(Ujabb aggodalmak. – A jó szultána megbukik. – Gülnár szultána. – A három franczia együtt marad most is. – Kirándulás Kis-Ázsiába – A francziák megszöknek.)
A hónapnak utolsó napján a Kizláraga kegyetlen parancsot adott ki a hárem őrizetére. Minden termet, minden folyosót, minden erkélyt, a hárempalotának a kertre nyuló minden kijáratát kettős eunukh legénységgel szigoruan kellett őrizni. A Khadimbasik mindegyike elmozdíttatott saját háremosztályának vezényletétől s mindegyik osztály más-más Khadimbasit kapott. Kamerije osztályába s a francziák és társaik élére egy czifra, fényes öltönyü, kifúrt fülü vén ethiópiai eunukh állíttatott, ölnyi magas termettel, nagy poczakkal, fekete szerecsen arczczal. Valóságos vadállat, kivel a francziák alig mertek, de alig is tudtak beszélni, mert nyelvét igen kevéssé értették meg. A nappalnak és éjszakának minden órájában kivont, élesre köszörült karddal s övében töltött pisztolyokkal járt sorba – körülnézni és fülelni minden ajtónál, ablaknál, a termeknek és folyosóknak minden szögletében.
A francziák csakhamar megtudták a rettenetes változásnak okát. A szultán, II. Mahmud, nagy betegségbe esett. Halálát várták. Az odalikoknak minden táncz, zene, mulatság szorosan el volt tiltva. Kamerije úrnő folyton térdepelt és imádkozott s örökké morzsolta teszpijét. Alig vett magához valami ételt és italt, nem foglalkozott piperével sem; ültében, imádkozó helyzetében szunnyadott valami keveset, körülötte a termekben kellett lenni az odalikoknak is, kik éjszakára szintén nem fekhettek le szokott módon s úrnőjükkel együtt enteriben és kusakkal, felső női kabátban és felkötött övvel kellett virrasztaniok. A bajadérokat egy sötét kamrába zárták be, kik hajukat tépve és jajgatva mentek ki a háremből. A sötét kamra ama palotában volt, mely a szultán legbelső palotáját a hárempalotától elválasztja s mely Eszki-Mabein szeráljnak neveztetik.
Szerencsére vagy szerencsétlenségre ez az állapot csak két napig tartott. A következő napon az esti órákban Mahmud szultán meghalt s nyomban rá a háremben kikiáltatott, hogy a padisah behunyta szemeit, az Imám ül Müzlemin próféta szine elé hivatott, az Alem penah elszenderült, a Zilullah Alláhnak fényességében gyönyörködik immár s a Hunkiár az ő világverő karjait összetette. Ennek megtörténtével a hárempalotának ajtai és kapui bezárattak és beszegeztettek s az eunukhok a szultánákkal, hanumokkal, odalikokkal s mindenféle nő és férfi cseléddel együtt siralomházi foglyokká tétettek, várván, hogy az uj szultán valamennyit kivégeztesse, vagy valamely távoli palotában elzárassa, vagy ha az ő végtelen kegyelmének úgy tetszenék, őket kegyeibe fogadja.
Szomoru napok következtek most a francziákra. Nemcsak rájuk, hanem az egész háremre vagy legalább Kamerije szultána udvarára. A francziáknak most volt alkalmuk egy pillanatra betekinteni a háremi cselszövények rémes titkaiba. Kamerije úrnő a halál bekövetkezte után rendkivüli tevékenységét fejtett ki. A vad éthióp Khadimbasit s valószinüleg másokat is megvesztegetve, folyton érintkezett a külvilággal s a diván tagjaival. Uj szultánná Abdul Medsid, a fiatal 15–16 éves herczeg kiáltatott ki még a hajnali órákban a halál napján. Kamerije, mint erről a francziák részint akkor, részint később értesültek, arra törekedett, hogy gyülöletének tárgya, Husszein pasa, ki a janicsárokat kiirtá, kivégeztessék, vagy legalább hatalomra ne juthasson s Sztambulba vissza ne hivassák s az agg Koszrev pasa mellőzésével Akhmed Feazi pasa tétessék nagyvezérré. Így remélte ő, hogy a háremben meg fog maradni s a Valide ellenében is, ki neki halálos ellensége volt, némi hatalmat és befolyást fog gyakorolni jövőre ép úgy, mint eddig s mint ifjú korában.
