A regényíró reggeli félkilencztől tizenegyig nyargalt jobbra-balra, hogy végre mégis csak lealkudjon az adójából huszonöt forintot. Mindenki érthetőnek fogja találni, hogy a hol megjelent, kivétel nélkül a pokolba kivánták. Az adó őrei többnyire nyilt és őszinte lelkek, de vannak közöttük diplomaták is. Az utóbbiak, mellőzve a szokásos gorombaságokat, nyájasan figyelmeztették, hogy bizonyára rendkivül igaza van, de hogy ezt illetékes helyen mutathassa ki, jó lesz, ha átsétál a város másik végére. Mivel pedig az adót Budapesten sok részletben gondozzák, a takarékos regényírónak kétszer kellett bejárnia a főváros területét: egyszer toronylépésben, s másodszor lóugrás szerint.
Valahol az adó egyik őrnagya, a ki beszélgető kedvében volt, megkérdezte tőle:
– Ugyan kérem, ki fizessen adót, ha még az urak se akarnak adót fizetni? Az író urakat értem, a kik egyszerűen leülnek az íróasztalhoz, hamarosan papirra teszik, a mi éppen eszökbe jut, s ezzel rengeteget keresnek! Éppen most olvasom az ujságban, hogy uraságod ide s tova a legdivatosabb regényírók közé tartozik…
– Ide s tova, kérem, ide s tova!… A hangsúly az »ide s tová«-n van, nem a »divat«-on. A bíráló azt akarta mondani, hogy ide s tova vén szamár vagyok, s még most se találok baleket, a ki elolvassa a regényeimet.
– Ön túlságosan szerény. Magam is többször olvastam becses nevét. Nagy Ferencz, ugy-e?
– Nagy Ferdinánd.
– Nekem mindegy. Elég az hozzá, hogy magam is ismerem önt hírből, pedig én sohase olvasok könyvet, az ujságot elolvasni is alig érek rá. Nos, egy divatos regényíró, a ki fütyölve szerez százakat…
– A »divat« nálunk annyit tesz, hogy a divatos regényíró könyvéből ötven példánynyal többet adnak el, mint a kiadó remélte. Ez nem ok rá, hogy száz forinttal emeljék az adómat.
Ez a párbeszéd a város különböző pontjain több változatban ismétlődött, de csodálatosképpen nem maradt minden eredmény nélkül, s a regényíró még délelőtt eljuthatott a képviselőházba.
Itt nem sokáig időzött. Pár perczig beszélgetett a folyosón, felment a karzatra, hogy megmutassa magát, egy szóval: »csoportosult«, hogy úgy lássék, mintha ott töltötte volna a félnapot. De délben már a szerkesztőségben volt; tudta, hogy a megirni való, a mai nap czikk-tárgya legalább is másfél óra óta vár rá odabenn.
X. miniszter költségvetéséről kellett írnia, mert ezt kezdték tárgyalni, a mikor eljött a képviselőházból. Leült, s egy óra alatt kifejtette, hogy X. miniszter tulajdonképpen világító toronynak született; ha ezt a nagy férfiút felállítanák egy oszlopra a Barátok terén, Temesvárig és Dévényig minden gázlámpa fölöslegessé válnék. A vezérczikk tele volt színes hasonlattal, mely mind a népszerű minisztert ünnepelte.
– Remélem – szólt magában – az undok állat most az egyszer meg lesz elégedve; s nem fogja követelni a szerkesztőmtől, hogy csapjon el, mert hűvösen írok róla.
Fél kettő lehetett, mire megérkezett az Epreskert-utczába. A felesége nyitotta ki az ajtót.
– No, hogy vannak a gyerekek? – kérdezte Nagy Ferdinánd.
A felesége nem felelt, csak vállat vont. Rá nézett, s látta, hogy az asszony szeme vörös a sírástól.
Megijedt, s türelmetlenül kérdezte:
– Rosszabbul van valamelyik?
– Nem, egyformán vannak – felelt az asszony vontatottan, egy kicsit tüntetően kerülve az ura tekintetét.
– Mi baja magának?
– Semmi.
Olyan volt, mint a pongyolaság nemtője, a ki fáradtan csüggesztette le nagy, nehéz szárnyait.
Most már a férj vont vállat.
– A kövér nő – szólt magában – megint dühöng valamiért. Hát csak dühöngjön!
