(A katonai kormányzó gazdaasszonya. – Utlevelet kapnak. – Verchoturjében és Irbitben. – A dalmatovi jólelkü barát. – A karavánok. – A sós pusztákon. – Végre elérik, a kik elérik Orenburgot.)
Harmadfél év alatt a foglyok összes vagyona mintegy 2000 rubel készpénzre ment. Miután ezt összeszámították: azt gondolták, hogy ezzel már lehet kezdeni valamit. Életben és egészségesek voltak ötvennyolczan. Háromról nem tudták, hogy a bányák körül hol és mikor veszett el. A többi meghalt. A kettő, a ki megnősült, nem akart tudni a menekülésről. Ezenkívül tizenegy elhatározta, hogy a menekülés bizonyos veszélyeivel nem néz szembe, bizonytalan sikerére nem számit. De azért valamennyi áldozatkészséggel ajánlotta fel mindenét a menekülés megkönnyítésére.
Lovuk volt mindössze tizennyolcz. Nagy része gyönge ugyan, de néhány heti utazást télen is megbír, ha egynek hátára csak egy ember ül. De a kik elszánták magukat a menekülésre, azok voltak negyvenöten. Tehát vagy venni, vagy bérelni kellett huszonhét lovat. A bérlés a lótulajdonos kárával járt volna, mert hiszen a lovat soha vissza nem adhatták s visszaadni nem is akarták, de miután a lóvétel vagy 800 rubeljüket elnyelte volna, a bérlésben kellett megnyugodniok.
A petropavlovszkoji katonai kormányzó, kinek különösen a bányafoglyokra kellett felügyelni, azokat a kisérettől átvenni s azoknak minden szökési kisérleteit meggátolni, hajlott koru iszákos ember volt, durva, embertelen, valódi példánya a kegyelemből kiesett s büntetésből az Urálba küldött orosz főtiszteknek. Volt azonban két gyönge oldala. Nagyon szerette a jó rumot s nagyon félt a gazdaasszonyától, ki, ugy látszik, uralkodott fölötte.
Egyik franczia asztalos a foglyok egyetértésével behízelegte magát a gazdaasszony kegyeibe. Mindketten jól beszélték a német nyelvet s az asztalos társai segitségével oly szép butordarabot készített és ajándékozott a gazdaasszonynak, melylyel nem vallott volna szégyent Szentpétervárott sem. A kormányzó szobái lassanként oly butornemüekkel teltek meg, hogy azokra irígy szemmel néztek a bányák igazgatójának s az összes kincstári tisztségnek családtagjai, férfiai, női egyaránt. Sőt egyik főbb kincstári tiszt egyszer durván megparancsolta, hogy a francziák neki is hasonló butorokat készítsenek. Természetesen ingyen, legföljebb néhány korbácsütésért s néhány üveg vutkiért.
Az asztalos elpanaszolta a dolgot a gazdaasszonynak s egyuttal annak féltékenységét a legnagyobb fokra gerjeszté föl.
– Inkább kész volnék önöket megszöktetni vagy a bányákba visszaküldeni, mintsem azokat a butorokat mások számára is elkészitsék. Ezt semmiképen meg nem engedem.
A franczia természetesen inkább választá a megszöktetést mint a bányát. S hozzátette nagy alázatos kézcsókolással, hogy ha ő kegyessége kieszközli a biztos menekülést, hála fejében neki a francziák 400 rubelt ajándékoznak.
400 rubel! Nagy szeget ütött ez a gazdaasszony fejébe! Hiszen a kormányzónak egész évi készpénzbeli illetménye nem igen megy többre ennél. Ha ő ennek felét átadja a kormányzónak s 15–20 rubel ára rumot vesz, a többit pedig selyem ruhára költi: akkor nem csak butorai, hanem ruhái is külömbek lesznek, mint másokéi.
