(A nagy császárt gyalázni nem engedik. – Megfojtják az orosz tábornokot. – Hetven franczia meghal, a többit elviszik az uráli bányákba. – Petropavlovszkojban.)
Henri saját előadása szerint csakugyan franczia volt s 1792-ben született. Ifju korában besorozták a császári hadseregbe s a nagy császárral, I. Napoleonnal, mint altiszt, részt vett a moszkvai téli hadjáratban.
Jó családból származott, vagyonos ifju volt, pénzzel és ruhanemüvel kellőleg el volt látva s kiállta a szomorú visszavonulás óriási viszontagságait. Ifjuság, vasegészség s jelentékeny testi erő megóvták a fagytól és éhhaláltól.
De nem óvhatták meg a fogságba eséstől. Valahol Lengyelországban a visszavonulás közben elfogták. Nem magát egyedül, hanem vele együtt körülbelül két-háromszáz legényt tisztjeikkel és altisztjeikkel együtt. Tél volt, hideg volt, fáztak és éheztek, alig bírták ruhájukat, alig tudták emelni fegyverüket. Egy pár század orosz lovasság körülfogta őket s az a csapat, melynek hősi része volt a világ meghódításában, csaknem gyáván látszott magát megadni.
– Urak, – mondá Henri a lakompati uriszék előtt, – midőn mi Mohilevben kissé magunkhoz jöttünk, mikor már adtak enni s egy kissé fölmelegedtünk, akkor eszünkbe jutott, mily gyáván hagytuk elfogni magunkat. Szerettük volna izmainkat körömmel tépni szét szégyenünkben. De hiába, akkor nem bírtuk el még a fegyvert sem, nemhogy verekedni tudtunk volna.
Henri nem emlékezett biztosan arra, hol fogták el őt és társait. Csak arra emlékezett, hogy néhány napi kínos gyaloglás után Mohilevbe kisérték s ott zárták el őket a régi vár omladozó kaszamátáiban.
Sebek, nélkülözés, durva bánásmód, embertelen fegyelmi büntetések miatt sokan elhaltak közülök. Mire nyár lett, alig volt életben a csapatnak fele. A kik életben maradtak: azokat julius elején elindították Szentpétervár felé. Október lett mire a fővárosba értek, rongyban és mezítelen lábbal. Még mindig az a ruhájuk volt, melylyel Francziaország látta el őket másfél év előtt.
A városba azonban nem ily rongyosan lettek bekisérve. Délutáni időtájban, hideg, tiszta őszi napon értek a főváros közelébe. Láthatták a leáldozó nap fényénél a büszke czári fővárosnak csillogó tornyait, de éjszakára oda be nem mehettek. Künn kellett tölteniök az éjet a szabadban, kozákok őrizete alatt, fázva, dideregve. A következő napon ott a szabad ég alatt kaptak uj ruhát és pedig uj franczia császári egyenruhát. Kocsikon hozták ki Szentpétervárról. Egyuttal meg is vendégelték őket meleg étellel, hideg sós hússal, barna kenyérrel s elegendő vutkival. Így kisértettek be a fővárosba látványul a népnek, dicsőségére a czárnak s elégtételül az orosz hadseregnek. Azért adták az uj egyenruhát, hogy büszkén mondhassák el rájuk mutatva: ime a híres kalandornak, Napoleonnak fogoly katonái!
– Meg nem mondhatom, – mondá Henri, – mennyire fájt nekünk e megaláztatás. Jobb szerettük volna, ha rongyainkat hagyják meg didergő testünkön s ha mezitláb hurczoltatunk végig a főváros havas utczáin. De még jobban fájt, a hogy császárunkról beszéltek, mint valami csavargóról és szökevényről. Mi még akkor sem az elbai számüzetésről, sem a waterlooi csatáról nem tudtunk semmit. Mi csak azt tudtuk, hogy részt vettünk az auszterlitzi és jénai csatákban.
Volt a foglyok közt egy kapitány. Bátor, önérzetes, fiatal ember. Midőn a foglyokat a laktanyába kisérték, egy magasrangu orosz törzstiszt, tábornok vagy afféle, szemlét tartott a foglyok fölött s franczia nyelven szólott hozzájuk. A fiatal fogoly kapitányt ellenállhatatlan düh fogta el, midőn a tábornok a nagy császárt gyalázta.
