A harangok kongtak; a bálokat elhalasztották; a két lap gyászkeretben jelent meg; a társadalmi élet, melynek pangásáról mindig panaszkodtak – egyszerre föllendült a halott körül. A kik, rangjuknál fogva rendszerint nem voltak beszédesek egymással, most beszélgettek. Jöttek-mentek a közönségesen elhagyatott utczákon és vacsora után kis kézilámpások egész sora világított, reszketett végig a megfagyott havon. Természetesen mindenfélét beszélgettek és okokért elkeseredett szenvedélylyel kutatták a multat, túrták a jövendőt. Szóba jött a nyomorult pénz, a még alávalóbb testi nyomoruság: nem mert megházasodni, miután sokáig késlekedett, kalandozott a házasság körül, most rettegett belemenni.
Bezárkózva, a puszta földön heverve, fogvaczogva, szólt egy leány, ezerszer egy napon mondta magának:
– Mert nem szeretett.
– Mert engem szeretett! mondta egy másik, dermedten ülvén délszaki növények között, a fullasztó, nedves melegben. Mindketten egyformán keveset tudtak egymásról, de érzéseikkel kutatták egymást. Nem szóltak azonban senkinek; az egyiknek, a menyasszonynak, csak annyi öntudata volt, hogy mint egy nőstény tigris, véresre, halálra vágyta volna harapni maga körül az egész világot. A másik szomorúan nézte, hogy mint rendelik szegénynek a sok élő-virágkoszorút barátjai és annak feleségei, a kiknek leánykorukban udvarolt, a papok, még az apáczák is, a kiknek jogi tanácsadójuk volt.
Tündér Ilona estve odabujt az anyjához:
– Takarj be mamuska; fázom; ölelj meg, félek!
– Mitől félsz, aranylibuskám?
– A tanár engem szeretett, azért tette.
– Ugyan, ugyan, kis bolond gyémántkám.
– De mondta!
– Másnak is mondta, verdd ki a fejedből, aludjál!
– Oly szépen tudott rajzolni, írni; derék, művelt ember volt, de nem tudtam szeretni, ha nem tudtam, fáztam és féltem, hogy rám nézett. Most se tudnám, hiába jönne; juj, ha eljönne!
– Ha szeretett, szeretett, ha nem szeretted – nem szeretted. A mit keresett megtalálta, sirassa a menyasszonya, te csak ne sirasd, Ilona!
Szepegve aludt el Tündér Ilona. Sokszor fölébredt, az anyját mindig felköltötte, mindenféle bolondos dolgokról kérdezte:
– Mamus, szerelem, mindenki azt mondja, hogy milyen édes. Voltál-e te szerelmes?
Az öreg asszony félálomban felelt:
– Voltam bizony. Voltam bizony, többször is mint egyszer. Emlékszem is rá, álmomban egészen jól. Reszket attól az embernek még a haja is, a mikor a férfi hízeleg, aztán a lány még jobban hízeleg, lefeküdnék az ember a puszta földre, hogy a másik rajta a szöges csizmájával átjárkáljon és mennél jobban fájjon…
A tót asszonyka mindjárt imádkozott ezután. Megdörzsölte a szemeit, egyet-kettőt, gyengét ütött az Ilona meztelen vállaira, igen, a vállára!
– Mindjárt megverlek, rossz leány, bolondot űzöl belőlem.
Ilona fölsóhajtott:
– Mama, mama! Én úgy érzem, hogy sohase fogok szeretni.
– Jó, jó, csak aludjál! szólt az öreg asszony és befordult a falnak, onnan morfondált:
– Hát az érsek úr gyürüje?
– Bedobom a tóba. Elébb, azután magam is utána ugrom!
Erre az öreg asszony gyertyát gyujtott, úgy megijedt. Így beszélgettek még egy keveset, aztán elaludtak. Másnapra Ilona egészen megnyugodott már; az apja, a ki igen tréfás ember volt, azt mondta: aj, aj, nem volt neki pénze! Aztán alig látta egyszer-kétszer, akkor is csak úgy, mint egy jelenést.
Virágokat azonban küldött a koporsójára, egy csomó tavi-rózsát. A temetést is nézte a melegházból, mert a tanárt a szomszédos, úgynevezett kisasszony-temetőbe vitték. A szemei megnedvesedtek, a mint nézte a káptalan híres négy fekete lovát; méltóságosan, igen lassan mentek fölfelé azok a parton, mintha csak sokára, nagy sokára akarnának a templomba menni…