S bement megnézni a kis betegeket.
Először a kertre nyíló szobába lépett be, a hol a két szamárhurutos leányka éppen veszekedett. Ezek már túl voltak a nagyján, fent járhattak és köhöghettek, a mennyit akartak, senki se ügyelt rájok.
Nagy Ferdinánd az ölébe vette a kisebbiket, rávette, hogy kössön békét a másikkal, a ki a mamájához hasonlított, megvárta két-három rohamnak a végét, aztán átment a dolgozó szobájába. Ott tetőtől talpig átöltözött, s miután egészen más emberré vált, benyitott a vöröshimlősökhöz.
Azok már várták.
– Jó, hogy jössz apám – szólt a család legifjabb csemetéje, egy nagyfejű kis fiú, a kiért Nagy Ferdinánd oda adta volna az egész világot.
– Gyere, vakard meg a hátamat!
Szegénykének lekötötték a kezét, mert folyton vakarózott volna.
Nagy Ferdinánd úgy tett, mintha engedelmeskednék a parancsnak, de az erősebbek szokása szerint voltaképpen csak kijátszotta a gyengébbiket.
– Az arczomat is vakard meg – rendelkezett a kis fiú. – De jól vakard meg, és maradj itt, mert azt akarom, hogy sokszor megvakard.
– Ohó, azt nem lehet.
– Miért nem lehet, ha én úgy akarom?
– Azért nem, mert akkor olyan leszel, mint egy kéményseprő.
Hosszas alkudozás után végre kiegyeztek egy eleven fa-lóban.
Egy kicsit megnyugodva sétált vissza az ebédlőbe. A sok betegség mind a legrendesebben folyik le; délelőtt a nyargalásai közben hiába izgatta magát.
A máskor oly hangos ebédlő mostanában nagyon is kietlennek tűnt fel előtte, de fáradt volt és éhes.
A kövér nő olyan arczczal fogadta, a milyennel az algériai képeken látható fásult rabszolganők várják a gyűlölt gazda parancsát. Ebben a pillanatban minta lehetett volna a tökéletes Lemondás szobrához.
– Lehet ebédelni!
E két szónál több nem hagyta el húsos – még üde – ajkait. Az ételhez hozzá se nyúlt, ellenben mindig talált magának dolgot, s hangtalanul járt-kelt a szobában, mint valami kisértet. Lehetetlen volt észre nem venni, hogy: felszolgál és szenved.
– Mi baja? – idegeskedett Nagy Ferdinánd.
– Semmi – rebegte a szenvedő hitves, összerezzenve, mintha álmából riadt volna fel.
Nagy Ferdinánd egy perczig idegesen dobolt ujjaival az asztalon, de aztán egy nagyot nyelt. Még nevetett is magában; tetszett neki az a gondolat, hogy milyen szigorú férj tud lenni, ha egyszer hozzáfog.
– És még a fecsegő asszonyokról szoktak élczelődni! – dúlt-fúlt magában. – Hát van-e olyan vízeszű fehércseléd, a kinek a locsogása ne volna kellemetesebb, mint ez a mérges, rosszakaratú, tüntető, konok hallgatás?!
De az asszonyi önuralom se tarthat örökkön; a vértanúk erejével visszafojtott fájdalomnak is ki kell fakadnia. S a kövér nő nem birta tovább. Mialatt Nagy Ferdinánd látszólag nyugodtan szürcsölte a fekete kávéját, fölkelt s egy sokrét összehajtott levelet vett ki a zsebéből, hogy aztán szó nélkül odadobja a férje elé.
– Mi az? – rettent meg Nagy Ferdinánd. – Számla?
Nem, levél volt, még pedig igen hizelgő tartalmú levél. S a regényíró fogcsikorgatva olvasta:
»Miért nem ír? Ha látni nem akar, miért nem ír legalább egy pár jó szót, egy pár biztató szót? Nem, ön nem lehet olyan szivtelen, mint a milyennek mutatja magát! Szeméből, nemességtől és fensőbbségtől sugárzó, szép, kék szeméből világfájdalom és emberszeretet olvasható ki… Nem, ön nem lehet kegyetlen ahhoz, a kinek nincs más vágya, mint az ön szavát lesve megfelejtkezni az egész világról! Ha tudná, milyen egyedül vagyok! Senki se ért meg, senki se szeret igazán!… Legyen nagylelkű! Csak egy jó szót! Csak legalább egy jó szót!
