(A sztambuli rabszolgavásár. – Három franczia együtt marad, a többinek nyoma vesz. – Kamerije szultána. – A háremi élet.)
A hajó ugyanaz volt, melyen a francziákat három évvel azelőtt a gelencsiki kikötőből Trebizondba szállították. Ott volt a hajón Karaszor bég, ott volt a piszkos örmény titkár is, noha nem a régi Szanatoglu. Még a hajóslegénység is csaknem a régi volt. Sőt a szállítmány is hasonlított a régihez. Néhány erőteljes cserkesz fiu, néhány gyönyörü, serdülő cserkesz leány és a francziák. Csakhogy a francziák most már mégsem a régiek valának. Csak sorsuk volt a régi, vagy legalább méltó a régihez.
A hajó az Aranyszarv torkolatánál Galata előtt vetett horgonyt. A francziák két napig a hajón maradtak, két napig nem volt szabad onnan távozniok, sőt az első napon a födélzetre sem jöhettek ki. Ezen a napon háromszor-négyszer is megfordult a hajó kaikja a Laleli Mahalle és a hajó között. Jól látták ezt a francziák, de nem tudták azt, hogy a kaiknak miféle nagy, sürgős dolga lehet a Laleli városrészben. De nem is sokat törődtek vele. Félni nem féltek, hiszen a legrosszabb sors, mely rájuk várt, nem volt egyéb, mint hogy Karaszor bég háremszolgálatából más török főurnak, talán a szultánnak háremszolgálatába lépnek át. Csak a kiváncsiság volt nagyobb náluk mint török és cserkesz rabtársaiknál.
A harmadik napra virradóra a hajó fölszedte a horgonyt s néhány száz öllel tovább vitorlázott nyugot felé s egyúttal közelebb a parthoz, hol ismét egy csomó apróbb és nagyobb hajó között horgonyt vetett. Ugyane reggelen a francziák, valamint a többi rabok is külön-külön csapatban kiszállittattak a szárazföldre s elvezettettek a bazárba.
Ez a bazár valóságos rabszolga-árucsarnok volt ősidők óta. Az európaiak, az olaszok, francziák, németek bagnónak nevezték folyton s nevezik most is, a törökök pedig Balik-bazárnak. Ott fekszik a Laleli és Kara-Musztafa városrészek között s roppant terjedelmü nagy födött helyiségekből áll, melyeken elég titkos és jól zárható fülke van a rabok és rabnők biztos őrizetére. II. Mahmud szultán ugyan szigoruan eltiltotta néhány év előtt a személyes rabszolgakereskedést Sztambulban, de tilalmának nem lett egyéb eredménye, mint az, hogy ezentúl a vám- és rendőrhivatalnokokkal óvatossabban kell alkudni s őket jobban meg kellett fizetni mint előbb. Még a szerálj számára is igen gyakran itt vásárolták össze a szükséges szolgaszemélyzetet vagy legalább a hiányokat időnként innen pótolták. Mindezt csakhamar megtudták a francziák is, a mint a bazárban elhelyezkedtek.
A bazárban eddigi urukat, Karaszor béget sohasem látták. A négy napon át, a meddig itt voltak, csak az örmény titkár volt velük. Nyilvános eladásra egyébiránt nem állitották ki őket. Minden jel oda mutatott, hogy eladatásuk kéz alatt bizalmasan intéztetett el, a miről egyébiránt csakhamar meggyőződtek.
A negyedik napon ugyanis a bazárban megjelent egy Khadimbasi a szeráljból, egy másik, szintén fényes ruhába öltözött háremi tiszt társaságában. Ez utóbbi Mehmet Koszref pasának, egyik leghatalmasabb török főurnak, a ki akkor szeraszkier volt, állott szolgálatában.
Az örmény titkár biztosan volt értesülve az óráról, a mikor az urak jönni fognak. Oda ment a francziákhoz, azokat figyelmeztette ruhájuk rendbe hozására; lelkükre kötötte, hogy a hozzájuk intézendő kérdésekre az urukhoz tanusított eddigi hűséggel és nyiltsággal feleljenek, ellenkező esetben visszaszállítják őket Trebizondba, vagy elhurczolják más, messzeeső városba, s akkor maguknak tulajdonítsák, ha sorsuk rosszra fordul. A francziák igenlőleg intettek fejükkel. Úgy gondolkoztak, semmi okuk sincs arra, hogy nehézséget gördítsenek Sztambulban leendő elhelyeztetésük útjába. Csak kiváncsiságuk nőtt e figyelmeztetésre.