A következő napon meglett az alku. A gazdaasszony 45 darab, minden aláírással és pöcséttel ellátott útlevelet fog szerezni, olyant, a minőket szokás adni azoknak kiket a czár kegyelme megszabadít. Aztán a kormányzót leitatja, megkötözteti s következő napon zajt üt, hogy mindezt a francziák cselekedték, hogy az útleveleket elrabolhassák.
A kormányzó ugyan küld utánuk kozákokat, de a menekülőknek legyen gondjuk arra, hogy 24 óra alatt messze távozzanak, neki pedig lesz arra gondja, hogy a kozákok ne a helyes irányban üldözzék őket. A kormányzó aztán jelentést tesz Szentpétervárra. A tavaszra odaér a jelentés s onnan kiadják a parancsolatot. Ha a foglyok szerencsésen megmenekülnek: az az ő dolguk. Ha pedig fölismerik, elfogják és agyonlövik őket: az is az ő dolguk.
A foglyok komoly tanácskozást tartottak az ajánlat fölött s elfogadták annak föltételeit. Egy hétre lovakat béreltek és pedig azzal a világos kikötéssel, hogy Obimzlbe fognak menni s onnan egy napi késedelem után visszajönni. Béreltek pedig 32 lovat, hogy néhány darab vezetéken is legyen, miután különben is gyöngék voltak ép úgy, mint tulajdon lovaik.
Az alku és az útlevelek rendben levén, 1821-dik évi november hó 4-dikén este hat óra tájban összegyülekeztek a menekülők lovaikkal és málháikkal egyetemben egy társuknál, kinek háza a város végén feküdt. Ide jöttek azok is, kik nem akartak eltávozni a menekülőkkel. Ide jöttek elbúcsuzni s egymás keblén keserü könyeket sírni. Jól tudták mind az ott maradók, mind az eltávozók, hogy egymást többé nem fogják látni soha. És mind az eltávozók, mind az ott maradottak jól sejtették, hogy a magas Urálban, tél közepén, bizonytalan messze útra menni csaknem egyenlő a bizonyos halállal. És mégis a 45 franczia nekiindult a bizonyos halálnak, azért a vékony hajszálnál vékonyabb reményért, hogy egykor még talán látni fogja Francziaországot.
Volt köztük egy Monteau nevü főhadnagy. Ezt választották a csapat főnökévé, föltétlen engedelmességet fogadván minden rendelkezései iránt. Pénzük közös volt, de egyenlően osztották fel valamennyi között. De csak a nagyobb biztonság kedvéért, mert különben mindegyiknek tiltva volt csak egyetlen kopekhez is nyulni. Téli ruhával és pokróczokkal annyira ellátták magukat, a mennyire maguk és lovaik ereje engedte. Élelmiszert tíz napra valót vittek magukkal. Lőfegyverük nem volt több hét darabnál, de lőporuk elegendő. Fejszét és iparosműszereket szintén kellő mennyiségben vittek magukkal.
A tél nem mutatkozott sem rendkívül hidegnek, sem rendkívül havasnak és viharosnak. Az út járható volt még Obimzl felé is az Urál főgerinczének hegyszakadékain keresztül. A lótulajdonosok szentül azt hitték, hogy a francziák az obimzli arany- és vasbányákhoz akarnak átrándulni.
Ők azonban nem nyugotra, hanem egyenesen dél felé indultak. Midőn már az egész város népe elnyugodott, esti tiz óra tájban fényes holdvilágnál, piros éjszaki fénynél elindultak azon az úton, mely Verchoturjéba vezetett. Azt hitték, hogy tíz nap alatt ide érnek.
Csalódtak. Részint a lovak erőtlensége, részint a közbejött viharok miatt lassú volt haladásuk. Egyszer négy napot kellett tölteniök egy völgy fenekén, egy szikla védelme alatt a hóvihar miatt. Körül halmozta őket a fuvatag, egész napon és éjszakánként körül üvöltötték a farkasok. A lovaknak nem volt takarmányuk s alig tudták őket fagallyakkal az eldüléstől megmenteni.