Stella.«
– Úgy kell! – morogta Nagy Ferdinánd dühösen. – Minek bontja fel a leveleimet!
A kövér nőből kitört a görcsös zokogás.
– Hazugság volt! – kiáltott fel, drámai mozdulattal borulva az asztalra. – Hazugság volt minden, minden!…
– Édesem, ne ingereljen! – szólt Nagy Ferdinánd a franczia színművekből ismert fagyos hangon, látható iparkodással, hogy a mennyire lehet, tűrtőztesse magát. Ne ingereljen és gondolja meg, hogy ebben az állapotban halálos vétek ilyen szamárságokkal izgatnia magát! Lássa, ha Károlyka sokkal idegesebb, mint a többi, az egyenesen a maga bűne. Akkor is a fejébe vett valamit, már nem tudom micsoda ostobaságot, s előre agyonsírta ennek a gyereknek az egészségét!
– Hazugság volt! – ismételte a kövér nő, ujra oda vágva könyökét az asztalhoz. – Hazugság volt minden, minden!…
És hullott a könnye, mint a záporeső.
– Teringettét! – pattant fel Nagy Ferdinánd, az asztalra ütve – ez a hét gyerek, hogy ne mondjam: nyolcz gyerek csak nem hazugság?!… Ezek valóságok, hála Istennek, és jobb lesz, hogy ha utánok néz, és nem bosszant engemet tovább!…
A kövér nő fölegyenesedett.
– Tehát megvallja? – kérdezte gonoszat jósló hangon.
Arcza elsötétedett, s két kezét az asztalra támasztva, merőn nézett Nagy Ferdinánd szemébe.
– Mit vallok meg? – álmélkodott a regényíró.
– Hogy viszonya van ezzel a rongygyal, ezzel a cseléddel?!…
– Eh! – szólt a hiúságában sértődött férj – egyelőre maga épp oly kevéssé tudja, mint én, hogy cseléd-e, a ki ezt a levelet írta. Nem is hinném; a kivételesen jó helyesírás inkább nagyon is művelt nőre vall, a ki tudja, a mit maga nem tud, hogy a »fensőbbséget« nem lehet két n-el és egy b-vel írni…
– Jól van – kiáltott fel a kövér nő – most már tudom, a mit tudni akartam, s még ebben az órában elhagyom ezt a házat! Ha úgy tetszik, még ma ide hozhatja azt a személyt, s aztán írhatják a fensőbbséget annyi b-vel, a hánynyal akarják!
– Micsoda? – pattant fel elszörnyülködve Nagy Ferdinánd – még ma itt hagyja ezt a házat? Hát a gyerekek?
A kövér nő most már végig feküdt az asztalon, s olyan keservesen kezdett sírni, hogy Nagy Ferdinánd jónak látta hangot változtatni.
– Ugyan, édesem, legyen esze! Hát nem mondtam már százszor, hogy fogalmam sincs róla, ki írja ezeket a buta leveleket?! A multkor már megnyugodott…
– Hazugság! – sírt a kövér nő. – Megcsalt! Hazudott! A milyen igaz, hogy az isten lát minket, olyan igaz, hogy megcsalt! A levélben benne van, hogy látták egymást!
– Ő láthatott engem, de nekem sejtelmem sincs róla, hogy ki ő és merre van hazája. Mondtam már, hogy minden íróhoz érkeznek e fajta levelek. Vannak asszonyok, a kik unalmukban, kínjukban kinéznek maguknak egy-egy ismertebb alakot, hogy legalább levélben szerelmeskedhessenek valakivel, s ha alkalmas médiumra találnak, elfirkálnak évekig a nélkül…
– Hazugság! Hazugság! Egy szó se igaz belőle. Ha úgy volna, akkor… Mért nem irta meg neki, hogy magának gyermekei vannak, hogy magával nem lehet kezdeni, mert maga szereti a feleségét… Mért nem írta meg neki?
– Mért nem írtam meg neki? – dühöngött a regényíró. – Mert ez a lúd, ez a dunna-lúd, ez az albatrosz sohase írta meg a lakása czímét! Feleletet akar, de nem volt annyi esze, hogy megírja: hová feleljek!
