A Bakony megint rossz hírbe jött. Megint azt hiszik országszerte, hogy a Bakony tele van haramiával, emberirtó rablókkal, gyilkosokkal, gyújtogatókkal. A lapok pár hét óta mindig tudnak valamit Renkó bandájáról, utonálló czigányokról, szökevény foglyokról, kik mind a Bakony rengetegeiben tanyáznak s nyúzzák a szegény utasokat.
Pedig hát a Bakonynak régen kiírtották rengetegeit, Luczenbacher fejszései régen keresztűl-kasúl járnak rajta s a moóri völgytől Zala-Egerszegig s a Balatontól Pannonhalmáig hiába keresne az ember négy-öt ezer holdnyi szálas erdőt egy darabban. A gyönyörű bükkösöket és tölgyeseket szántóföldek, nyíres legelők és fiatal vágások váltották fel; tömérdek helyen nyilvános az erdőpusztítás s most már Veszprémtől Pápáig, Zircztől Csesznekig, Nagy-Vázsonykőtől be Zalába sehol se borítja sűrű lombok árnyéka a jól kavicsozott országútakat. A »szegény legények« is megfogytak egészen, csak a »szegény emberek« szaporodtak el rettentően.
Hanem az igaz, hogy a Bakonynak félelmes rossz híre van. Mikor Windischgrätz ránk rontott 1848 deczemberben, táborának szélső szárnya Pápán ment keresztűl: egy osztrák ezredes egész komolysággal mondá:
– Csak a Bakonyon tudjunk átmenni szerencsésen, azután már kardcsapás nélkül foglaljuk el Magyarországot.
– S kitől félnek a Bakonyban? – kérdé Bezerédy prefektus.
– Hát itt vannak a csikósok, kanászok, pandurok, betyárok és a híres Sobri vezér.
Bezerédy minden komolysága daczára is elnevette magát. A jó német szentűl azt hitte, hogy csikós, kanász, pandur, betyár mind külön fegyvernem és hadosztály, Sobri pedig valami híres generális.
Sobri akkor már tizenkét év óta porladozott a lápafői határ erdős domboldalán.
De az igaz, hogy a Bakony félelmes hírét Sobri Jóska alapította meg. Hiszen előtte is voltak már e századokban híres haramiák, még sokkal veszélyesebbek mint ő. Zöld Marczi, Becskereki, Palatinszki, Angyal Bandi; de ezekről még nem írtak akkor a lapok; miután lapok nem is léteztek s különösen nem írtak az osztrák lapok. Sobri föllépése abban az időben, a harminczas évek közepén történt, a mikor már volt bizonyos hírlapirodalom nálunk is s a mikor a bécsi kormány és bécsi sajtó mindent elkövetett, hogy nemzetünket rossz hírbe keverje a művelt világ közvéleménye előtt. A legkisebb kihágásból is rablóhistóriát csinált és Sobrit oly híressé tette, mint Rinaldo Rinaldinit.
Sobrinak egyébiránt itthon is nagy reklámot csináltak, noha ő arról alig tudott valamit. Kezdetleges lapjaink sokat irtak róla, a népdalok felkapták nevét, népszínműben is felhasználták nevét, alakját s képzeletköltötte hőstetteit. Eredetének homályos volta s örökre eltűnésének villámszerűsége is alkalmas volt arra, hogy nevéhez a népies mesék és legendák egész sorát kössék.
A Duna-Tisza közén sokáig hitték és sokan hiszik ma is, hogy egyik Vay gróf volt Sobri voltaképen. Túl a Dunán pedig szentűl meg voltak sokan győződve, hogy Sobri senki se volt más, mint a becsehelyi Csúzy híres vagyonos családnak egyik tagja, kinek nagy nemesi telkét ma is Csúzy-háznak hívják Pápán. Betyáros modorú, délczeg, bátor, nagyúri alak volt ez. Mint ifjú nem tűrte az apai ház fegyelmét, a huszas évek elején eltűnt hazulról. Sok csavargás után – mint maga mondogatta – csikóssá lett a Bácskában s tíz évi bújdosás után a negyvenes évek elején jelent meg Pápán s élvezte s érvényesíté nemesi nevét, jogát és nagy birtokát. S miután eltűnése Sobri szereplésével esett össze: jó barátai és ellenségei egyaránt azt suttogták, hogy ő volt Sobri, senki se más. Vay Józsi gróf pedig szándékosan tréfálta meg a világot azzal, mintha maga is hinné a róla költött meséket, melyek épen azért határozott alakban képződtek ki s maradtak fenn róla.