Egy pár közbeeső kis szamojed telepen is napokat kellett tölteniök, úgy, hogy épen egy hónapig voltak útban, mire Verchoturjéba beérhettek. Két lovukat el kellett hagyniok farkasok zsákmányául és ámbár a megszabadult bányafoglyokat szíves részvéttel szokták az útba esők fogadni, mindamellett 200 rubelük elfogyott Verchoturjeig. Hogy pedig még mikor érnek déli tengert vagy czivilizált országot, azt megmondani senki sem tudta és ők maguk sem sejtették. Alig értek a városba, óriási hózivatar tört ki, mely eltartott karácsonyig. A menekülők örültek neki, mert föltették, hogy ha őket elvégre helyes irányban nyomoznák is: a vihar miatt lehetetlenné válik üldöztetésük.
Verchoturjéban legelső gondjuk volt a katonai kormányzót 100 rubellel megvesztegetni s útleveleiket láttamoztatni. Bizonyos félreértés miatt majdnem fölfedeztetett szökevény voltuk. Útlevelükben ugyanis rendeltetési helyül a közép Don vidéke volt megnevezve. A menekülők nem tudták, hogy ez mire való, mit jelent. Nem tudták, hogy bányafoglyoknak, ha kegyelmet és szabadságot kapnak is, ritkán szabad hazájukba visszatérni, hanem nekik a véghetetlen birodalomnak valamelyik puszta részén kell megtelepedniök. Mikor tehát a kormányzó azt kérdezte: hol akarnak megtelepedni, sem Monteau, sem vele együtt jelen levő társai a kérdésre nem tudtak megfelelni.
A kormányzó rettentő dühbe jött a bámész hallgatagságon.
– Barmok, – kiáltá, – azt sem tudjátok, hova mentek? Kalmukok közé vagy Nizsnei-Tsirszkájába, vagy tovább, vagy közelebb?
Monteaunak halálos ijedtében egy jó ötlete támadt. Hamarjában két kezét összetette mellén s térdre esve ezt mondá:
– Oda megyünk a hová nagyságod parancsolja.
– Mennyi pénzetek van? – kiáltá ujra a kormányzó.
Monteau folytatá térdepelve, miközben társai is letérdeltek:
– Mi jó mesteremberek vagyunk, sokat kerestünk, még van 130 rubelünk s 48 apró lovunk, ezzel elmegyünk a Don közepéig.
A kormányzó elkaczagta magát.
– A pénzetek eltart 50 verstnyire, a lovatok 150 verstnyire, aztán pénz nélkül és ló nélkül mehettek még 2000 verstnyire.
Folyvást kaczagott a brutális emberek kárörömével, hanem azért az elfogadott 100 rubelből nem adott vissza egyet sem.
A nagy hó és viharos időjárás s a farkasok nagy száma miatt innen elindulni nem volt tanácsos. Megvárták tehát áprilist. A kormányzót néhány szép butordarabbal, saját készítményükkel megajándékozván, az megengedte nekik az ott maradást, sőt a hozzáértőknek a rézműhelyekben és a turai aranyhutákban dolgot is adott. Szerencsésebbek voltak azonban az által, hogy éppen a mult évben építettek ott két templomot s ezek faművei körül az asztalosok hálás munkát találtak. Nemcsak elköltött pénzüket szerezték vissza, hanem lovaikat is eladván, azokból is begyült mintegy 900 rubel. Belátták ugyanis, hogy néhány málhalóval s gyalogszerrel könnyebben utazhatnak.
Innen csak 43-an indultak el, miután egy társuk meghalt, egy másik társuk pedig lábát törte úgy, hogy sem járni, sem lóra ülni nem tudott. E társukat csak nagy fájdalommal hagyhatták el, ki azonban maga kérte őket, hogy csak távozzanak. Száz rubelt hagytak nála osztályrészül.
