisasszonynak örök időkre ott van a helyök a világ nagyjai között.
Hat gyönyörü év multán, egyszer, egy pillanatra, úgy rémlett, hogy valamikor még ez a három világraszóló, eddigelé példátlan dicsőség is el fog halványodni, vagy legalább elhalványodhatik… Végre is a világ tovább forgott, s bár a Maláj leány minden korábban ismeretest meghaladott, még a Maláj leány-t se lehetett örökkön adni. Az Alhambra ugyan mindent elkövetett annak bebizonyítására, hogy a világ berendezése ezentúl nem lehet el a Maláj leány nélkül, s mesterségesen, ravasz cselszövésekkel buktatta el a saját darabjait, csak azért, hogy azt a hiedelmet keltse, mintha a népnek semmi se kellene a Maláj leány-on kívül, de sok hiábavaló erőfeszítés és áldozat után a század nagy némajátékának is el kellett búcsúznia a földi léttől, miután 2357 tündéri estét szerzett a másfelől sokat sanyargatott emberiségnek. És minthogy akkortájt az irodalom véletlenül pangott, a szerzők sehogy se tudtak olyan darabot írni, melyben Pierrot úr és Pierrette kisasszony valami hasonlóan nagygyal állhattak volna elő. Irtak ugyan néhány darabot, a melyeknek a vonzó jelenete az volt, hogy Pierrette kisaszszonynak tántorognia kellett benne – így például maga Holiday, a Maláj leány nagy szerzője, megírta a Becsipett menyasszony-t, egy fiatal erő pedig a Pálinkás márkiz-t, – de ez mind nem a Maláj leány volt. Pierrot úr szintén hasztalanul erőködött. Minthogy az ő számára nem irtak uj darabokat, kiásta sírjából Hamletet, s a dán királyfi szerepét azzal az uj felfogással játszotta el, hogy Hamlet voltaképpen egy nagyon ügyetlen és élhetetlen ember, a ki minduntalan hasra esik. Pierrot úr nagyon sokat várt ettől az ötletétől, de arról megfelejtkezett, hogy Ophelia tántorogjon. Azért az uj felfogás nem elégítette ki a közönséget, s Hamlet megbukott.
Szóval volt egy időpont, a mikor úgy látszott, mintha a nagy művésznek és a nagy művésznőnek végképpen befellegzett volna, és a mikor a kételkedő bölcsészek azt képzelhették, hogy Pierrot és Pierrette a legelső sorból nemsokára vissza fognak hanyatlani a másodrangú csillagok sorába, azok közé, a melyek már kevesebb fénynyel ragyognak.
Ezek a kételkedő bölcsészek nem vetettek számot azzal, hogy Pierrot és Pierrette nemcsak a művészi képzelet dolgában vertek mindent, a mi verhető, hanem ezen kívül még egy más tulajdonságukkal is túlszárnyalták kortársaikat, egy jellembeli tulajdonságukkal, a mely még ritkább, mint a hatalmas képzelet. Ezt a tulajdonságot csak nagy lelkierőnek lehet nevezni.
Úgy Pierrotban, mint Pierretteben – a kiket különben a Maláj leány-on kívül semmi se fűzött össze – óriási jellem-erő lakott. És ez a vas-erő nem tűrhette el, hogy a közvélemény, hat évi tökéletes meghódolás után, most már valami egyébbel foglalkozzék s ne az ő személyükkel.
Azt akarták, hogy a míg ők élnek, a világ mindig az ő ügyeiket tárgyalja a legnagyobb izgatottsággal s a közérdeklődésből csak a maradék jusson egyéb földi dolgokra.
Történetük azt tanusítja, hogy czéljukat elérték. Mily apró mesterkedésekkel? – csak éppen sejteni lehet. Életművészetüknek mindössze a fővonásait ismerhette fel az oknyomozó történelem. A fővonások ezek:
Pierrot folyton pénzt követelt a világtól; Pierrette, hasonlóképpen, folyton pénzt követelt, de ezen kívül egy férfit is, a ki az ő szívére méltó.
