(A rabszolgakereskedő-hajó személyzete. – Szanatoglu, az örmény. – Karaszor bég dühös a francziákra. – Lehetetlen a szabadulás. – Trebizondba érnek.)
Mikor a hajóhoz értek, egy matróz lámpával világított le a hajó födélzetéről. Első volt, ki a hajóra föllépett, maga Karaszor bég, utána Henri és a többi franczia. A bégnek előtte is, utána is lámpát vittek a födélzeten, míg hajószobájába ért. A francziákat a hajó előrészébe egy tágas üregben helyezték el, melyben csak egy halvány mécs pislogott. Az üreg egyik oldala mindenféle lommal volt tele hányva, másik oldalán pedig mintegy húsz vagy huszonkét gyékény volt a padlatra téve s minden gyékényen egy pokrócz. Ez volt a francziák éji tanyája, kik azonban nem maguk voltak, mert az üreget meg kellett osztaniok nyolcz vagy tíz idegennel, kiknek egy része csak gyermeknek látszott s kik már mind feküdtek s tán aludtak is.
A francziák nem ettek, sem nem ittak az este. De nem is igen kivánták az ételt, italt, sokkal inkább a nyugalmat lovaglásban kifáradt termetüknek. Pár percznyi beszélgetés után mindnyájan mélyen aludtak.
Reggel már fenn volt a nap az égen, mikor úgy öltözetesen felébredtek. A hajóüreg pár lyukon kapott valamelyes nappali világosságot. Az üreg egyik sarkában volt egy gyékény s pár medencze, tele tengervízzel. De idegen útitársaik már belemosdottak és belefürödtek a medenczékbe, úgy, hogy a francziáknak nem volt kedvük utánuk megtenni ezt a műveletet. Mosdatlanul tölték a napot, csak a port törülték le öltönyük ujjával arczukról és nyakuk körül.
Az idegeneket jobban szemügyre vették most. Voltak ezek vagy tizenöten. Volt köztük hat fiatal, erőteljes, szép férfi, sajátságos kaukázi cserkesz öltözetben. A többi gyermek volt, férfi és leányka, kik azonban nyolcz kilencz évesnél nem igen voltak idősebbek. Szegényes öltönyü, sovány, de szép gyermekek.
A francziák beszédbe akartak ereszkedni az idegenekkel. Ez azonban nehezen ment. Az idegenek, és pedig úgy a felnőttek, mint a gyermekek, nagyon szótlanok voltak s egymás közt sem társalogtak. Aztán nyelvét sem értették a francziáknak. Sem európai, sem orosz, sem kirgiz, sem kalmuk nyelven nem beszélt egyik sem. Törökül is csak egy férfi és egy leány gyermek tudott egy kissé beszélni. Valamennyi nyilván valamely ismeretlen kaukázi törzshöz tartozott.
A férfi azt mondá, hogy ő két társával együtt önkényt szegődött el szolgának Karaszor béghez hat esztendőre. Kapott felpénzt hatszáz piasztert, melyet rokonainak hagyott otthon és kap évenként még száz piasztert, azonkívül pedig fegyvert, szép ruhát és minden ellátást, ha pedig Allah kedvez, még úrrá is lesz Sztambulban. A leányka azt beszélte, hogy őt édes apja adta el szolgálónak nagy uraságokhoz, sok, nagyon sok pénzért, melyet a hatalmas bég mindjárt kifizetett. A leányka egészen meg volt nyugodva sorsában, sőt dicsekedett, hogy ő, ha nagyobb lesz, két kis testvérjét is oda viteti magához. Karaszor bég jó uraság, megteszi az ő kértére.