De az örmény nem maradt meg a puszta szónál. A francziák rég elfelejtették már, hogy nekik pénzük is volt, mely a gaz Szanatoglunál volt elhelyezve. Karaszor bég azonban nem felejtette el sem ezt, sem a trebizondi mollah által kiadott bizonyságleveleket. Az örmény elővett hét darab kis pirosszövetü erszényt, mindegyikbe aranyban beletett mintegy ezer piasztert s ezenkívül mindegyikbe beletette a mollah bizonyságlevelét s aztán egy-egy erszényt selyemfonállal mindegyik francziának nyakába akasztott.
– Ez a pénz, – úgymond, – a tiétek. A hatalmas Karaszor bég e pénzzel együtt vett meg benneteket s ezzel együtt fog el is adni. Ha egykor majd szabadok lesztek, a pénz a tiétek lesz.
Mikor a Khadimbasi és a másik háremi tiszt a bazárrekeszbe belépett: az örmény mélyen meghajtá magát s aztán sietett a rekesz ajtaját gondosan bezárni. Világosságot a rekesz felülről, a tetőablakon át kapott. Az örmény élénk taglejtéssel, magas hangon és szapora beszéddel hadarta a következő szavakat:
– Ime kegyes urak, itt vannak a híres eunukhok! Ilyenek nem találhatók sem Rumiliben, sem Anatóliában, sem Kairóban, sem Szmyrnában, sem Arábisztánban, sem a tengeren, sem a szárazföldön, sem a szigeteken, sem sehol, legföljebb a napnak fényességével ékeskedő Nagyúr háremében. Ime lássátok és vizsgáljátok meg őket. Sem nem fiatalok, a kiknek elméjük éretlen; sem nem öregek, a kiknek izmuk tehetetlen. Mindent tudnak, a mi csak szükséges. Beutaztak tizenkét országot, hűséges szolgák voltak mindenütt, tudnak írást, olvasást és mindenféle tudományokat; beszélnek napnyugoti és napkeleti nyelveken; alázatosak, mint a mezőn zöldelő fűszál, mely meghajlik az előtt, a ki ráteszi a lábát, és engedelmesek, mint a teve, mely megismeri az ő urának szemmel való intését is. Ime, kegyes urak, a híres eunukhok!
A Khadimbasi intett kezével s közbeszólt:
– Ne fecsegj görhes örmény, hanem mutasd meg a leveleket.
Az örmény elővett egy erszényt s abból kihúzott egy levelet. Ugyanazt, melyet Gelencsikben Mussza Nukhár bej adott át Karaszor bégnek. S hasonló szaporasággal folytatá:
– Ime kegyes urak, itt az igaz levél. E híres eunukhok a muszka czárnak voltak igen drága szolgái, a ki hűségükért és ügyességükért megengedte nekik kegyelmesen, hogy eladatván és elbocsáttatván, a leghatalmasabb és legdicsőségesebb szultán véghetetlen birodalmába átjöhessenek. Ime ezen levelet aláírta a sztavropoli kormányzó Muszkaországban, túl a tengeren és túl a Kaukázus hegyeken Medvieszje nevü városban, a mely bizonyosan nagy és ékes város. E levélben pedig meg van írva, hogy e híres eunukhok az ő többi társaikkal együtt, kik már a föld alatt nyugosznak, a derék és tiszteletreméltó cserkesz Mussza Nukhár bejnek eladattak és az ő szolgáivá tétettek, a ki pedig őket az én derék és kegyes uramnak Karaszor bégnek adta el szabad, jó szándékból és nagy sajnálkozással. Az én derék és kegyelmes uram pedig Mussza Nukhár bejnek megszámlálhatatlan ezer meg ezer piasztereket fizetett, visszaadta volna ezen szolgáknak a szabadságot, de ezek önkényt, szabad elhatározással és nagy lelki örömmel arra hajlottak, hogy ők a leghatalmasabb és legdicsőségesebb szultán szolgálatába beálljanak és arra magukat méltókká tehessék. Könyörögtek is a kegyes életü és véghetetlen tudományu bölcs Molláhnak Trebizondban, hogy hallgatná meg eziránt való könyörgésüket s mindazt, a mit elmondanak, foglalná írásba. A ki is engedve a könyörgésnek, mindazt, a mit előtte elmondottak, írásba foglalta. Az az írás pedig ott van mindegyik hű szolgának a nyakában, ama piros erszényben, a mint ezt ti kegyes urak, a magatok élőszemével megnézhetitek.
A Khadimbasi ujra közbeszólt:
– Mutasd a Molláh irását, aztán ne fecsegj többet, csak ha kérdezlek.
