(A francziák Mohamed hitére térnek. – Az eunukhok. – Bülbül Baba. – A két cserkesz testvér. – Férfi lopódzik be a hárembe. – A francziákat elviszik Konstantinápolyba.)
Karaszor bég a gyilkosság utáni napon meglátogatta őket. Ott feküdt a szobában Szanatoglunak és a három francziának hullája az élők között. A mint Karaszor bég belépett: Henri rögtön elkezdte a szót:
– Kegyelmes bég, rabszolgáid vagyunk. Tégy velünk mi neked tetszik. De mi megöltük Szanatoglut. S megöltük volna még akkor is, ha száz halállal fenyegettél volna bennünket. Öless meg most te bennünket, ha neked úgy tetszik.
– A mi nekem tetszik, ebek, – szólt a bég – azt nem kérdem tőletek. Mire felgyógyultok: akkorra vagy megismeritek az igaz hitet, vagy megismeritek a gyehenna tüzét. Holnap jön már hozzátok a tudós müderrisz.
Többet nem szólt. A hullákat elvitette s szó nélkül távozott.
Másnap csakugyan jött a müderrisz. Ugyanaz, a ki ama végzetes irka-firkát a Mollah parancsára elkészítette. A müderrisz felvilágositotta teljesen a francziákat. Megmondta, hogy azon irat nélkül sem háremi szolgálatra nem lennének alkalmazva, sem pedig az igaz hitre nem lennének kényszerítve, miután Alláh meg nem engedi, a Próféta pedig nem parancsolja, hogy a tévelygők és hamis istenek imádói erőszakkal kényszeritessenek az igaz hitre. A tiszteletreméltó bég más sorsot és más szolgálatot szánt a francziáknak, de az örmény megigérte, hogy őket rábeszéli a háremi szolgálat önkénytes elvállalására s az igaz hit fölvételére.
A francziák e beszéd alatt ujra érezték azt a bosszut forrni szivükben s azt az izmot feszülni karjaikban, mely az örményből kiszoritá a lélekzetet. Szemük villogása, mellük lihegése, felkiáltásaik rekedtsége eléggé elárulá lelkük állapotát a müderrisz előtt is. A ki nem is késett soká s e szavakkal búcsuzott el tőlük a mai napra:
– Most a tüzes sárkány lakik szívetekben s nem a szelid tekintetü galamb. Most nem vagytok arra méltók, hogy az igaz hit olajával kenegessem a ti beteg lelketeket. Részegek vagytok a haragtól s fejetek fölött összecsap a tisztátalan indulatok árja. Koplaljatok, aludjatok, sírjatok és imádkozzatok, hogy Alláh a holnapi napon méltónak találjon benneteket arra, hogy lábaimat ide vezérelje.
A müderrisz eltávozott. Modora nem volt visszataszitó a francziákra. Sőt enyhitő és bátoritó. De hát elhagyják-e a keresztyén vallást? Vajjon a vallással együtt nem törlődik-e ki sziveikből hazájuk képe is? Ha pedig makacsul ragaszkodnak az eddigi hithez: mi lesz sorsuk, mi lesz végük? Elvégre is elvesztették már az ifjuságot, szivükből kitörültettek az élet ábrándjai, családi élet boldogsága elérhetetlen ezentúl: mint muzulmánok legalább élvezik a szabadság verőfényét s legalább biztosabb reménynyel indulhatnak nyugot felé, hogy egykor haza juthassanak – meghalni.
Elhatározták – átlépni a muzulmán hitre. Figyelemmel hallgatták a müderrisz oktatásait, melyek alig tartottak tíz napon túl s aztán a szokott egyházi ünnepélyes szertartások mellett Mohamed követőinek sorába felvétettek.
Ezzel egyidejüleg a konakban háremi szolgálatra osztották be őket.
Sajátságos, eddig még nem tapasztalt változás állt elő ezzel a francziák életsorsában.