Irbit felé mentek s ide nyolcz nap alatt érhettek el. Ez a város egy folyó partján fekszik, melyet Niczának neveznek. Épen május negyedikén este felé értek a városhoz közel, a folyó egyik hajlásához. Itt a szakadékos part védelme alatt nagy sereg ember tanyázott, oroszok, tatárok, kirgizek, törökök s mindenféle népfajták, apró sátorok alatt málhás lovakkal, mintha csak vásározók lettek volna.
Csakugyan vásározók voltak. Jöttek Ázsiából s mentek vásározni ide-oda, egy részük még Nizsnei-Novgoródba is. A francziák szintén megelepedtek köztük, hogy egy és más gyakorlati dolgot az utazáshoz megtanulhassanak, ha máskép nem: pénzért. Sokan közülök az orosz nyelvet értették már annyira, hogy a sokféle néppel e nyelven érintkezhettek.
A tatárok és kirgizek azonban, ha csak venni vagy cserélni nem akartak tőlük, nem igen ereszkedtek velük szóváltásba. Annál beszédesebbek voltak az oroszok, kik a mikor megtudták, hogy a menekülők szabadságot kapott bányafoglyok, figyelmeztették őket, hogy ha lehet, Irbitet elkerüljék, mert az ottani kormányzó az ilyen utasok minden pénzét ki szokta zsarolni s előle nincs menekülés. S jó szóért, vutkiért s egy pár rubelért egyuttal meg is magyarázták, hogy a folyón hol keljenek át s két napi kerülővel, bizonyos apró tavak között a várost dél felül miként kerüljék ki, miként térjenek a kamislovi útra.
A menekülők szót fogadtak. Fejenként egy rubelért s hat lovat 12 rubelért átszállítottak a folyón, a karavánosoktól ellátták magukat egy heti élelemmel, szerencsésen kikerülték a várost, a város fölött jó messzire ismét átszállíttatták magukat a folyón s ekként a kerülőt is beleszámítva, nyolcz nap alatt beértek Kamislovba. Itt két napig késtek, mind a két pópát 5–5 rubellel megajándékozták s magukat kipihenve Dalmatov felé indultak. Annyit most már jól tudtak, hogy orosz városokban fő dolog a katonai főnöknek s pópáknak megajándékozása; ha ezt képesek megtenni: akkor meglehetős biztosságban maradhatnak.
Dalmatov jókora orosz város. A menekülőknek feltünt benne egy rendkívül nagy és tiszta orosz izlésben, rendkívüli gazdagsággal épített zárda, sok apróbb és nagyobb s dúsan aranyozott toronynyal. Egyik társuk kora reggel bemenvén a zárda udvarába, ott figyelmesen nézegette az ajtókat és ablakfákat. Az első emeletnek udvarra néző folyosóján éppen egy szöszhaju, fiatal, vörösképü barát mosdott s midőn a mosdóedényből a nyitott ablakon át a vizet az udvarra öntötte: a víz éppen a franczia nyaka közé hullott, ki aztán egész öntudatlanul franczia nyelven elkáromkodta magát.
A barát a franczia szavakat meghallván, hirtelen kitekintett az ablakon, s meglátva az idegent, orosz nyelven kérdé tőle:
A franczia elsápadt, megijedt s oroszul dadogva mondá, hogy ő nem tud francziául. De hiába volt szabadkozása, a barát lejött az udvarra, karonfogta és bevezette őt egy folyosóba, a hol adott neki sült húst, kenyeret és vutkit s egyuttal vallatta eredete s ittjárta felől. A franczia elvégre a nagy biztatásra, hogy nem lesz semmi bántódása, megvallotta, hogy ő társaival együtt bányafogoly volt, de szabadságot nyervén, most mennek rendeltetésük helyére Nizsnei-Tsirszkájába, a közép Don vidékére.
– Szerencsétlen! Aztán hányan vagytok? – kérdé a barát.
– Negyvenhárman, – mondá a menekülő francziául, mert a többi barátnak nagy bámulatára most már mindketten franczia nyelven beszéltek.
– S mennyi pénzetek van?
– Bizony nem sok, minden főre 20 rubel, de jó iparosok vagyunk s útközben is tudunk keresni.
