(A magyar képviselőház Nestora, Madarász József született 1814 augusztus 27-én. Birtokos és ügyvéd, de soha nem ügyvédkedett. Ifjoncz korában egy kötet költeménye látott napvilágot. Megirta emlékiratait is. E kis czikket 1899. évi márcziusban irtuk róla. Istennek hála, még most is jó egészségnek örvend.)
Szegről-végről rokonok is volnánk a czeczei rég kihalt vagy onnan elköltözött ősi atyafiság valamelyik ága révén, de annak a rokonságnak ágát-izét, származását én bizony hamarosan bebizonyitani nem tudnám. De öreg barátom se tudná.
Úgy rémlik előttem, 1850-ben vagy 1851-ben láttam először. Haynau uralkodott Pesten, valami rokonom volt akasztófára szánt politikai fogoly az Ujépületben, apám azt látogatta meg, engem mint gyermeket is magával hurczolt. A foglyok épen sétáltak kint a második vagy harmadik udvarban. Apám a profoszhoz ment, én addig kint maradtam az udvaron a foglyok között. A foglyok párosával sétáltak, Madarász, úgy emlékszem, egy sánta előkelő fogolylyal volt együtt, ma már nem tudom, ki volt az. Meleg volt, ki voltam izzadva, kalapom levettem a fejemről s kezemben tartottam. Madarász csak oly nyalkán lépege tett akkor is, mint most. Oda jött hozzám s rövidre nyirt hajamat fölborzolta.
– Jól van, fiam – szólt hozzám, – csak vedd le a kalapot ezek előtt az urak előtt. Úgy sem sokszor s úgy sem sokáig veheted le már előttük.
Azt gondolta: azokat az urakat ugyis felakasztják vagy agyonlövik nemsokára. De ezt meg nem mondta nekem.
Azután elmult néhány esztendő. Én Pápán tanultam a kollegiumban, ő meg Josefstadtban, az elitélt államfoglyok börtönében. Ő többet tanult, mint én, pedig én voltam a fiatalabb s nekem tanárom is több volt, mint neki. De a tanrendben volt nagy különbség. Az övében ott szerepelt a lábvas, a rabélelem, az örökös börtön s a fegyveres őr. A mi mind nem volt az enyémben.
Egykor 1856-ban megint apámmal egy kedves somogymegyei rokonunkat látogattuk meg Jákóban. Madarász Lajos előkelő birtokos volt e rokonunk. Egyik estennen csendes pipaszó mellett beszélgetnek az öregek, egyszerre nagy cserdités és kocsizörgés hallatszik az udvaron; nyilik az ajtó, belép rajta valaki s megáll az ajtó előtt.
Hát bizony Madarász József bátyánk volt az. Azt gondolom, egyenesen Josefstadtból jött s meg sem állt Jákóig. Harsány hangon bekiáltott:
– Adjon isten! Hogy vagytok?
Mintha csak a mezőről jött volna be a vacsorára. Öt esztendei várfogságnak nyoma se volt rajta.
Hejh volt aztán szótlan ölelés, forró könyhullatás, szegény jó nénémnek hangos zokogása. József bátyánk csak legénykedett, csak kiabált, csak nevetett s csak könnyei hullottak vastag bajuszára, torzonborz szakállára. Mert bajusza, szakálla akkor is csak olyan volt, mint most. Meg szemöldöke. Talán-talán most negyvenhárom év mulva, mintha mégis valamivel szürkébb volna. De erről nem vagyok egészen bizonyos.
Végre elállt a köny és megjött a szó.
– Ülj le már bátyám, honnan jösz, mi történt, hogy lettél szabaddá?
Száz kérdés egymás után.
Megfelelt József bátyánk minden kérdésre, de le nem ült. Pattogós lépésekkel mérte végig százszor a szobát, – úgy megszokta a rabsétát. Még ma is, nyolczvanöt éves korában, jobban szeret sétálgatni, mint üldögélni. Még ma is egyenes a termete, mint a czövek. Még ma is feltartott fejjel peczkesen jár és áll az emberek közt, mint kis gyerek korában. Hangja még ma is oly érczes és harsogó, mint fél század előtt. Hatalmasabb hangja senkinek sincs a törvényhozók között.
