Az 1861-ik év május havában sürgős dolog miatt a fővárosba kellett rándulnom.
Voltaképen Budán volt dolgom egy szerencsétlen ismerősöm ügyében. Hivatalnok volt a feloszlatott császári helytartóságnál s midőn a magyar királyi helytartótanács kineveztetett: némi pénzekről kellett volna számot adnia. Számadásával sehogy se tudott elkészülni s ezért hivatalából kimaradt, sőt szó volt arról is, hogy bűnvádi perbe fogják. Felfödözte előttem aggasztó helyzetét, engem kért meg, hogy segitsek ügyét tisztába hozni.
Nevét nem mondom meg, mert e beszély folyamában semmi dolgunk sem lesz vele. – Mindössze is csak azért hoztam elő, hogy okát adjam, vajon miért dolgoztam én nagy szorgalommal egész éjen keresztül a régi Consilium hivatalos helyiségében.
Hajnal felé rendbe hoztam számadását, amennyire lehetett s miután a sok szám és irkafirka s talán az álmatlanság kissé elkábitott, felüdülés végett kimentem a hajnali levegőre sétálni.
Bár az ég tiszta volt s a csillagok már halványodni kezdtek, mindamellett a hajnal még alig kezdett pirulni a keleti égen s inkább némi halvány lilaszinü szürkeség mutatta az égnek azt a táját, honnan a nap sugáros fejét szokta felütni.
A vár utczái néptelenek voltak teljesen. Ős Buda városa nem adott még az nap életjelet. Némi zsibongás hallatszott Pest felől, de az annyira elmosódott vala, hogy a figyelmet lekötni egyátalán nem volt képes.
Párszor végig mentem a vár főutczáján a bécsi kaputól a fehérvári kapuig s végre köpenyemet a hűs lég ellen összevonva, elhatároztam, hogy Henczi szobrához leülök s itt bevárom a reggelt.
A szobor, az éj szürke félhomályába burkolózva, kisérteti rideg arczot öltött s úgy tetszett, mintha kevély merevséggel egyenesen engem nézne.
Eszembe jutott a dicsőséges ostrom, sok jó honvédnek derüs, rövid élte – véres, gyors halála. Idegeim megrezzentek, midőn eszembe ötlött, hogy ma van május 21-ike, a legdicsőbb napnak évfordulója.
Perczig gondolkodva állottam. Azután gyorsan siettem a szoborhoz.
Már ekkor a hajnal tünde fénye égő pirral voná be az ég keleti láthatárát s az éj homálya gyors léptekkel sietett megszökni, rengeteg erdők öblébe bujni a támadó nap királyi tekintete elől.
A szoborhoz léptem s bámulatomra itt egy nőt vettem észre.
A nő egész teste fekete ruhával volt födve. Arczát eleinte nem láthattam, mert arczczal a szobor talapzatára volt borulva. Két karjával a hideg vas oszlopot ölelte. Néma volt, mint a sirkereszt.
Lépteim zajára csöndesen fölemelte fejét s aztán lassan és szó nélkül fölemelkedve, mélán bámult reám.
Öreg nő volt, legalább a félhomályban annak látszott. Arcza fekete vala és teliden tele sebhelyekkel, forradásokkal. Úgy vettem észre, hogy balszemére világtalan is vala. Egyetlen szeme, melynek szinét nem vehetém ki, omló könyekkel volt elboritva s egész arcza és termete reszketett, mint szellőben a nyárfalevél.
Szótlanul álltam, hang nem jött ajkamra s úgy látszott, mintha a nő is hasonló zavarban lett volna.
Végre ő szakitá félbe a kellemetlen csendet.
– Keres ön itt, uram, valakit? – kérdezé. Hangja lágy, finom és fájdalmas volt, mintha látszólagos korát akarta volna meghazudtolni. Hangjáról itélve inkább fiatal nőnek gondolhatám.
– Én senkit sem keresek, én pihenni szándékoztam itt ez oszlop tövénél és ön asszonyom, ön szintén pihenni van itt talán?
Kérdésemre a nő elfordult, az oszlopra tekintett s szeméből ujra előtörtek a könyek. Néhány percznyi szünet után alig hallhatólag szólt:
– Igen, én tizenkét év óta nyugszom itt, tizenkét év óta én már halott vagyok. Emlékem itt ez a szobor. De a zászlótartó is régóta nyugoszik.
E szavakra idegzetemre az a kimagyarázhatlan levertség nehezedett, melyet mindannyiszor érezek, valahányszor valamely nagy gyásznak, szerencsétlenségnek vagy bánatnak vagyok tanuja. Láttam, hogy szerencsétlen őrülttel van dolgom s azért elhatároztam, hogy visszavonulok. S hogy ez a nőre minél kevésbbé hasson zavarólag, rögeszméjéhez alkalmazkodva szólottam:
– Bocsánat, hogy önt asszonyom felzavartam hosszu nyugalmából. Ezt nem akartam tenni, álmait nem akartam háborgatni. Isten önnel. Nyugodjék békével.
Távozni akartam.
– Oh nem úgy van az uram – szólt a nő – álljon meg csak és jőjjön közelebb. Ön nem hisz nekem, ön őrültnek vél engem. Jőjjön csak s nézzen ide.
Kezemet megfogta s az emléken levő névsorhoz vezeté. Itt a névsorban két névre tett figyelmessé, melyek egymás mellé valának öntve. Az egyik volt: »Freyberg Norbert kapitány,« a másik: »Mágocsy Károly kadét«.
– Olvassa csak – folytatá a nő. – Ime Norbert: ez volt az én férjem, alatta Károly: ez voltam én. Látja ön a hajnal pirulatát. Épen ma volt, ez előtt tizenkét évvel, épen így pirult a hajnal, épen így égett a hajnalcsillag, mikor mi: Norbert, a kapitány és Károly, a kadét, egyszerre meghaltunk, és azóta itt pihenünk. Itt a siremlék, itt a sirirat. De a zászlótartó is meghalt és az messze van ide!
Kezem elereszté s ismét leborult arczczal az emlék tövébe, ismét átölelé karjaival a hideg érczet, s ismét hullottak könyei visszatarthatlanul.