Sobri Jóska pedig nem volt se Vay, se Csúzy, hanem egyedűl csak Sobri, sőt még ez sem voltaképen. És én most elbeszélem magának és bandájának történetét híven és igazán, minden romantika, minden túlzás nélkül. Elbeszélem azért, hogy a sok mesének véget vessek s hogy ifjabb írótársaim ismerjék azokat a viszonyokat, melyek a Sobri-világot szükségképen megteremtették s hasonló körülmények közt megteremtenék most is.
Sobri Jóska egy endrédi vasmegyei kanásznak volt fia Baltavár mellett. Apját s őt magát is igazán Pap Józsefnek hívták, Sobri neve csak álnév volt, melyet a haramia-élethez választott. A század elején ez közönséges szokás volt legalább túl a Dunán, sőt a juhászok, kanászok közt a Bakonyban most is szokás. Sobri társai közt például ott voltak: Mógor, Zsidó, Fűmag, Kalarábi, Franczli, Bódai, Virrasztó, Liliom, Csuha, Görhes, Czifra. Ez egy se igazi családi név, ez mind haramia álnév. Társai voltak például: Milfajt, Pap Andor, Király Jancsi, Pityerész Istók. Ezeknek más neveit nem ismerem, de csaknem bizonyosnak tartom, hogy ezek se az igazi nevek. Sok társát csak egyetlen keresztnév után ismerte maga Sobri is. Ilyenek voltak: Ádám, Peti, Pista, eredetileg mind szökött katonák, dezentorok, mint akkor mondották.
Sőt még Sobrinak nevét se tudta minden társa s ez igazán sajátságos.
A lápafői véres harcz után, melyről később szólok, elfogtak és Szegzárdra bevittek egy haramiát. A neve volt Varga István. Összevágva, lőve, zúzva, törve büszkén vallott a fiú mindent s bátran ment az akasztófa alá. De mikor azt kérdezték tőle, hogy Sobri elesett-e Lápafőnél, azt felelte:
– Nem tudom. Azt se tudom, melyik volt a Sobri. Mi csak úgy ismertük egymást: Pista, Jóska, Ferkó. Én tőlem sem kérdezték a nevemet, én se kérdeztem senkitől.
A megyei urak nem hittek neki, pedig igazat mondott. E titkolózásnak meg volt a jó oka akkor is és később is.
Egyszer húsz év előtt volt a kezemen egy szegény legény. Ha jól emlékszem, épen annak az Oroszlán Palinak bűntársa, a kit mint megyei fiskus egykor én ítéltettem el s a ki most mint szökevény fogoly Renkó Kálmánnal az úrkuti erdőben együtt találtatott. Annak a szegény legénynek Hatlábú volt a neve s igaz nevét sehogyse akarta megvallani. Zalamegyei juhász volt s hiába kutattam igaz neve után.
Egyszer bejött hozzám a szeretője s engedelmet kért, hogy tisztát és ennivalót adhasson be Hatlábúnak s beszélhessen vele. De ő igaz néven nevezte a betyárt, melyet már elfeledtem. Szeretője kérelmét teljesítém s Hatlábút hivatalszobámba hozattam s ott szemrehányólag mondtam neki, hogy íme tudom már igazi nevét ettől a leánytól.
Hatlábú megütközve s aztán mély szomorúsággal mondta a leánynak:
– Szerencsétlen, mennyi keserűséget okoztál te most szegény öreg szüleimnek. És azután hogyan legyek én most becsületes ember valaha, ha mindenki tudja a vidéken, hogy a vármegye kezébe jutottam.
Íme az álnév használatának valódi oka. Gyöngédség a szülék iránt s számítás arra, hogy az ifjúság kitomboltával s a büntetés kiszenvedésével valamikor becsületes emberek közé számíttassék még a haramia is.
Sobri apja nagyon istenfélő, kegyes ember volt. Minden búcsura elment Kis-Czellbe s minden vasárnap térdepelve látták imádkozni a baltavári templomban. Ha mondták neki, hogy üthetett el tőle fia annyira, azt felelé:
– Igaz, hogy rosz gyerek volt s nem is tudom, hol van, talán el is vette már az Isten, de hogy a Sobri az én fiam volna, azt el nem hihetem.