– Jaj nyomorultak, nem sokat ér a ti tudománytok. Ha Moszkau felé mentek s megtudják, hogy francziák és bányafoglyok vagytok, száz leveletek legyen, még sem eresztenek titeket tovább, hanem vissza visznek Ázsiába. Ha pedig a kirgizek felé mentek: ott nem veszitek hasznát a mesterségnek s pénzeteket is elrabolják, életetek sem biztos. Mégis jobb lesz, ha erre veszitek az utat.
Erre a barát a falvak s városok neveit egy papirra irva, megmagyarázta nekik, hogy merre menjenek Szaratovig, a hol elérik a Volgát. Ajánlotta nekik, hogy az idén legfeljebb Orszkig vagy Orenburgig menjenek. Késő ősz lesz, mire oda érnek s ott az Urál körül a fagy és vihar és a farkasok bizonyosan elemésztik őket. Ajánlotta azt is, hogy jó ruhájukat adják el s cseréljék ki a legrosszabb koldus öltözettel. Így még legbiztosabban haladhatnak s a mi kis pénzük van, azt is megmenthetik. Lőfegyvert ne vigyenek magukkal, mert a miatt bajba keveredhetnek a kozákokkal és kirgizekkel. Késnél és botnál egyéb fegyverük ne legyen. Ő majd ád Orenburgba is, Szaratovba is a Szent Nikolai zárdához ajánló levelet s majd ekként egy kis munkát s alamizsnát is kaphatnak.
Ennyi hihetetlen jóindulatra a franczia bátorságra gerjedt megkérdezni, hogy a barát hol tanulta meg a franczia nyelvet.
– Én fiam Varsóban voltam s ott alkalmam volt megtanulni, bár most is ott lehetnék, bár én is veletek mehetnék, de nekem nem lehet.
Többet a barát nem beszélt. A felajánlott két levelet elkészítette, a francziának odaadta s aztán kezét csókra nyujtotta. A franczia mind neki, mind a többi barátnak kezet csókolt s azzal társaihoz ment.
A menekülők nagy csodálkozással hallgatták meg őt. Mély fájdalom fogta el őket, mikor megtudták, hogy Francziaország elbukott s a nagy császárt a tenger közepén fogolyként őrzik. Mindezt elbeszélte a barát, a ki azonban azt még maga sem tudta, hogy a nagy császár meghalt már szent Ilona szigetén. Most értették a francziák, hogy az orosz miért meri őket foglyokul tartani s most már fölfogták azt is, miért nem szabad nekik a birodalom központja felé menekülni. Hisz az orosz azt meg nem engedné, hogy közülök valaki Európába visszatérjen s az ő szenvedéseiket ott elbeszélje.
Junius végeig Dalmatovban maradtak a menekülők. Némi keresetük is volt, de egyuttal várták a nagy karavánokat, hogy tömeges együtthaladásuk fel ne tünjék. A jólelkü baráttal ez idő alatt többen és többször találkoztak s a tatár és kirgiz nyelvet is tanulgatták.
A barát különösen lelkükre kötötte, hogy az orosz, kirgiz, kalmuk és török nyelvet tanulgassák, mert ha biztosan akarnak menekülni, akkor Európát és Oroszország belsejét kerülniök kell s utjokat a Kaukázus felé, Törökországba kell irányozniok. A menekülők a jó tanács üdvös voltát belátták s azért megnyugvással engedelmeskedtek Monteaunak, midőn az őket tizenként egy-egy nyelv tanulására beosztotta. A tanulás természetesen nem állott másból, mint a városban lakó, vagy ott keresztül utazó kirgizek, kalmukok és törökökkel vagy tatárokkal való beszélgetésből. Öt-hat hét alatt, mig Dalmatovban voltak, mégis csak meglátszott rajtuk a jó igyekezet.