Mint az előttem levő szobor: oly merevedve álltam. Szólni és mozdulni lehetetlennek látszott. Néztem a hajnalnak pirját és csillagát. Mindkettő kezdett halaványodni. Végre megtört az igézet s én magamhoz térve, lassan és nesztelenül elvonultam. A nő nem vett észre.
Ismerősömtől kérdezősködtem e nő után, s a mit hallottam, hűségesen elmondom utána. A kapitányról, a kadétról s a zászlótartóról fog szólani a történet. Nők, a kiket illet, tanuljanak belőle.
* * *
Sommegyery Ákos csinos fiatal ember volt.
Villámló két barna szemét, ragyogó sima hajfürteit, pelyhedző bajuszát ha női szem megtekinté, bizony kétszer is ránézett.
Bátorsága, karjainak aczélereje társai közt közmondásossá vált.
A pápai akadémia jogászai rendkivül szerették s büszkék voltak reá. De nem két szép szeméért, nem hajfürtéért, nem is karjainak aczélerejéért, hanem azért, mert szelid, jó bajtárs és a mellett kitünő elme volt. Egyike azoknak, kikről a figyelmes világ azt szokta mondani: ez ifjura nagy jövő vár.
És a világnak ez egyszer igaza volt. Nagy jövő várt rá, de rövid. Szegény anyja most is siratja egyetlen gyermekét!
De 1847. őszén nem siratta még. Óh a szerető anyának örömkönyek csillogtak szemén, midőn deli termetü fiát megölelte, két piros arczát megcsókolta, fényes hajfürteit megigazitá s úgy bocsátá útnak.
– Kedves gyermekem, sokszor gondolj reám, szerető anyádra. Vigyázz magadra, mintha rám vigyáznál. Ovakodjál a szép kaczér nőktől. Ezt az arczot és ezt a szivet hozd haza énnekem érintetlen.
És azt az arczot ujra megcsókolá és arra a szivre ujra reáborult.
Akadémiára ment az ifju s utja Pesten vitte keresztül.
Pesten sok jó barátja volt. Könnyelmü fiatal emberek, kik élvezték az élet örömeit s kiket rajongóvá tett a lég szárnyain terjengő koreszmék varázshatása.
Sok jó barát sok felé hivta az ifjut, de ő arczát és szivét érintetlen akarta haza vinni. Anyja volt eszében.
Még is kiment a Zugligetbe. Soha se volt itt, meg akarta nézni.
A Zugliget akkor is kies mulatóhely volt. Árnyas ligetei, vidám, kedves társaságai épen ifjui vér örömére voltak.
De Ákos nem találta gyönyörüségét sem az árnyas ligetben, sem a vidám társaságokban. Ha valaki kérdezte volna tőle: milyen az a Zugliget – bizony azt felelte volna: sohasem láttam én azt.
Mert egyik barátja bemutatta egy társaságnak.
Három tagból állott a társaság. Egy fiatal osztrák katonatiszt, egy idősebb és egy fiatal hölgyből.
Az elsőt Freyberg Norbertnek hivták. Szép, szőke fiu volt valahonnan Marchfeld tájáról. Gyöngéd arcza, ábrándos szemei s szőke fürtei első pillanatra mutatták, hogy kedélyes német faj sarjadéka.
A másiknak nevét nem tudom. Annyit tudok róla, hogy gouvernante volt. Sovány vala és kegyes és istenfélő és különösen figyelmes, mint minden hasonló korbeli kollegája a világon.
A harmadik volt Mágocsy Margit.
Azért emlitem utoljára, mert a ki az ő két szemébe belenézett, annak aztán nem igen volt kedve többé akárkire is ránézni.
Azok a nagy fekete szemek úgy lángoltak, mint a déli napfény. Tele hévvel, tele csillagokkal és sugarakat lövellve szakadatlanul. Nem volt fiatal ember, a ki e szemek pazar világát sokáig ki birta volna állani.
És az a fényes arcz és azok a duzzogó piros ajkak, és az a lombszerü, gazdag fekete haj, mint az éjfél, és az a rengő deli termet és az a fejedelmi parancsoló modor és mozdulatok!
Szegény Ákos – elfelejtette édes anyját és elfelejtkezett annak gyöngéd, bölcs és szeretetlehellő búcsuszavairól.
Megállt, leszegezve mint a tilalomfa. Szivébe futott minden vére s elözönlé keblének rejtekeit. Emlékezete megszünt, gondolatai megállottak s szemei elől elvesztek az árnyas lombok, a vidám társaságok, az erdőkoszoruzta bérczek és a világ egész mindensége.
Csak Margit nem veszett el. Ez állott előtte, ennek csillagos szemén tévedezett tekintete.
Meddig társalogtak, hová lettek barátai, mikor nyugodott le a nap, mit keresett a társaságban a katonatiszt vagy mit keresett ott ő: minderről nem tudott Ákos semmit is. Beszélt-e, vagy rebegett, vagy álmodott: arra sem tudna megfelelni.
Csak a mikor a bérkocsi előállt s a társaság azon elhelyezkedett, a mikor Margit egy »jó éjt« kivánt: akkor kezdett magához jönni, akkor mondott reszketve pár szót, akkor esedezett alig hallhatóan, hogy engedtessék meg neki tiszteletét tenni a családnál.
Ha, midőn a bérkocsi már eltünt sovár szemei elől, kezében névjegyet nem vesz észre, melyre »Uj-sor-utcza 17. sz.« volt felirva, bizony azt se tudta volna, kapott-e engedelmet.
Haza ment fogadójába, megkisértette a vacsorázást, a sétát, a társaságot, az alvást – mind hiába.
Mintha napba tekintünk, bárhova nézünk utána, vagy hunyjuk be szemünket, mindenütt a nap képe áll előttünk – ugy volt Ákos Margit alakjával.
Nem volt maradása. Éjfél már elmult, kikelt ágyából, felöltözött s kiment sétálni a zajló Duna partjára.
Ennek örökös moraja, szünhetetlen futása felelt meg az ő lelkének. Mint ezüst lepel terült el a királyi folyam hullámain a szelid hold tünde fénye. Oh de ez a fény nem volt meleg s nem hatott a folyam hideg kebelébe, mint forró volt a szerelem világa s mint áthevité az az ő szivét mélysége mélyeig.