Az örmény gyorsan odaugrott egyik francziához, kibontá a nyakán lógó erszényt, kirázta annak tartalmát tenyerébe, az aranyat nagy vigyázattal visszatette az erszénybe s az írást oda vitte a Khadimbasihoz.
– Ime kegyes urak, – mondá, – itt a bölcs Molláh ékes írása. Ilyen írása van mindegyik szolgának nyakában. Az a pénz, mely mindegyik erszényben van, azon derék szolgák tulajdona még abból az időből, a mikor ők szabadok is lehettek volna, de ezen pénznek árát is az én derék és kegyes uram, Karaszor bég kifizette Mussza Nukhár bejnek, a miért tehát most már ez a pénz is őt illetné.
A Khadimbasi és a másik háremőr gondosan átnézte a trebizondi Molláh bizonyítványát és egyáltalán nem ügyelt a fecsegő örmény szavaira. Még az sem tűnt fel nekik, hogy az örmény oly furcsán határozta meg az erszényekben levő pénznek tulajdonjogát. A Khadimbasi odament a francziákhoz s egyiket a másik után tetőtől talpig gondosan végignézte. A francziák nem szóltak az egész alku és szemle alatt egy szót sem. Lett volna ugyan az örmény hazudozására elég megjegyzésük, de semmiféle okoskodás nem változtatott volna sorsukon semmit is. Legalább előnyösen egyáltalán nem. Eszükbe jutott az is, hogy a bég a Khadimbasit valószínüleg már jól megfizette, az ellenvetések tehát legföljebb a Khadimbasit bosszantották volna.
Végre a Khadimbasi hosszas vizsgálat után Henrit ötödmagával külön állítá s ezt mondá az örménynek:
– Ezt az ötöt viszem magammal, jőjj velem.
Intett az öt francziának s azzal megfordult, hogy kimenjen a bazárrekeszből. Útközben mondá Mehmet Koszref pasa háremőrének, ki szintén vitte magával a neki megmaradt két francziát:
– Tizennégyezer és ötszáz piaszternél többet ne adj a tieidért, mert én tizenötezer piasztert fizettetek ki a szaráffal darabonként.
E néhány szóból megértették a francziák, hogy egyes pasáknak nem szabad tudva és nyiltan oly drága bevásárlást tenni, mint a nagyúr háremének.
A bazárépület végén, egyik helyiségben ott üldögélt egy gazdag szaráf, pénzváltó. A Khadimbasi megállt a szaráf előtt s azt mondá neki, rámutatva az örményre:
– E jámbor cselebinek fizess hetvenötezer piasztert s jőjj pénzedért holnap a Kizláragaszihoz.
A szaráf nagy alázattal felelt:
– Parancsolj jó Khadimbasi, utolsó paráig mindenemet neki adom, ha parancsolod.
Itt váltak el a francziák egymástól, hogy öten a szultán háremébe, ketten pedig Mohamet Koszref pasa háremébe menjenek. Tudták, hogy egymást alig fogják valaha látni az életben. E gondolat képtelenné tette őket arra, hogy urai maradjanak a túláradó érzelemnek. Egymás nyakába borultak s hangos zokogással csókolták meg egymást. Húsz évi bajtársat, leírhatatlan közös szenvedéseknek hű részesét kellett tán örökre elhagyniok.
Alig tudtak elválni egymástól. A Khadimbasi meredt szemekkel nézte e jelenetet. A török meg nem siratja még legkedvesebb halottját sem. A vallás tiltja azt. A Khadimbasi meg nem foghatta az igazhívőhöz méltatlan emez érzékenykedést. S mégis ezúttal nem volt durva a francziákhoz.
– Testvéretek tinéktek – kérdé – ama szolgák?
– Nem testvérünk, hanem bajtársunk gyermekkorunk óta, – mondá Henri. – Mi hajdan keresztyének voltunk, a Jézus Krisztust imádtuk, tehát jó Khadimbasi, a mi szívünkön még mindig van egy kis érzékenység.
A Khadimbasi e szavakra gondolkodóba esett. Aztán magához intett egy hamált.
– Eredj – mondá a hamálnak – a legközelebbi Kulakhoz s hívj ide három katonát.
A hamál elfutott; a kulak, a katonai őrtanya nem messze volt s a három katona fegyverrel pár percz múlva a francziák mellett állott. A Khadimbasi valószínüleg attól tartott, hogy a francziák meg találnak szökni kellő fedezet nélkül. Pedig ez bizony eszükbe sem jutott.
