(Neszmélyi Artur komáromi származásu fiatal hirlapiró. Alig 24 éves korában halt meg Budapesten 1899-ben. Az „Egyetértés“-nek volt utolsó éveiben politikai tudósitója. A hirlapi tudósitók mintájának tekintette mindenki s szerette és becsülte mindenki. Erős és tiszta itélet, magas emberszeretet s hirlapiró létére is mély és tiszta meggyőződés töltötte be lelkét.)
Neszmélyi Artur nyugszik. Első és utolsó nyugalomra hajtotta le fejét s nem is emeli fel többé. Nekem nagyon fáj az ő halála.
Nem régóta ismertem igazán. Hírlapiró volt. Más táborban küzdött. Volt olyan nyolcz-tíz év, a mikor ritkán fordultam meg a hírlapiró világban. Ő e nyolcz-tíz év alatt nőtt fel, virágzott s lett azzá, a kit bámultunk, irigyeltünk, szerettünk, lelkünkbe öleltünk s a kinek munkájára, jövendőjére büszkék voltunk.
Mindennek vége – meghalt. Csak szeretetünk s fájó emlékezetünk maradt meg utána.
Alig egy év óta ismerem igazán. Ha együtt lakunk, együtt dolgozunk; ha búnk, örömünk, vitánk, lelkesülésünk együtt forr, együtt pezseg: akkor ismerjük fel egymást tökéletesen. A sors úgy intézkedett, hogy más-más irányból induló utunkon egy hírlapnál találkozzunk. A találkozás barátságot szült. Elvek, érzelmek és törekvések rokonsága volt e barátság.
Fiatal zsidó gyerek s öreg megyei táblabiró; lehet-e a kettő közt a lelkekben igazi barátság? Lehet. Csak a halál mondhatta, hogy nem lehet. S én még annak se hiszem el egészen.
Igazi magyar lélek volt. Tele tűzzel, reménynyel, lángoló buzgalommal, a magyarság igaz szeretetével. Komáromban nőtt fel és izmosodott meg ez a lélek. Gazdag volt ez míveltségben is. Nem könyvek, nem iskolák adták kölcsön neki ezt a míveltséget. Gondolkozásának üdesége, érzelmeinek nemessége, éles megfigyelés s lelkesülés az igazságért, valódi emberszeretet: ezekből állott míveltsége.
Teste törpe és nyomorék. Béna lábán vézna törzs. De keskeny vállai közt remek fej, bátor tüzes szemek, szabályos arcz s a szép ifjú arczról ragyogott a nyiltság, őszinteség, becsület és nemes önérzet. Mindig valamely hőskor jutott eszembe, mikor ezt az arczot néztem. Nagy időket csak ilyen arczu ifjúság alkot.
Ilyen ifjak után sóvárog az én lelkem. Közel harmincz éve, mióta itt vagyok az ország fővárosában, a nemzet választottainak kellő közepén, az irodalom és időszaki sajtó csatázó hadseregének táborkarában. Minden évben, minden országos választás után azt vártam, hogy uj sereg, uj nemzedék, uj erők szövetsége vonul fel a csatatérre, hogy felüdítse az elfásult nemzedék szivét s megváltoztassa a kornak hanyatló irányát. Vagy nem látok már tisztán, vagy hiába volt várakozásom. Korszakunk fakó szekere változatlanul nyikorog tovább-tovább. Csak egyes alakok jönnek, elszórtan, elszigetelten, a tömegben csakhamar elvegyülve. Pedig a jelennek erejét s a jövendőnek erősségét képezhetnék. Szövetkezésük ujra alkotná közéletünk világát. S szövetkezniök nem lehet. Vagy vezérük hiányzik, vagy komor a gondviselés.
Bizony a gondviselés volt komor. Ha az nem lett volna: nem hunyta volna le szemeit örökre a legnemesebb ifjú, a kitől én annyit vártam, a kinek lelkére én annyi dicső reményt építettem.
Azt mondhatnák: kis ember volt, hírlapiró volt s az időszaki sajtó terén is csak hírlaptudósitó. Hogyan ábrándozhattam én arról, hogy rá uj világunk megalkotásában nagy szerep vár?