Mindenek előtt le kellett vetniök azt a ruhát, melyet Tülmenkőjiből, a kalmuk uraságtól hoztak magukkal. Ez a ruha félig tatár, félig kozák volt s e helyett most törököt kellett felölteniök és pedig az előkelőbb háremőrök szokott ruhájának alakjában. Vörös fezt, melynek kék boklyója nyakukig ért; rövid dolimánt, köpönyegszerű hosszú fehér palástot, melyet azonban a termekben nem kellett felölteniök; bő és rövid salavárt, melynek korcza a tizenkétrétü s derékra hajtogatott sálban veszett el s felkunkorodó orru papucsot. Fegyverrel is ellátták őket: pisztolylyal, jatagánnal, bambusznád bottal és pedig annyival, hogy kétszerte több embernek is elég lett volna kezebeli gyanánt.
A francziák most már valóságos eunukhok voltak. De nem csak maguk, mert rajtuk kívül ott volt még a bégnek egész háremőri személyzete. E személyzet állott néhány kövér fiuból, tíz-tizenkét évesekből, kik többnyire cserkeszek voltak, de volt köztük két afrikai arab is, sötét arczszinnel. Mind, valamennyi eunukh mesterségre volt szánva. Volt még hat felnőtt eunukh is, négy fiatal és két öreg. A két öreg örökségképpen szállt a bégre, vagyis helyesebben mondva hozományképen, mert mindkettőt egyik neje hozta magával s bár a bég gyanakodva fogadta el őket, sok év alatt mégis meggyőződött hűségükről s azért megtartá őket a háremben. Ez a két öreg nem is volt eladásra szánva, míg a többiek, ifjak és gyermekek, ha a bégnek szeszélye így hozta magával, nagyon könnyen vásárra hurczoltattak. Legalább a francziák úgy értesültek, hogy ily eset kétszer is előfordult már több év óta. Az összes személyzet felett, sőt a francziák felett is egy Bülbül Baba nevű vén egyiptomi eunukh parancsnokoskodott, kire ezt a nevet a háremhölgyek ruházták s kit már a maga nevén soha nem is neveztek. Kegyetlen és kaján vén ember volt, ki mint valami elaggott mérges eb, híven őrzé az asszonyokat, minden haszontalanságért keményen bünteté alattvalóit, folyton árulkodott az úrnők előtt az odalikokra s az úrnőkkel sohase játszott össze semmiben. Csúf arcza és rekedt hangja miatt neve valóságos gúnynév volt, de e nevet mégis azért kapta, mert ha jó kedve volt, a legszebb keleti regékkel tudta a háremi élet unalmát elűzni.
Volt a bégnek három neje. A három közül kettő megfért, sőt jó barátságban állott egymással. Az egyik, a legelső, cserkesz nő volt, a második török nő, egy pasának leánya. Ezek mind maguk, mind gyermekeik, számszerínt öten, a legjobb családi egyetértésben állottak. A harmadik nő megint cserkesz nő volt, de ez a legelsővel semmiképen össze nem fért. Ha találkoztak: vagy nem szóltak egymáshoz, vagy vége-hossza nem volt köztük a nyelveskedésnek. Egyik a másiknak szobalányát – odalikját – ha megkaphatta: korbácscsal, papucscsal, szofrával agyba-főbe verte, ruháját megtépte, gyerekét földhöz ütötte, úgy, hogy néha az egész hárem tele volt sírással, jajgatással. A két nő még törvényes gyermekeit is féltette egymástól s az elkeseredés már annyira ment, hogy mindkettő ott akarta hagyni a béget s szülőikhez akartak visszamenni, mit azonban a bég akként akadályozott meg, hogy a harmadik nőnek a háremben külön lakosztályt adott a kerti pavillonban s számára külön odalikot, külön eunukhot, sőt a francziák közül is kettőt külön oda rendelt. Csak a vén Bülbül Babának volt bejárása mindkét lakosztályba, csak ő hallgatta meg folytonosan a két asszonynak egymás ellen való áskálódását, melyet aztán ügyesen fölhasznált részint a hárem őrizetének biztosságára, részint a bégnél saját előnyére. A bég maga rendesen úgy tett igazságot a két nő között, hogy mindkettőnek meghallgatta egymás elleni panaszát hideg vérrel és nyugodt arczczal, de egyiknek sem felelt soha semmit s egyiket sem illette szemrehányással soha. »Bolond az – úgymond – a ki útját akarná állni a szélnek és elejét akarná venni az asszonyi perpatvarnak.«
A francziákat gondosan oktatták a háremőri szolgálatra.