Fölnézett az égre, miriádja volt ott a csillagoknak. Kereste köztük Margit szemeit. Nem találta – hidegek voltak a csillagok.
Az éj is elmult, a hajnal is elmult, a nap is fölébredett és lelke még mindig az ábrándok délibáb világában járt.
Csak a fővárosi nesz, az utczai zsivaj tudta onnan visszahozni.
Fölkereste fogadóját. Higgadtabban kezdett gondolkodni, s hosszu-hosszu gondolkodás után kettőben állapodott meg.
Egyik, hogy Margitnál komolyan s még az nap föllép.
A másik – anyjához a következő levél:
»Kedves anyám! Életem fordulóponton áll, s vagy a kimeríthetetlen üdv, vagy az örök boldogtalanság várja ölébe. Anyám – egyetlen jó anyám, szeress engem ezen túl is és szeresd Margitot. Ő minden tökéletességgel föl van ruházva és én még ma fölajánlom neki szívem és egész életem – övé legyen vagy senkié. Anyám – Margit méltó te hozzád, és én méltó akarok lenni ő hozzá, imádkozzál boldogságunkért. A te imád által boldog leend a te szerető hű fiad – Ákos.«
És Ákos, mielőtt bérkocsiba ült volna, hogy Budára átmenjen, ujra elgondolkozott Margitról és szentül hitte, hogy Margit szintén róla gondolkozik.
Igaza volt.
Mert a mig a Zugligetből haza ért Margit: örökösen pattogott az élcz ajkairól. Az ő don Juanja, az ő szótlan imádója, az ő zugligeti Sigfriedje – mint mondá – volt örökös tárgya élczeinek. A gouvernante nem győzött eléggé fohászkodni, Norbert nem győzött kaczagni. Kaczagni és bosszankodni a miatt, hogy Margit annyit foglalkozik Ákossal.
Mert a kapitány szerelmes volt Margitba. És Margit elfogadta a kapitány alázatos hódolatát.
Mert a kapitányra nagy érték és nagy jövő várt. Egyetlen fia volt apjának, a ki bankár és nagykereskedő vala. És a ki a sors kegyeltje egyébként, a hadi szerencse istene is emelni szokta azt.
Margit jól tudá ezt s mert lelke magas szerepre vágyott s mert szerény, bár biztos vagyonával ezt elérni nem remélé: zálogul tartá a kapitány szerelmi vallomásait, melyeknek tetemes vagyon és nagy katonai jövő adtak súlyt.
Oh ha Ákos tudta volna ezt! Ő rá is csak szerény örökség várakozott.
A mint Margit hófehér ágyának süppedő ölébe elrejtőzött s a mint lámpájának ernyőjét szeme elé huzta, ujra Ákos képe tünt elő képzeletében.
Szebb és férfiasabb, mint Norbert – ennyit első pillanatra beismert.
Szelleme gazdag és gyöngéd – modora és arczvonásai mutatták.
Hogy iránta kiolthatlan szerelemre gyuladt, kétségtelennek tartá.
A kérdés csak az, minő jövőt biztosíthat.
Nem az enyhe, családi boldogság jutott eszébe, hanem a nagy világ igézetes, csillogó pompája. Első lenni az elsők között, uralkodni divaton és imádók seregén és a világot és annak minden kellemét feláldozni egy oltáron, melynek neve női hiúság.
Sokáig – sokáig gondolkozott s megnyugodott abban, hogy nem választ még most Norbert és Ákos közül. Jó lesz mind a kettő. A melyik magasabb állásra emelkedik, az lesz, a kit boldogít.
Bizonyos volt abban, hogy Ákos holnap fölkeresi őt.
Ebben megnyugodott s aludt, mint a kis gyermek, reggelig.
Aludjál hiú nő és álmodd meg azt, miként törik össze két szerető szív te miattad, a melyeknek egyikét sem érdemelheted meg.
Aludjál és álmodd meg azt, hogy az egyik szív fölött szerető jó édes anyának aggódó lelke őrködik.
Oh! Margit nem érti azt, mi az édes anya. Gyermek volt még, midőn elveszíté azt, a ki kormányozhatta volna a serdülő leányka szenvedélyeit. S a kik pótolták volna az anyát, csak hizelkedni tudtak a szeszélynek, nem pedig azt a gyermekérzelmek virágkertjéből kiirtani.
Szeszély és hiúság volt, mely azt súgá Margitnak, hogy egy hideg gyöngyszemet többre becsüljön egy forró könycseppnél s a divatvilág kápráztató ragyogványát a sziv minden gazdagságánál.
Szeszély és hiúság volt az, mely azt sugá Margitnak, hogy a mai napra legvarázslóbb öltönyét vegye magára, melyben ha imádója meglátja, leroskadjon lábaihoz és megcsókolja annak porát.
Szeszély és hiúság volt az, mely azt sugá Margitnak, hogy a midőn Ákos tántorogva belépett, azt maga mellé ültesse a süppedő pamlag vánkosaira.
Ákos csak egy fényt látott – Margit szemeit. Csak egy hangot hallott – Margitnak zeneszerü hangját.
– Sommegyery úr – vártam önt, hittem, hogy eljön.
Ákos nem tudott felelni. Olyanformát akart rebegni, hogy az első pillanat óta csak róla gondolkozott, de hang nem jött ajkaira.
– Tegnapi találkozásunk óta – folytatá a hölgy – sokszor gondoltam önre, és valóban oly biztos volt hitem eljövetelében, hogy csalódásom fájdalommal töltött volna el.
Ákos ismét nem felelt.
– És hogy tetszett önnek a Zugliget? Láttam, hogy pillanatonként zavarban volt tegnap. Hova tüntek el oly gyorsan barátjai? Szerencse, hogy önt nem vitték magukkal.
Ákos ismét zavarban volt.
– De szóljon ön, barátom, és legyen hozzám bizalommal és higyje el, hogy tegnapi találkozásunk kellemes emléket hagyott hátra nálam.
Ákos reszketett.
