(A Dardanellák partjain Ázsiában és Európában. – A bujdosók a keresztyének közt is szerencsétlenek. – A magyar biróság megmenti az utolsó francziát.)
A borongós, ködös őszi napot felhasználták a minél gyorsabb menekülésre. A hárem illatos levegője után jól esett nekik a nedves, őszi lég nyers tisztasága. És jól esett a szabadság, mint a vadnak, mely elhagyhatá ketreczét. A tobzódás egész éjjelén nem aludtak semmit s izmaikat még sem érezték fáradtnak. Gyorsan lépkedtek az izmidi úton, melynek magaslatairól elő-elő bukkant a tengernek kéklő tüköre. Kadikőiben csak addig állapodtak meg, míg néhány darab süteményt vettek. Ez volt az egész napi élelmük. Estére Bujukliba, egy kisded városkába értek. Inuk itt már ernyedni kezdett. Itt meg kellett hálniok. A hánt elkerülték, oda be nem mentek, hanem a helyett egy jólelkü öreg muzulmánnál kértek éjjeli tanyát és vendégszeretetet. A muzulmán azt sem kérdezte: kik, – azt sem kérdezte: mi járatban vannak. Vöröshagymával, olajbogyóval s vajban sült hideg hallal megvendégelte őket s nagy szivességgel adott éjjeli tanyát. A háremi nyalánkságok után jól esett a francziáknak a kezdetleges, jó ízű parasztétek. Mély álom és teljes nyugalom után korán hajnalban fölkeltek, a reggeli imát és mosdásokat gazdájuk kedvéért elvégezték s gyorsan útnak indultak.
E napon minden különös esemény nélkül Jarinjáig értek. Itt ép úgy szállásolták el magukat, mint Bujukliban. Különös ötletük volt a nyilvános vendéglők helyett szegény muzulmánoknál venni igénybe a szívesen felajánlott vendégszeretetet. Jarinjai házigazdájuk sajátságos észrevételt tett, midőn tőle reggel elbúcsuztak. Ez sem kérdezősködött sem nevük, sem utazásuk czélja felől, hanem mikor Henri kora reggel búcsuzás után azt mondá:
– Mi rokonok vagyunk, messzeföldről jövünk, nagy kárunk esett, de nyomán vagyunk a kártevőnek s azt keressük, – e szavakra a jó muzulmán egész komolyan azt felelte:
– Jól van, jól, nem kérdezlek benneteket, tehát nem szükséges, hogy nekem olyan dolgot mondjatok, ami nem igaz. Jól látom én, hogy ti jövevények vagytok s jól tudom én, hogy ti a nagyúr háreméből jöttök és halálra kerestek valakit, a ki onnan elszökött. De ez nem az én gondom, hanem a tiétek és a szökevényé. Allah vezéreljen benneteket.
A francziák csak néztek egymásra és a muzulmánra. Mi jutott ennek eszébe? A muzulmán bizonyosan észrevette belső ruhájukat és fegyverüket, bizonyosan ismeri a háremi eunukhok egyenruháját s bizonyosan erre alapítja sajátságos föltevését. Lehet, hogy tegnapi házigazdájuk is így gondolkozott. Lehet, hogy ez az oka a különösen szíves és előzékeny vendégszeretetnek. Bármiként legyen, a vén török észrevétele biztos útlevél nek látszott számukra. Szükség esetén csakugyan segithetnek magukon azzal a mesével, hogy ők titkon egy háremi szökevényt keresnek.
Szinte megörültek a francziák e fölfedezésnek. Nyugodtabb lélekkel folytatták útjokat. Önbizalom támadt bennük, noha kellő óvatossággal elhatározták, hogy e meséhez csak szükség esetén folyamodnak.
Izmidben egy pillanatig sem állapodtak meg, hanem tovább folytatták útjokat a tengeröböl mentében. Esős, hűvös napok és éjszakák jöttek, de ők csak siettek előre.