A sokféle imádságok a nap minden órájában, a háremi butorok, szőnyegek, ételnemek nevei, a nyelvsajátságok, a százféle háremi mesék, dalok, regék, játékok, a Kaukázus és Persia, Arábia és Egyiptom népszellemének termékei mind ujdonságul szolgáltak a francziáknak. Nagy gondossággal kellett megtanulniok, hogy a háremi nők, ha kimennek az utczára, miként öltsék fel a feredsét, a külső köpenyt; miként kössék fel a jasmakot, a női fátyolt, melyből csak a szemnek és annak sem egészen volt szabad kivillogni. A vén Bülbül Baba ezer és ezer módját beszélte el annak, hogy a nők miként szöknek ki a háremből s miként eresztenek oda be férfiakat a törvény tilalmának ellenére. Mind e módot ismerni kell az eunukhnak, hogy megvédelmezhesse a háremet, a háremhölgyet és annak titkait. Meg kellett tanulniok a nők lakmározásának és látogatásainak rendjét, a fürdőnek és pipereszobának titkait, a különféle mosdásokat és borotválkozásokat, melyek az eunukhnak és háremőrnek legfontosabb és legtitkosabb teendői. Az igaz, hogy az ott levő eunukhok, még a gyermekek is, mindezeket jól tudták már, mintha e foglalkozásban benne születtek volna, de a francziák feje fölött másfél év is elfutott, mikorra mindent oly tökéletesen megtanultak, a miként a vén Bülbül Baba azt jónak látta.
Ez egész idő alatt a munkátlan és henye élet, ételnek és italnak bőséges élvezete, sőt bizonyos figyelem és kitüntetés volt életük és élvezetük. A legkényesebb és legtitkosabb szolgálatokat végezték a háremhölgyek és odalikok körül, a minőket Európában csak nők végeznek, vagy még azok sem. Az odalikok örökös találkán és szerelmi viszonyon törték fejüket a palota egyéb férfi szolgáival. A francziáknak szakadatlanul hordták a legfinomabb ételeket, a legválogatottabb nyalánkságokat, a legjobb dohányt, kávét és gyümölcsöket, sőt arany pénzeket is, hogy őket apró cseleikben, titkos szerelmi kalandjaikban elősegítsék vagy azokra szemet hunyjanak.
Volt a bégnek nyáron át fából készült csinos fürdőháza a tengerparton. A nőket igen gyakran, csaknem naponként ki kellett kisérniök a fürdőhöz. A nők pajzánsága ilyenkor különös szórakozást okozott a különben kedvetlen és örömtelen francziáknak. A francziák megvesztegetni nem hagyták magukat sem az apróbb ajándékok, sem az egymásközt fölszítható irigység által. Miveltségük, lovagias gondolkozásuk, a sors csapásai alatt megtanult fegyelem egyaránt megmenték őket úgy a bűnös összejátszás koczkázatos vállalataitól, mint a szívtelen durvaságtól, melylyel egyik-másik eunukh a nőkkel szemközt hivatását végzé. Maguk közt soha nem marakodtak, társaikra és a hölgyekre nem árulkodtak, az úrnők és odalikok bujtogatásait fülük mellett eleresztették s inkább megvédelmeztek mindenkit, mintsem ártalmára lettek volna bárkinek is. Egy sajátságos eset föltétlen hivükké tette még az örökösen mogorva és bizalmatlan Bülbül Babát is.