– Ön nekem valóban úgy tetszik, mintha most látott volna először nőt és most akarna nővel először beszélni. Kiváncsi vagyok – vajon eltaláltam-e?
S megfogta Ákos kezét és szeme közé nézett élesen és mélyen.
– Eltalálta. Soha sem láttam nőt önön kivül és nem is fogok látni soha. Az élet és annak minden érdeke öntudatlan homály volt előttem és e homályt önnek megpillantása szétoszlatá. Margit – önnek felajánlom érzelmeim – fogadja el és bocsásson meg e vakmerőségért és engedje meg, hogy szivem boldog legyen annak tudatában, hogy csak önért érez, s hogy mindaz a magasra törekvés, mely szellemem eltölti, csak önért és önnek nevében vezérli életemet.
S leírhatatlan fény reszketett Ákos szemeiben a mint azok függve maradtak Margit arczán.
Margit elpirult. Mégis érezte, hogy nem méltó az ifjuhoz, ki lelkét oly tisztán ajánlja föl neki, a mint azt a teremtő hatalma és a jó anya gyöngédsége megalkotá. Mégis megvillant szivében a fájdalom, hogy ő ez ifjut játékszerül akarja fölhasználni. Mégis nő és ifju volt.
De nem jött zavarba. A pir elmult, a fájdalom elnyugodott és arczán az önérzet nyugalmas vonásai sorakoztak.
– Sommegyery úr – szólt – önnek nyilatkozatát nem fogadom és nem utasitom el. Őszinte akarok lenni s kijelentem, hogy önnek érzelmei megörvendeztettek, de rövidebb idő óta ismerjük egymást, mintsem szivem önének megfelelőleg érdeklődnék. Ezt ön nem veszi tőlem rossz néven.
– Oh nem, – felelt Ákos. – Nem veszem rossz néven, csak engedje kifejeznem azt a forró óhajtást, azt az édes reményt, hogy ön egyszer képes lesz érzelmeimet viszonozni. Oh Margit, ne vonja meg tőlem ezt a vigaszt.
– Nem barátom. De tudtára kell adnom önnek, hogy szivem még érintetlen s hogy én nagyravágyó vagyok. Vannak és lesznek önnek vetélytársai, a nélkül, hogy én törekedném azok számát szaporitani s a vetélytársak a gazdagság és magas állás káprázatában lépnek fel nálam. Megvallom, ön határozottan előnyben van és én várakozni fogok, mig ön vetélytársait minden téren legyőzendi. Őszinte voltam. Megelégszik ön igy?
Ákos nem látta az önzést s nem érté a szavak hidegségét. Feszülni érzé lelkében az erőket s kijelenté hogy Margit nyilatkozatával megelégszik.
Margit fölkelt, kezét csókra nyujtá s a szomszéd szobába távozott.
A szomszéd szobában Freyberg Norbert várakozott. Várakozott s szörnyen unta magát a jó gouvernanteval.
A mint Margit belépett, a gouvernantenak azonnal valami sürgős dolga akadt, mely miatt rögtön el kelle hagynia a szobát.
– Ah, az én vitéz kapitányom, – szólt a hölgy, mialatt mindkét kezét nyujtá Norbertnek. – Tehát ön küzd itt oly hősiesen az unalommal? Hozta isten.
– Kedves kisasszony, ön oly kegyetlen hozzám. Ime most is mióta várakozom! Én mindennap elhatározom, hogy udvarlásomat félbeszakitom, minden nap búcsuzni akarok s ha önnel találkozom, önnek közelében vagyok: minden nap le kell tennem határozatomról. – Legyen ön már egyszer kevésbbé hóditó!
– Oh nem kapitány, ily könnyen nem számolunk, Ön udvarlóm – ön és mások.
– Mások? S kik azok? – kérdezé lelkendezve Norbert.
– Ne szakitson félbe. Az a csinos, szőke ifju, kinek majd oly szépek fürtei, mint önéi, s kinek arczképét többször látta albumomban, Gálfy Elek. Journalista a »Hirlap« mellett. Nagy jövő vár rá – lehet követ, kormányférfi, gyorsan mehet magasra, de könnyen is bukhatik. Ettől ne féljen. Gróf Szörényi Marczell – gazdag fiu, s nevezetes család sarjadéka, de ostoba. Az ostoba udvarlót ki nem állhatom és ön nem az. Wohlrad Richard patriotája önnek, mi nagy ajánlat. Füreden ismerkedtem meg vele a nyáron; szerelmes, mint a majom, de kereskedő. Képzelje – kereskedő! És megijedne ön kereskedőtől? Nem hiszem. Folytassam még?
– Ne, kérem. Ha igy van, könnyebben lélekzem.
– Köszönöm, de nem eddig van. Ön bizonyosan látta tegnap a Zugligetben azt a barna fiatal embert, ki fölött oly jóizün nevettünk a kocsiban?
– Minden bizonyára – no ez veszélyes volna, ha tudna beszélni.
– És tud beszélni. Ő volt nálam imént, Sommegyery Ákosnak hivják, Hevesmegyéből való és nekem szerelmet vallott.
– Ön valóságos jóltevő, Margit. Soha sem hittem, hogy némának visszaadja hangját.
– Ne gunyolódjék kapitány. A vallomást meghallgattam és az megörvendeztetett engem. Házassági ajánlatot tett s én azt nem fogadtam el.
– De vissza sem utasitám.
– Az ördögbe, főbe lövöm magam.
– Kár volna. Nem fogadtam el ajánlatát, mert ön jutott eszembe. Önnek gyöngéd hódolata és szives rokonszenve visszatartott attól, hogy határozzak. De kedves barátom, az ifju nagy szellemi képességekkel bir, szerelme végtelen s akaratereje ellenállhatatlan. Ismerje meg ön ellenfelét és használja föl felfedezéseimet. Ez önnek méltó vetélytársa s teljesen öntől függ, hogy lehetetlenné tegye. Legyen ön nagyobb mint ő. Ismétlem, neve: Sommegyery Ákos.
Norbert gondolkodóba esett. Szemei Margit arczán s az arcz komolyságán tévedeztek. Lelkét elboritá a tolongó érzelem.