Akkor is olyan hangja volt, mikor a fogságból haza jött. Bámultam erélyét, vidámságát, törhetlenségét. Emlékszem egyik adomájára várfogsága idejéből. Ott mondta el Jákóban.
Olvasnivaló könyvet kért a várparancsnoktól.
– Csak a szentirást adhatom – felelt a várparancsnok.
Adtak neki bibliát ékes német nyelven.
– De én magyar bibliát kérek.
– Azt nem adunk.
– Nohát vigyék a német könyvüket. Én a szentirást se olvasom el német nyelven.
Adtak azután neki e szóért hetenkint egy napi bőjtöt. Még se olvasott németül.
*
Az isten is ellenzéknek teremtette. Mindegy ő neki akármilyen az a kormány, ő minden kormánynak ellenzéke. A Batthyány–Kossuth-kormány már csak elég nemzeti, elég magyar és elég radikális kormány volt 1848-ban, de ő annak is hatalmas ellenzéke volt.
A véderővita alatt 1889-ben arról ábrándoztunk, hogy ha egyszer függetlenségi pártunk többségre jut: ki melyik miniszterséget fogadja el. József bátyánkat is kérdezték, melyik tárczára vállalkozik.
– Egyikre se. Nem akarok kormány lenni. Ha többségre juttok: válasszatok meg a népképviselet elnökének. Az elnökséget elvállalom s betöltöm.
Be is töltötte becsülettel. Bizonyitja ezt a mult évi deczembertől máig tartott korelnöksége. Erély, szellem, tiszta látás, éberség és elvhüség volt elnökösködése. Pedig azóta ujabb tíz év telt el.
*
Magyar falusi gazdaember mai napság nem nagy különbséget lát abban, hogy ki, miért, mikor, mennyi időre volt becsukva. Arra meg épen nem emlékezik már, hogy ötven év előtt miért zártak el annyi jóravaló magyar embert. Hanem aki be volt egyszer csukva, azt azért, hogy be volt csukva, nem igen dicséri.
Egyszer az enyingi kerületben együtt voltunk korteskedni. Bealkonyodott már, mikor Lepsényben a faluháza előtt beszédre került a sor. Én is beszéltem, József bátyánk is beszélt. S beszédében hivatkozott ötesztendei várfogságára is.
Beszéd után bementünk a tanácsterembe egy szóra s ott kérdezi a birót:
– No biró uram, hogy leszünk a szavazókkal a mai beszéd után.
– Nagyon szép volt a beszéd, nagyságos uram, nagyon köszönjük is, hogy falunkat megtisztelte vele. Csak már ne tetszett volna fölemliteni, hogy be is volt csukva. Nem tudtak arról itt az emberek semmit. Csak az a szerencse, hogy egy kissé már besötétedett, nem ismerték föl nagyságos uramat.
József bátyánk azt mondta magában e beszédre: »cseszkó.« Az a szokása, hogy minden kormánypárti kortest és minden bolond embert cseszkónak hi.
*
József bátyánk biztos arról, hogy ő halhatatlan. Arról én is biztos vagyok. Elveihez hívebb embert nem szült még magyar föld. Hatvanöt év előtt már mint jurátus ott volt az 1832-iki országgyülésen. Már ott disputába keveredett Deák Ferenczczel. És mindig disputált vele. Deák már huszonhárom éve halott, azért ma is disputál vele. S közjogi elvei ma is változhatatlanul ugyanazok, mint voltak 1832-ben. Három nemzedék kihalt már mellőle. Három király alatt védte már az alkotmányt. Hiába volt 1848, hiába 1867, az ő elvei most is a régiek s azokra most is akkora szükség van, mint hatvanöt év előtt. Hogy ne lenne ő halhatatlan!