E beszélgetés alatt a francziákban gonosz balsejtelem támadt. Az egész dolog úgy tünt fel előttük, mintha hajós gazdájuk, a derék és hatalmas Karaszor bég nem lenne más, mint levantéi rabszolgakereskedő, a ki a cserkesz férfi és leánygyermekekkel s felnőtt leányokkal is kereskedést űz, hordván őket a Fekete-tenger keleti partjairól a török nagyurak háremeibe. Egyáltalán kellemetlen érzet szállta meg őket annak meggondolására, hogy ők ily hajóra, ily ember hatalmába s ily társaságba kerültek. Másrészről némi megnyugvást találtak abban, hogy az orosz hatóságok bizonyosan nem engednének meg orosz területen ily embervásárt. Kérdést is intéztek eziránt az idegenhez.
– Az orosz urak megengedik az elszegődést – felelt az idegen – csakhogy a sztarosztnak kell fizetni minden emberért és gyerekért ötven vagy száz piasztert s minden felnőtt leányért kétszáz piasztert, de ezt nem ők fizetik, hanem Karaszor bég.
A francziák most már nagy elborzadásukra tisztán láttak. Az orosz hatóságok pénzért, haszonért, titkon törvény ellenére eltürik a kaukázi népek közt folytatott embervásárt.
A francziák elhatározták, hogy egy vagy más uton bizonyságot szereznek helyzetükről. Óvatosságra elég okuk volt azonban, hogy se el ne rontsák sorsukat, ha ugyan még nincs el rontva, se pedig el ne hamarkodják a dolgot.
Mindenekelőtt kérdést intéztek a törökül tudó idegenhez, hogy szabad-e nekik a hajóüregből kimenni s fölmenni a födélzetre. Az idegen azt felelte, hogy ő ugyan nem tudja, de nem is törődik vele, jobb itt belül fekve, mint a födélzeten vitorlával, kötéllel, munkával elfoglalva. E felelet ki nem elégité a francziákat, meg kellett tehát várniok, míg a bég szolgái vagy matrózai jönnek s kinyitják az üreg ajtaját.
Ez meg is történt. Egy matróz hideg tésztanemü ételt, egy másik matróz pedig ivóvizet hozott az üregbe. Henri megszólította az ételhordót, egy ősz, öreg legényt.
– Hejh apus, köszönjük a kegyelmes Karaszor bég ételét, italát és szivességét, és mi azt megfizetjük háládatos szívvel, hanem mi ki akarunk menni a födélzetre, ételünket, italunkat ott akarjuk elkölteni.
Az öreg matróz egyetlen egy szót se szólt e beszédre, sőt jóformán rájuk sem nézett a francziákra. Végezte dolgát s indult kifelé.
– Hejh öreg, halottad mit mondtam előbb? Jelentsd azt a kegyelmes Karaszor bégnek.
– Majd ha megkérdi, hogy mit mondtatok: akkor megjelentem, – felelt a török nagy lomhasággal.
– Igen, de mi rögtön akarjuk, hogy megjelentsd a kegyelmes bégnek.
– Ha a kegyelmes bég rögtön megkérdi: rögtön megjelentem.
– Hátha nem kérdi meg sok ideig: – szólt Henri – mit csináljunk mi akkor?
– Legyetek nyugton, míg jól van dolgotok, Allah vigyáz ti rátok is, noha meg nem érdemlitek.
Az öreg matróz e szavak után kiment, bizonytalanságban hagyva a francziákat az iránt, hogy mire határozzák el magukat. Nemsokára, alig negyedóra mulva azonban visszament az üregbe s e szavakat mondá a francziáknak:
– Jőjjetek utánam, a kegyelmes bég azt parancsolta, hogy szine elé vezesselek benneteket.