– Oh Margit, nyujtson reményt nekem s a poklot töröm keresztül szerelmeért. Szánjon meg és ne engedjen szivében másnak is mellettem helyet.
Margit nem szólt, hanem midőn kezét nyujtá, ajkain édes mosoly játszott és szemeiben érthetetlen tűz lángja villogott.
E mosoly és e tűz előtt nem volt akarata Norbertnek. E mosoly és e tűz őrültté tevék Ákost.
Őrültté és makacscsá.
A mint Margittól eljött, a mig fogadójába érkezett és azután is örökösen két eszme birkózott agyában. Margit »nagyravágyó« és »várakozni fog«. E gondolatoktól nem tudott menekedni. E gondolatok ábrándképekké nőtték ki magukat. Az a »nagyravágyás« roppant palotává emelkedett, melyben megszámlálhatlan volt a pompás termek és oszlopok sora. A folyósokon egyenruhás szolgák, az előteremben magas rangu tisztelgők serege hemzsegett és a palotának és a szolgák és a tisztelgők seregének ő volt ura és parancsolója. A palota körül tündérkert pazarlá a hüvös árnyékot és a virágok szinét és illatát. És a hol legragyogóbb volt a szin, legédesebb az illat és leghüvösebb az árny: ott ült kisded márványpadon, jázmin bokor tövében Margit, a ki ő rá »várakozni fog.«
»Várakozni fog« – oh ez a két szó uj világot tárt Ákos elé, a gyötrelmek és a nagyratörekvés világát. Még nem tudta, mibe kezdjen, mily irányban haladjon, de érezte, hogy nagy erők állanak rendelkezésére – a mindenható szerelem által felkorbácsolt szenvedélyek.
»Vetélytársak«: e szó ejté legelőször gondolkodóba. Hátha ezek közül egy kiszoritja az ő emlékét Margit szivéből? Hátha Margit nem lesz képes őt megvárni s olyat boldogit, kit kegyekkel halmozott el a vakszerencse öntudatlan istenasszonya? Hátha ő csak az áldozatok számát szaporitani vallá meg szerelmét?
»Ezt a szivet hozd haza én nekem érintetlen« – ezt mondá a jó édes anya. Oh anyám – sóhajtott fel Ákos – eddig üres volt e sziv, most tele van örökforrásu érzelmekkel – most adjon tanácsot körültem lengő szellemed! Vetélytársaktól nem félek, hisz oly mélyen, mint én, nem szerethet senki! Oly magasra mint enyém, nem loboghat senki szellemének lángja! Oh anyám, hol az a pont, melyet el kell érnem, a mely méltó legyen Margithoz?
Ajtaján kopogás hallatszott s a ki belépett, Freyberg Norbert vala.
Ákos elbámult és Norbert zavarban volt.
– Miben lehetek önnek szolgálatára, uram? – kérdé Ákos.
– Egy ügyben – szólt a kapitány – mely engem fölötte érdekel, óhajtanék öntől némi fölvilágositást nyerni. Kérelmem a legbizalmasabb természetü s remélem, hogy ön, mint férfi, szintén olyannak fogja tekinteni.
Ákos jóváhagyólag intett fejével.
– Ön tegnap találkozott Mágocsy Margittal s mint vettem észre, legelőször. Önben valószinüleg nem a közöny érzete támadt fel e nő iránt, mert ez alig volna lehetséges. Önt valószinüleg épen úgy meghatották e nő fölséges kellemei, mint engem s hihetőleg ön ép úgy törekedik e nő érdekeltségét fölkelteni, mint én. Vallja meg uram, így van-e?
– És mi czélt akar ön e kérdéssel elérni, kapitány?
– Tudni óhajtom s közölni önnel, hogy életem függ e nő szerelmén s megkérni önt a legszentebb érzelem nevében, hogy ha teheti, lépjen vissza. Bizalommal jöttem önhöz, kérelmem egyszerü – hiszen ön méltányolni fogja.
– Teljesen. Bizalomra bizalommal felelek. Sorsom hasonló önéhez s azért nem léphetek vissza. El vagyok határozva mindent, de mindent megkisérteni, hogy e nő szerelmét megnyerjem.
Norbert fátyolozott hangon felelt.
– Fájdalmas e nyilatkozat, de egy csekély örömre mégis szolgáltat okot, – arra, hogy a szokástól tán eltérőleg, önnek barátságom felajánlhatom.
– Szivesen viszonzom.
E perczben kopogás hallatszott az ajtón s Ákosnak egyik fiatal barátja lépett be.
– Ah barátom, – szólt ez s kezét nyujtá Ákosnak, – köszöneted vártam, a miért tegnap a fölséges Margit kisasszonynak bemutattalak.
Norbert ajánlotta magát s távozott.
Ákos kissé elhalaványult.
– Az ördögbe, miért változott arczod – csak nem lettél szerelmes?
Ákos kissé elpirult.
– No nézze el az ember, most ismét változott. Servus pajtás, te ugyan veszedelemre mentél a Zugligetbe. Egy brigáddal tehát megint szaporodott a legszebb nő tábora. Fölséges! Sajnállak barátom, de kénytelen vagyok tőled örökre elbúcsuzni, mert te ezentul élvezhetlenné váltál minden jó lélek számára. Isten veled.
S fütyörészve távozott.
Este az asztalnál, hol Ákos megkisérté a vacsorázást, néhány ifju ült és beszélgetett. Ákost nem ismerték s Ákos nem ismeré őket.
Beszélgetésük tárgya Margit volt. Épen azon tanácskoztak, miként lehetne valami látványossággal vagy valami gyöngéd figyelemmel egyik zugligeti találkozásnál Margitot meglepni. Egyikét a beszélgetőknek a pinczér több izben grófnak czimezte.
Ákos nem szólt a beszélgetésbe. De figyelmét egészen elvonta a gondolat, hogy Margit oly sok ifju hódolatának tárgya. Később megnyugodott, belátván, miként ez természetes dolog.
Megnyugodott abban is, hogy Margitot meg kell érdemelni. El nem hihette, hogy találkozzék egyén, ki oly lelkesülten törekedjék erre, mint ő.
Eszébe jutott anyja is s kissé aggódott, ha vajon elhatározása tetszésével találkozik-e az ő jó anyjának.