Úgy Pierrot, mint Pierrette, hol megváltak a színpadtól, hol visszatértek a színpadra. Egyszer az egyik, másszor a másik. Ha valamelyikük megvált a színpadtól, a visszavonuló nem mulasztotta el sírva búcsúzni el a közönségtől. Ha visszatértek a színpadra, mikor ujra kiléptek a közönség elé, a megilletődéstől perczekig nem tudtak szóhoz jutni. Mind a kétféle alkalommal csókokat dobáltak a népnek.
A művész is, a művésznő is úgy fogták fel a világot, hogy a többi ember egyesegyedül arra való, hogy nekik szolgálatokat tegyenek. Ebből nem csináltak titkot; mindig értésére adták annak, a kivel beszéltek; minden egyes alkalommal nyilvánvalóvá tették ezt a világnézetüket, úgy hogy e tekintetben kétség nem támadhatott. A legcsekélyebb embert se vetették meg; nem volt olyan kis ember, a kitől ne kivánták volna, a mi tőle telt; és egy alkalmat se szalasztottak el, figyelmeztetni a sorost, hogy mi az, a mi tőle joggal várható.
Mindez igen egyszerűnek látszik; pedig, úgy látszik, ez volt a módszerük.
De akármi volt a módszerük, annyi bizonyos, hogy Pierrot pénzügyei, valamint Pierrette pénzügyei és szerelmei hosszú, hosszú időn át egy percznyi pihenőt se engedtek a közérdeklődésnek.
Ime, élettörténetük, dióhéjba foglaltan:
Kevéssel azután, hogy a Pálinkás márkiz szépségeit a szabadjegyesek már túlnyomó számban kezdték csodálni, egy szép napon hire terjedt, hogy Pierrette, a nagy Pierrette, férjhez megy Borneo grófhoz.
Pierrot-n és Pierrette-en kívül Borneo gróf volt annak a kornak a legérdekesebb embere. Sok okból. Először, mert: akárhová ment, mindenüvé magával vitte vörös fezes kis majmát, a melyet egyebekben úgy öltöztetett, a hogy a török diplomaták öltözködnek. Másodszor, mert mesés rútsága már egyszerűen hódító és lebilincselő volt. (»A majmát – élczelődtek az együgyűek – azért hurczolja mindig magával, hogy ő maga valamivel mégis csak szebbnek tűnjék fel.« De ezt csak az együgyűek képzelték; valójában a gróf féltve ápolta a rútságát.) Harmadszor: senki se tudta, honnan jön, mi fán termett, milyen nemzetiségű. Főképpen azt nem tudták róla, hogy miből él. Kimutatható vagyona nem volt, és mégis úgy költekezett, mint egy sziámi király.
Borneo gróf, a kit egyre sűrűbben emlegettek, úgy hogy Pierrette már-már féltékenynyé vált, eleinte általános gyűlöletnek és utálatnak örvendett (mert csakugyan örvendett neki), de később egyszerre a maga részére hódította a közvéleményt. Azt cselekedte ugyanis, hogy három egymás után következő éjszaka kártyán elnyerte Szetuszketov herczegnek egész vagyonát, a mely vagy harmincz millióra rugott. Szetuszketov herczeget senki se sajnálta; azt beszélték róla, hogy az apja vutki-mérésen és uzsorán gazdagodott meg, miután tizezer muzsikot kergetett a delirium tremensbe és az éhhalálba. És minthogy az oroszszal egy lélek se törődött, Borneo grófot csodálatos szerencséje népszerűvé s érdekesen kedvessé tette. A szerelemben már előbb is nagy szerencséje volt; lassankint elterjedt róla, hogy Borneo grófot látni szerencsét hoz (sok hölgy nyugodt lélekkel mondhatta ezt), s akadtak babonás emberek, a kik szerencsemalacz helyett Borneo gróf kicsinyített arczképét viselték az óralánczukon. Találkoztak ugyan olyanok is, a kik azt suttogták, hogy a gróf mesés szerencséje nem volt tiszta munka, s hogy a vörös fezes kis majom megleste a herczeg kártyáját és jeleket adott a gazdájának, de ez csak regényes mázzal vonta be a kártyahistóriát s a gróf legendás alakját még inkább megnyerővé tette.