A francziák kimentek a fedélzetre. A hajó már messze járt a magas tengeren. Kelet felé nem látták a partot, valamint dél és nyugat felé sem. Észak felé ködszerű homályként tünt szemükbe a Kubán-melléki Kaukázus. Meglehetős erejü nyugoti szél fújt a tengeren. A tenger tajtéktalan hullámokban ingadozott. Mindkét árbocz vitorlái ki voltak feszítve harántosan, hogy a hajó déli irányban haladjon. A legénységből vagy tizenkettő folyton a vitorlarudakkal és kötelekkel volt elfoglalva. A födélzeten négy ágyu volt szabályszerü támadó állásban elhelyezve. Kettő mellett ott állott a tűzérlegénység. A födélzeten különben meglehetős tisztaság és rend uralkodott. Edények, fegyverek, horgok, rudak, kötelek, szigonyok, hálók, szivattyúk, ponyvák – mind a maguk helyén, tisztán és rendben állottak. Kormányos és hajóparancsnok hivatalos helyén. A francziákra a födélzet azt a benyomást gyakorolta, hogy Karaszor bégnek a vásáron vett szolgákon kívül is különböző foglalkozásban legalább negyven-ötven legény áll rendelkezésére.
A mi más szóval azt jelenti, hogy a francziáknak gondolniok sem lehet valamely erőszakos vállalatra, vagy valamely államcsinyre, hanem magukat a sorsnak és Karaszor bégnek kegyelmére és talán saját ügyességükre s kis pénzecskéjük hatalmára kellett bízniok. Pénzük volt összesen még vagy hétszáz rubel.
Az öreg matróz a francziákat egy kabinba vezette. A kabin gazdagon volt butorral és szőnyeggel ellátva. A kabinban alacsony kereveten maga alá rakott lábakkal ült Karaszor bég. Mögötte szolgák állottak s dohányzó és kávézó eszközeit gondozták. A francziák a keleti szokás szerint mélyen meghajtották előtte magukat. Csöndes lassú hangon szólt a francziákhoz:
– A ki köztetek az első, álljon egy lépéssel előbbre mint a többiek.
Henri társaira nézett s azok helybenhagyó tekintete által kisérve előbbre lépett egy lépéssel.
– Mondd el, miben áll a te kivánságod és társaid kivánsága? – szólt Henrihez Karaszor bég.
– A mi kérelmünk, kegyelmes Karaszor bég, abból áll, hogy minket, a kik Oroszországból, orosz fogságból menekülünk, szállíts el Európába. A szállításért szívesen és hálával megfizetünk.
– Legyen a ti kivánságtok szerint. Híjjátok ide Szanatoglut! – mondá szolgáinak.
Az egyik szolga eltávozott háta mögül s néhány percz múlva egy sajátságos, sovány és rendkívül alázatos férfialakkal tért vissza, ki olyanforma zsíros fekete, hosszú kaftánba volt öltözve, mint a volgamelléki zsidók. Szemöldöke, haja, szakálla, bajusza egészen fekete. Ez volt Szanatoglu, egy keresztyén örmény, Karaszor bégnek írástudó számadója. Majdnem a földet érte homlokával, amint Karaszor bég előtt meghajtá magát.
– Szanatoglu – mondá neki a bég – olvasd el ezen embereknek, mit kell nekik megfizetniök.