Választó kerülete is az.
Ötvenegy esztendő óta ugyanazt a kerületet képviseli. Fehérvármegye sárkereszturi kerülete az. El ne felejtse nevét jóravaló magyar ember. Mindenki a föld alatt fekszik már, a ki először rá szavazott s ma több mint félszázad mulva egyetlen választó sincs, a ki másra szavazna.
És sohase került a választás egy krajczárjába se. Se neki, se választóinak. Léptettek föl ellene népszerű embert, léptettek föl nagy urat, elköltöttek ellene százezreket: választói megmaradtak mellette rendületlenül.
Egyszer, most nemrégen, valamelyik választásnál egy választó azt mondta József bátyánknak, hogy mégis jó lenne talán, ha egy kis zászlót adna a választásra.
Rettentő tűzbe jött József bátyánk e hallatlan követelésre.
– Mit? Zászlót? Utóbb még majd kocsit is? Nem szégyenlenék magukat ily borzasztó korrupczió miatt?
– Mit szólna, ha sirjából föl találna kelni apád, öregapád, ősapád, a ki mind zászló nélkül adta rám szavazatát?
Erre aztán csakugyan nem tudott megfelelni az a telhetetlen ember.
Hetvenkét éves volt József bátyánk akkor, a mikor Balaton-Füreden vett egy puszta telket. Régen volt ez már. Megkérte egy ottani ura-öcscsét, hogy akáczfadugványnyal ültesse be azt a telket.
– Aztán mit akar ott urambátyám? Oroszlánt akar ott azon a pusztaságon tenyészteni?
– Nem én öcsém. Hanem ha szépen felnőnek, meglombosodnak a fák és én ott hagyom az országgyülést, akkor egy nyugalmas hajlékot akarok ott épiteni s öreg napjaimat ott akarom eltölteni.
– Aztán mikor akarja bátyám az országgyülést ott hagyni?
– Majd ha a kisebbik fiam harmincz éves lesz s helyemet ott betöltheti.
Kisebbik fia most tizennyolcz éves. Tehát József bátyánk 1911-ig akar akkori szava szerint képviselő lenni. Még hátra van tizenkét esztendő. De én nem hiszem, hogy akkor is visszavonuljon. Mert úgy látom, hogy az alkotmányt még akkor is védelmezni kell. József bátyánk pedig honfikötelességét el nem mulasztja.
*
Több éven keresztül jó Herman Ottóval, szegény gróf Károlyi Gáborral s egyéb barátainkkal külön függetlenségi pártot alakitottunk s Madarász Józsefet választottuk meg pártelnökké. Hogy is választhattunk volna más elnököt, jobb elnököt?
Programmot kellett csinálni.
József bátyánk kurucz ellensége a pragmatica sanctiónak. Ő ez alapon programmot nem csinál. Elvégre természetes uton kihalhat a Habsburgok családja s az esetre a Rákoson választunk nem uj királyt, hanem esetleg köztársasági elnököt. Ezt a jogot fel nem adhatjuk s erről a programmban gondoskodnunk kell jó előre.
Azt mondja valamelyikünk:
– József bátyám, hiszen hetvenhét élő tagja van a királyi családnak, ötszáz év előtt ez ki nem hal.
– Nos igen. Szól tehát programmunk ötszáz esztendőre.
Jó Károlyi Gábor, isten nyugtassa meg, fölpattan e szóra:
– Én ötszáz esztendőre való programmot alá nem írok. Hogy tartom én azt meg?
József bátyánk nem akart engedni. De minthogy békeszerető ember, utóbb is a pártegység kedvéért megegyeztünk valami százötvenesztendős programmban.
József bátyánk most is e mellett tart.
De én is.
*
Bizony halhatatlan maradsz te örök ifju öreg barátom! De ha mégis megtörténnék veled valami emberi dolog – úgy jó későn, a mikor mi már nem leszünk, – ha nemzetünknek oly fiai lesznek, a minő te voltál és te vagy: halhatatlan marad nemzetünk.