A rabszolgák közt, kikkel a bég kereskedett, kiket a Kaukázusból szerzett s kellő kitanitás után Sztambulban és egyébütt elárusított, volt egyszer két cserkesz testvér. Egy fiú és egy leányka. Mindegyik jól kifejlődve s egymáshoz csodálatosan hasonlítva. Ha mindkettő férfi, vagy mindkettő női ruhában volt: alig lehetett őket egymástól megkülönböztetni. A fiú is, a leányka is külön-külön lakott társaival és társnőivel, egyik a férfi rabszolgák tanyáján, a hova először a francziákat is telepítették, a másik pedig a nők tanyáján, mely a hárem kertje mellett feküdt, attól egy alacsony fallal elválasztva. A rabszolganőket gyakran bevitték a hárembe szolgálatra s a háremhölgyek is gyakran látogatást tettek a rabszolganők tanyáján.
A fiú és lányka igen szerették egymást. Az apa, midőn őket a bégnek eladta, egyúttal kikötötte, hogy a két testvér, míg a nő hárembe s a fiú szolgálatba nem kerül, meglátogathassák egymást, a mikor akarják. A két testvér, hol egyik, hol másik, gyakran óhajtotta a látogatást s mivel a bég megigérte s igéretét meg is szokta tartani, a két testvér gyakran összejött a vén Bülbül beleegyezésével, kinek az iránt meg volt utasitása a bégtől s ki a rabszolganők tanyáján is meg volt bízva a felügyelettel. Az összejövetel a rabszolganők udvarán vagy a szabadban, vagy egy kis faházikóban történt, mindig egy eunukh felügyelete alatt.
A két cserkesz gyermek gyakran csinált magának mulatságot azzal, hogy öltönyüket, melynek szépsége és drágasága volt legfőbb gyönyörüségük, egymással elcserélték. A fiú a leánynak, a leány a fiúnak ruhájába öltözött. Az otromba eunukh nem talált a mulatságban semmi rendkivülit.
Egykor a leányka elmondá e mulatságot a háremben, az odalikok kaptak a tréfán s a leánykát rábeszélték, hogy a legközelebbi alkalommal ismét öltöztesse fel a fiút nőruhába s vigye be a hárembe. A leánykának is tetszett az ötlet s különösen megállapították a tervnek minden részletét.
A terv sikerült is. A lányka kettős ruhát vett magára. A faházikóban egyiket leveté, a fiú abba felöltözött, saját ruháját az eresz alatt elrejté s ekként belopózott a rabszolganők lakhelyére, innen pedig az odalikokkal együtt a hárembe, melynek elég terme és fülkéje volt arra, hogy mind az úrnők, mind az eunukhok figyelmét elkerülje. Ez a csíny igen gyakran sikerült s az odalikoknak nem kis mulatságukra szolgált.
Egyszer azonban a fiú több napon át a háremben maradt, teljesen bízva mind ő, mind az odalikok abban, hogy a fiú távolléte a rabszolgatanyán feltünni nem fog. Talán nem is tünt volna fel, mert a cserkesz szolgákkal nem igen törődtek, miután megszökésüktől tartani nem lehetett – ha véletlenül két odalik egymás közt keservesen össze nem vesz s boszujok a titkot föl nem fedezi. Az egyik odalik ugyanis, kit a másik földre gyűrt és összevérezett, rögtön futott az első úrnőhöz s annak szívszakgató panaszok és siránkozások közben elmondá az egész gonoszságot. A mi pedig a dolgot sulyossá tette, az abból állt, hogy a fiú épen akkor is a háremben rejtőzött.
Az úrnő egészen felháborodott a példátlan merényleten. Az odalikot kivallatá s megtudta azt, hogy a cserkesz fiu és leányka ki- és beeresztése alkalmával mindig jelen szokott lenni Bülbül Baba is, ki azonban semmit sem tudott a dologról. Az úrnő különben is haragudván a vén eunukhra, a miért ez a harmadik nő üldözése körül nem járt kezére, elhatározá most annak láb alól eltételét. De miután a bég e pillanatban nem volt otthon, az odalikot egy kerevet lábához saját kezeivel megkötözé, nehogy időközben eljárjon a szája, maga pedig százszor is lemorzsolta a teszpijén, olvasóján, szokott imádságát, hogy ekként könnyült lélekkel várja be a bégnek hazaérkezését.