Holta napjáig sohase hitte igazán, hogy az ő fia volna ama hires haramia.
Sobri nagyon szép fiú volt, nagyon elkényeztették a falúbeli leányok és menyecskék, szeretett szépen öltözködni s a kocsmán mulatni s hogy pénzhez juthasson, disznót lopott.
Megcsípték, elítélték, kiállta a börtönt és botot, de mikor kiszabadúlt: újra lopott. Újra a vármegye kezére került s ott, mint csinos, tiszta és ügyes fiú, börtönbüntetésének vége felé a várnagy konyhájára került pecsenyeforgatónak.
Innen megszökött s Fényes Istók nevü bajtársával szövetkezve, kirabolta a kolomposi számadójuhászt. Társát elfogták, felakasztották, ő maga megugrott.
Ez történt 1835 évi májusban. Ettől kezdve lett hajléktalan rabló, erdei haramia.
Első társai: Milfajt, Mógor, Király Jancsi, Pap Andor és Franczli valának.
Milfajt Ferkó volt Sobri bandájában a vezér után a legtekintélyesebb legény. Legértelmesebb is volt, iskolába járt, írni, olvasni jól tudott s ponyvairodalmú művekből egy kis kézi könyvgyűjteménye is volt, melyet a bokodi erdőben ásott el, mikor megsebesűlt. Valamikor urasági inas volt kanász korában és Sobri legbizalmasabb emberének őt tartották társaik is, a hatóságok is. Közel másfél évig, 1836 őszéig Vas-, Sopron- és Győrvármegyékben űzték portyázó rablásaikat, leginkább papok, zsidók, birkások ellen. Abban az időben a bérlőket nevezték túl a Dunán birkásoknak.
Mógor igaz neve Nagy Jancsi volt. Veszprémmegyében Nagy-Szőllősön született, apja Zichy Manó gróf jobbágya volt. Katonafogdosás elől ugrott meg s lett duhajjá és Sobri társává.
Király Jancsi szökött katona, Pap Andor kanász volt. Származását egyiknek sem tudom. Pap Andor örökre eltünt és senki se tudja bizonyosan, hova lett. Egyike a legérdekesebb mesés alakoknak.
Franczli igaz neve Kaufmann Ágoston volt. Ez két társával, úgymint Babóthi Istókkal és Páli Józseffel, kit haramia néven Bodri Ferkónak neveztek, 1831 évi áprilban szökött meg a fraknai sopronmegyei börtönből és több évi bujdoklás és betyárélet után Sobrihoz csatlakozott. Mikor Sobrit elérte végzete: ez a Franczli két szökött társával, azután Virrasztóval, később Pap Andorral alkotott külön rablóbandát. Társai lassankint részint elhagyták, részint elvesztek és ekkor ő 1838-ban Nagy Jancsi vezérlete alá szegődött, de mikor ezt társai kivégezték, megint ő lett haramiavezérré.
Sopronmegye 1836 nyarán megúnta már a rablásokat és Sobri ellen katonát kért, mozgósítá egész pandurseregét és népfelkelést is rendezett, kihajtván Sobri üldözésére, mint a megyei végzés mondja, »a föld népét.« Tudniillik a jobbágyságot.
Sobri ekkor átvonúlt Veszprém- és Győrmegyékbe s végrehajtván a tüskevári és tornai rablásokat, elhatározta, hogy nagy számra felszaporodott seregét két részre osztja. Felének Milfajt vezetése alatt átadja Veszprém-, Fehér- és Komárommegyéket, maga pedig megtartja Győrt, Vast és Zalát. Mielőtt azonban e tervét megvalósította volna, még két feltűnő rablást vitt véghez, melyek utóbbika volt végzetes sorsának kezdete. E két rablás volt a kónyi és szolgagyőri.
Kónyban, Győrmegyében az uradalmi számtartót rohanta meg s a győri káptalan pénztárát vette magához 1836 évi október 10-én. A pénztár nem volt üres, mert a jobbágytized már eladva volt. A pénztáron kívül elvitte a kasznár értékesebb ingóit is, fegyvereit, ezüstjét, ékszereit.
Mikor mindezt összeszedték, a kasznár neje sírásra fakadt. Sobri kérdezte sírásának okát. A kasznárné azt mondta, hogy holnap jön ki egyik kanonok Győrből a pénztár átvételére s miután Sobri minden ezüstjét elvitte, tisztességesen asztalt se teríthet az uraságnak.