Előrelátható volt, hogy Borneo gróf és Pierrette kisasszony nem kerülhetik ki egymást. Regényük a képzelhető legérdekesebben végződött. Az esküvő csakugyan megtörtént, Pierrette megvált a színpadtól – virágeső, taps-cziklon, sírás, csókok – s a boldog pár elvonult valahová az óperencziákra.
Alig csillapodtak le azok a hullámok, a melyeket a nagy művésznő kavart fel, a műértő közönség érdeklődését Pierrot úr ragadta magához. Pierrot úr szerződését az igazgató nem ujította meg – búcsúest, virágeső, taps-cziklon, sírás, csókok – s ez a gonosz oktalanság lázassá tette a művészet igaz barátait. Nem lehetett eltűrni, hogy a művészetnek olyan jelese, mint Pierrot, az énekes-kávéházak szinpadjára kerüljön (a megbántott nagy ember tudniillik ezzel fenyegetőzött), Pierrot tisztelői fellármázták a népet, a mozgékonyabb elemek részvénytársaságot alapítottak, a mely megvásárolta az Alhambrát, elcsapta az igazgatót s ennek helyébe Pierrot-t ültette. Pierrot ujra megjelent a színen; a viszontlátás öröme nem irható le: virágeső, taps-cziklon, sírás stb.
Még lázongtak Pierrot-ért a hamar le nem csillapodó kedélyek, a mikor egyszerre, váratlanul Borneo grófné, vagyis inkább most már ismét csak Pierrette, visszatért az óperencziákról. Az történt, hogy a mézeshetek után Borneo gróf haddelhaddi kastélyából – a melyről kiderült, hogy Borneo gróf csak kölcsön kérte az öreg Exception herczegtől – miután előbb óvatosan készpénzzé tette még a hosszabb útra alkalmatlan, fölösleges fehérnemüit is, eltűnt, eltűnt nyomtalanul, még csak kénkőszag se maradt utána. Csak a vörös fezes kis majmot vitte el magával, Pierrette grófnét otthagyta.
Pierrette sírva, de boldogan tért vissza a színpadra. Természetesen óriási lelkesedéssel fogadták. A viszontlátás estéjén annyi könny folyt, a mennyit nem ontottak a szebasztopoli csaták után, és persze virágeső, taps-cziklon stb. Egy ékes szavú iró, az előadásról írva, a következő szép hasonlatokat használta: a közönség, mely nem felejthette el Pierrette-et és nem nyugodhatott bele a válásba, úgy várta őt, mint a gyermek az anya emlőjét, a hosszú várakozástól ideggörcsök között, időközben nem csinálva egyebet, csak éjjel-nappal gyüjtve a taps-erőt, úgy hogy annyi tapsot onthatott a nagy művésznő lába elé, a mennyi cseppje nem lehetett Paktolusz aranyhabjainak sem… és így tovább, nyolczadfél ujságoldalon.
De a darab rossz volt; Pierrot tehát szükségből, hódolatból, kegyeletből fölelevenítette a Maláj leány-t. Pierrot és Pierrette ujra együtt jelentek meg a színen. Ezen a szép ünnepen mindenki jelen akart lenni. A sokaság annyira verekedett a jegyekért, hogy az úrinők is leránczigálták egymás hajdíszét és a színházi pénztártól össze-vissza rongyolt ruhában, kissé megrugdosottan kerültek haza, de mégis boldogan, ha jegyet szorongathattak a zsebökben. A többi képzelhető; könnyek, virágeső, taps-cziklon stb.