A bazár tömkelegéből, a Balik-Bazár Kapuszinál kiértek a tengerpartra, vagyis inkább az Aranyszarv partjára. Még egyszer látták, – fölismerték az árboczok erdejében Karaszor bég hajóját is, mely egyik eszköze volt szolgasorsuk végzetességének. A tengerparton állott a szeráljnak egy zöldes csíkú nagy, fehér kaikja, nyolczevezős csolnakja, nyolcz kaikdsival és egy kormányossal; a Khadimbasi s utána az öt franczia beült a csonakba, a katonák vissza mentek s aztán a kaik gyorsan hasítva a hullámokat, csakhamar kikötött a Jali-Kösk lábainál. Egy óra alig múlt el s a francziák különböző kapukon, kerteken, udvarokon s termeken keresztül a háremőrök laktanyájába vezettettek.
Itt a francziákat ujból megvizsgálták és pedig katonailag s orvosilag is. A vizsgálat eredménye kedvező volt, a mennyiben kedvezőnek mondható, hogy eunukhnak, háremi szolgálatra alkalmasnak találták őket. Vizsgálat után egyházi szertartás, imák és fürdők következtek; ruhájukat le kellett tenniök s többi eunukh társuk háremőri egyenruhájába kellett öltözniök. Henri és két társa azon Khadimbasi osztályába soroztatott, a ki őket a bazárban megvette; a másik két franczia pedig másik Khadimbasi alá s a háremnek egészen más részébe helyeztetett, mert ezeket Henri többé sohasem látta, velük sohasem találkozott. Vagy hamar elhaltak, vagy valahogy elemésztették őket, vagy tán a szultán valamely leányának férjhezadásakor elajándékozta őket. Henrinek hónapok mulva tett minden szorgalmas kutatása és kérdezősködése eredménytelen maradt. Soha még csak hírét sem hallotta nekik. Az is lehető volt, hogy tán megszöktek vagy valahogy megszabadultak. Henri legalább e gondolatban talált némi vigasztalást. Ő és két társa tíz éven át volt lakója a Szultán háremének.
A háremi életet itt is csakhamar megismerték és megszokták. Voltaképen ez sem különbözött egyes apróbb jelenségeiben Karaszor bég háremétől. A valódi különbség csak a paloták és termek roppant számában és óriási fényében, a nők és szolgák sokaságában s az udvari hivatalok és tisztségekkel járó ünnepélyes szertartások örökös gyakorlásában állott. A hanumoknak, a szultán törvényes nejeinek s az odalikoknak élete és mulatsága, több változatossággal ugyan, de körülbelül ugyanaz volt, mint a trebizondi háremben.
Henrinek és társainak legalább egyelőre nem tünt fel a nagy különbség. Később és lassanként azonban, ha Karaszor bég háremére gondoltak, az minden tekintetben üresnek, szegénynek és néptelennek tünt fel ama hasonlíthatatlan fény, pompa és embertömeg mellett, mely a szerálji háremben otthonos volt.
A francziák a keserü élettapasztalat ösztönéhez itt sem váltak hűtlenné. Mindenekelőtt gondos figyelemmel szemelték ki azokat az embereket, kiknek közvetlen hatalma alatt állottak s kiknek egyetlen szavuk vagy intésük képes lett volna őket megsemmisíteni. Ilyen volt első sorban a saját Khadimbasijok, kinek mindenben kedvére jártak s kinek a hölgyektől kapott ajándékaik egy részét mindenkor átadták, de a kinek egyúttal mindent be is súgtak mind eunukh társaikról, mind a nőkről, hacsak legtávolabbról is tarthattak attól, hogy különben a hűtlenség gyanuja érhetné őket.
Eunukh-társaik legnagyobb része tökéletes durva, neveletlen, vad, nubiai arabokból állott, kik az egymásközt való czivakodásnál, az egymás elleni árulkodásnál s az ajándékcsikarás kapzsiságánál nemesebb szenvedélyt nem igen ismertek. Ha a francziák bizalmasan közeledtek hozzájuk: ez nemcsak bizalmat nem keltett bennük, sőt gyanakodóvá tette őket. Legjobb modornak bizonyult ellenük: föl se venni őket, szóba sem állani velük, soha semmiért rájuk nem szorulni s némely apróbb ajándékokat időnként egész közönynyel vetni nekik. E modor lassankint megjuhászitotta őket annyira, hogy többé a francziák után nem leselkedtek éjjel-nappal.
A szultánt, II. Mahmudot a francziák sohasem látták. A hárempalota azon részében, hol ők voltak elhelyezve, a szultán az ő tudtokra hatodfél év alatt soha meg nem jelent. Az odalikok csevegéseiből annyit tudtak meg, hogy a szultán már öreg ember, hogy mindig ama palotákban tartózkodik, melyek az Üdvösség Kapuja mellett a szerálj harmadik udvarában feküsznek, s hogy ott a háremnek közel fekvő osztályában Adile és Zelma szultánákkal s ezek udvarhölgyeivel tölti napjait, a többi hanumot pedig teljesen elhanyagolja.