– Egyék a pap – mondá Sobri – fakanállal, Jézus se ezüstkanállal evett.
– Hát mi mivel eszünk? kérdi az asszony.
– Hányan vannak a familiában, kérdé Sobri.
– Heten.
Erre Sobri hét pár ezüst evőeszközt visszaadott a kasznárnénak.
Volt a háznál egy felnőtt fiatal csitri lányka is. Ez is sírt a rablási művelet alatt.
– Hát maga lányasszony mit siránkozik itt a fülembe? kérdé Sobri.
– Hogyne siránkoznám, felelt a lányka, mikor két hete kaptam ujdonatúj aranygyűrűmet és kendtek máris elviszik.
– No egy csókért visszaadom, felelte a haramia.
A lányka habozott.
– Ne viszologj tőlem babám, rivalt rá hetykén Sobri, ma még se lányt nem csókoltam, se pálinkát nem ittam.
Erre a lányka oda ugrott, megfogta a haramia két fülét s hangosan megcsókolta arczát. Aranygyűrűjét azonnal visszakapta.
Itt Sobri huszannyolczad magával volt. A fent említett öt társán kívül még vele voltak Fekete Jóska, Ádám, Hobics Gyuri, Lakat Miska, Recze Marczi, Csuha Anti, Laczi, Liliom, Babóthi, Virrasztó, Nagy Jancsi, Pityerész Istók, Bucs Józsi, Cser Miska, Pista, Czifra Miska, Páli Józsi s még egy pár.
A haramia csapat ezután Győr-, Veszprém- és Komárom megyék összeszögellő határain mulatott s űzte apróbb rablásait hol együtt, hol különválva.
Ugyanez év deczember 6-án Milfajt a csapat másik felével Pápa-Teszéren rabolta ki a bérlőt, ki a falun kívül lakott. Itt a haramiának jó kedve kerekedett, a pinczéből hozatta fel a bort, a faluból dudást hozatott, a cselédleányokat és menyecskéket berendelte s társaival együtt hajnalig tánczolt. Jó kedvében a bérlőnek is visszaadta pénzének egy részét, sőt hajnalban a bérlővel váltatott fel egy 25 frtos bankjegyet s minden leánynak öt forintot adott ajándékba.
Pár nap mulva maga Sobri, legjobb legényeit véve magához, végrehajtotta Veszprémmegye északi részén a szolgagyőri rablást. Ez deczember 8-án este történt.
Szolgagyőr ura Hunkár Antal volt, a legvitézebb inzurgens ezredes az 1809-iki franczia beütés alkalmával. Nagy tekintélyű közbirtokos, több országgyűlésen követ, hírneves liberális hazafi, 1848-ban a Batthyány-miniszterium alatt veszprémi főispán, 49-ben Debreczenben főrendiházi tag.
A kastély a század elején épűlt ódon épület, egyemeletes egy domb tetején, körűlvéve gazdasági épületekkel. Sobri estennen lopózott oda társaival, körülvette a kastélyt, minden cselédet rászegzett fegyverrel beterelt és összehajtott egy pinczébe s aztán nehány társával bement a kastélyba Hunkárhoz. Bátran beköszönt e szóval:
– Jó estét tekintetes uram, én volnék Sobri Jóska, a nevem után tudja már, miért jöttem.
Hunkár felugrott, fegyverhez akart kapni.
– Sohase bántsa tekintetes uram azt a puskát – szólt Sobri – látja, hogy hozzánk közelebb van a fegyver és aztán úgy se lenne annak semmi haszna. Ha tetszik, megnézheti, hogy minden cselédje a pinczében van megkötözve. Két legényem elkíséri.
Ekkor észrevette Sobri, hogy az úrnő nagyon meg van ijedve, láthatóan reszket. Oda ment hozzá.
– Tőlem ne féljen a tekintetes asszony, Sobri Jóska kezén még nincsen másnak vére, nem is lesz, de kérje meg a tekintetes urat, hogy gyorsan végezzünk, mert nekem nincs sok időm.
Az úrnő magához tért s németül oda szólt férjének, hogy adjon oda mindent.
Mást tenni úgy sem lehetett. Hunkár nem állott ellent, csak arra kérte a haramiákat, hogy nejét ne bántsák.
– Egy hajszála se görbül meg, szólt Sobri.
Erre összenyaláboltak mindent. Pénzt, aranyat, ezüstöt, Hunkár díszruháinak lánczait és ékszereit, ezüstsarkantyúit s minden használható fegyverét, ezek közt egy aranynyal kivert damaszkcsövü puskát is.