Szanatoglu e szóra ujra meghajtá magát s aztán lábait maga alá szedvén, szemközt a béggel leült, szennyes sárga turbánjából kivett egy összehajtogatott papirost és egy vastag irónt s a betüket az irónnal kisérve éles orrhangon és nagy gyorsasággal olvasta a következőket:
»A derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej pedig eladott és kezöknél fogva átadott a nagyságos és kegyelmes Karaszor bégnek nem kevesebb, mint tizenkét szolgát, a kik mind valamennyien gyaurok és idegenek és szökevények, a kiknek eladásához pedig az anapai kikötőben engedély nem adatván, sőt a kik az anapai kapitány által visszaköveteltetvén, a derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej őket a gelencsiki puszta kikötőbe vezette s a nagyságos és kegyelmes Karaszor bégnek ott adta el kétszáz, azaz kétszáz arany rubelért vagyis háromezernégyszáz piaszterért, mindamellett a nélkül, hogy a gelencsiki kapitánynak vagy sztarosztnak bejelentette volna az ő szándékát s megfizette volna a kellő jutalmat. Ennélfogva ezen szolgák, kik mind valamennyien gyauruk és szökevények, felette veszedelmes és tilalmas dugáruk, kik ha a nagyságos és kegyelmes Karaszor bég hajóján az orosz hadihajók által fölfedeztetnének és megtaláltatnának, az által a nagyságos és kegyelmes bég kiszámíthatatlan károkat és veszedelmeket szenvedne, a melyektől megmentse őt Allah és az ő prófétája. Tekintetbe vévén pedig mindezeket, ha a Tarabozán mellett lévő kikötőben a hajó szerencsésen horgonyt vethet és mindezen gyaur szolgák és szökevények a dicsőséges szultán palástjának árnyékában meghuzódhatnak és szabad földön lábukat megvethetik, igaz és valóságos tartozásukat csak akkor rójják le: ha a derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bejnek fizetett kétszáz arany rubelt, vagyis háromezernégyszáz piasztert megfizetik; továbbá: ha azonfelül hála és elismerésképen (miután ama sok pénzt a nagyságos Karaszor bég a szökevény gyaurokért ingyen cserében kifizetni nem tartozik) másik háromezernégyszáz piasztert fizetnek; továbbá: ha az élelmezésért és szállításért fejenként hatvan piasztert, összesen tehát hétszázhúsz piasztert fizetnek; továbbá: ha a gelencsiki kapitánynak járó tilalomdíjat, fejenként kétszáz piasztert, összesen tehát kétezernégyszáz piasztert megfizetik; továbbá: ha ama nagy veszedelemért, mely a nagyságos és kegyelmes Karaszor béget miattuk fenyegeti, kárpótlásul fejenként ezer piasztert, összesen tizenkétezer piasztert fizetnek; végezetül: ha Szanatoglunak, az Ábrahám kebelébe elköltözött jólelkü Szanat fiának, a nagyságos és kegyelmes Karaszor bég leghitványabb szolgájának, fejenként harmincz piasztert, összesen tehát háromszázhatvan piasztert fizetnek és ekképen összesen huszonkétezer és kétszáznyolczvan piasztert fizetnek.«
Szanatoglu mindezt nagy gyorsan elhadarván, a papírt összehajtá s a papírt és irónt turbánjába visszahelyezé. Karaszor bég pedig azt mondá a francziáknak:
– Ime hallottátok, tehát legyetek készen Tarabozánban mindazt kifizetni, a mit az irnok elszámlált előttetek.
Henri és a francziák ijedt és szomoru arczczal tekintettek egymásra. Egyáltalán képtelennek érezték magukat arra, hogy e helyzetben a kegyetlen, álnok és ünnepélyes modoru törökkel szemben életre való gondolat, terv vagy ötlet urai lehessenek. Végre is alig maradt más út előttük, mint az önmegadás és könyörgés útja. Henri alázatos, szomoru hangon felelt:
– Kegyelmes bég, nekünk van tizenkétezer piaszterünk és mi azt az utolsó paráig neked adjuk, ezenkívül mi jó iparosok vagyunk, mi Trebizondban, vagy a hol parancsolod egy vagy másfél év alatt a még hiányzó tízezer piasztert megkeressük és megfizetjük, csak vigy bennünket Törökországig és Európába s engedj bennünket szabadoknak.
Karaszor bég e szavakra oda szólt Szanatogluhoz:
– Folytasd tovább.