A felelet gyorsan jött. Alig ébredett föl nyugtalan álmaiból, már jött a levélhordó, anyjától hozva levelet.
Ákos mohón olvasta a sorokat.
»Kedves fiam! Soraid rendkivül megleptek. Sem éj, sem nappal nem képes elvonni gondolatom attól, ha vajon választásod helyes-e? Ez aggodalmat megbocsátod a te anyádnak, és megbocsátod azért is, mert pillanatonként teljesen megnyugszik szivem, ha eszembe jut, hogy az én gyermekem szivét csak hozzá méltó nő tudá lángra gerjeszteni. Oh egyetlen fiam, ezentúl is légy hű én hozzám és engedelmeskedjél az én szavamnak. Menj végezni pályádat, s ha majd szellemed teljesen kifejlett erejével visszajösz: én leszek a te terveid legbizalmasabb és legerélyesebb végrehajtója. Mihelyt birtokaim bérbe adhatom, Budára megyek lakni, és Margitra ép úgy vigyázni fognak szemeim, mint rád. Imám és áldásom kisérjen utadon. Szerető anyád.«
Ákos összecsókolta és szivéhez szoritá a kedves sorokat. És a míg ezt tevé, hűtelen volt anyjához, mert a csók Margit nevét, a szívhez szoritás Margit szerelmét illeté.
De ő nem tudta ezt. Még egyszer meglátogatta Margitot, ennek érthetetlen világu szemein még egyszer elandalgott gondolata, a legszebb kezet a világon még egyszer sikerült megcsókolnia. Engedelmet kért és kapott a levelezésre.
Meglátogatta Norbertet is. Nem félt tőle és ennek érzelmes modora felette tetszett az ő megváltozott lelkének. Megigérték egymásnak, hogy fontos mozzanatokról értesitik egymást kölcsönösen.
Ákos elment akadémiára. Nem is látta aztán Margitot sokáig-sokáig. S a mikor ujra látta, akkor már késő volt.
Uj évkor kapott anyjától levelet. Ebben tudósitva lőn, hogy anyja Budára költözött.
Február végén egyszerre hozott a postás három levelet.
Az egyiket Norbert, a másikat Margit, a harmadikat anyja küldé.
Norbert levele így szólt: »Tisztelt barátom! Tudatnom kell önnel, hogy ezredem, s vele én a Bácskába parancsoltattam. Tudatnom kell, mert kétes, ha vajon visszatérhetek-e valaha a csaták veszélyeiből? Ha sirom ott találnám, utolsó kérelmem lenne önhöz az: emlékeztesse néha rám Margitot és tartsa meg emlékem oly tisztán, a mily tiszta önhöz barátságom. Isten önnel. Norbert.«
Margit levele igy hangzott: »Kedves barátom! Norbert távozik, és pedig olyan harczba, mely eddig ön miatt szivében dúlt. Ön anyját igen szeretem, bár hozzám igen hideg. Ellentéte fiának. Megkértem őt, hogy tudassa fiával, miként a tavaszszal, ha majd a rózsa virágzik, igen szeretném őt látni. – Alig igérte meg. Önnek szerencsétlen vetélytársai alig képesek engem mulattatni s önre rendkivül bosszankodnak, a miért önre annyiszor gondol barátja: Margit.«
Édes anyja levele mindkettőnél hosszabb vala, s igy szólt:
»Kedves gyermekem! Margittal többször találkozám s nehezen tudtam magamat elhatározni, hogy közöljem veled a benyomást, melyet reám tett, miután azt hiszem, hogy az néked fájdalmasan esik. De az anyának bocsásd meg azt. Édes fiam, Margit nem szeret téged és nem is fog szeretni soha. Se téged, se mást. Ő szívtelen és nem méltó te hozzád. Gyakran emlitette jelenlétemben nevedet, de nem a gyöngédség, nem a szerelem hangján. Te csak úgy szerepelsz szivében, mint más. Hiúsága csak imádókat keres s a gyöngéd érzelmek nyilatkozataira élczczel válaszol. Fiam – uralkodjál magadon, Margittal te boldog soha nem leszesz. Alig tudom, mit szóljak nagyravágyásáról. Te az ő túlfeszitett igényeit soha sem tudnád kielégiteni. Egyetlen jó fiam, bocsáss meg nékem, de én nem szeretem Margitot. A napokban emlité, hogy barátjai közül többen távoznak s ő bizonyosan unni fogja magát, adnám tehát tudtodra, hogy szeretné, ha te a tavaszon Budára jönnél. Fájt e nyilatkozata. Fájt, hogy az én gyermekemet csak unalomüzésre szánta és akkor, a mikor többi barátja távozik. Gyermekem, vess számot érzelmeiddel és ne jöjj te többé Budára. Fogadd meg ezt s én rövid időn visszamegyek szerény falusi lakásomra, – oda, a hol minden bokor, minden jel a te kisded gyermekkorod juttatja eszembe. Áldásom legyen veled. Szerető anyád.«
Az édes anya nem ismerte fiát. Ákosnak fájt a levél, de Margit iránti szándéka nem ingott meg általa. Margittól távolléte csöndesebbé, de mélyebbé tette a hatalmas szenvedélyt és ő lassanként arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy neki Margitért élni vagy meghalni kell. Bízott Margit szerelmében és bízott a sorsintéző csillagokban.
Meg is irta anyjának leplezetlenül. Gyöngéden, de határozottan. Kifejezést adott hitének, hogy anyja egykor más véleményen fog lenni.
Fejét csóválta és könyeit hullatá s imádkozott az anya, midőn e sorokat olvasá. Mert ő tudta, hogy jól lát, mert fiát siratta és az eget hivta segédül fájdalmaiban.
Még egyszer irt fiának s a sorok az anyai fájdalom harczát tükrözék.
Hiába. Csak annyit ért el, hogy Ákos szerelmébe a bánat is belopódzott. S a bánatos szerelem velőkig hat és kiirthatatlan.
S Ákosnak bánatos szerelme s mélységes szenvedélyeinek harcza teljesen illettek a külső világhoz.