Végül Sobri az úrnő kezén gyürüket látván, kezdte lehúzni ezeket is.
Hunkár ingerülten szólt:
– Hát ez a becsület gyerekek? Nem megigértétek, hogy nőmet nem bántjátok?
De Sobri nem tudta legyőzni rabló természetét.
– Nekünk is jó lesz ez tekintetes uram, nekem is van szeretőm, annak is kell.
Hunkárt ez nagyon elkeseríté. Annál inkább, mert neje a nagy izgatottság miatt sulyosan megbetegedett. E jelenetről Hunkár még aggkorában is nagy keserüséggel nyilatkozott.
Elvégre a rablók értékes terhükkel eltávoztak, de előbb az uraságra rázárták az ajtókat s keményen elzárták a pinczét is, melyben megkötözve kinlódtak a cselédek. Csak 9-én reggel tudtak kiszabadulni. Sobri ekkor már árkon-bokron túl volt.
De a szolgagyőri rablás aztán fordulópontot képez a Sobri világ történetében. Eddig csak papok, zsidók, birkások, pásztorok voltak Sobri áldozatai, de Hunkár nagybirtoku és tekintélyes nemes volt, tagja a szent koronának s az ő esetét most már másként fogták fel a vármegyék és kormányszékek.
Hunkár rögtön ment Budára a nádorispánhoz és Bácsbe a királyhoz.
Hunkár nem törődött téllel, rossz úttal, ott hagyta még a beteg feleségét is és lóhalálában hajtott Bécsbe, hol a kanczelláriánál levő barátai segélyével csakhamar kihallgatást nyert az uj királynál Ferdinándnál. Miként terjeszté elé panaszát, azt ma már szórul-szóra senki se tudná, de Hunkár maga nem egyszer beszélte, hogy a királynak többi közt e szavakat is mondá:
– Én omló véremmel védelmeztem meg felséged trónját, családját és birodalmát a franczia császár ellen és felséged nem tudná megvédelmezni az én szegény falusi hajlékomat egy haramiabanda ellen?
Szintén Hunkár beszélte, hogy a gyenge idegzetü új király szemmel láthatólag megrezzent, sőt reszketett ez erőteljes hangon kiejtett kemény szavakra s akadozva bár, de határozottan megigérte, hogy minden rendelkezést megtétet Sobriék kipusztítására.
Hunkár innen a nádorhoz ment Budára. A nádor személyesen is jól ismerte őt nemcsak az országgyülésekből, hanem a győri csatából is, melyben a felkelő nemesi hadsereget maga a nádor vezette s melyben Hunkár bámulatos vakmerő vitézséggel kűzdött és sok sebbel maradt a csatatéren s csakis hű lovászának önfeláldozása mentette meg életét. A nádornak ezt mondá:
– Én hű vitéze és igaz bajtársa voltam fenségednek, mikor hazánkat és királyunkat együtt védtük és most nemesi hajlékom védelmét kérem fenségedtől.
A nádor is megigért mindent.
A király és nádor igérete nem maradt puszta szó. Mind az udvari kanczelláriától, mind a helytartótanácstól lovas sürgöny gyorsaságával adatták ki a szigorú és megfelelő intézkedések a vármegyékhez s a budai katonai parancsnoksághoz, Sobriéknak minden áron és haladéktalanul üldözésére.
Sopron, Győr, Vas, Veszprém, Zala rögtön felállitotta a statariális biróságot.
Ez öt vármegye ötszáz pandurt központosított a rablók bekeritésére.
Ezenkivül a szolgabirák közbenjöttével népfelkelés rendeztetett mindenütt, hol a rablóknak nyomait vélték az ifjabb és erőteljesebb jobbágyokból. A költségeket a vármegyék és uradalmak viselték.
Kalandszomjas nemesi ifjak is számosan akadtak, kik fegyvert ragadva, a felkeléshez csatlakoztak.
Végre mozgósíttatott a katonaságtól egy csomó lovasság és gyalogság s a szükséges helyekre vezényeltetett.
A Bakonyt csatárlánczokká alakitott tömegek vették körül és nyomról-nyomra kerítették be és szorították össze Sobri csapatjait. Az említett öt vármegyén kivül még Somogy, Tolna, Komárom és Fejér is bevonatott a müködési tervbe s e kilencz vármegye állapota valóságos hadjárat képében mutatkozott.