Szanatoglu rögtön turbánjához kapott, elővette a papírt és irónt és az előbbihez hasonló gyorsasággal folytatá:
»Ha pedig a tizenkét szolga, kik mind valamennyien gyaurok és szökevények, a tarabozáni kikötőben igaz és valóságos tartozásukat meg nem fizetik és csak egyetlen parával is adósok maradnak: akkor szabad választásukra hagyassék, hogy vagy az orosz uraknak visszaadassanak, vagy szolgává tétessenek s vásárra vitessenek. Így rendelte ezt a nagyságos és kegyelmes Karaszor bég, hogy az ő leghitványabb szolgája Szanatoglu ekként vegye irásba mindezeket.«
– Kegyelmes bég, – mondá Henri – te nem lehetsz oly keményszívű, mint az orosz; ha te olyan keményszívű volnál, mint az orosz, mi nem törekedtünk volna Oroszországból Törökországba menekülni. Mi a dicsőséges szultán birodalmában igazságot és kegyelmet keresünk, miután az orosz czár birodalmában csak rabságot és kegyetlenséget találtunk.
Ez a nyilatkozat látható hatást idézett elő Karaszor bégen. Némi élénkséggel kérdezé tőlük:
– Miféle nemzetségből valók vagytok ti és mely országban laktatok?
– Mi francziák vagyunk és Francziaországban laktunk és oda akarunk menni a mi hazánkba.
– Micsoda nyelveken tudtok beszélni? Tudtok-e írni és olvasni?
– Mi írni, olvasni jól tudunk s franczia, német, orosz, kalmuk, török nyelven beszélünk egy kevéssé.
– De ti beszéltek görög nyelven is.
– Mi nem beszélünk görög nyelven. Miért jutott ez eszedbe kegyelmes bég?
– Mert ti segítettetek a gyalázatos görögöknek, midőn azok fellázadtak a dicsőséges szultán győzhetetlen seregei ellen.
– Mi kegyelmes bég nem segítettünk, mi húsz esztendő óta foglyok és bujdosók vagyunk Oroszországban.
– Ti mégis francziák vagytok és gyaurok, a kik megöltétek Firuz bejt, az én fiamat s fejét odaadtátok a hitetlen és lázadó kutyáknak, a görögöknek. Most takarodjatok szemem elől. Míg a nap még egyszer lenyugszik s még egyszer fölkel: addig határozzátok el magatokat, vagy visszaadjalak az oroszoknak, vagy szolgáimmá tegyelek benneteket, vagy megfizettek utolsó paráig, mielőtt lábatokat a tarabozáni földre tennétek. Szanatoglu, te pedig vedd elő irásodat s égesd el itt az én szemeim előtt. Hadd lássák a gyaurok is.
Egy szolga rögtön kiment, pár percz mulva vörös réz-serpenyőben ízzó szenet hozott be s Szanatoglu azon nyomban elégette az irást, melyre most már nem volt szükség. Ennek végeztével a francziák is búsan kimentek a födélzetre s onnan félre vonultak éjjeli tanyájukra.
Szomoru tanácskozás fejlődött ki köztük. Világos volt előttük, hogy Karaszor bég engesztelhetetlen boszuval van eltelve a francziák ellen, mert fiát a görög szabadságharczban valószinüleg francziák ölték meg. Kapzsisága, pénzvágya is kétségtelen volt amaz álnok jogczimü és búsás felszámitás után, melyet a piszkos Szanatoglu felolvasott. Abban sem lehetett kétség, hogy a bég vagy tengeri rabló, vagy rabszolgakereskedő, de akár ez, akár amaz, mindenesetre jó viszonyban van a tengerparti orosz és török hatóságokkal. Erőszakos szabadulásról szó sem lehetett nyilt tengeren vagy török kikötőben. Az oroszok kezébe visszajutni egy jelentőségü volt az örökös fogsággal, melynél pedig százszor többet ér a halál. Csak ama gaz Nukhár szavára ne hallgattak volna.