Szerencsére az odalik kimaradása szemet szúrt társnői közt s gyanujok támadt: vajjon boszujában, dühében nem árulkodott-e az úrnő előtt. A cserkesz fiút rögtön kicsempészték a háremből s aggodalmukban az esetet fölfedezték Henri előtt, bízván ennek jólelküségében s egyuttal megkérvén őt, hogy segítsen nekik kilábolni a fenyegető bajból, ők készek mindent életre halálra eltagadni és a föltétlen tagadásra a cserkesz leánykát is rábírni.
Henri rögtön ment a vén eunukhoz.
– Baj van, – mondá, – nagy baj van Bülbül Baba. Az odalikok azt álmodták, hogy egy szemtelen férfi sok napon át ott rejtőzködött a háremben.
– Együgyü Hanari, hát mi nagy baj van ebben? – szólt az öreg Henrihez, kit mindig Hanarinak nevezett. Ki tudná a madárnak megtiltani, hogy a fejünk felett át ne repüljön és a bolond álomnak megtiltani, hogy az alvót meg ne lepje?
– Igaz az Bülbül Baba, hanem egy odalik ébren is látta a férfit s meg is jelentette az úrnőnek, a ki csak a kegyelmes béget várja haza, hogy Bülbül Babát elárulja.
– Részeg vagy te Hanari, bizonyosan annyit ittál, hogy ötven korbácsot szeretnél rá enni.
Henri elmondá most az egész históriát a mogorva eunukhnak rettenetes lelki gyötrelmére, kivel ilyen eset még sohase történt. Henri egyúttal magára vállalta, hogy mindent kiegyenlít, beszélni fog a cserkesz fiúval, megnevezi az árulkodó odalikot s tanácsolta Bülbülnek, hogy a béggel ő beszéljen először s közölje vele, hogy az odalik haragtól és nargilétől megbódulva miket beszélt az úrnőnek, mily nagy lelki háboruságot okozott ezáltal annak s mily nagy büntetést érdemel ezért.
Bülbül Babának tetszett a terv. Henri rögtön ment a cserkesz fiúhoz s megmondá neki, hogy ha száján kiejt valamit, őt megfojtják, testvérjét pedig megkorbácsolják meztelenen. A fiú hősiesen fogadott mindent és semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy fogadását megtartja, ha tüzes harapófogóval csipkedik is. A vén eunukh elkészíté előre a béget, úgy, hogy mikor az úrnő magához hivatá s közlé vele a rettenetes titkot, a bég azt felelé:
– Tudom, tudom, Bülbül Baba megmondta már; – az odalikot korbácsoltasd meg, a miért a te nemes szívedet ily hazugsággal úgy megháborítá.
Az úrnő pattogni kezdett s végül azt mondá, hogy a cserkesz most is a háremben van. A bég erre teljes hideg vérrel oda rendelé az összes háremőri személyzetet, oda hozatott egy széles pengéjü kardot s azt mondá az úrnő előtt:
– Minden ajtóhoz kettős őr állíttassék. Az úrnő megvizsgálja a háremet és ha ott idegen férfi találtatik: ezzel a karddal először az a férfi s másodszor Bülbül Baba összeapríttassék.
Az úrnő elhallgatott, de azért a viszgálatot teljesité. Természetesen nem lett belőle semmi. Hanem a cserkesz fiút is a legelső hajóval Sztambulba a vásárra szállították. De ettől az időtől kezdve a francziák szerencséje meg lett alapítva a vén eunukh előtt.
Igaz, hogy ez a szerencse csak annyit jelentett, hogy ezentúl sem maga nem kételkedett, sem kémeket nem állított a vén eunukh a francziák ellen. Bízott bennük egészen s a bizalom árnyékában a francziák is sokkal bizalmasabbakká váltak az odalikok irányában. Ezek virgoncz, pajzán, gyakran kaczér enyelgései elől nem tértek ki többé oly hidegen s a háremi szórakozás mindazon titkos örömeit élvezhették, melyet csak személyes helyzetük megengedett.