Czélját azonban nem érte el, sőt minden épen ellenére történt. A Valide szultána Khoszrevvel, Halil pasával és Husszeinnal egyetértve egy éjjeli dívánülésben uralmat vettek az új szultánon s a szultán Abdul Medsid Khoszrevet nagyvezérré, Halil pasát a hadsereg főparancsnokává nevezte ki, Husszein pasát pedig Sztambulba hívta vissza s nagy jutalmakkal és kitüntetésekkel halmozta el. Kamerije, midőn ezekről értesült, földre veté magát, s haját és ruháját tépve sírt és zokogott.
Szegény francziáknak majd a szívök szakadt meg, midőn az úrnőt, kit úgy tiszteltek és imádtak s kit oly nagynak és hatalmasnak ismertek, ily nagy szerencsétlenségben s ily leírhatatlan gyötrelmet szenvedve kellett látniok. Önsorsuk, saját szabadságuk reményének eltünte eszükbe sem jutott. Szívük csak a kegyes úrnőért vérzett, kit még csak nem is vigasztalhatának. Mind e gyásznak azért kellett bekövetkezni, mert Kamerije szövetségese Akhmed Feazi, az akkori Kapudán pasa hajóhadával az egyiptomi vizeken volt s kellő időben Sztambul alá nem vitorlázhatott.
Minderről azonban Kamerije úrnő nem beszélgetett, legalább a francziáknak semmit nem mondott. Folyton imádkozott, ájtatoskodott s kedvencz rabnőit törekedett magához édesgetni. A Valide boszús volt rá s a háremi suttogó hírek szerint Kamerije szultánát szomorú végzet fenyegette: vagy a halál, vagy az eladatás. Legjobb esetben valami távol palotában vagy köskben való elzáratás, mely egyenlő volt az örökös száműzetéssel. Ez esetben néhány odalikot, kik nem kellettek a Kizláragaszinak vagy a szultánnak és a kik önkényt vállalkoztak az úrnő sorsára, kiválaszthatott magának. Kamerije három főkedvenczét, Beiét, Ezmát, Dsemilét s még hármat törekedett megszerezni – de nem nagy sikerrel. Míg sorsa eldöntve nem volt: addig a hálátlan leánykák nem igen hajtottak szavára.
A francziák értesültek arról, hogy a száműzött és elzárt szultánákat szintén eunukhok őrzik s ők óhajtottak volna Kamerijével együtt távozni a szeráljból, de ez óhajtásuk kijelentése egyenes botorság lett volna. Hasonló esetekben az eunukh büntetésnek tartja a száműzött nőkkel való eltávozást s az ellenkező szándék nyilvánítása titkos összejátszás gyanúját s a gyanú a halált vonhatta volna maga után. Némán és sóvár lélekkel várták tehát azt, a mi történni fog. Csak azért könyörögtek a gondviseléshez, hogy őket ne szakaszszák el egymástól, hanem vagy együtt hagyják a háremben, vagy együtt küldjék el Kamerije úrnővel.
Julius tizedikén az úrnőnek tudtára adták, hogy a régi Beziktásba fog elvitetni és elzáratni. Tehát az ifjú szultán az ő gyermeki kedélyével mégis ellenállt a Valide akaratának s elhárítá az úrnő fejéről mind a halált, mind az eladás gyalázatát. Az odalikok mindjárt jobban hízelegtek megint az úrnőnek, de a három kedvencz közűl mégis csak egyedűl Ezma vállalkozott az úrnő követésére. Dsemilét a Khadimbasi tiltotta le, Beie pedig határozottan megtagadta.