– Ezt annak mondja, a ki elhiszi! Nem írja meg a lakása czímét, mert maga ezt úgy is tudja. De mit is felelek a hazugságaira?! Mért kap ettől három-négy levelet, talán többet is? Mért nem kapott ilyen leveleket azelőtt soha?
– Kaptam, csakhogy a többieknek volt eszük, s a szerkesztőségbe czímezték a leveleiket.
– Ahá, és maga felelt rájok, ugy-e? Itthon pedig ártatlan képeket vágott. Istenem, hányszor csalhatott meg, hányszor! Különben nekem már mindegy!
– Nekem is mindegy! – szólt a regényíró és visszament a dolgozó szobájába, csak azért, hogy becsaphassa az ajtót.
Az asztalán a Bia-Torbágyi Harsona egy számát találta. A czímszalag írott betűi elárulták, hogy nem a kiadóhivatal, hanem egy figyelmes jóakarója kedveskedett ezzel a küldeménynyel.
A hogy kibontotta az ujságot, mindjárt megpillantotta az őt érdeklő czikket. Egy udvarias kéz megjelölte kék czeruzával; okvetetlenül rá kellett akadnia.
A kék czeruzás közlemény Nagy Ferdinánd legujabb regényét bírálta.
A névtelen szerző alaposan megrostálta e munkát, s rövid, de szilaj elmefuttatása végén oda lyukadt ki, hogy Nagy Ferdinánd úrban se erkölcs, se hazafiasság. Ez az »úr« ugyanis munkájában egy székely leányt szerepeltet, a kit lélekvásárlók elvisznek Konstantinápolyba; a bíráló kifejtette, hogy magyar nő nem tesz ilyet, s a ki a magyar nőket ilyen ráfogással illeti, az nem magyar író, hanem kificzamodott elméjű, romlott gondolkozású, férges lelkű kozmopolita.
– A műitész úr kissé szigorú – vélte Nagy Ferdinánd – de azzal a gyöngéd figyelmével, hogy megrovását eljuttatta hozzám, mégis csak lekötelezett. Így legalább tudom, hogy Bia-Torbágyon fényes nappal nem lehet megjelennem. De a tárcza, a tárcza!… Azt hiszem, egy kicsit elkéstem.
Megnézte az óráját. A hű eszköz egy negyed négyet mutatott, de nem lehetett bizonyosan tudni, hogy a hű eszköz, szokása szerint, nem téved-e? Vén, bohém óra volt, mely már régen letett a pontosságról; hol késett, hol sietett, a szerint, a mint el-el szórakozott, vagy nagy buzgalommal látott neki, hogy helyre hozza az elmulasztottat.
– Ha egy negyed négyet mutat – tanakodott Nagy Ferdinánd – akkor lehet, hogy csak három negyed három van, de az is lehet, hogy három negyed négy. Vegyük a középarányost, s tegyük fel, hogy csakugyan egy negyed négy az idő. Szóval, sietnünk kell.
Megnézhette volna valamelyik fali órát is, de nem akarta felkölteni a gyerekeket. Azok most alighanem alusznak.
– Igaz, hisz még azt se tudom, hogy miről írom a tárczát! Ujabb öt percznyi késés!
Persze egész nap nem ért rá erre gondolni, s ha az embernek csak öt percze van a keresgélésre, akkor rendesen nem talál semmit. Meg kellett vallania magának, hogy nem igen foglalkoztatja egyéb gondolat, csak az, hogy a házbéres hónapok jobbára a legkeservesebbek. Erről nem lehet tárczát írni.
De addig szivattyúzta az agyvelejét, mig végre valami gondolatféle csillant fel előtte.
Kezébe vette a tollat és írni kezdett.
Még tíz sort se rázott ki a kabátja ujjából, mikor a konyha felől éles és szapora kiáltások hatoltak be hozzá. Más azt hitte volna, hogy valakit meg akarnak ölni, de Nagy Ferdinánd tudta, hogy csak a felesége veszekszik a cseléddel. Az asszony hatalmas fúgákat vágott a szolgáló fejéhez, a cseléd diskánt hangon felelt, s a fioritúrák, a melyekkel védelmét czifrázta, becsületére váltak volna bármely koloratúr-énekesnőnek.
– A szokott zene! – sóhajtott Nagy Ferdinánd s tovább írt.