Az egész világ részvéttel volt a nagy művésznő iránt, de Borneo gróf holttá nyilvánítását csak Exception herczeg tudta kieszközölni. Hálából Pierrette a herczegnek nyujtotta a kezét, s könnyáradattal kezdődő, de a szokott módon végződő búcsúest után – virágeső, taps-cziklon stb. – ismét elvonult dícsőségének színhelyéről, hűségesen követve férjét a haddelhaddi kastélyba, a hol már jól ismert minden zeget-zugot. Hanem a mitől sokan féltek, valóra vált: a változatosság kedvéért most már a feleség szökött meg a haddelhaddi kastélyból. A nyolczvan éves herczeg nem tudta fiatal feleségét boldoggá tenni, s Pierrette felháborodásában, de egyszersmind a színpad iránt való igaz szerelmétől űzötten, visszatért a színpadra. A viszontlátás öröme ismét virágesővel járt s a többivel, a mit már tetszik tudni.
Exception herczeg úgy gondolkozott, hogy ő nem így alkudott. Szerelmi bánatában még csak megvigasztalódott volna, de az a gondolat, hogy ő kegyelmessége, a herczegné, nem csak ezelőtt tánczolt kánkánt, hanem ezentúl is kánkánt fog járni, feldühitette. Dühében megütötte a guta, s olyan jól, hogy azonnal meghalt. Pierrette, a ki sokat adott úgy az illemre, mint a saját rangjára, nem tartotta volna helyesnek, hogy a temetés napján, s a következő napokon, estéről-estére eljárja a Nagy Maláj Tánczot, azért elhatározta, hogy a gyászév idejére lelép a színpadról. A gyászévet három hónapra számította, s minthogy úgyis forró nyárban voltak – a mikor a táncz hevít s még a Maláj leány se vonz – ez a finom tartózkodás és gyöngéd kegyelet, mely mindenfelé a legjobb benyomást keltette, nem került nagy áldozatába. Ez alkalommal, kivételképpen, búcsúestjét se tartotta meg, s a legcsekélyebb zaj nélkül vonult vissza fekete drapériás magányába, melyet csak egy-két jóbarát társasága derített fel, mindennap pár órára. Egy nyolczvan éves férj fiatal özvegye többnyire hamar vigasztalódik; nem csoda tehát, ha Pierrette, a kit az özvegyi fátyol kissé feszélyezett, ezt a fátyolt olykor-olykor ráakasztotta egyik-másik ifjú tiszt kardbojtjára.
Időközben Pierrot olyan ügyesen igazgatta a színházát, hogy a színház csődbe került. Ő a gyászoló Pierrette-et okolta, a ki a legnehezebb pillanatban hagyta cserben, továbbá a nyarat, és a közízlés hanyatlását, a mit határozottan ki is lehetett mutatni, mert még a Maláj leány is egyre kevesebbet hozott. De voltak, a kik azt állították, hogy a színház csődjéhez az igazgató személyes költekezései is hozzájárultak. Pierrot szeretett urasan élni és semmit se sajnált magamagától. De mindenki megértette, hogy az ilyen nagy művész nem is szíhat polgári szivart és nem ihatik kocsisbort; a nagy művészeket illeti meg a legtöbb élvezet, a legtovább tartó szórakozás, a legnagyobb kényelem és mindenből az, a mi jó és drága. Azért Pierrot balesete a legteljesebb részvétet keltette és az utolsó előadás estéjén – virágeső stb. – senkinek a szeme nem maradt szárazon.