A következő nap reggelén a francziák Kamerije úrnőt már nem találták a háremben. Éjjel az úrnőt elvitték s többé nem is látták őt soha és hírét sem hallották. Hogy az elszállítás tudtuk nélkül történt meg: ez világosan bizonyítá, hogy Kamerije úrnővel más eunukhok küldettek el. Ők a szeráljban maradtak, de legalább egyik vágyuk, hogy egymástól el ne szakíttassanak, mégis teljesült. Valószínüleg azért, mert ajándékaikból mind a régi, mind az új Khadimbasi jobbnak látta őket valamennyiüket a háremben tartani.
Új és bizonytalan sors állt megint a francziák előtt. Különös úrnőjük, kinek háremosztályába beosztattak volna, sokáig nem volt. Az elhunyt szultán háremhölgyei közűl nagyon sokat elszállítottak a szeráljból s az odalikok nagy részét is a szultán elajándékozta kedvencz pasáinak. De ajándékozott el eunukhokat is, kiknek helyét azonban újak foglalták el.
Furcsa dolgot beszéltek titkon suttogva eunukhok és odalikok. Beszélték, hogy a szeráljt a katonaság megfogja támadni; hogy a janicsárok, kiket az elhunyt szultán kiirtani rendelt, összesereglenek Európából, Ázsiából, Afrikából s a földnek minden részéből, folyamok és tengerek mellől, a hova elszéledtek s mikor majd százezeren lesznek, akkor majd megtámadják a szeráljt s halálra keresik ellenségeiket, kik az elhalt szultánt ellenük felbujtották. Suttogták, hogy ugy fognak cselekedni, mint hajdan, mikor Mahmud szultán trónra lépett s mikor a janicsárok megtámadták a szeráljt s leöltek kétszáz kapidzsit, ezer icsoglánt, hatszáz bosztandsit, minden azankoglánt, minden eunukhot, minden szakácsot, szolgát, pipatisztogatót s magát a szultánt is csak a próféta zászlója, a Szandzsák Serif mentette meg, melynek árnyékába a vérittas ádáz janicsárok nem mertek belépni. Szerencsére mind e borzasztó jövendölésből semmi sem teljesedett be.
Egy másik suttogó hírnek, úgy látszik, több alapja volt. A szultánról azt beszélték, hogy az gyenge termetü fiatal gyermek, ki a nőknek még csak illatát ismeri, miként a rózsa illatát; ki mindig a nők közt lakik ugyan, de azokkal csak szép regéket meséltet magának az arab és perzsa regékből; kinek még különösen kiválasztott neje nincs is, ki nem is hallgat sem a nagyvezír, sem a Kizláraga szavára, hanem a Valide szultána szavára, kinek hatalma határtalan. Beszélték, hogy a bosztandsik társaságában rózsákat ültetget s a rózsáknak mindenféle mesés nőneveket ád s hogy a rózsák és a hárem egyes hölgyei közt hasonlatot törekszik fölfedezni s ha törekvése sikerült: akkor a nőt is a rózsa nevéről nevezi. Az igaz, hogy egyik kedvencz hölgyének Malkhatun nevet adott, mely azt teszi: Asszonyok kincse.
Az év vége felé s kivált az 1840-ik évben a szultán igen sok időt töltött a háremben, a mikor a francziák Gülnár úrnő osztályába voltak beosztva, ki fiatal és rendkívül szép cserkesz nő volt.
Gülnár szultána különös szerencsének volt kegyencze, noha azt egyáltalán nem érdemelte meg. Szülői a Kaukázusnak Kutaisz nevü tartományából költöztek ki az oroszok elől s hét-nyolcz éven keresztül mindig bujdostak dél felé és nyugat felé, míg végre Nalikhánban Angora tartományában, Izmidhez három napi járó földre megtelepedtek. Gülnár, a kis lányka, voltaképen folytonos bujdosás közt nőtt fel s tizennégy éves korában oly kifejlett szépségnek tartatott, hogy híre eljutott a Márványtengerig.