– Míg barbárok beszéltek velem – szólt – eltűrtem minden szó nélkül. Önnek, nyomorult nem tűröm el a császár gyalázását.
E szavakkal letépte magáról a fényes egyenruhát s odavágta a tábornok szemei közé.
– Verjétek agyon! – kiáltá tajtékzó dühvel a tábornok.
Orosz katonák ugrottak oda. Megkapták és megkötözték a kapitányt, letépték ingét s elkezdték ütni kancsukával.
– Nem nézhettük – folytatá Henri – ez irtózatos jelenetet. Odarohantunk puszta kézzel a fegyveresek közé. Agyon lőttek és szúrtak közülünk hetvenet, de a tábornokot megfojtottuk. A miért rosszul beszélt a nagy császárról.
E tény eldöntötte az életben maradottak sorsát. Mindegyik kapott száz korbácsütést, még a sebesültek is. Ezek aztán el is haltak valamennyien. A ki e vadállati bántalmakat kiállhatta, azt hideg, nyirkos kaszamátabörtönbe zárták el. Igy húzták ki a telet. Sokan elhaltak közülök betegség és nélkülözések miatt. Gyakran a hulla napokig hevert az élők között. Henri, az öreg menekülő, még most is elborzadott, a mint e pokoli tanya eszébe jutott. Pedig most már öreg ember és akkor még fiatal ember volt.
Az 1816-dik év április havában kivették a foglyokat a földalatti börtönből. Nyilt, világos, szellős helyre szállították őket s élvezhetőbb táplálékot adtak nekik táplálékul. Adtak nekik uj ruhát is. Birkabőr kucsmát, vastag bagaria csizmát, szürke daróczból készült ujjas köpenyeget s egy durva pakróczot.
Május hóban egy napon az őrök azt parancsolták, hogy a pakróczot tekerjék össze s egybe kötve akasszák vállukra, mint a hogy a katona szokta nyáron át köpenyét vállára akasztani. Mikor ez megtörtént, nagy csapat katona fogta őket körül s ezek fedezete mellett a foglyok kezeire láncz veretett s a lánczczal kettőnként kezüknél fogva összekötöztettek. A ki ellenállt, zajt ütött, tiltakozott vagy káromkodott: azt véresre verték kancsukával, egy fogolynak egyik szemét is kiütötték. Mindegyiknek mellére egy bádog lemezt akasztottak, melyre egy-egy szám volt rásajtolva. Estefelé pedig kovácsok jöttek vassal és kalapácscsal és szegekkel s mindegyik fogoly lábára a bagaria csizmaszáron kívül négy vagy öt fontos vaskarikát kovácsoltak. Sem a vaskarikát levenni, sem a csizmát levetni ezután nem voltak képesek.
Este tíz óra után, páronként egymásután a mint össze voltak lánczolva, kiindították őket a kaszárnya udvaráról az utczára. Az utczák, merre elhaladtak, teljesen néptelenek valának. A körülöttük, előttük és utánuk lépdelő lovas kozákokon kívül nem találkoztak senkivel.
Nagy későn kiértek a város végére. A városban beszélniök nem volt szabad. Ki hangot ejtett, a korbács azonnal pattogott a nyaka körül. A városon kívül a sötétben valami kisebb őrház-féle előtt megállapodtak. Itt kaptak enni és inni, miután sem délben, sem este az nap még nem kaptak semmit. Étkezés után megengedték nekik az alvást, de csak hajnalig. Hajnalban útnak indultak kelet felé. Hova kisérik őket, sem nem tudták, sem elgondolni nem voltak képesek, sem kérdezniök nem volt szabad. Nem is igen tudtak beszélni az őrökkel, de ha tudtak volna is, feleletet nem kaphattak. Minden kérdésre abból állt a felelet, hogy a kozák fenyegetőleg mutatta és rázta kancsukáját.
Így mentek napokon és heteken át. Naponként nem nagy utat kellett tenniök. Éjszakánkint mindig a falvakon és városokon kívül tanyáztak. Ha falun mentek keresztül: szólni az emberekhez nem volt szabad. A ki szólni mert, kegyetlenül lakolt. Jó emberek gyakran adtak nekik kenyeret, sót és vutkit. Ezt szabad volt elvenni.