Semmi se menthette volna azt a csunya hálátlanságot, ha Pierrot-t az egész világ elhagyja, s ha a közönség eltűri, hogy egy nagy művész, csak azért, mert nem ért a gazdálkodáshoz, nyomorúságba jusson. A közönség nem is ejtette el kedveltjét; még a tömeg szíve is megdobbant. Pierrot barátai gyüjtést rendeztek a nyomorgó nagy művész fölsegélésére és soha gyüjtés ennyit nem eredményezett. A begyült pénzből Pierrot versenyistállót alapított. Egy darabig nem akart színpadra lépni, hogy kipihenhesse a csapást, mely kedélyét rémesen lesujtotta.
Ellenben Pierrette visszatért a színpadra. Miután özvegyi fátyolát már eléggé megsétáltatta, elhatározta, hogy kezét egyik legkedvesebb ismerősének: Patricknak, a híres műlovarnak nyujtja. Időközben ugyanis arra a meggyőződésre jutott, hogy a természet gyermekei többet érnek, mint az öreg előkelők. Az esküvőt még a gyászév eltelte előtt megtartották, sőt már az elválás is megtörtént még a gyászév eltelte előtt. A vagyont tudniillik, melyet Pierrette Exception herczegtől örökölt, a műlovar nagyon is hevesen találta megtámadni, és Pierrette-nek meg kellett tudnia, hogy a természet fiai se tökéletesek. A műlovar úgy képzelte, hogy a gazdasági egyensúly azonnal helyreáll, ha Pierrette minél hamarább visszatér a színpadra; Pierrette azonban úgy gondolkozott, hogy ha már visszamegy tánczolni, magának keres s nem a műlovarnak. Azért habozás nélkül fölmondta a barátságot, kijárta a válópör siettetését – még az egyházi férfiak is örültek, hogy a nagy művésznőt lekötelezhették – és otthagyta a férjét, gazdagabban azzal a tapasztalattal, hogy: de bizony nem árt, ha az ember koronkint egy-egy öreg pénzemberhez megy nőül.
Aztán elszerződött az Eldorádóhoz. Nagy viszontlátási örömünnep, virágeső, stb.
Nemsokára Pierrot is elfuttatta és eltőzsdézte a pénzét. Ő is elszerződött az Eldorádóhoz. Nagy viszontlátási örömünnep, stb.
A következő idők története, spártai rövidséggel:
1. Pierrette férjhez megy Pyrophon grófhoz. A gróf tökéletes gavallér, fiatal, szép, kedves, nagyon gazdagnak látszik. Azt mondják, hogy görög. Búcsú a színpadtól; lásd mint fent.
2. Pierrot, a kit hitelezői nagyon zaklatnak, feleségül veszi egy vagyonos szappankereskedő még elég jó karban lévő özvegyét. Nem bolond, hogy tovább komédiázzék. Búcsú a színpadtól; lásd mint fent.
3. Pyrophon gróf elemeli Exception herczeg vagyonának utolsó maradványait. Kiderül róla, hogy ő a tolvajok királya. Pierrette-et egy kissé megvigasztalja az a fölfedezés, hogy a gróf nemcsak őt lopta meg, hanem ellopta az orosz nagykövet feleségének a gyémántnyakékét is. A Pyrophon gróf személyében megtévesztett Pierrette házasságát semmisnek mondják ki. Visszatérés a színpadra. Lásd mint fent.
4. A szappankereskedő özvegye, megelégelvén második férje költekezését, kijelenti az ujságok nyiltterében, hogy férjéért tovább egy rézgarast se hajlandó fizetni. Családi lárma. Pierrot beadja a válókeresetet s visszatér a színpadra. Lásd mint fent.
5. Pierrette megbizonyosodik arról, hogy a házasélet nem neki való. Ezentúl szabadon és függetlenül fog élni, hogy öreg napjaira egyet-mást megtakarítson.
6. Pierrot észreveszi, hogy egy idő óta Pierrette nagyon tetszik neki.
7. Pierrot és Pierrette meggyőződnek róla, hogy valamint a művészet istene, a gondviselés is egymásnak rendelte őket. Egybekelnek. Nagy családi ünnep az Eldorádóban; lásd mind fent.