Apja a vén cserkesz meglehetős szegénységben volt már. Pár lován, egy kis falka juhán, drága fegyverein s szépséges leányán kivül alig volt valamije s a mindennapi életért s leányának drága ruháiért kis vagyonát is folyton adogatni kellett. Előre ki lehetett az időt számítani, a mikor vagy fegyvereit, vagy leányát kell áruba bocsátania. E fölött ugyan a vén cserkesz nem esett gondolkozóba, mert bár egy fia az oroszok elleni csatában elesett, két fia meg már a szultán szolgálatában volt, fegyvereit pedig ő, az ő erőtlen agg kezeivel többé nem igen forgathatta: mind a mellett egy perczig sem habozott inkább lányától, mint fegyvereitől válni meg. De azért abraktalan sovány lovaival s ragyogó szép leányával folyton zsémbeskedett.
Egyszer, midőn az elkényeztetett lány az öreget valami ékszerért hajszolta, ekként tört ki az öreg cserkesz:
– Ha valamely hatalmas pasa elvisz feleségül, vagy valamely örmény ád érted ötvenezer piasztert, akkor veszek neked ékszert.
– Engem pedig sem hatalmas pasa el nem visz feleségül, sem piszkos örmény meg nem vesz ötvenezer piaszterért, mert én szultána leszek.
– Bolond vagy Gülnár, mint a kinek megháborodott az elméje, szólt az öreg cserkesz; ma pedig szedd össze minden ékességedet, mert holnap már megyünk Sztambulba, viszlek a vásárra s annak adlak el, a ki több pénzt fizet érted.
– Jól van, elmegyek veled Sztambulba, elmegyek a vásárra is, de előbb engem elvezetsz a Kizláragához, ha pedig ezt meg nem igéred: hajamat összetépem, arczomat véresre körmölöm s akkor aztán elvihetsz a vásárra.
Az öreg cserkesz megigérte a bolond kivánság teljesítését, noha előre látta, hogy lányával együtt úgy korbácsoltatja ki őt a Kizláraga. Az öreg cserkesz szentül azt hitte, hogy a szultán számára bizonyosan nem a földön termett, közönséges anyaszülte lányokat szerzik meg feleségül.
Épen a Ramazán első harmadán értek Sztambulba s két napi várakozás után bejutottak a Kizláraga szine elé. Míg az öreg cserkesz a nagy elfogultság miatt alig tudott pár szót szólani: addig a vakmerő lány leölté a feredsét, a felső köpenyt s levette fátyolát, a jasmakot arczáról s bátran odaállott a bámuló Kizláraga elé.
A Kizláraga szemét, száját eltátotta a leánynak csodálatos szépsége felett, alku nélkül kifizettetett a cserkesznek ötvenezer piasztert s rögtön elfogadta s felpiperéztette a szerencsés lányt.
– Apám, – mondá a leány a vén cserkesznek, – te csak menj vissza Nalikhánba, majd én tudatom veled sorsomat.
A vén cserkesz elment haza. Gülnár a Valide szultánának bemutattatott, egész testében tetőtől talpig jól szemügyre vétetett s aztán aranyos és gyémántos ruhába öltöztetve a Mindenhatóság Éjszakáján az ifjú szultánnak átadatott. Így lett Gülnár a Leilat el Kadr szűze s így lett az ő szerencséje megállapítva. Igy hallották ezt a francziák az odalikok fecsegései után, mikor Gülnár szultána szolgálatába osztattak be.
E szultána azonban meg nem becsülte, sőt fel sem vette a francziákat. Öregek, soványak és rútak voltak ezek ő előtte. A váratlan és megmérhetetlen szerencse még vakmerőbbé, sőt kicsapongóvá tette csakhamar az ifjú szultánát. Alig volt tizenhat éves, már valóságos tobzódást vitt véghez odalikjaival s egy csomó fiatal nubiai eunukhkal, kiknek a mulatság közben mindenféle dísztelen mozdulatokat és ugrándozásokat parancsolt, még pedig akként, hogy mind eunukhjait mind pedig odalikjait pongyolára vetkőztette. Ajándékokkal ugyan nem fukarkodott s az ajándékot nem vonta meg a francziáktól sem, de a francziáknak az ajándékban sem hasznuk nem volt, sem gyönyörüségük. Gülnár mellől szerettek volna szabadulni, mert elgondolták, hogy a kicsapongásnak előbb-utóbb rossz vége lehet s hogy azért végre is az eunukhok lakolnak; de a szabadulás lehetetlen volt. A Kizláraga csak azért is ott tartotta őket, mert csak ők voltak egyedül, kik a nagy kegyben álló szultána bolondos mulatságaiban részt nem vettek.