A szultán ama nejét, kinek udvarában a francziák alkalmaztattak, Kamerijének nevezték. E nő egykor legelső kedvencze volt a szultánnak, két gyermeke is született tőle. A francziák azt hitték, hogy e nő nem mindig volt mohamedán. Beszélt olaszul, görögül és francziául is. Az odalikok azt suttogták volt, hogy a szultán kegyét hét vagy nyolcz év előtt örökre elveszítette, mert a janicsároknak állhatatosan pártját fogta s e miatt mind a Kizláragaszival, mind a fő muftival, mind az udvar egyéb főtisztjeivel, sőt néhány kedvencz hölgygyel is összeütközésbe jött. Annyi bizonyos, hogy több év óta a szultán nem jött közelébe. Lakosztálya a téli háremnek egyik kiszögellő palotájában volt elhelyezve, melynek tetejéről gyönyörü kilátás nyilt a Jali Köszk és Top Kapu irányában végig a Boszporuson, föl Galata irányában és Topkhanénak rettentő háztömegeire s föl egészen Dolma-Bagcséig, melynek uj palotáját, az uj Bezikhtást már ekkor kezdték építeni.
Valami százhúsz odalik s kilencz bajadér állott Kamerije közvetlen szolgálatában. Az úrnő maga lehetett már mintegy harmincz éves, de még mindig kiváló szépség. Az időt és unalmat ő is a szokott háremi mulatságokkal, lakmározással, piperével, látogatással s látogatások fogadásával, táncz és zene élvezetével, de gyakori olvasással is űzte el. Két gyermeke, mindkettő herczeg, már az előző években, tíz évüket elérve, kivétetett keze alól s ettől kezdve szerette a könyveket is. Kis kézi könyvtárában olasz és franczia könyvek is voltak, több száz kötetre menők.
A francziák hamar észre vették, hogy Kamerije nem egészen keleti nő; hamar észrevették, hogy beszéli a nyugoti nyelveket. Csakhamar élénk vágy töltötte el őket az úrnőnek valahogy tudtára adni, hogy ők is nyugotiak, ők is tudnak francziául. De ennek módját nem tudták eltalálni. Az úrnőt megszólitani eunukhnak nem volt szabad, legalább nem volt szokásban; a Khadimbasit vagy társaikat kérdezni vagy megkérni egyáltalán nem merték. Ki tudja, minő féltékenység támadt volna ezekben, ha észreveszik, hogy a francziák különösen érdeklődnek valami után, a mi talán az úrnővel valamikép összefügg. Megjegyzendő, hogy az úrnő, noha az eunukhok, Khadimbasik és Kizláraga ellenőrzésének alá volt vetve, de ezen kívül lakosztályában és saját személyzete felett királynői hatalommal rendelkezett és semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy hatalma messze elér, mert alázatos látogatói közt gyakran voltak a leghatalmasabb pasák s miniszterek nejei és leányai is.
A francziák vágya nemsokára teljesült. A mód, melyet erre választottak, alkalmasnak bizonyult. Volt az odalikok közt két fürge, szép lányka, Beie és Ezma nevü, kiket az úrnő különösen kedvelni látszott. Leggyakrabban ezek voltak az úrnő társaságában s maguk közt is gyakran értekeztek egymással. Egy ily értekezésük egyszer a francziák, illetőleg Henri és egyik társa közelében történt. Henri észrevevén, hogy hangját az odalikok mindenesetre meghallják, társaival francziául kezdett hangosan beszélni. Az odalikok csakugyan egyszerre oda néztek, a mint a hangokat meghallották s Beie azt mondá társnőjének:
– Nini, az uj szolgák olyan nyelven beszélnek, mint a szultánnő, hallgasd csak, hallgasd csak.
A francziák mintha észre sem vették volna e felkiáltást, tovább beszélgettek. Beie oda ment hozzájuk:
– Hogy mertek ti, – mondá, – a szultánnő nyelvén beszélni?
A francziákat mosolyra gerjeszté e gyermekes kérdés. Az a két ifju leányka bizonyosan azt gondolta, hogy az a nyelv csak szultánnők számára van feltalálva. Henri azt felelte:
– Ezt a nyelvet beszéljük mi kis gyermekkorunk óta és mindaddig fogjuk beszélni, míg meg nem halunk, vagy a szultánnő ezt meg nem tiltja.
– De megtiltja ám, nekünk is megtiltja, azért mi abból egy szót sem értünk.