Nyolcz vagy tíz nap mulva a szökés után Lampszakiba értek a Dardanellák partján, ott a hol a tengerszoros csaknem legkeskenyebb.
Itt hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy a szoroson át Európába eveznek. Sokáig tanakodtak, ne menjenek-e Szmirnába, vagy a szent földre, a hol tán európai s tán franczia hajót is találhattak volna, de mégsem volt bátorságuk, hónapokon át nagy hidegben és vékony ruhában utazgatni Kisázsiában és a törökök közt. Azt hitték, Európában könnyebb lesz sorsuk a keresztyének között. Pedig ebben alighanem megcsalódtak.
Lampszakiból egy török halász csónakján jöttek át az európai partra egy Galatasz nevü kis falucskába, melyben törökök és görögök vegyesen laktak. Itt már nem egy jelenségből azt vették észre, hogy ama szíves vendégszeretetre, melyben oly bőven volt részük az ázsiai törökök közt, többé nem számíthatnak. Elhatározták szerény pénzkészletüknek, mely alig rugott nyolczszáz piaszterre, szaporítását s e czélból jatagánjaikat akarták eladni Gallipoliban. Kisérletük azonban csaknem veszedelmükre vált. Mind a görög, mind a török kereskedő, kinél eladásra jelentkeztek, visszautasította az üzletbe bocsátkozást. A török azt mondá, hogy inkább ő fizet, csak azt a kardot meg ne kelljen vennie; a görög pedig egyenesen kimondá:
– Ti istentelenek, bizonyosan úgy loptátok ezt a fegyvert!
A francziák egészen megrémülve siettek a fegyvert köpenyük alá rejteni, de egyúttal Gallipolit is minél előbb elhagyni. Itt jól ismerték a háremi fegyvereket.
Daczára a kegyetlenül hideg télnek, folytatták a menekülést, mindenütt a tengerparton. Vendégszeretet hiányában gyakran a rossz, szellős, piszkos hánokban, fogadókban kellett szállást venniök. Az 1843-ik január közepe táján mégis eljutottak Prohusztába, egy görög városba, a hol arra a nem épen vigasztaló meggyőződésre jutottak, hogy ezentúl mindent pénzen kell megfizetniök s a görögök közt munkát sem igen kaphatnak.
Furcsa álomból ébreszté fel a francziákat ez a tapasztalat. Bár ők már rég mohamedánok valának; mindamellett az az ábrándos képzelet élt bennük, hogy a keresztyén népek majd méltányolni fogják az ő egykori keresztyén vallásukat s azon szomoru körülményt, mely miatt nekik Jézus Krisztustól ideiglenesen el kellett pártolniok. Néhány göröggel való értekezés s az utálatnak és megvetésnek ama jelenségei, melyekkel a görögök épen nem fukarkodtak kivált a renegátnak felismert mohamedánok irányában, annak belátására kényszerité a francziákat, hogy az idő még egyáltalán nem érkezett el rájuk nézve: multjokat felfedezni. Mint mohamedánok itt a szultán uralma alatt a keresztyén vallásra vissza nem térhettek. Ez nagy feltünést keltett volna s fogságot, fölfedeztetést, szökésük büntetését s a halált alig kerülhették volna el. De másrészről keresztyénségükkel sem igen dicsekedhettek, mert ebben a muzulmán nem érdemet, a görög pedig annak elhagyásában halálos bűnt látott. Mindezt meggondolva s a muzulmánok vendégszeretetére is számítva: a francziák lemondtak arról a tervükről, hogy menekülésüket Görögország felé folytassák, hanem e helyett sokkal czélszerübbnek látták, ha útjokat északnak, muzulmánlakta vidék felé fordítják.
Februárban minden különös eset nélkül elérték Üszküböt. Csak a nagy hideg miatt kellett sokat szenvedniök.