Mindez azonban abban a korban, a mikor vasútnak és távirdának még híre sem volt s a téli zord időben pár nap alatt nem volt foganatosítható. De mégis elég gyorsan következett be a siker.
A szolgagyőri rablás után ismét kétfelé osztá csapatját Sobri Jóska. Milfajt a Vértes felé vonúlt, Sobri pedig a Balatonhoz és Tihanynál átkelve, Somogynak és Tolnának tartott.
Milfajt Mogorral, Papp Andorral, Király Jancsival s még vagy tizedmagával deczember 11-ikén a majki korcsmárost rabolta ki Komárommegyében. S szokása szerint az éjjel ugyanabban a korcsmában dőzsölt és mulatott.
Megjegyzem, hogy Milfajt és Pap Andor e vidékről való volt, mert Milfajtnak itt élt neje és két kis leánya, Pap Andornak pedig a közelfekvő Kéthely községben volt sógora, Gerhárd András nevű, ugyanekkor törvénybiró.
Volt a majki korcsmában, a hol dőzsöltek, egy oroszláni tót is, ki egy külön asztalnál csendesen iddogált önmagában. Előtte az asztalon egy szál fagygyúgyertya égett.
Milfajt jó kedvében odament a tót asztalához s elvette előle a gyertyát s a maga asztalára tette szó nélkül.
Az oroszláni tót, talán kissé ittas is volt, erre felhörkent s a haramiát összeszidta. Milfajt rárívalt a tótra s puskáját félkézre kapta s agyával nagyot ütött a tót vállára. A puska agya ketté törött.
Erre Milfajt rettentő dűhbe jött s puskája csövét két kézre kapva, a tótot agyon akarta csapni. De a tót az ütés elől hirtelen az asztal alá bukott, a puska az asztalhoz ütődött, elsült s egész töltése Milfajt bal czombján ment keresztül. A töltés sörétből állott, csontot nem tört ugyan, de Milfajt azért leesett lábáról. A seb és vérzés nagy volt.
Ez a puska is Hunkártól való volt s a néphit a nemezis kezét látta e balesetben.
Hunkárnak nem volt gyermeke, de elhalt testvérjének volt két árvája: Hunkár Miska és Sándor barátim, képviselők az utóbbi országgyüléseken, de ekkor még gyermekek. A Milfajt-féle puska ezek tulajdona volt s mikor a rablók ezt is el akarták vinni, Hunkár azt mondá nekik:
– Az enyémet vigyétek gyerekek, de azt a puskát ne bántsátok, mert az az árvák tulajdona.
– Hejh uram, mi vagyunk az igazi árvák, szólt hetykén Milfajt s elvitte a puskát.
– No Ferkó, szólt Hunkár, megjárod azzal a puskával, az árvák istene számon kéri tőled!
És csakugyan a puska lett Milfajtnak veszedelme.
A megsebesült haramiát társai felnyalábolták s még ez éjjel a bokodi erdőre vitték. Faágból, hóhányásból csináltak neki árnyékot s hóval borogatták súlyos sebjét. Ez éjszaka s a következő napon itt maradtak.
Azonban orvosról és ápolásról kellett gondoskodni s azért a következő éjszakán bevitték a sebesültet Kéthelyre, Pap Andor sógorához, a már említettem Gerhárt András törvénybiróhoz. Ez egy öreg asszonyt rendelt a beteg mellé ápolónak, ő maga pedig hírt adott az esetről a járási főbirónak.
A gesztesi járás főszolgabirája Thaly Lajos volt, Thaly Kálmán édes apja. Ő a hír vétele után haladéktalanul mozgósitá pandurjait s egyúttal a komáromi várból katonát rekvirált. Az óvatosság indokoltnak látszott, mert kis erővel szemben a haramiák bizonyára megvédelmezték volna sebesült vezéröket.
Az elfogatás műveletét maga Thaly vezette esküdtjével, a még most is élő öreg Milkovics Zsiga bátyánkkal, ki szintén több országgyülésen át volt balközépi képviselő.
Én az elfogatás körülményeit egy Gangol Mihály nevű egykori német őrmestertől hallottam, ki később falumban volt Matkovich Tivadar ispánja. Ennek kellett katonáival a beteg haramia szobájába törni s őt elfogni. S a jó német őszintén megvallotta, hogy mind ő, mind társai reszkettek, mikor a szobába behatoltak, oly rémitő híre volt már akkor Sobrinak és Milfajtnak a katonák közt is.