– De álmodni – felelt Henri – mégis csak azon a nyelven álmodunk; aztán nem tiltja meg minekünk mert nem tudja, hogy miféle nyelven beszélünk.
– Majd megmondom én, mert én is hallottam, Ezma is, hiába tagadnátok.
– Nem is tagadjuk, csak arra kérünk benneteket, ne szóljatok a szultánának.
E kérelem csak olajat öntött a tűzre. De Henri épen erre számított. A két odalik súgva-búgva eltávozott és a francziák bizonyosra vehették, hogy néhány percz mulva már Kamerije értesülve lesz az ő nyelvismeretükről.
Úgy is lett. A szultána csakhamar hivatá őket a nagyterembe. E terem méltó lett volna tündérek és tündérnők számára. Padlata márvány, fehér és rózsaszínü koczkákból összeállítva, falszőnyegeinek arabeszkjei aranyból és bíborból, a terem négy sarkán négy kis szökőkút művészileg kifaragott medenczével s a medenczék pereme kirakva drágakövekkel. Kamerije szultána egy kis szofra – alacsony asztalka – előtt ült drága szőnyegen; a szofrán serbet, szakiz s egyéb női nyalánkságok. Henri és társa a szokott ünnepélyes és alázatos modorban megjelent a szultána előtt s aztán intésére háta mögött helyet foglalt.
– Micsoda nyelven beszéltetek ti Beie és Ezma előtt? – kérdé a francziákat.
– Mi franczia nyelven beszéltünk, felséges úrnő.
– Hol tanultátok azt a nyelvet? Egyiptomban vagy Tuniszban?
– Mi Francziaországban tanultuk, ez anyanyelvünk, mi francziák voltunk.
Az úrnő figyelmét rendkívül lekötötte e nyilatkozat. Egész kiváncsisággal kérdezősködött a francziáktól s ezeknek a legapróbb részletig el kellett mesélniök egész életük sorsát, kalandjaik és szenvedéseik egész végtelen sorozatát.
A szultána folyton élénk érdeklődéssel hallgatá az elbeszélést. Különösen Karaszor bég háremének belső viszonyairól néhány kérdést is intézett a francziákhoz. Végre őket igen értékes ajándékokkal ellátva, e szavakkal bocsátá el:
– Ezentúl mind a hárman mellettem lesztek s szolgálatomra álltok.
– Fönséges szultána, – mondá Henri, – ennél nagyobb boldogság minket nem érhet e földön, hanem mikor a szeráljba hozattunk, nekünk kiadatott a parancs, hogy mi csak a Khadimbasinak és Kizláragaszinak engedelmeskedünk.
Kamerije úrnő egész büszkeséggel felelt.
– Bizonyosan elfeledték azt a parancsot kiadni, hogy a Khadimbasi és Kizláragaszi meg nekem engedelmeskedik – majd eszükbe juttatom.
A francziák eltávoztak. De legelső gondjuk mégis az volt, hogy a Khadimbasit fölkeressék, neki mindent fölfedezzenek s becses ajándékaik egy részét – mint előtte mondák: az egészet – neki átadják. Egyúttal dobtak valamiféle ajándékot eunukh társaiknak is. Ki tudja – gondolták – nem fog-e a szultána nagy kegye miatt nagy féltékenység támadni valakiben s a nők és szolgák cselszövényének e rettentő nagy palotájában, melynek benső élete kívül esik a nagyvilág figyelmén s melyet nem ellenőriz az igazságszolgáltatás semmiféle neme, a kegy nem változik-e át rájuk nézve halálos bűnné és halálos büntetéssé?
Napok és hetek múltak azonban és a francziák semmi hátrányos változást nem vettek észre. A Khadimbasi oly bizalmas volt hozzájuk, mint eddig; eunukhtársaik csak úgy néztek reájuk ezentúl is, mint ennekelőtte; a szultánt és a Kizláragát ezentúl sem látták soha is. Hanem az odalikok magatartása világosan mutatta, hogy valaminek mégis történni kellett. Ezek elhalmozták, körülrajongták a francziákat bizalmukkal, kedveskedéseikkel; örökké futkostak hozzájuk, örökké a nyakukon csüngtek s ezerféle kéréssel ostromolták őket éjjel-nappal, óránként és perczenként. Alig volt az odalikok közt csak egy is, kinek az icsoglánok, azankoglánok, sőt a bosztandzsik közűl is egy vagy több ifjú férfinak arcza meg ne tetszett volna. Minden odalik képesnek tartotta a francziákat arra, hogy őt az ő Alijához vagy Rusztemjéhez közel menni vagy vele találkozni segítse. S aztán az odalikok folyton változtak.