Én pedig arról ábrándoztam s balgatag vélemény az, vagy korhadó agy, mely a hírlapirót kis embernek nézi, magasra nem becsüli, igaz érdeme szerint nem tiszteli.
Nézzétek a hírlapiró ifjút. Vagyona nincs. Ha van, ha volt: barátai, bajtársai, pályasorsosai közt osztja el vagy a szegényeknek adja, vagy a hazának közczéljaira áldozza. Nem tékozlási szenvedély sodorja magával, hanem részvét, nemes buzgóság, érező szívnek szent könnyelmüsége. Ebben is példa volt az elnyugodott ifjú.
Vagyona tehát nincs. De munkája sok, nagy, fontos és sietős. S végzi a munkát vidáman, jó kedvvel, derék versenynek keserűség és kapzsiság nélkül való érzetével. Végzi nappal, végzi éjjel s többnyire éjjel és szakadatlanul. Nappal a pihenője, lámpafény a napvilága, csillagos éj a szórakozása.
Vagyonszerzéshez, tőkegyűjtéshez, henye urasághoz nincs reménye. Még vágya se támadhat, mert ehhez nincs lelkének pihenője. Olvas, társalog, vitáz, fut, ismerkedik, nagy férfiakkal eszmét cserél: mindezt azért, hogy országának közönségét felvilágosítsa ma arról, a mi történt tegnap, a mi készül ma s a mi következik holnap és holnapután.
Tudásába lelkét önti. Buzdít, paskol, dicsőít, agyon birál. Ötletet gyűjt az utcza porából, az emberek fecsegéséből s a közélet érthetlen zajából. Meglesi a mint az eszmék, vágyak, törekvések, fájdalmak, szenvedések kibújnak a társadalomból, mint a fűszál a földből. Kiséri növésüket, látja fölsarjadásukat, észreveszi eltorzulásukat s a mit lát, hall, érez, mindennap; azt egy millió emberrel közli mindennap.
Minden nagy embert ismer, de azért nagy embert nem ismer, mert a nagy ember ritka, nincs minden kornak hozzá szerencséje. Látja, hogy a nagy embert ő teszi nagygyá vagy ő hagyja meg kicsinynek. Látja, hogy a nagy ember lenézi őt, pedig hízeleg neki s futkos utána. Ő nem nézi le a nagy embert, de nem is hízeleg neki. Mindenkiről tudja: mit ér, mennyit nyom, mekkora igaz erő áll rendelkezésére. Még se büszke, csak önérzetes.
Ellenszenve könnyü fonál: rögtön szakad. Rokonszenve nemes aczél: se nem törik, se nem szakad, se rozsda nem eszi. Mert szive becsületes és szereti az igazságot. S ha a dulakodó érdekek és szenvedélyek forgószelében egyszer fölismeri az igazságot: ahhoz hű marad. A mívelt világnak legértelmesebb és legigazságosabb társasága a hirlapirók társasága. Tudóst félszegsége, államférfit hiúsága, más közembert vagyoni érdeke fonák útra terel, a hírlapirót ezek a gyöngeségek nem ejtik bódulásba.
Azt mondják: vannak a hírlapirók közt gyönge jellemek, ingadozó lelkek, esendő lelkiismeretek. Vannak! Hát a királyok, miniszterek, milliomosok, egyházfejedelmek közt nincsenek? Ezeket dicsőitik, a hírlapirót szólják. Igaz, de azért nem ez az igazság.
Neszmélyi Artur a valódi hírlapiró örök mintaképe. Hozzá hasonlók lehetünk, nála derekabbak alig.
Rendületlen volt hite a függetlenségi elvek fenségében s végdiadalában. Nem is elv, nem is hitvallás, hanem természet, vér, életösztön volt nála a függetlenség. A maga számára is, nemzetünk számára is.
Hű bajtársunk volt lapunknak nemes harczaiban. Névtelenűl dolgozott, de annál ragyogóbb volt minden műve. S én örömnek, élvezetnek s tanulságnak tartottam a napnak alkonyatát, midőn oda jött a lap szerkesztő helyiségébe s napi észleletét szellemes vidámsággal tárta elénk.
Nagy kincsünk volt életében, meg nem mondható veszteségünk halálában, örök áldásunk emlékezetére.