Csak maguk menekültek volna el Tülmenkőjiből, mikor ez oly kedvező alkalom mellett lett volna lehetséges. A cserkesz pénzüket is kicsikarta, szabadságukat is elárulta. De most már mindezekről későn van búslakodni. A váltságdíjat ki nem fizethetik, mert kilenczezer piaszterrel kevesebb pénzük van, mint a mennyi szükséges volna. Igaz, hogy ezt kis szerencse mellett megkereshetnék Trebizond vagy Konstantinápolyban, de ezt a bég nem engedi. Nem marad más hátra, mint elfogadni a szolgaságot. Végre is nem lehet ez oly rossz, hogy a mellett kihalna a remény előmenetelre és szabadulásra. Ha oly rossz volna: az idegenek, társaik ott a hajóüregben nem sietnének önkényt a bég szolgálatába. Tehát a szolgaság. Ezt kell választaniok, melytől most úgy félnek, úgy irtóznak, bár a volgaszigeti borzasztó kaland után egykor úgy óhajtottak a kalmuk uraság szolgálatába lépni. Hosszas tanácskozás után, mely alatt majd elfeledkeztek az étkezésről is, rájuk szállt az alkony. Megállapodtak abban, hogy reggel kijelentik Karaszor bég előtt a szolgálatba lépés szándékát. S abban megnyugodva lefeküdtek már, midőn Henri izgatottsággal ekként kiáltott fel:
– Bajtársak, gondoltam valamit. Hallgassatok rám figyelemmel.
– Halljuk, Halljuk!
– Van tizenkétezer piaszterünk. Mindegyikünk váltságdíja körülbelül kétezer piaszter. Hatan tehát megszabadulhatunk. Húzzunk sorsot magunk között. Őt itt marad, hat megmenekül. Én megnyugszom sorsomban, ha itt kell maradnom. Azok, a kik megmenekülhetnek, úgy fordul a jó szerencse, kisegíthetik egy vagy más úton az itt maradottakat is.
Általános helyeslést nyert a javaslat. Minden oldalról meggondolva, csak előnynyel járt annak foganatosítása. Nyugodtan aludtak el e gondolatban. Reggel, reggeli után, ismét a bég elé kisértettek. A bég ugyanazon kabinban s a tegnapi ünnepélyességgel fogadta őket. Előadták megállapodásukat, hogy ők a szolgálatba állást választják. Előadták azt is, hogy hatan le tudják fizetni a váltságdíjat s kérték a béget, engedje meg azt. A bég gondolkodóba esett. Végre azt mondá:
– Nem engedem meg. A ki szabad: az elmehet mindenhová. Elmehet az oroszokhoz is. Ki tudja, mi lehet még abból. Egy szalmaszálban is megbotolhat az elefánt, egy pókhálóban is megakadhat az oroszlán. A kizmet útjai kiszámíthatatlanok. Allah titeket együtt rendelt az én hatalmam alá, tehát együtt kell maradnotok.
A francziák a csalódás érzetével, de mégis hidegvérrel hallgatták a kijelentést. Megnyugodtak benne. E percztől fogva rabszolgái voltak Karaszor bégnek, a tarabozáni vagy trebizondi hatalmas rabszolgakereskedőnek.
A francziák sok nemét élték már és szenvedték már keresztül mindenféle rabságnak, szolgaságnak, nélkülözésnek és fájdalomnak. Megszokták már a testnek és léleknek gyötrelmeit, a sors fordulatainak szomorú szeszélyeit s az aggódó lelkek amaz örökös boruját, mely a reménynek hajnalderüjét is mindig csak felhők alatt látja, mely a napnak fényében is villámot s a falevél rezgésében is vihart képzel, veszélytől fél. Nem voltak se kétségbeesettek, se embergyűlölők, hanem szomorúak. Szívük sem tört még meg, hanem kifáradt már. Bizonyos közöny vett rajtuk erőt, mely azonban még érzett bánatot s táplált némi reményt. Franczia vér, még erőteljes férfikor s eredetileg egészséges, katonás kedély menté meg őket a sors durva bántalmai közt. És egy kiolthatatlan vágy. Még egyszer látni Francziaországot s megittasulni az édes haza édes levegőjén. Minő vágy volt ez! Mily boldogok lehettek volna e nélkül a kalmuk uraságnál! Mily boldogtalanok lettek volna e nélkül egész életükben!