Egykor valamely folyóvizen, melynek nevét nem tudta Henri, hajókra gyömöszölték őket. A hajóról Perm nevü városban szálltak ki. Innen ismét gyalog kellett utazniok. A sok szenvedés miatt többen elhaltak, néhányat pedig kocsikon hurczoltak a csapat után.
Már heteken át hegyes vidéken, esőben, hóban és hidegben, erdők és szakadékok közt utaztak, midőn végre elértek egy várost, melyet Petropavlovszkoj-nak neveztek. Azt hitték, itt véget ér szenvedésük.
Csalódtak.
Petropavlovszkoj jó nagy területen fekvő város. A katonai főnök lakásán, néhány kaszárnyán s pár magánházon kívül, melyek kőből épültek, az egész város orosz falusi házak mintájára faházakból állott, nagy telkekkel, nagy udvarokkal, hosszú széles utczákkal. Lakossága valamikor fegyenczekből szaporodott fel.
A foglyokat itt a kozák vezetők valami katonai főnök vagy kormányzó-félének adták át. S fogadtatásuk azzal kezdődött, hogy ismét kaszárnyába, börtönbe zárták.
Itt azonban nem maradtak sokáig. Pár hét alatt szétosztották őket a bányatelepek közt. Ekkor tudták meg, hogy ők voltaképen örök rabságra kárhoztatott bányafoglyok, éppen úgy, mint azok, a kiket Szibériába küldenek. Innen tehát nincs menekülés. Ők többé Francziaországot sohasem fogják látni. Ők a művelt világnak még csak hírt sem adhatnak arról, hogy hova temette el őket a zsarnok erőszak. Itt kell nekik élni és itt kell nekik meghalni a jekaterinburgi Urál hegyek platina-, ólom- és arany bányáiban. Szülők, testvérek és szeretők még csak sejteni sem tudják, hol fekszik a világ, merre van az ország, melynek földjében csontjaik pihenni fognak. Hiszen Francziaországban még madár sincs, mely erre járna.
Néhánynak lelkén erőt vett az őrjöngés e gondolatokra. De társaik megnyugtatni törekedtek ezeket is. A legtöbb fogolyban nem lázongott már a lélek annyira, mint Mohilev bástyaüregeiben és Szentpétervár kaszárnya börtöneiben. A szenvedés megtanította őket lemondani az önérzetről s istenre bízni sorsukat.
A bányák körül a külső, a földfeletti munkát bizták rájuk. S ők a munkát eleinte kötelességszerüleg, később némi kedvvel és figyelemmel végezték. Ha alázatosak voltak: nem bántotta őket a muszka. Ha egy korty vutkival megkinálhatták az őröket, az őrök még jókedvü emberekké is váltak. A lakó népség csakhamar megszerette őket.
Három évig tartott a bányamunka. 1819-ben megengedték nekik, hogy Petropavlovszkojba s környékére vonulhassanak s némi szabadságot élvezhessenek. Foglyok voltak, felügyelet alatt álltak ezentul is, de szabad volt nekik a városban és környékén őrök nélkül járni, lakást bérelni, faházat építeni, cselédnek vagy munkásnak elszegődni s önsorsukról gondoskodni.
A csapatnak több mint fele iparos volt otthon. Ezek rögtön kaptak alkalmazást tisztességes orosz iparosoknál, a kik közül a legügyesebb sem értett a mesterséghez annyira, mint közülök a leggyámoltalanabb. A többi is megtanult valami mesterséget. A kik elszegődtek, azok teljes ellátást s 7–8 kopeket kaptak hetenként. Volt olyan, a ki felvitte 12 kopekig. Valami tizenöten odajutottak, hogy házat is emeltek maguknak, durva faragványu fából tákolva össze valahogy. Ezek a maguk kezére dolgozhattak s nem rosszul ment dolguk. Kettő közülök meg is nősült. A többi azonban reménykedett, hogy egykor még haza mehet Francziaországba. Egymást bátorították, egymást el nem hagyták, a vutkiivást a legszerényebb mértékben gyakorolták s kezdték a fejüket terveken törni, melyek segélyével megszabadulhatnának.