Pedig előttük egy fájdalmában nyöszörgő súlyos beteg feküdt. Igaz, hogy ágya mellett egy széken két töltött pisztoly hevert, de mit használt az már akkor?
A rablót Komáromba vitték s az esetről rögtön értesítették Veszprémvármegyét. Milfajt kérte, hogy engedjék meg neki, hogy Kisbéren lakó ártatlan feleségével és két kis lányával beszélhessen. Természetesen megengedték. Szívrázó volt az utolsó találkozás.
Milfajtot 21-én vitték Veszprémbe. Az egész úton mindenütt, de különösen Veszprémben összesereglett a nép, hogy Sobrinak főemberét a híres Milfajtot láthassa.
Magas szélü kerek kalapot viselt. Kalapjának pereme ezüsttel volt szegélyezve és fekete selyem nyakkendőjén is ezüst rojt volt.
– Szép nyakravalód van fiam, mondá neki Micsky Lajos képviselő barátom édes apja, akkor megyei főszámvevő Komáromban.
– Szebbet ád majd nekem Veszprémmegye nemsokára, felelt nyugodtan a haramia.
Testhez álló prémes dolmánya, gyönyörüen kivarrott bakonyi szűr, a hideg tél daczára is egy szál gatya, ezüst sarkantyús kordován csizma s derekán egy értékes színes salikendő, ebből állott Milfajt öltözete.
Egy Bucher Ferencz nevű veszprémi szentkép-festő le akarta arczképét festeni. Milfajt ebbe csak oly feltétellel egyezett, hogy a képet összetéphesse, ha neki nem tetszik.
Mikor a kép készen volt, sokáig komolyan nézegette a rabló.
– Meg van-e kend elégedve? – kérdezé a festő.
– Jól van no, – felelt a haramia – hanem már nekem szebb képeim is voltak.
– Mifélék?
– Hát Zöld Marczié és Becskerekié, a kiket mindig magammal hordoztam, de most nemrég elástam a bokodi erdőben. Minek legyen másé?
Deczember 22-én állították a »talponálló« biróság elé, mint a statáriumot akkor nevezték és karácson előtti napon 24-én akasztották fel. Hullája éveken át látható volt az akasztófán.
Ez után gyorsan következett Sobri társainak pusztulása.
Mógor és Király visszamentek a Bakonyba s nehéz bujdoklás után deczember végére Nagy-Szőllősre jutottak a Somlyó alá, Király Jancsi szülőhelyére. A vármegyének híres pandurőrmestere volt akkor Paál Dániel e vidéken. Ez nyomról-nyomra üldözte a két rablót és 1837 évi január 1-én este Szőke Péter nagy-szőllősi jobbágy házánál megnyomta és elfogta őket.
Kegyetlen szokás volt akkor az elfogottat nyomban mindaddig kinozni, míg minden bűnét be nem vallja. Így történt itt is. A két haramia január 3-án állíttatott a biróság elé s 5-én akasztatott fel Milfajt mellé. Ruhájáról mindkettő felismerte Milfajtot.
– No lásd, megint csak összekerülünk, szólt társához Mógor.
Mógorról azt hallottam még, hogy ez kegyetlen és ravasz ember volt, gyakran női ruhában járt s szegény öreg asszonynak alakjában menekült. Épen így menekült egyszer Thaly Lajos főbiró kocsiján is Nagy-Igmánd körül.
Pap Andor és a majki kaland többi részese ismét egyesült nehéz bujdoklás után és folytonos üldöztetés közben Sobrival, de Sobri csapatja teljes számban többé sohase jött össze, mert oly nagy számú sereggel mind a menekülés, mind az élelmezés nehéz lett volna vagy épen lehetetlen. Egyesek, sőt egyes kisebb csapatok külön váltak s így kisérelték meg a menekülést.
Megyei fiskus koromban volt kezem alatt egy szép, erőteljes betyár: Görhes Jancsi. Máskor talán elbeszélem történetét. Ennek apja szintén társa volt időnként Sobrinak Görhes név alatt, mely azonban csak fölvett haramia álneve volt. Mellesleg megjegyzem, hogy fia már talán nem is tudta igazi családnevét.
Az öreg Görhes látta, hogy a haramia életnek nemcsak rossz vége lesz, hanem előreláthatólag hamar vége is lesz s miután vér nem nyomta lelkiismeretét, nagy dolgot határozott el magában.