A szokott zene ez egyszer tovább tartott, mint rendesen. A kövér nő szerelmi bánatában tolvajlással vádolta a cselédet, s a méltatlanul megtámadott a fúriák erélyével védte a becsületét.
Nagy Ferdinánd letette a tollat és elábrándozott.
– S ha meggondolom, hogy ez a vége minden gyönyörű regénynek! Hogy az édes május, a holdfényes éjszakák, a csolnakázás Como taván, mind, mind ide vezetnek! Hogy Romeó erre vágyódott, s jobban, mint a mennyei üdvösségre! Hogy, mindent összevéve, még ez a legjobb sors, mely egy szerelmes embert érhet! Szerelem? Csakugyan van szerelem a világon? Vagy az egész csak mind a két nembeli idegbajos fiatalok egymást bolondító, tudatos hazugsága?!…
Ebben a pillanatban, mintha tanuságtételre hivták volna, megszólalt a harmadik emeleten lakó, ismeretlen czimbalomjátékos:
A harmadik emelet ismeretlen lakója nyitott ablak előtt czimbalmozott, hogy mások is hallhassák. Fáradhatatlan volt, mint egy kovács, s könyörtelen, mint maga a halál.
– Ha a pokolban igazság vár ránk – andalgott Nagy Ferdinánd – úgy ennek a művésznek a hátán egy tréfás ördög tüzes czimbalomverővel fogja eljátszani az én nótámat, azt, hogy: »Így jár, a ki mindig czimbalmozik, a mig a temetőbe nem viszik!« És ő akkor épp úgy fog hörögni, s épp oly hasztalan, mint én most: »Már elég! Már elég!…« De hol is hagytam el?
Mikor aztán megtalálta a fonalat, egy másik hangszer is beleszólt a konczertbe. A sípláda, a mely ilyenkor mindennap megjelent a szomszéd udvarban, ama kert mögött, a hová a regényíró ablakai nyíltak.
– No, hála istennek! – kiáltott fel Nagy Ferdinánd elégedetten. – Most legalább tudom, hogy négy óra. Ez pontosabb, mint az én órám.
A sípládás embert nem érdekelte és nem zavarta a czimbalomjáték; viszont a czimbalmos se hagyta magát. A kövér nő nem törődött se az egyikkel, se a másikkal; zenéltek tovább, egyszerre, mind a hárman.
Lassankint mégis csak elúnták. Előbb a bánatos nő, majd a pontos sípládás, végül a czimbalom művésze. A tárcza is elkészült valahogyan.
Nagy Ferdinándot egy cseppet sem aggasztotta, hogy vajjon az így készült írásműben gyönyörűsége lesz-e az olvasónak? Mialatt a szerkesztőség szolgája, a ki a regényíró előszobájában szokta kialudni magát, sietve vitte az értékes irományt rendeltetése helyére, a költő végigfeküdt a kanapéján, s átadta magát annak a mélységes gondolattalanságnak, a melyre minden földi dolog közül a legjobban áhítozott.
A világért nem tudta volna megmondani, hogy mit írt; ez egy kicsit mulattatta, aztán nem gondolt semmivel.
De pár percz mulva bekopogtattak hozzá.
– Itt vannak a Magyar Lélektől a regény-folytatásért.
– Csak várjon az az ember.
– Egy czédulát is hozott.
Megnézte a czédulát. Ez volt rajta:
»Kedves Barátom! A regényed nagyszerű, de valóságos művelődés-történet. Több szerelmet az istenért, több szerelmet! Szerelem kell a népnek. Híved: a szerkesztő.«
– Úgy? – szólt hangosan, bár senki se hallotta. – Ha csak az kell, azzal szolgálhatok. Velem lehet beszélni.
A regény, melyen dolgozott, ügyes utánzása volt a híres és népszerű Quo Vadisnak. Ettől csak abban különbözött, hogy nem Néró, hanem Diokleczián korát elevenítette meg, de egyébként meg volt benne a pogány ifjú és a keresztény leány, a medveerejű ember, a sok vér, minden.
– Hol is hagytam el?
Ott hagyta el, hogy a hősnőt már éppen ki akarták végezni, s a pogány ifjút a keresztény szűz e vértanú halála nyerte volna meg az uj vallásnak.
