Az én falumról s az én ősömről szól ez a kis történet.
A Nagy-Mezőn levő birtokomon keskeny út vezet keresztül. A birtok a határon fekszik s az út, a mint kiér belőle, a szomszédos Fehérvármegyébe lép át. A határnál áll a Hármas-Halom; emberkézhányta kerek domb egymás mellett mind a három. Kúpját a kakukfű, árkát a vad szederinda lepi el. Századok óta áll ott a Hármas-Halom. Téritő papoktól, erőszakos nagy uraktól itt védték meg őseim az ő kis birtokukat.
Már kis gyermekkoromban hallottam a vén gulyástól, a vén Basa Szentétől, mikor rámutatott a Hármas-Halomra:
– Itt halt meg az utolsó Palásthy.
Hogy ki volt az az utolsó Palásthy s mikor halt meg és miért halt meg itt a Hármas-Halmon, azt már nem mondta a vén Basa Szente. Azt megtudtam én s elmondom röviden s egyszerű hűséggel.
Palásthy Boldizsár a mi fölséges fejedelmünknek, Rákóczy Ferencznek volt vitézlő lovas hadnagya. Ott szolgált Béri Balogh Ádám csatáiban, de utoljára túl a Tiszára is elkerült és ott volt az ecsedi láp partján, mikor Majténynél feloszlott az utolsó kurucz lovas tábor. Onnan indult hazafelé s bizony esztendőbe telt, mire a sok bujdosó bajtárson s útközben való atyafilátogatáson keresztül haza érkezett túl a Dunára Mezőszentgyörgyre.
Mentéjéről minden szőr levásott, dolmányának minden zsinórja foszladozott, csizmája se sárgaszinü volt már, hanem egérszinü, tarsolyán se volt meg a czímere, már a fegyvereit is elhagyogatta imitt-amott, kit készpénzért, kit zálogban. Csak egy kurtanyelü fokos volt minden kezebelije. Csak a lova győzte még egy kissé.
Igy érkezett haza.
Birtokait rég felosztották már Pál bátyja és Ádám öcscse maguk között. Nem is csoda. Tiz esztendő alatt csak egyszer látták, ez is régen volt; 1707-ben volt, mikor a labanczok elpusztitották a vidéket s felgyujtották a falut, a mint Béri Balogh generális maga előtt hajtotta őket. Ekkor egy napra otthon termett Boldizsár ur is; szivesen látták, de bizony csak sátor alatt, mert a ház még akkor is füstölgött s abban fejét le nem hajthatta. Másnap elment csapatjával s ettől kezdve csak holt híre szállongott haza testvéreihez s öreg édes anyjához.
Édes anyja és testvérei ott laktak a napnyugati részen a fűzfák alján abban a házban, melyet ma Márkus-háznak nevez a falu népe. Szivesen látták a bujdosó testvért, rokont és atyafit mind az egész atyafiság. De hát még a jó édes anyja, mennyit sírt az, hányszor összeölelte, csókolta nagy örömében? El sem lehet azt mondani.
Pál bátyja és Ádám öcscse másnap már előhozakodtak a birtok felől s atyafiságos jó szivvel ajánlották föl neki az igazságos osztályt.
– Majd ráérünk arra még, – szólt Boldizsár. – Táborhoz szoktam én gyermekkorom óta; meglehet, nálatok maradok, édes bátyám; az is meglehet, átveszem a jussomat és beleülök; – de most hadd nyugszom ki magamat, hadd szokjam meg köztetek, majd meglássuk, mit csinálunk.
Telt az idő. Két tél, két nyár elmulott már s Boldizsárnak még mindig nem jött meg a kedve a gazdasághoz. De nem is volt nagy kedve semmihez sem. A milyen hírek szállingóztak: azok inkább búsították, mintsem vidították. A labancz lett az úr mindenfelé. A szegény kurucznak hallgatni kellett. Dicsőséges fejedelméről se tudott bizonyosat. Megkinálták várnagysággal, de mikor bement a székvárosba körülnézni, az alispán azzal fogadta:
– No, öcsém, nem lehet ám most már káromkodni, de még csak emlegetni se szabad ám neked a pártütő fejedelmet.