A francziák török neveket kaptak az áttérés alkalmával. Henrinek Jusszuf Hanari név adatott s többi társa is Iszkender, Kabuk, Mussza, Ibrahim s egyéb ilyféle névhez jutott, leginkább olyanhoz, mely a keresztyéneknél is, de a törököknél is divatban van. Egymás nevét mégis sok időbe telt, míg egészen megtanulták s nem utolsó mulatságuk volt a sok apró zavar, melyet a neveknek maguk közt előfordult gyakori eltévesztése a háremben okozott.
Több mint harmadfél évi háremi élet után elvégre Karaszor bég elhatározta a francziák eladását. Bár – úgy látszik – szerette őket s bár fiait és leányait franczia nyelvre is általuk taníttatta: mégis a pénzvágy erősebb volt nála, mint a személyes vonzalom és megszokottság s 1833-ik év augusztus hónapban az összes francziákat hajóra rakatta, hogy őket Sztambulba elszállítsa.
Sajátságos érzelemmel váltak meg a francziák Trebizondtól s kivált a háremtől, habár rövid időre is. E férfiak elérték már életük delét a nélkül, hogy állandóan nőtársaságot élvezhettek volna. Tizennyolcz-húsz éves ifjú korban a nagy császár katonái, s aztán rögtön részesei a rettentő moszkaui hadjáratnak, átszenvedve a visszavonulás leírhatatlan kínjait; aztán hadi foglyok, bányafegyenczek s tizenkét év óta szökevény bujdosók, soha egy nyugodt hónapjuk nem volt, melyben a családi élet nemes örömeire gondolhattak volna is. S ha lett volna is alkalmuk: a kiolthatatlan vágy, haza jutni Francziaországba, eltiltá őket a megtelepedés s a valódi szerelmi viszony vállalatától. Kalandjaik és szenvedéseik alatt gyakran majdnem végképp megtört lélekkel, kialudt ifjukori ábrándokkal s elhervadt reménynyel már-már odajutottak, hogy szívük elkeményedjék s kedélyük örökre elvaduljon. Igy jutottak a hárembe, a gyermekkedélyű, ugrándozó odalikok közé. A vén harczosnak, ki csak durva és rettenetes jelenségeit ismeri az életnek, legnagyobb örömét gyakran egy madár, egy eb, egy kis gyermek képezi. A francziák lelke mintha újjá született volna a fiatal nők társaságában. E nők míveletlenek voltak, de tudtak csevegni. Csak ösztön vezette őket, de tudtak játszani és kaczagni. Harag, viszály, cselszövény volt elemök, de tudtak bizalmasok lenni. Kedélyük, mint az enyhe napfény, deríté föl a francziák borús lelkületét. E lelkület mélységeiben még mindig maradt sötétség és bánat, de a francziák, mikor búcsutlanul elhagyták a háremet, mégis úgy érezték magukat, mintha családjuktól kellett volna örökre elválni.
Búcsuzni nem lehetett sem az odalikoktól, sem az úrnőktől, sőt még Bülbül Babától sem. Az odalikok nem is tudták, hogy a francziák végképp eltávoznak. Valószinüleg nem is törődtek vele sokat. Az úrnőkhöz természetesen közelíteni sem volt szabad. De mégis meglepte őket, hogy mikor Bülbül Babához mentek, hogy tőle nagy hálálkodással elbúcsuzzanak, ez egész durván mondá nekik:
– Esztelenek, mit mozgatjátok nyelveteket; az ökör, ha kiszakasztják a falkából, hogy vásárra vigyék, megy amerre hajtják. Alláh adjon üdvöt az igazhivőknek.
Keserü szavak, melyek fölébresztették a francziákat az álmodozásból. Ők rabszolgák és ők most már maguk is keleti emberek. Ez alkalomra rájuk adott uj és fényes ruhájukban szótlanul mentek a hajóra Szanatoglu utódjának, a bég uj örmény titkárjának kiséretében. A hajó minden különös viszontagság nélkül ért szeptember közepén Sztambulba s vetett horgonyt a Kara-Kői Kapúszi irányában.