Leült és egyet fordított a dolgon.
– A leányban feltámad a vér. Nem tud ellenállani; tüzes szerelmi kettős. Az örök pogányság diadala; de már késő, rosszul értesült közegek mégis kivégzik. Az ifjú nem tud nélküle élni; kereszténynek adja ki magát, csak azért, hogy őt is megöljék. Ez nem valószínű ugyan, de ha ez kell a népnek, nekem mindegy.
Leszántott a papirra vagy háromszáz sornyi tüzes szerelmet, s aztán átadta a munkáját annak, a ki várta. Végre igazán megpihenhetett.
– Csak azt szeretném tudni – tünődött, mialatt átvonult az ebédlőbe, s a vacsoráját várva, az esti ujságot nézegette – hogy ki fogyasztja el azt a nagy halom érzelmességet, a mit a szerkesztők nap-nap után kiköltetnek velünk? Kinek hazudjuk össze ezt a temérdek szerelmet? Scholcz úrnak, a háziuramnak? Nem gondolnám. Ha őt, esztendők hosszú során át efféle dolgok foglalkoztatták volna, most aligha építtetné a nyolczadik házat. Vagy tán Varjas úrnak kell ez a sok szerelem, az alattam lakó tevékeny fűszeresnek? Nem hiszem, hogy őt a szerelem különösebben érdekelné, hogy ráérne naphosszat epedni, vagy hogy éjszakánkint megszöknék hazulról, gitárt akasztván a nyakába. És ha nem neki költünk, se a hozzá hasonlóknak, kinek a kedvéért érzünk ennyit, kinek szeretünk, álmodunk ilyen szaporán, kiló, sőt métermázsa számra? Majnay Alfonz vagy Kőváry Hugó bankigazgató uraknak? Ha ezek a tehetős polgárok, a kik bizonyára gyámolíthatnák az irodalmat, más iratok helyett inkább a mi regényeinket lapozgatnák, félek, igen szomorú napok virradnának az amúgy is gyöngélkedő pénzpiaczra. Ki fogyasztja hát el érzelmességünk bőséges termését? Tudom, hogy vannak szomorú öregkisasszonyok, a kik, elég balgatagul, ezeregyéjszakai kincsnek képzelik a szerelmet, s azt hiszik, hogy a szerelem a fődolog a világon, mivel épp ebből nem jutott nekik. Tudom azt is, hogy vannak eszelős ifjak, a kik az élet legfőbb javát: az ifjúságot, a vagyonszerzés igazi idejét elpocsékolják egy kis szerelmeskedésért, a mint mások elpocsékolják egy kis kártyázásért, biliárdozás- vagy más oktalanságért. De vajjon ezek a sajnálatraméltó vén leányok és könnyelmű ifjak hordanák össze azt a temérdek négy krajczárt, a mi nekünk házbérre, húsra, patikára és szivarra kell? Érthetetlen. Hát persze szerelem nélkül az embernek nem lehetnek gyermekei; a szerelem kis sz-el, ez magától értetődik. De a szerelem nagy Sz-el!… Ki találta ki ezt az ostobaságot?!
A vacsora nem oszlathatta el Nagy Ferdinánd rossz kedvét. Az ételek hidegek voltak, a hangulat fagyos. A kövér nő úgy imbolygott fel s alá, mint egy mártir; mintha a Szentek életéből vágták volna ki, szinte lesugárzott róla az emberfölötti szenvedés, s az áhítatos vágy egy másik, jobb világ után. Sajnos, a kövér nőknek a mártiromság nem áll jól.
– A szamárhurutos ruhámat! – szólalt meg végre a regényíró, lenyelvén az utolsó falatot.
Megint kétszer kellett ruhát váltania, hogy valamennyi gyermekét megnézhesse. Zuhanyt hasonlóképpen kétszer használt; a haját és a bajuszát alaposan beszappanozta. Ez elég sokáig tartott, de rendben találta őket.
Mialatt sorra ölelgette valamennyit, idegessége elmúlt. Egy kicsit el is érzékenyedett. Eszébe jutott, hogy voltaképpen igen rideg és szeretetlen volt az asszony irányában. Pedig az, szegény, nem tehet róla, hogy az urának olyan sokféle baja, bosszúsága van. Több esze lehetne ugyan, de a legoktalanabb féltés is valamelyes szeretetből ered. Végre is békében kell élniök, s az asszonyi méltóságérzet joggal kivánja, hogy a közeledést a férfi kezdje. Nem szabad elaludnia, a mig ki nem békülnek.