Rideg, fanyar, keserü érzettel nyugodtak meg a gondolatban, hogy ők most már Karaszor bég rabszolgái. Vajjon mit fog velük csinálni Karaszor bég? Mire használja őket? Mikor, kinek és hova fogja őket eladni vagy elszállítani? Bizonyosan nem azért vette őket, hogy gyönyörködjék bennük. Bizonyos, hogy nyerészkedni akar rajtuk. De hogy és miként? Sehogysem tudták elgondolni. Ha befogja őket műhelybe, ha dolgoztat velük, ha így akarja a vételárt leszolgáltatni: akkor valószínüleg nagy városba viszi őket. Talán Trebizond is nagy város. Ezt nem tudták, e városnak hírét soha nem hallották. De ha nagy városba telepíti őket: ott lesz is módja a szabadulásnak. Aztán pénzük is van.
Azt már tudták, hogy keleten mindenható a pénz. Tizenkétezer piaszterrel s ügyes színléssel sokat meg lehet kisérleni szegény embernek. Megnyugodni a sorsban és várakozni: ez a régi életbölcsességük mutatkozott egyedül jónak ez alkalommal is.
Pedig nézetüket nem sokáig tarthatták meg.
A hajó lassan haladt előre; a szél majdnem délnyugatról, tehát majdnem ellenkező irányban fújt, mint merre az ő útjok vezetett. A hatszáz kilométernyi tengeri út vagy tíz napot vett igénybe. A bég elunta magát, a francziákkal többször beszélgetett s egyszer beszélgetés közben azt kérdezé tőlük:
– Hol tartjátok pénzeteket?
– Magunknál kegyelmes úr.
– Rossz helye van ti nálatok a pénznek. Gyermek kezébe kétélü kés és szolga kezébe pénz nem való.
– Igen, kegyelmes bég, de ha megengeded, az a pénz a miénk és ha nincs ellene kifogásod, mi ott tarthatjuk, a hol akarjuk.
– Látszik, úgymond, hogy gyaurok vagytok és tökéletlen az elmétek. A pénz a tietek, mert azt nem vettem meg a tiszteletreméltó Mussza Nukhár bejtől, de az ellen kifogásom van, hogy nálatok legyen. A pénz olyan, mint az orvosság, – ha nem jól használják: méreg lesz belőle. Majd Szanatoglu gondját viseli. Ha valamikor más uratok lesz: meglehet, az majd nálatok hagyja.
A bég olyan hangon beszélt, mely minden okoskodásnak és feleselésnek elejét vette. Pénzüket át kellett adni a kiállhatatlan Szanatoglunak. Száz piaszternél többet egyiknél sem hagytak.
Szeptember végén értek Trebizondba és pedig alkonyat táján. Még két éjszakát és egy napot töltöttek a hajón. A harmadik napon elvezették őket a bég palotájába. Nagy kiváncsisággal szemlélték menet közben a kikötőben ingadozó hajókat, melyek közt sok európai hajót is fedeztek föl. De kérdezősködéseikre a kísérő szolgák vagy semmit nem feleltek, vagy egy-egy kérdésre csak azt felelték: »ki tudná azt megmondani?« Nem lehetett tőlük semmit is megtudni.
Többé-kevésbbé szűk utczákon haladtak át, míg végre két nagy hídon és egy bástyaszerű nagy kőfalnak kapuján át a palotához jutottak, mely kívűlről, a felette szűk utczáról nézve egy nagy, világosra színezett kőfalnál egyébnek alig látszott. Belűl azonban a palota – mint erről később eléggé meggyőződtek, – egész kis városka volt.