8. Pierrot és Pierrette meggyőződnek róla, hogy tévedtek. Békés elválás, melyet csak a pénzügyek rendezése nehezít meg. A törvényes elválás első napját a nyilvánosság nem ünnepli meg.
9. Pierrette, a kinek anyagi viszonyait az utolsó frigy egy kissé megrendítette, férjhez megy az öreg Nonolet bankárhoz. Búcsú a színpadtól; lásd mint fent.
10. Pierrot egy ujságiró előtt kijelenti, hogy ő mindig csak a művészetnek élt, s mindig csak a közönségért fog élni-halni.
11. Az öreg Nonolet teljesíti kötelességét, és meghal, de azt a tréfát követi el, hogy egy humoros végrendeletet hagy hátra, mely Pierrette-et meglehetősen megrövidíti. Pierrette, mérgében, még a végrendelet kihirdetésének napján visszaszerződik az Eldorádóhoz. Három nap mulva fellép; a viszontlátás öröme elképzelhető.
12. Pierrot, a ki mindig hű maradt a művészethez, adósságainak rendezésére százezer ezüstpénzt kap a nemzetgyűléstől. Nyomban ezután egészsége hirtelen megrendül; hogy lábraállhasson, visszavonul a magánéletbe. Búcsúfellépés, melynek megindító részletei ismeretesek.
13. Pierrette, a kinek tapasztalatlanságával vőlegénye, egy fiatal festő, csúfosan visszaélt, lelkének egy titokzatos megszólalására annak átlátására jut, hogy ő tulajdonképpen égi arának született. Zárdába vonul, de előbb elbúcsúzik attól a tengernyi sokaságtól, melyet mindenha oly forrón szeretett. Nagy végbúcsú-ünnepély; az egész világ sír.
14. Pierrot-nak, pénze elfogyván, egészsége hirtelen helyreáll. Visszatér a színpadra; elsőrangú örömünnep, az összes járulékokkal.
15. Pierrette, meggyőződvén róla, hogy művészet nélkül a menyországban se tud élni, visszatér a zárdából a színpadra. A viszontlátás öröme már nem olyan zajos, mint a legelső alkalommal.
16. Pierrot megírja emlékiratait. Könyvében nincs egyéb, csak az, a mi a többi nagy művész emlékezéseiben, mert kezdettől végig pusztán azt irja le, hogy fiatalkorában mikor, mennyit és hogyan koplalt. Még soha se élt nagy művész, a ki meg tudta volna bocsátani, hogy a meddig a lángelméjét nem ismerték fel, neki is koplalnia kellett, épp olyan gyakran, mint a mily gyakran mások koplalnak. Már pedig Pierrot nagy művész. Mindamellett emlékiratai olyan könyvárusi sikert érnek el, a melyet Rudyard Kipling is megirígyelhet. A könyv szép jövedelmet hozván, a nagy művész egészsége ujra megrendűl. Lelép a világot jelentő deszkákról és elbúcsúzik diadalainak színhelyétől. Nagy, nagy vég-gyászünnep az összes mókákkal…
De spártai rövidséggel se lehet folytatni.
*
Sok, sok év multán, Pierrot és Pierrette ujra megjelentek a nyilvánosság előtt, együtt, a régi, tiszta, zavartalan barátságban, mint egy mitológikus pár, mint Páris és Heléna, hogy megkezdjék két évre terjedő, visszavonhatatlanúl utolsó, becsületszóra legutolsó művészi körutjukat.
Mindazok, a kik valaha Pierrot és Pierrette ügyeiben futkostak, fáradtak, segédkeztek, éljeneztek, zajongtak: meghaltak régesrégen; százan, ezren, tízezren. Ők még ekkor is maguknak követelték a közérdeklődést.