Az 1848-ik év tavasza fölmelengeté a nap sugarait és az emberek szivét. Virágillat tölté be a ligeteket és a szabadság érzete a világot.
Az államférfi dörgő szózata és a költő harczi dala szétharsogott bérczektől a tengerig s százados álmukból fölrázta a sziklák lakóit és a pusztáknak tűzlelkü népét.
»Csatára, csatára!« hangzott mindenfelől s magasabb szózat varázsa dobogtatá meg a kebleket. Egy emberré vált a nemzet, egy szívvé a honfiérzelem s egy sujtoló karrá a megtámadott tűzhely védelmére fölriasztott harag.
Az elhunyt apák szelleme ujra meglátogatta az unokákat és a midőn végignézett a népen s visszatért a csillagok fölé, borongva mondá oda fönn: méltó e nép hozzám, mert most is hős és most is szerencsétlen.
És az ég édes gyermekeivé fogadta azokat, kik elhullottak csaták tüzében és mostoha anyjává vált azoknak, kik megmaradtak a nyomoruságos életre.
Ákos honvéddé lőn.
Mert a napoknak szelleme ragadta magával. Mert a kebelében dúló indulatoknak foglalkozás kellett: vér és halál. Mert az út, mely dicsőséghez és Margit szerelméhez vezetett, nyitva állott előtte.
Csak el kellett jutnia annak végéhez.
Volt akadály rajta elég. Hideg, nyomor, csaták gyilkos tüze – de Ákos visszatarthatlanul ment előre.
Életéről és anyjáról rég elfeledkezett, csak Margit és a dicsőség állott előtte.
Egy év elmult és összejárta az ország minden részét, nem maradt ki egyetlen csatából és Margitról nem tudott neki hirt mondani senki.
Oh, ha tudta volna, hogy Margitra többé nem számithat! De tán jobb volt azt nem tudnia.
Margit vagyonát tönkretették a háboru viszontagságai. A nagyravágyás szenvedélyeit, a hiúság éhét alig elégitheté már ki. Határoznia kellett.
Norbert visszajött a Bácskából és a budai várőrséghez rendeltetett. Védelmezni a várat és megmenteni azt, vagy meghalni kövein – ez állott Norbert előtt.
Szerelme ép oly gyöngéd és szilárd volt Margit iránt, mint annak előtte. Margit hírt sem hallott Ákosról. Bizonyosan honvéddé lett – gondolta magában – s bizonyosan meghalt, mert különben jelét adta volna életének. És ha él is: ő messze van, Norbert pedig közel.
És ezt meggondolva, határozott és – jegyese lett Norbertnek.
Ekkor jött a honvédsereg megostromolni Buda várát.
Margit az ostrom elől bevonult a várba. Közel akart lenni vőlegényéhez. Ákos nem tudta ezt s ismerősei nem lévén Budán, minden puhatolódzása sikertelen volt. Az éj homályában megkereste a házat, a melyben Margit lakott és nem talált benne senkit. Megkérdezte a szomszédokat s ezek nem tudtak neki hírt mondani.
Norberttel szintén nem találkozhatott. Azt sem tudá, a várban van-e? A két jó barát ellenségkép állott szemközt, akár az oczeán lett volna közöttök.
Egykor gondolatokba merülve üldögélt Ákos sátora előtt, midőn egy feketébe öltözött nő közelgetett hozzá.
Margitról gondolkodott s alig vette észre, hogy anyja áll előtte.
– Fiam! – kiáltott az anya és reszketve omolt Ákos karjai közé.
– Kedves anyám, te meglátogattál engem és én oly gyöngédtelen voltam te hozzád. Bocsáss meg én nekem.
Az anya alig tudott szólni örömében.
– Kedves gyermekem, annyira megférfiasodtál, mióta nem láttalak. Mily barna arczszined; szenvedtél sokat, tudom; – miért nem lehettem folytonosan melletted? Oh én azt hittem, soha se látlak többé.
Nem tudott szólni, szemeibe könyek jöttek, átkarolá fia nyakát s összecsókolta arczát, mint akkor, a mikor még kis gyermek volt.
Végre csillapodtak az anyai érzelmek, a viszontlátás öröme visszatért a sziv belső rejtekébe s midőn Ákos azt kérdé tőle, tud-e valamit Margitról? egész nyugodtsággal felelt:
– Mindent tudok gyermekem és ha óhajtod, elmondok róla mindent.
– Csak gyöngéden édes anyám, tudnod kell, hogy én szeretem Margitot.
Édes anyja gyöngéden beszélt. – Hisz ő sejté, mit tesz az, Ákosnak tudtára adni, hogy Margit menyasszony, Norbertnek jegyese s fönn lakik a várban vőlegényével. Aggódva nézett fiára s félt a fájdalom kitörésétől, melyet Ákosnak szenvednie kelle a hir hallatára.
De a fájdalom nem tört ki. Egy mély, a sziv fenekéről felszakadott sóhaj volt az, a mit Ákos hallatott.
Hanem szép égő szemei elborultak, s napsütötte két piros arcza halavány lett, mint a hold. A sziv, melyet megnyerni óhajtott, elfeledé őt. A szikla, melyre életét és boldogságát akará alapitani, szétporlott, hamuvá vált. A fény, mely megvilágitá jövőjét, kialudt. Egyszere és örökre kialudt.
Valami mosolyféle játszott ajkain, midőn szemeit anyjára emelte.
– Igazad volt édes anyám. Mindig igazad volt. És én mégsem hittem neked. De csak most az egyszer nem hittem. Ugy-e megbocsátasz nekem? Először és – utoljára.
– Gyermekem, egyetlen fiam – szólt a nő, sürü könyhullatással borulva fiára – felejtsd el Margitot és légy ura fájdalmadnak. Körülötted leszek ezentul is; és ha katonai pályád véget ér, elmegyünk együtt, távol e helytől, az én kis nyugodt hajlékomba. Fiam, kedves fiam – te még boldog leszesz, értem, anyádért boldog fogsz lenni.
Ákos nem szólt. Valamit látott az égen, oda nézett fel hosszasan.
– Kedves anyám, hagyj magamra; – szólt Ákos a szomoruság fátyolos hangján. – Holnap reggel támadást intézünk a várra s támadás után fogunk találkozni.