Mit szólhatott volna erre? Isten megáldja viczispán urambátyám, nem várnagynak való ember vagyok én. Lovára ült, haza koczogott s leült az udvaron levő nagy szilfa alá búsulni.
1715-ben a vármegye ádventi közgyülésére többen bementek a székvárosba Veszprémbe. Radó István, Baditz Zsigmond, Perczel Sámuel – mind rokonok s be ment velük Pál bátyja is.
Mikor hazajöttek, azt mondja Pál Boldizsárnak:
– Édes Bódi öcsém, most már igazán vigyáznunk kell a beszédünkre. A vármegyén kihirdették a törvényeket. Az országgyülés kimondta, hogy a fejedelem csak pártütő volt s a hazának és a szabadságnak csak gonosz ellensége volt s a ki megemlékezik róla, vagy levelet ír hozzá, vagy hírt keres róla: az maga is pártütő s fejével és jószágával játszik.
Boldizsár nagy felháborodással hallotta ezt a szót és azután a fejét csóválta.
– Nem lehet az, édes Pál bátyám. Nem lehet az országgyülésen annyi kutyahitü ember. Ha pedig egy ember volt is igaz hittel az országgyülésen: halálnak kellett ott ilyen végzésre történni.
– Már édes Bódi öcsém, én csak azt mondom, a mit én hallottam.
Nem nyugodott meg e beszéden Boldizsár. Elment Radó Istvánhoz, Baditz Zsigmondhoz és Perczel Sámuelhez, megkérdezte azokat is. Szakasztott azon módon beszéltek, amiként Pál bátyja.
Felnyergelt, lóra ült, átkoczogott Berhidára a szolgabiróhoz. Megkérdezte azt is. Az se mondhatott egyebet.
Bement a városba az alispánhoz. Megkérte, mutassa meg neki azt a törvényt. Az alispán meg is mutatta, el is olvasta, meg is magyarázta.
Boldizsár ekkor két kezébe vette a törvényt, két szemével megnézte a király pöcsétjét és aláirását s két villogó szemével maga olvasta el azt a törvényt. És midőn végére ért: két égő szeméből kicsordultak a nehéz könycseppek s végig folytak remegő arczán, összeszoritott ajkain s fekete nyalka bajuszán. Letette a papirost s két kemény öklét mellére szoritá, hogy onnan ki ne törjön a keserü zokogás hangja. Időbe telt, mig az alispánhoz szót szólhatott.
– Igazság van ebben a törvényben urambátyám?
Az alispán öreg ember volt s tanult ember. De a mint nézte az ifju kuruczot s meghallotta ezt a szót: az ő szemeibe is könyek gyülekeztek.
– Ne kérdezz, édes öcsém, én már öreg ember vagyok, én erre a kérdésre meg nem tudok felelni.
Boldizsár a menteujjával megtörülte arczát, elkövetkezett az alispántól, lova oda volt kötve a bástyához, eloldozta, felült rá s haza ment.
Ez nap volt a karácsony előtt való nap. Köd volt, dér volt, mire haza ért.
Szótlanul ette meg a karácsonyesti vacsorát. Nem igen váltott szót azzal a három-négy atyafirokonnal sem, ki vendég gyanánt tölté ott a fele éjszakát. Hanem amint az étkezésnek vége volt, oda ment az édes anyjához, megcsókolta kezét és ajkát s e szavakat mondá:
– Édes lelkem jó anyám, szeretett testvéreim s rokon atyafiak! Elbujdosom. Búbánatos szivvel válok el tőletek, de el kell válnom. Az én dicső és fölséges fejedelmem idegen népek közt bujdosik, hír se jön onnan, szellő se jön onnan. Én fölkeresem, én az ő hűségére esküdtem, érte élek, érte halok. Országgyülés törvényt hozott, fejével játszik, ki hű marad hozzá. Én fölkeresem a világ végén is. És megmondom neki, hogy mi hívek vagyunk hozzá. Fejünkkel, jószágunkkal parancsol a törvény, de szivünkkel, lelkünkkel az övé vagyunk. És én az övé maradok. Édes, jó testvéreim, üljetek bele ősi örökségtekbe s az én istenem áldása legyen tiveletek. És verje meg az igaz isten, a kik azt a törvényt hozták. Holnap a mi üdvözitőnk születésén még veletek leszek istennek házában és azután bocsássatok el engem az én utamra.