Az idősebbek helyett folyton fiatalok s a kegyvesztettek helyett, a kikre tudniillik Kamerije valamiért megneheztelt, újak jöttek. Az újon jöttek legnagyobb része szomorúan emlékezett vissza valamely szép, erőteljes ifjúra, a ki már vagy az övé volt, vagy az övé lehetett volna. Ezek aztán csudálatos, gyakran felette ügyes, gyakran egészen gyermekes terveket főztek ki agyukban az elhagyott imádónak, vagy imádottnak értesítésére. S a francziák lettek volna hívatva mind e terveket végrehajtani. Szegény francziák: egynek sem volt már meg ifjúsága, de ha mindegyik valami csoda erejénél fogva száz ifjúságot érzett volna szívében: mind a száz talált volna édes és kimeríthetetlen foglalkozást az ifjú nők és leánygyermekek ezen bájos társaságában.
A francziák társaságát különben naponként igénybe vette Kamerije úrnő. Egy alkalommal mutatott nekik egy szép aczélmetszetű arczképet, mely egy kedves arczú nőt ábrázolt.
– Ismertétek e nőt? – kérdezé.
A francziák jól megnézték a képet s azt felelték: nem ismerték.
– Pedig ez Jozefine arczképe, a ki a ti nagy császártok neje volt s a kit a császár szintén elhanyagolt egy másik nejének kedvéért.
A francziák jól emlékeztek a névre. Jozefinről egész legenda élt a hadseregben. Monteau, kit a kalmukok a Volgán megöltek, ismerte is őt személyesen s beszélt róla az uráli bányákban eleget. Most mindez eszükbe jutott a francziáknak. S az úrnőnek mindent, a mit tudtak, a legapróbb részletekig el kellett beszélniök.
Így teltek el a hónapok és az évek. Kamerije állandóan megmaradt saját palotájában, a nyári hárembe sohasem költözött át, legföljebb látogatásképen. A francziák folyton vele voltak, a Bairám-ünnepek alatt ők kísérték, szárazi vagy tengeri kirándulások alkalmával ők mindíg mellette voltak. Egyszer valahogy megtudták azt is, hogy Kamerije görög nő volt s eredetileg Mária névre kereszteltetett, de valami nagy családi szerencsétlenség alkalmával a szerálji hárem szállítóinak valamely gonosz rokona által orvúl eladatott. Mostani nevét, mely azt jelenti: a szépség holdvilága, ott nyerte a háremben. A francziáknak is nagy bizalmuk, majdnem vallásos ragaszkodásuk volt a szép és kegyes szultánnő iránt s már-már azon édes remény kezdett bennük gyökeret verni, hogy ő lesz az, ki nekik visszaadja a szabadulást.
A szabadulás reményét a francziák nemcsak a szultána kegyességére alapították. Vagy legalább, midőn a honvágy erőt vett rajtuk néha, tervezgetéseik a kegyelem esélyein kívül sok más esélyre is kiterjedtek. Pár év alatt meggyőződtek arról, hogy ők a bosztandsik és azankoglánok, sőt a kapidzsik közé is könnyen elkeveredhetnek rövid időre. A szerálj szolgálatában álló ez egyének száma több ezerre ment s Henri egyáltalán nem tartotta lehetetlennek ezek közt a városba kijutni s onnan közönséges öltönyben tovább állani.
Egy másik kedvező alkalom évenként a Bairám-ünnep alkalmával állott elő, a mikor a hárem hölgyeit utczákra, térekre, csónakmulatságba, vagy valamely tengerparti köskbe kellett kisérniök s a mikor mind a hölgyek, mind a háremőrök nagyon sok szabadságot vettek igénybe.
Az agguló szultán birodalmának ügyeivel s az örökös háborukkal lévén elfoglalva, keveset gondolt a háremmel s azért itt sem oly pontos, sem oly szigoru nem volt a fegyelem, mint a hagyományok szerint régebben volt s most is kellett volna lenni. E körülmény szinte ingerelte a francziákat valamely szabadulási vállalat kitervezésére. Terveik azonban csakis üres tervek maradtak. Öreg legények voltak már, közel az ötven éves korhoz. Életük elég kényelmesnek, sorsuk eléggé biztosnak látszott s okuk egyáltalán nem volt valamely véletlen vagy ügyetlenség által életüket veszélyeztetni. A felett nem kételkedhettek, a Khadimbasi abból nem csinált titkot s a háremi anekdóták egész serege világosította őket fel arról, hogy a legkisebb hűtlenség, a szökésnek bárminő kisérlete halált s úgy lehet, kínos halált von maga után. S éppen azért mind a hárman beleegyeztek abba, hogy vagy a teljesen biztos alkalmat lesik ki, vagy megvárják Kamerije úrnő önkénytes kegyelmét.