A mint erről a francziák sok jelenségből lassanként meggyőződtek: gyakrabban merült fel előttük a menekülés gondolata. A mívelt, szelid és kegyes Kamerije szultána mellől talán sohasem kivánkoztak volna komolyan eltávozni, de Gülnár szultána az ő szemük előtt valóságos ellentéte volt Kamerijének. Gülnár sohase szólt hozzájuk bizalmasan. Semmi kétségük sem lehetett az iránt, hogy Gülnár sohasem fogja kieszközölni az ő szabadságukat, sőt ilyesmi soha még csak eszébe se fog jutni. Másik szultána háremosztályába átmenni nem volt lehetséges. Itt maradni testük-lelkük megúnta már Ujra megfontolták a menekülés minden lehető esélyét. Most már a koczkáztatás sem látszott előttük oly visszariasztónak, mint három-négy év előtt. Megállapodtak abban, hogy a legelső kedvező alkalmat felhasználják a menekülésre.
Az alkalom nem késett soká.
Az 1842-ik évi Bairám-ünnep alkalmával Gülnár szultána rendkívüli mulatságot rendezett udvara és odalikjai számára. Töméntelen új és drága ruhával halmozta el kegyenczeit s furcsa színű és szabású nevetséges öltönyökkel ajándékozta meg azokat, kik nem voltak kegyenczei. A nappali mulatságok, kirándulások, körmenetek és dsámi-látogatásokban a francziák mindenütt együtt jártak Gülnár szultána udvarával. Este a szultán egy pillanatra valószínüleg látogatást tett a szultánánál, mert rövid időre a szultána visszavonult. Aztán előjövén, termei tündérileg kivilágíttattak. Ezer meg ezer viaszgyertya égett a falakon meg a csillárokban. Előjöttek a bajadérek mindenféle zeneszerrel; előjött egy csomó apró gyermek, kik mindenféle bajazzó mutatványokat adtak elő. A szultána szebb volt és gazdagabban öltözve, mint bármikor s az odalikok is ragyogtak az új és fényes öltönyökben. Egész éjjel szólt a zene és a táncz, melyben a sok étel és ital és bódítószerek után maguk az odalikok is résztvettek. Az eunukhok egész éjjel nem hunyhatták le szemeiket.
Midőn reggel lett, a szultánának furcsa ötlet fogamzott meg agyában. Volt egy ismerőse, barátnéja, Musztafa pasának neje, ki azonban Kis-Ázsiában Üszküdár mellett a Haider pasa nevű öbölnél férje köskjében lakott s valamely ok miatt a tegnapi Bairám-ünnepre nem jött át Sztambulba. Gülnár szultána minden jó szokás ellenére most a reggeli órákban e barátnéját akarta meglátogatni és felverni, még pedig úgy, hogy egész udvarát viszi magával. Ez utóbbi tervről ugyan a Kizláraga lebeszélte őt, azonban látogatási szándékánál állhatatosan megmaradt.
Volt az elhalt szultán hadihajói közt egy igen szép, nagy hadihajó, melynek neve Nuszretieh volt. E név azt teszi: Győzelmes. E hajót meglátta egykor Gülnár s ideges makacssággal sürgette, hogy neki kirándulásokra ilyen alakú hajót építsenek. Sürgetéseinek ellent nem állhatva, végre építettek egy kis hajót teljesen ugyanazon színre és alakra s ugyanazon névvel, s a szultánának, miután az eredetit szeme elől elvezényelték s többé nem láthatta azt, fejébe verték, hogy a melyet látott és kivánt: ez a kis Nuszretieh hajó az, az ő kisded lőréseivel és játéknak való ágyuival. E hajónak adatott ki a parancs a háremből, hogy rögtön legyen készen a szultánát Haider pasa Iszkeleszibe átszállítani.
A hajó egy óra alatt készen állott, két szerálji kaik utána köttetett s Gülnár szultána hét vagy nyolcz odalikkal s ugyanannyi eunukhkal, kik közt a három franczia is jelen volt, a hajóra szállott.