Junius végén megjöttek már a karavánok, melyek Ázsiából az orszki és orenburgi őszi vásárokra igyekeztek. Jöttek ezek Szibériából, a felső és közép Urál ázsiai részeiből, a felső Ob vidékéről, sőt még China szomszédságából is. Cseremiszek, mordvinok, baskirok, csuvaszok, mescserjakok, kozákok, nogai tatárok, oroszok s mindenféle még névről is alig ismert nemzetségek. Hoztak magukkal lovakat, szamarakat, szarvasmarhákat, prémbőröket, hogy mindezt eladják, vagy lisztért, dohányért, vasért és tarka kendőért, csecsebecsékért becseréljék.
A francziák két csapatra oszlottak s megosztozván pénzen és lovakon, a karavánokkal együtt két egymás után következő napon két csapatban indultak el. Megállapodtak abban, hogy az első csapat a legközelebbi városban bevárja a másodikat. Vezérük Monteau az első csapattal, Henri a második csapattal indult el.
Utjok folyton a Tedzsa folyó partján vezetett. A hőség könnyen elviselhető volt, miután a folyóban inni és fürödni lehetett tetszés szerint. Tseljabinszkba, Dalmatovtól mintegy 200 versztnyire, julius közepén érkeztek, a hol a két csapat ismét össze jött.
Mindkét csapat furcsa tapasztalatokra jutott a karavánosok elbeszélései után. Maguk az oroszok is és még inkább ama félvad tatár népség mindig bámulással, megütközéssel, sőt bizalmatlanul tekintettek a francziákra. Arczuk világosan elárulta, hogy ők e vidéken idegenek. Ruhájuk is felette különbözött mind az orosz sipkától és derékon átkötött hosszú dolmánytól, mind a tatár bőrsüvegtől és újjas khalattól, mely olyan európai hálókabátszerü, kaftánféle felöltő. Holmi részeg kozák meg is mondta egyiknek másiknak: »Testvér, Orenburgban nem szeretnék a bőrödben lenni«.
Most már eszükbe jutott a menekülőknek a barát tanácsa is, hogy ruháikat cseréljék el s öltözködjenek rongyba. Bíztak ugyan már kipróbált s kétszer láttamozott útlevelükben s a barátnak ajánló levelében, de azért mégis tanácsosabbnak tartották Tseljabinszkban elegendő mennyiségü és rongyosságu khalatot és tatársüveget csereberélni. Erre pedig saját bányafogoly-szabásu felső ruháikat s lovaik árát forditották, miután készpénz-készletüket megapasztani nem akarták.
Tseljabinszkban arról értesültek, hogy oda még Orszk több mint 700 versztnyire van s oda jutni gyalogszerrel még szerencsés út mellett is kell vagy egy hónap. Mindamellett most már tatároknak öltözve késedelem nélkül neki indultak a rónaságnak.
Az előttük fekvő határtalan síkság majdnem temetőjükké vált. Tseljabinszktól délre óriási róna, majdnem sivatag terül el erdő nélkül. Szikes földön avar legelők és apróbb-nagyobb sóstavak váltogatják egymást. A jó ivóvíz kevés, falunak, városnak hire sincs. Fekete kirgizek sátoroznak itt-amott az útban s legeltetik barmaikat.
De ők sem állandó lakói e tartománynak. Ők is csak ideiglenesen jönnek ide a Tuguzak partjairól.
A francziák azt remélték, hogy legföljebb egy hét alatt Karkulszkojiba érnek s ekként látták el magukat élelemmel. De utazásuk harmadik napján iszonyu tikkasztó vihar rontott reájuk, mely szemüket, szájukat tele hordta sós fövénynyel s mely olthatatlan szomjuságot támasztott bennük. Tiszta édes vizet nem találtak, enni sem igen tudtak. Éjjeli pihenésük nem üditette fel őket, másnap mocsárlázt kapott vagy tizennyolcz s a harmadik napon, tehát utazásuk hatodik napján, alig tudtak két versztnyire vánszorogni.