Megvárta, a mig az egész ház elalszik, s aztán keresztül sompolygott az ebédlőn, mely az asszony szobájába nyílt.
Az ajtót zárva találta. Elmosolyodott, egy kicsit habozott is, de mégis csak kopogtatott.
A kövér nő, úgy látszik, várta ezt az elégtételt.
– Soha többé!… – szólt ki az elszántság félre nem ismerhető, éles, metsző hangján. A szó nem jelentett semmit, de a hang kizárt minden megalkuvást.
– Hát bánom is én!… – epéskedett Nagy Ferdinánd, de elnyelte a mérgét s szótlanul vonult vissza, mint azok az elődei, a kik egykoron »ujból fölkerekedének s Merseburgnál ujra megveretének«. – Legyen úgy, a hogy akarod. A Vasgyárost játszod nekem? Hát csak játszszad! Bennem nem fogsz Derblay Fülöpöt! Nem szeretlek, de nem is törlek meg! Majd meglátjuk, hogy a komédiát melyikünk únja meg előbb?
Ezt a messziről társalgásnak tetsző magánbeszédet már csak a fekvőhelyén fejezte be. A fekvőhely nem volt éppen kényelmes. Úgy rendezkedtek, hogy mig a gyerekek meg nem gyógyulnak, Nagy Ferdinánd a kanapéján alszik, hogy éjszaka megosszák az ápolás gondját. Az asszony a helyén marad, a szamárhurutos lánykák közelében; a férj pedig a dolgozószobájában lesz őrállomáson, hogy tüstént meghallja, ha valamelyik kis vöröshimlős felébred.
De azért behallatszott hozzá amazoknak a köhögése is. A szomszédban a kis nagyfejű, a ki még nem volt egészen láztalan, halkan nyögdicsélt; bizonnyal csak álmában, a melyet nem szabad megzavarni.
Sokáig nem birt elaludni. Végre elszunnyadt, de pár percz mulva felriadt egy rettenetes hangra. Kábultságában is tisztán hallotta, hogy valahol a halál kutyája ugat.
Melyik kis ágy felől jött ez a száraz, iszonyú köhögés? Észbe kapott. Nem, nem a gyerekek. Csak a szegény rokon, a ki a fürdőszobában alszik. Verejték lepte el a homlokát.
Hála istennek, csak a szegény rokon! Egy koldus öreg leány, terhe magamagának és az egész világnak. Biz az már nem sokáig fogja enni a kegyelemkenyeret. Az őszszel alighanem elviszi cselédkönyvét a mennyek országába, a hol okvetetlenül külön gondoskodnak azokról a szűzekről is, a kik nem tehetnek róla, hogy hajadonok maradtak.
Aztán elaludt.
És álmában – különös – Nagy Ferdinánd nemcsak mostani, kopott bőréből bujt ki, lelkében is megváltozott. Fiatal volt, fiatalabb, mint valaha, erős és gondtalan, szilaj és távol minden kicsinyességtől.
Azt álmodta, hogy sötét éjjel egy meredek szélén kellett végig mennie, a kedveséhez, a ki messze, messze, reszketve várta. De nem tartott tőle, hogy az örvénybe zuhan. Biztos léptekkel ment előre s csak egyre gondolt: a gyönyörre, melynek a reménysége is felforralta a vérét. Egyszerre elveszett előle az út. A hegyfal járhatatlanná vált; köröskörül szakadék tátongott. Visszafordulni nem jutott eszébe. Mig tanakodott, mittevő legyen: nevetést hall a háta mögött. Egy fekete köpönyeges alak tüszkölő fekete paripát vezetett feléje. »Nekem olyan lovacskám van – dúdolta a sötét alak – átugrik az minden árkon!« Csak ekkor látta, hogy a sötét alak: a csontváz; megismerte kaszájáról és pörge kalapjáról. De a kedveséhez akart menni; nem habozott tehát, hanem fölkapott a lóra. A fekete paripa egy szökelléssel túl volt a szakadékon, de ledobta lovasát s eltűnt a pokolba. Aztán föl kellett másznia egy toronyba; majd háztetőkön sétált végig, végre megpillantotta kedvesét egy palota ablakában. Nem juthatott hozzá másképpen: kötelen ereszkedett le az ablakig. Ott már csak félkarral kapaszkodhatott a kötélbe; a jobb karjával kedvesét lopta ki az ablakból. Most már óvatosan ereszkedett lejebb a kötélen; olyan szorosan karolta magához drága terhét, hogy teste szinte felitta magába azt a másik testet. Aztán felébredt.