Az úrnő egyszer elő is hozta nekik úgy távolról és minden czélzatosság nélkül a szabadulást. Francziaországról kérdezősködött s midőn a francziák különös hévvel és érdekeltséggel beszéltek gyermek és ifjúkorukról, azt kérdezé tőlük:
– Szeretnétek-e most látni Francziaországot?
– Fenséges szultána, mi most is szeretnénk haza menni, – mondá Henri.
– Haza menni? Hiszen nem vagytok ti most már francziák, hanem az én szolgáim.
– Mióta a fenséges úrnő szolgálatában állunk, – mondá Henri, – azóta nem jutott eszünkbe haza kivánkozni, de fenséged kérdésére igazán kellett felelnünk.
Az úrnő erre nem felelt s az e tárgy feletti beszélgetés abban maradt.
Később egy uj odalikkal ismerkedtek meg, kinek Dzsemile volt a neve s ki Egyiptomból, Kairóból került a nagyúr háremébe. E lányka az úrnők mulattatásának sokféle nemét ismerte; fiatal, csinos és igen virgoncz nő volt, a ki gyermekkorában Kairóban egy franczia háznál, franczia nők körében töltvén néhány évet, franczia nyelven is meglehetősen tudott beszélni.
Ez egyszer a francziák előtt a nélkül, hogy ezek eredetéről tudott volna valamit, elbeszélte, hogy Kairóban egyszer egy franczia nőt bevittek Mehmed Ali háremébe, ezt azonban megtudván egy franczia nagyúr, ki a francziák szultánjának – miként ő a királyt nevezte – titkos megbizottja volt Kairóban, azt izente Mehmed Alinak, hogyha a franczia nőt el nem ereszti és ki nem adja: százezer katonával fogja őt megtámadni, városát elpusztítani s minden kincsét és háremét elrabolni. Erre Mehmed Ali a gyaurtól megijedt, Sztambulba küldött segítségért, de itt nem adtak neki, mit tehetett tehát egyebet, kiadta a franczia nőt, hanem boszujában annak fele haját lenyiratta, szemöldökéről minden festéket lemosatott s kusakját – övét – nem engedte a derekára tenni, hanem a nyakába akasztotta. Mi volt, mi nem volt igaz az odaliknak eme meséjében, mely úgy a gyaurok gyülöletét, mint a háremből való szabadulás szégyenteljes voltát czélzatosan látszott hirdetni: a francziák figyelmét mégis fölgerjesztette a mese. Ők azt fölötte természetesnek tartották, hogy a hatalmas Francziaország követének felszólítására az egyiptomi pasának engedelmeskedni kellett. Igen, de ők is francziák, ők is szolgaságban vannak, ha ők a franczia követhez fordulnának: ők is bizonyára rögtön elnyernék a szabadságot. Meg nem foghatták, hogy ez nekik eddig nem jutott eszükbe, holott oroszországi bujdosásuk közben hányszor küldhettek volna levelet valamelyik franczia követnek. E töprengésüket el is mondták a legközelebbi kedvező alkalommal a szultánnő, Kamerije előtt.
– Ha nekünk, – úgymond Henri, – akkor annyi eszünk lett volna, mint most, mily könnyen megszabadúlhattunk volna csak egy levél által, melyet a franczia követhez kellett intéznünk.
– Az a levél lett volna árulótok s az a levél szerezte volna meg nektek a halált, valamint most is biztosan megszerezné, ha megkisértenétek, – mondá Kamerije.
A francziák egymásra néztek. Összevillant szemük azt jelenté, hogy az úrnőnek alighanem igaza van. Hiába, ők még mindig igen hiszékenyek.
– Azonban ne törjétek a fejeteket, – folytatá a szultána. – Egyszer, ha el nem felejtem, én alkalmat nyujtok, hogy biztosan haza mehessetek, ha éppen akarjátok.
– Masallah! – Fenséges szultána, a mint az isten akarja, de mi óhajtjuk.
A biztos menekülés, a veszély és üldöztetés nélküli szabadság édes ábrándja tölté el a francziák szívét. A honvágy most feszité keblüket erősen, – most legelőször, ama hatodfél év óta, mióta a szultán háremébe bejutottak. Kamerije nemes szívéről már nem egy jelenség után teljesen meg voltak győződve s bár nehezen, de mégis az öröm bizonyos jelével várták az időt, a mikor a Kamerije által megigért alkalom be fog állani.
E beszélgetés az 1839-ik év junius havának valamely napján történt. De a várt alkalom helyett váratlan és borzasztó szerencsétlenség következett be.