Az albán urak megvették tőlük mind a jatagánokat, mind a pisztolyokat. Ideje is volt már, mert pénzecskéjük teljesen elfogyott. Itt már a háremi fegyverekre senki sem ismert rá, de ezentul nem is mondhatták magukról, hogy ők háremi szökevények titkos, de hivatalos üldözői.
A nagy hideg és a nagy hófuvatagok miatt Üszkübből nem mozdulhattak ki ápril elejéig. Ruhájuk itt már szennyes és rongyos szint öltött s a fegyver sem lévén kezük között, mely árulójuk lehetett volna, valóban nem kellett félniök a fölfedeztetéstől. Különböző tudakozódás és értekezés után legczélszerűbbnek látták nyugot felé Szkutarinál kimenni az Adriai-tenger partjára s ott bevárni valamely olasz vagy franczia hajót, mely őket hazájukba szállítsa.
Reményük azonban nem teljesült. Szkutariba és Dulcsinóba ugyan baj nélkül érkeztek, de franczia hajó több héten át nem érkezett s a kikötőben nem is biztatták őket, hogy hamarjában érkezni fog, – az oda jövő olasz, angol és osztrák hajók pedig útlevél és drága pénz nélkül nem vették fel őket. Nem egyszer csodálkozó, sőt gyanusitó megjegyzéseket kellett a matrózoktól hallaniok, hogy ily piszkos, koldus, vén törökök mit akarnak Ankonában, Dieppeben vagy Triesztben keresni.
Szomoruság tölté el a francziák szívét. Ime Európában vannak és keresztyének között, a hová lelkük vágya harmincz éven át vonzá, kergeté. Ime szomszédságában vannak Olaszországnak és Olaszország szomszédja Francziaországnak, az ő hazájuknak és mégis ép oly nehézségek állják útjokat, mint a kirgiz sivatagon vagy a Volga partján vagy Trebizond háremében. Pénzük is fogyatékán volt már s a munkát sem bírták úgy, mint hajdanán, mint huszonöt év előtt az orosz városokban. Lehajtott fővel, csüggedt lélekkel, kialudt ábrándokkal s hanyatló reménynyel fordultak vissza a tengerpartról, hogy bujdosásukat a száraz földön, Mohamed követői közt folytassák.
Kéregetve, fáradtan, kimerülten töltötték napjaikat s bolyongtak a Csardágh sziklái közt. Nem az üldözéstől féltek immár, hanem attól, hogy reményük fogytával erejük is fogy a további küzdelemre. Oly közel Francziaországhoz, két hét alatt otthon lehettek volna már – s most ismét eltávozni a tengerpartról s évekkel löketni vissza a czéltól s ötven éves züllött korral tévedezni félvad népek között! És mégis mentek előre hogy elérjék a Szávát, mely két bujdosó francziának megadta a nyugalmat – a halált.
* * *
A lakompaki úriszéken eddig tartott az öreg francziának elbeszélése. Az elbeszélés folyamában gyakran könyek jöttek szemébe, gyakran elszorult szíve, gyakran csak ajkai remegtek, de szólni nem tudott. Szomoru emlékeknek rettentő terhe alatt gyakran görnyedett lelki ereje. Utolsó két bajtársának elvesztése volt legfájdalmasabb vesztesége.
Szemtanuk azt állítják, hogy Henri arcza teljesen hasonló volt szent Péter arczához, a mint az az utolsó vacsorát ábrázoló képen festve van. Sovány arcz, mélyen ülő okos és kedélyes szemek; rövid haj, bajusz és szakál, mind teljesen ősz. Kissé hajlott sovány termet, az arcz tele redőkkel.
Sopronmegye táblabiráira mély benyomást gyakorolt az örök-bujdosónak szomoru elbeszélése. Szavait elhitték egyetlenegy táblabiró kivételével. E kivétel volt az úriszék érdemes elnöke, az ősz, öreg Badicz Endre táblabiró.