A rokon atyafiak némán maradtak. Ádám, az ifjabbik testvér, sírva fakadt. Pál, az öregebb testvér, azt mondotta: »Megháborodtál Bódi öcsém.« Hanem az édes anya magához ölelte Boldizsárt, omló könyje végig folyt annak széles mellén és zokogva azt mondotta:
– Nem eresztelek, lelkem jó fiam. Én vagyok a te szülőanyád. Én nem engedem, hogy elhagyj engem és elhagyd a te hazádat.
– Hejh, édes lelkem, jó anyám! Ahol a szabadság van, ott van az én hazám s az én bujdosó fejedelmem mellett van az igaz magyar szabadság.
De nem használt ez a szó a rokon atyafiaknak. De az ő sirásuk sem használt Boldizsárnak.
Karácsony első ünnepének reggelén korán fölkelt. Lovát, lószerszámát rendbe hozta. Istentisztelet után együtt étkezett anyjával és testvéreivel. Étkezés után megcsókolta, megsiratta valamennyit, lóra pattant s elindult kelet felé, a Hármas-Halom felé.
Testvérei és siró anyja kocsin elkisérték a Hármas-Halomig. Ott megálltak. Boldizsár még egyszer leszállott a lováról, még egyszer összecsókolta szeretteit. Még egyszer felállott a halmok egyikére s szét nézett a vidéken.
– Mikor jösz vissza, lelkem fiam?
– Visszajövök, édes lelkem jó anyám. Esztendőre vagy kettőre karácsony napjára megint itt leszek a Hármas-Halomnál.
Lovára ült. Elvágtatott. Elnyelte a köd és a sötétség.
– – Csak az az utolsó szava ne lett volna.
Ha fordult az esztendő, ha jött a karácsony, jó édes anyja korán reggel kiment a Hármas-Halomhoz. Várta bujdosó fiát. Ő akarta először meglátni.
Néhány évig elkisérték fiai, azután unokái. Ha vihar fútt, ha fergeteg dúlt, ha csikorgott: az öreg anya mindig ott volt.
Sok esztendő tölt már el. 1735-ben már gyönge volt, már beteg volt az édes anya. Az ágyat nyomta hetek óta. Egyszer azt álmodta, hogy haza jött a bujdosó fia, látta jönni messziről, a tarnóczai mezők felől fiatalon, délczegen, sárga lovon, fényes öltözetben.
Karácsony reggelén üres volt a beteg anya ágya. Hiába keresték a ház körül, a faluban. Nem találták.
Fölkelt a halálos beteg, felöltözködött s a mikoron senki sem látta, kivánszorgott a Hármas-Halomhoz. Ott elhagyta ereje s leroskadt az egyik halom oldalára.
Szél fujt, csikorgó hideg volt, hordta a havat a förgeteg. De az anya meglátta a fiát messziről, a tarnóczai mezők felől, amint jött fiatalon, délczegen, sárga lován, fényes öltözetben. Még hallotta is, amint elkiáltotta: Édes anyám, édes jó anyám!
Pedig nem jött senki.
Csak a sötétség jött. Varjak repültek lomhán a falu felé, vadludak suhogtak fent a Balaton felé. Csak a szél süvöltött.
Ott találták meg az anyát holtan, hidegen, azon a halmon, melyen utoljára állott bujdosó fia oda volt borulva utolsó lábanyomára s oda volt fagyva hulló könnye!