Szerencsére kirgiz sátrakra bukkantak, majd meg karavánosok is érték őket utól. Csakhogy kétségbeesésükben el találták árulni, hogy pénz van náluk. Az ázsiai nomád azt, a kinél pénzt érez, vagy kirabolja, vagy kizsarolja, de szerencsésen el nem ereszti. A nyomorult francziákat ugyan nem merték kirabolni és meggyilkolni, miután vásárra járás idején gyakran kozák őrjáratok czirkálnak az útban, de a tejet, zöldséget, kumiszt és húst oly drágán adták nekik, hogy mire Karkulszkojiba értek, augusztus közepén, tehát egy hét helyett egy hónap alatt: akkorra fele pénzük, közel 1000 rubel elfogyott. S a síkon mégis hét társukat temették el, kiknek szervezete az iszonyu nélkülözést és betegséget nem birta kiállani. Szivszaggató fájdalom s a komor jövő feletti kétségbe esés vett rajtuk erőt, valahányszor egy-egy bajtársuk puszta sirját behantolták. Karkulszkojiba, a félig orosz, félig pogány koldus faluba most már csak harminczhatan jutottak be.
A faluban fölkeresték a pópát, a ki épen olyan tudatlan s ép úgy mezei munkával foglalkozó, zöldségtermesztő és marhalegeltető paraszt volt, mint a falunak akármelyik lakosa. Mindamellett az 5 rubelre, melyet neki adtak, némi nagylelküség szállta meg s készségesen biztatta a kiéhezett és elcsigázott koldusokat, – mert koldusnak tartá őket – hogy a faluban nyugodják ki magukat, nem lesz bántódásuk, csakhogy visszatérőben is őt mulhatatlanul fölkeressék s az isten áldásából neki is juttassanak. A jámbor férfiut nem zavarták ki azon hitéből, hogy ők koldulni mennek az orenburgi vásárba.
Itt némi kuruzsló szereket vettek magukhoz a mocsárláz ellen, egy kissé felüdültek s mindenütt a Tuguzak partján haladván augusztus végére Nikolajevszkojiba értek a fekete kirgizek tartományának tőszomszédságába. Innen nem mertek elindulni gyalogszerrel, miután ide még Orszk több mint 300 versztnyire lévén, lehetetlennek tartották, hogy oda erőfogyottan, láz által gyötörve eljuthassanak. Hosszas tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy Orszkig lovakat bérelnek, ha maradék pénzük nagyobb része utána rí is.
Valóban úgy is történt. A nikolajevszkoji paraszt tíz napra szabta az oda- és ugyanannyira a vissza menetelt. Minden lóval elment a gazdája is, úgy hogy minden lovon ketten ültek; ha pedig a ló elfáradt, mind a lótulajdonos, mind a bérlő gyalog ballagott a ló mellett. Minden napra, minden ló után egy rubel volt a díj s ekként a szegény menekülők szeptember közepére Orszkba értek ugyan, de pénzük alig maradt fejenként 5–6 rubel.
A menekülők azt hitték, hogy itt a télre megtelepedhetnek s munkába is állhatnak. Reményükben keserüen csalódtak. A dalmatovi jólelkü barátnak ajánló levele a zárdában csak annyit hatott, hogy egyetlenegyszer valami sovány főzelékkel és itallal megvendégelték őket, de munkáról és keresetről szó sem lehetett. Maga a város is kicsiny, voltaképen csak egy kis várból állott az Ural folyam partján, minden forgalma csak a helyőrségi szállításokra és bevásárlásokra szoritkozott. Ezenkivül utleveleik láttamozásáért a várparancsnok ötven rubelt csikart ki tőlük. Bizonyos volt, hogy itt ki nem telelhettek s azért akarva nem akarva tovább kellett menniök. Rongyos ruhában, betegen, mezitláb, nélkülözve, örökös esőben és hóban érkeztek Orenburgba. Az úton nem egyszer sóhajtottak föl: jobb lett volna a magas Urálban maradniok, vagy a pusztában elveszniök, mint a szüntelen nélkülözést s a kétségbeesésnek mindennap megujuló kínjait szenvedniök.