– Már én, téns úriszék – mondá – nem hiszek ennek a németnek. Vándorló legény ez, nem más, – minket csak bolonddá akar tenni ezzel a sok haszontalan mesével. Ki hinné azt el, hogy ez franczia létére még a török császárnak is eunukhja lett volna.
– Urambátyám, – mondá a fiskus, – arról meggyőződhetünk, hogy csakugyan eunukhnak való ember-e?
Rögtön behívták a vármegyének ott jelen levő physikusát, hogy az öreg csavargót vizsgálja meg s vizsgálatának eredményéről adjon nyomban jelentést.
Henrit a vármegye katonája egy szomszéd szobába vezette s ott a főorvos rögtön megvizsgálta. A szemle igazolta, a mennyire igazolhatta, a franczia előadását.
– Mit csináljunk most már veled? – kérdé az elnök.
– Én nem tudom, – felelt Henri, – én Francziaországba, hazámba akarok visszatérni.
– De mit akarsz? Hogy akarsz oda jutni útlevél nélkül?
– Uraim, én harmadfél év óta vagyok Magyarországon. Voltam koldus, voltam szolga, voltam munkás, beteg és egészséges, végig jártam az országot, találkoztam katonával, pandurral, biróval, szegénynyel, gazdaggal, de én tőlem soha senki sem kért útlevelet vagy igazolványt. Azt gondolom: Ausztriában és Németországban sem kérnek, kivált ha a franczia követséghez juthatok.
Henrit kiküldték a teremből. A táblabirák tanácskoztak. Szivük megesett a szegény öreg franczián. Két módja volt a segítségnek. Az egyik; a vármegye és a helytartótanács útján intézkedni, hogy a franczia hivatalos úton küldessék hazájába. E javaslat ellen fontos észrevételek tétettek. E javaslat elfogadása esetén a kihallgatási jegyzőkönyv fölterjesztendő lett volna a kormányhoz s ez esetben megtörténhetett, hogy az osztrák kormány a szökevényt kiadja az orosz kormánynak. Ezt semmikép nem akarták.
A másik módja volt az, ha Henrit mint rendes lakhely nélkül való francziát az úriszék egyenesen Bécsbe a franczia követséghez átkiséri s a követségnek figyelmébe ajánlja. E javaslat elfogadtatott.
A tanácskozás alatt a főügyész kiment Henrihez s azt mondá neki:
– Maradjon ön Magyarországban. A kegyelmes herczeg gond és munka nélkül kényelmes életet biztosít, az úriszék fölterjesztésére.
– Uram, köszönöm a kegyet. Én Francziaországba óhajtok menni. Ha a nyomor és a halál fenyegető keze vissza nem riasztott, a kényelem nem tud utamban meggátolni.
Az úriszék tagjai huszonöt-harmincz huszast adományoztak a francziának s két pandurral s kötött levéllel elkisértették Bécsbe, hol gróf Flahault franczia nagykövethez a minoriták terén 42. sz. alatt levő követségi palotába adták át.
A nagykövet távollétében Perier Eugén titkár vette át Henrit s olvasta el az ajánló levelet, melyet az úriszék küldött a követhez.
Szegény öreg franczia! Könyek közt, zokogva emlékezett meg társairól, kik Szibéria bányáiban, a kirgiz sivatagon, a kalmukok közt, Trebizondban s a Száva habjain hunyták le örök álomra szemeiket. A lakoma, melyet a követségi személyzet az örök bujdosó tiszteletére adott, az elhunyt bajtársak emlékének volt szentelve, de egyszersmind a nagy császár emlékének is. Henri itt kérdezte meg élénk kiváncsisággal s itt hallgatta meg élénkebb figyelemmel honfitársainak ajkáról az elbai és szent-ilonai nagy száműzött hősi történetének utolsó részleteit.
De az örök bujdosó mégis meglátta Francziaországot. Vajjon fölismerték-e otthon őt harminczhat évi szenvedés után azok, a kik egykor szerették? Vajjon elhitték-e neki életének hihetetlen történetét?
Vége.