A hajó felette lassan vitorlázott ki a tenger felé, úgy, hogy lehetett már délelőtti tíz óra, mikor az öböl előtt horgonyt vetett. Itt Gülnár úrnő az egyik kaikba szállt s magával vitte odalikjait, úgy, hogy a másik kaikra, melyre véletlenül csak egyetlen idegen eunukhkal mind a francziák küldettek, csak két odalik maradt, egy Refije és egy Fatima nevű. A kaik egész személyzete három erőteljes kaikdsiből állott. A francziák ama szürke színű felső öltönyben voltak, melyet Gülnár a hajóra szálláskor parancsolt felölteni s melyet a tegnapi ünnepen kaptak tőle tréfás, vagy gúnyos ajándokul.
A szultána kaikja előre ment s a meglehetős sűrű őszi ködben elveszett szem elől, úgy, hogy a második kaik emberei azt sem láthatták, hol kötött ki a szultána. Végre ők is partot értek, de a szultána kaikjának semmi nyomát sem találták. A kaikdsik a part mellett fel és aláfelé hajtották a csónakot majd egy óráig a nélkül, hogy a másikat megtalálták volna. Végre az Ajriktsesmesszi nevű folyónak torkolatára rábukkantak s itt kikötöttek.
Az eunukok most nagy tanácskozásba merültek: mit tegyenek. A hajóhoz Nuszretiehhez addig visszamenni, míg a köd fel nem szakad, nem lehetett, de ezt nem is akarták, mert nem ez volt a parancsolat. A szultánát s Musztafa pasa köskjét meg nem találják, tehát mit csináljanak? Egyelőre legjobb lesz várakozni, miután egyebet úgy sem tehetnek. Ez volt megállapodásuk.
– Mit gondolsz Fatima odalik – kérdé Henri, – a fenséges Gülnára szultána meddig marad Musztafa pasa háremében?
– Ki tudná azt, – felelt az odalik, – talán estélig is, én addig aluszom.
S csakugyan mindkét odalik éjjel egy cseppet sem aludva, csakhamar mély álomba látszott merülni.
Henri egyet gondolt. Az idegen eunukhot a kaikon hagyta s neki a vigyázatot lelkére köté, két franczia társát maga mellé vette s kilépett a szárazra, hogy a kösköt megkeresse. Sem a kaikon maradt eunukh, sem a kaikidsik nem láttak ebben semmi rendkívülit, sőt mind igen természetesnek találták ez elhatározást.
A francziák most szárazon voltak. Csakhamar meglehetős járt és széles útra akadtak, mely dél felé vezetett. Kérdésükre megtudták, hogy dél felé nem messze van Kadikői, alig egy kilométernyire. Megtudták azt is, hogy Musztafa köskje az Ajrlik folyó jobbpartján fekszik, tehát ők azt épen ellenkező irányban keresték.
Ekkor Henri körül nézett, senkit nem látott, megállt és társaihoz fordult:
– Bajtársak, – mondá – ha akarjuk, e pillanatban szabadok vagyunk.
Társai megrezzentek. A mámor és álmatlanság miatt a menekülési ötlet eddig eszükbe sem jutott. Mint a villám, úgy érte őket Henri szava.
– Mit tegyünk? – szólt egyik. – Mondd meg Henri, mit tegyünk.
– Ha akarjátok, menekülhetünk. Egyenruhánkat eltakarja a furcsa új öltözet, bambusz botunkat eldobjuk, kardunkat és pisztolyunkat eladjuk, pénzünk, ékszerünk van egy kevés, mielőtt szökésünket észre veszik, mi egy napot és egy éjszakát nyerünk, Gülnár szultána nem szeretett bennünket, tán nem is rendeli meg, hogy üldözzenek. Ez a helyzet: határozzatok.
– Meneküljünk! Egyszerre mondá ki e szót Henrinek mindkét társa.
E pillanattól kezdve szökevények voltak. A háremet és annak fényességeit, a kicsapongó tündérszép szultánát s a gyönyörü odalikoknak bájos seregét sohase látták többé.