Az anya eltávozott. Ákos nyugalma csalódásba ejté. Az erős férfi – azt hivé – leküzdi a fájdalom rohamait.
Nyugodt volt Margit is. Pedig nem bizott egészen Norberték fegyverszerencséjében. De jegyese volt Norbertnek. Igaz, hogy Ákos néha még most is eszébe jutott.
Épen értesült valami megfoghatatlan módon arról, hogy Ákos már kapitány s az ostromló sereg között van, midőn Norbert bejelentetett hozzá s belépett.
– Ah barátom! – szólt a hölgy – épen jókor, egy kellemes ujsággal szolgálhatok.
– És az?
– Sommegyery Ákos az ostromlók között van és már kapitány.
– És oly kellemes ujság ez önnek, kedvesem? – kérdé Norbert, ki épen nem talált e hirben valami különösen örvendetes dolgot.
– Természetesen, épen arról gondolkodám, hogy ha lehetséges volna, szeretnék vele találkozni.
– Margit, ön még most is féltékenynyé tesz engem. Holnap reggel támadást intéz az ostromló sereg és Ákos valószinüleg a támadók között leend. Ha ön velem jönne, talán találkozhatnék Ákossal és engem mindenesetre kikerülne ön mellett a veszély.
– Ez érdekes lenne, Ákossal a csata hevében találkozni. Bravo Norbert, ez jó gondolat, megyek önnel.
– Az istenért, mit akar ön? – szólt Norbert megijedve.
– Megyek önnel.
Hiába kérte Norbert, hogy álljon el iszonyu szándékától, hiába könyörgött, hiába ijesztgeté s festé le előtte a csaták borzalmait, Margit hajthatlan maradt.
– Oh Margit, – szólt – ön szerencsétlenné tesz engem. A legiszonyubb válság előestéjén kérem önt és kérem az égre és szerelmére, ne jőjjön oda, a hol a halál az úr.
Hiába.
Néhány percz mulva Norbert a legszebb ifjuval karon fogva ment a várparancsnokság irodájába, a hol a várőrség közé e szavakkal vétette föl társát: »Mágocsy Károly kadét.«
Minő szép volt Margit a feszes katonai ruhában! Minő mozdulatokkal ment végig az utczán! Ha imádói így láthatták volna!
De imádói nem gyönyörködhetének benne sokáig. Még Norbert sem.
Sem Norbert, sem Ákos nem tudának aludni ez éjszakán. S álmatlanságuknak nem az ágyúk szakadatlan dörgése volt az oka.
Midőn a keleti égen a hajnal lassu pirja kezdett elömleni, megszünt az ágyuszó, de megharsantak az ostromló sereg trombitái.
Május 21-ik napja volt.
Szép tavaszi reggele az évnek, dicsőséges napja a honvédfegyvereknek.
Ellenállhatatlan áradatként nyomult előre a honvéd mindig följebb, mindig följebb, föl a vár fokára, föl a hősi hirnek szinhelyére.
Ákos némán vezette csapatját föl a bécsi kapu táján.
Arcza hideg volt, mint a márvány, és mosolytalan, mint a tél. Lelkéből kihalt már az életnek, a dicsőségnek, a szerelemnek vágya. Kötelesség és halál: összevont szemöldökeiről e két szó volt olvasható.
Katonái jól ismerték, de soha sem látták így. Megdöbbenve tekinték halavány arczát. De nem kérdezősködtek, mentek utána.
Gyilkos tüze volt az a kartácsnak, mely fogadta őket a várhegy lejtőjén és mindenütt. Ákos nem is vette észre s katonái mosolyogva üdvözlék a tüzet.
Hanem a rohamnál hősökre találtak.
Egy kapitány s egy ifju kadét parancsnokolt a védő seregcsapat fölött. Norbert és Margit volt az.
És Margit lángoló szeme jobban meghóditá a hadak istenét, mint Ákos halavány arcza.
Háromszor látta elbukni zászlóját Ákos a várfal ormain. Háromszor lőtték le zászlóját egymás után. Háromszor szoriták vissza csapatját.
És midőn már csapatja kétségbe volt esve, maga ugrott föl a vár falára s magasra emelvén a lobogót, előre nyomult a védő sereg sürü sorai közt.
»Utána!« orditá a honvéd s mint a szilaj förgeteg szórta szélyel Ákos mellől Norbert embereit.
S biztosnak tartá a tért, midőn uj erő jött ellene, és ezt személyesen vezette a kapitány és a kadét.
Szempillanatnyi szünet állt be, mialatt szemközt állott a két sereg.
Egy iszonyu sorlövés mindkét oldalról, s midőn a füstgomoly eloszlott, rémülve látta a honvédsereg Ákost térdre esve.
Közel járt a golyó szivéhez, el is bukott bele, de a zászló nyelét nem ereszté el, s annak segélyével térdre emelkedett.
Ekkor ismeré meg Margitot – ki alig néhány lépésre állott mellette.
– Margit! – kiáltá tompa hangon.
Margit oda tekintett s a harczi zajon keresztül hangzó sikoltás tanusitá, hogy ő is felismerte Ákost.
Fölismerte, de késő volt már. Egy ágyugolyó Margit mellett szakitá szét Norbertet s a fölszakgatott kőtördelék eltemette Margitot. Vagy elájult, vagy meghalt, de mozdulatlan maradt.
Mire a nap fölkelt: Buda be volt véve.
Mire a nap fölkelt: Ákos meg volt halva.
* * *
Margit nem halt meg. Arczát eléktelenité a seb s egyik szemevilágát elveszté miatta, de nem tudott meghalni. Ez volt a büntetése.
Csendes őrület lepte meg elméjét s Norbert kapitánynak s Ákosnak mint zászlótartónak emléke örökké ott játszik képzelete előtt.
Azt hiszi, hogy önmaga is meghalt s midőn Henczi szobrán látja: »Freyberg Norbert kapitány« és »Mágocsy Károly kadet« bizvást elmondja mindenkinek:
– Lássátok, én már halott vagyok.
Igaza van.
– – – És a jó édes anya élettelen rogyott egyetlen fiának holttestére.