Nincs az a nevetséges álom, melynek egy pillanatig utána ne bámulna az ember. Nagy Ferdinánd is bután nézett maga elé, mintha álmának az utolsó képét tovább láthatná, ha egy kicsit megerőlteti a szemét.
– Tessék! Azt mondják, hogy csak olyat álmodik az ember, a mit ébren is megtenne, ha rákerülne a sor. Ó, istenem!…
És mégis, a bolond álomnak valami olyan utóíze maradt, a minőt Nagy Ferdinánd már réges rég nem érzett.
– Bizony jobb volna így élni, folytonos életveszedelem között, de ember módra, mint: naphosszat túrni a földet, a mi állatnak való. Jobb volna nekivágni az őserdők veszedelmekkel, de gyönyörű titkokkal teli világának, mint járomban élni, verejtékezve, lealacsonyító életkeresésnek. Jobb volna óráról-órára a haláltól vívni ki az életet, mint tengődni, tovább szuszogni, s bujkálni az éhségtől, egy piszkos kis boltban, a hol áruba bocsátjuk, kizsákmányoljuk, kifacsarjuk, minduntalan meg-megalázzuk, elaljasítjuk, s minden rabszolgaságra felhasználjuk énünk legkülönb részét, azt a nyomorult, jobb sorsra érdemes valamit, a mit a tehetségünknek neveznek. Más élet ez, mint azé a galád kamaszé, a ki szeretőjét az utczára küldi?!…
Már nem tudott aludni.
– És abban az életben, abban a másik életben, mely oly keveseknek jut osztályrészül, csakugyan benne van a Szerelem is…
Igen, még gondolt rá néha-néha, titkon. Negyvennégy esztendős volt, emlékezett nagy boldogságokra, s már nagy ideje mult, hogy valami ürességet érzett a szívében.
Azóta, hogy utolsó szerelme elpárolgott, nem törődött a nőkkel. Szőkék és barnák nem érdekelték, senki se érdekelte. Beérte sorsával, s hozzá szokott a kövér nőhöz, mint az oltárhoz a pap, a ki elvesztette hitét. A Stellákat észre se vette. Hű volt, de hűségében nem volt köszönet.
– Sohase fogok többé szeretni?!…
Álmának képe édes emlékeket rezdített meg lelkében. Az álombeli lány hasonlított valakihez, a ki már csak volt, de lehetetlen-e, hogy van valahol egy ifjú teremtés, a ki olyan, mint a kit álmában az imént egy pillanatig oly szorosan ölelt magához?…
Vajjon eljön-e még valaki?!…
– Apám!
Talpra ugrott.
– Apám, gyere ide, vakard meg a hátamat!
Oda sietett. A kis fiú szeméből kiment az álom; beszélgetni akart.
– Mondd, apám, ha én most megvakarom az arczomat, akkor később, a mikor megnövök, nem lehetek más, csak kéményseprő?…
Megvigasztalta, és társalgott vele, mig a gyerek ujra elálmosodott.
– Ez a gyerek nem tetszik nekem – tünődött aggodalmasan. – Csupa képzelődés és nagyon fél a haláltól. Tengeri fürdő kellene neki, még az idén, okvetetlenül. De honnan veszem a pénzt? Eh, két hónap alatt még megírhatok egy regényt; egy munkával több vagy kevesebb, az már mindegy. Megirom, a mit az álmom juttatott eszembe, hová vezet, ha egy nyolcz gyerekes apa megbolondul, s beleszeret, mondjuk: egy gyermekleányba… Valami igen-igen szerelmes történetet kanyarintok belőle, mert hát szerelem kell a népnek. A tárgy, az ötlet nem valami uj, a regény nem lesz éppen elsőrangú, meglehet az is, hogy hijjával lesz az erkölcsnek és a hazafiasságnak, de a fürdőköltség kitelik belőle.