Bement egyenesen Bezerédy főbiróhoz, megmondta bizalmasan, hogy ő meg akar javulni és kegyelmet kér a vármegyétől. Bezerédy azt mondá, hogy ő szót emel mellette, ha Sobri társai közül legalább kettőt kézre ad élve. Görhes meggondolta a dolgot.
– Élve nem tudom tekintetes uram, – úgy mond – de halva megpróbálom.
Görhes kanász volt s a baltavetéshez úgy értett, mint a kinai jongleurök a késhajigáláshoz. Ötven lépés távolságról embernek vagy disznónak le tudta biztosan vágni a fülét. Nem telt bele egy hét, a dabronyi csárdában Sobri két bujdosó társát poharazás közben két fejszecsapással agyon vágta. Az esetet maga jelenté be s a zsákmányolt fegyvereket maga adta a kézhez.
A vármegye nem állította statárium elé, pár hónapot ült Veszprémben s aztán megszabadult.
Sobrinak jelentékeny híres társa volt a vakmerő Fekete Jóska. Ez sárvári, vasmegyei születésü s eredetileg kanász volt; Sobrinak egyik legrégibb társa. Haramia neve egyszer Sipos Józsi, máskor Zsidó Józsi s február 10-ike körül fogatott el a Dobos vidékén. Ez a Dobos a Bakonynak egyik ága Zalában, a birtokviszonyok tekintetében egészen rendezetlen roppant erdőség; – már akkor is, később az én megyei időmben is, sőt még most is valóságos menedéke a »szegény legények«-nek.
Fekete Jóskát Sümegen állitották a statárium elé. Bevallotta, hogy résztvett a kónyi, tüskevári, tornai és szolgagyőri rablásokban Sobri vezetése alatt. Nála találták meg Hunkár egyik pisztolyát és egy ezüst sarkantyúját. Nyalka gyerek volt, kordován csizmája piros szattyánnal volt kivarrva s bakonyi szürének posztója alig látszott a rávarrt virágtól.
Február 16-án akasztották fel. Mikor hámba öltöztetve, felhúzták már az akasztófára, szép beszédet tartott a néphez, intvén különösen az anyákat, hogy jól neveljék gyermekeiket, nehogy az ő szomorú sorsára jussanak.
Ez a február 16-ika emlékezetes nap. Ekkor történt a lápafői összeütközés is, melyben Sobri elesett.
Lápafő Tolnamegyében fekszik, de egészen a somogyi határon. Hullámos és erdős vidék, kivált akkor nagyon erdős volt. Sobrit Tamási és Szakcs felől szorították oda.
Körös-körül nyomában volt nyolczvan pandur, félszázad uhlánus lovasság, a megyék által kirendelt népfelkelés s vagy huszonöt fiatal nemes gyerek önkénytesen. Sobri az akkori hivatalos felfogás szerint heted magával volt. Minden egyes emberére ötven üldöző esett legalább.
Hogy Sobri azonban nemcsak heted magával volt, az én előttem egészen bizonyos. Hiszen négyen halva maradtak ott, Varga Pistát Szegszárdra vitték be; az pedig bizonyos, hogy Pap Andor, Recze Marczi és Liliom Peti innen is megmenekültek. Ez már összesen nyolcz s menekülhettek még többen is. Azonban ha kétszer heten voltak is, ez még mindig eltünő csekélység az üldőzők nagy számához képest.
Sobri és minden társa el volt szánva megát meg nem adni, hanem halálig kűzdeni. Sobri nem egyszer mondá:
– Az én kezemen más vére soha nem szárad. Én csak egyszer fogok vért ontani.
A magáét értette alatta.
Egy kis patak van ott a lápafői határban, a Magyarád-patakja, melynek egyik oldalán letarolt ritka vágás, másik dombos oldalán ritkás szálas erdő volt akkor. Havas és zúzmarás volt az erdő.
Pandurok és felkelők messze maradtak, de a lovasság és a lovas csendbiztosok nyomon üldözték Sobrit. Ez a patak mögé a szálas erdők szélére vonúlt társaival s bízva abban, hogy a lovasság a gyöngén befagyott patakon talán nem tud áthatolni, ez állásból több mint egy órán át folyton tüzelt a támadókra.
A támadók tömeges sortüzelése alatt egyik embere a másik után esett el vagy sebesűlt meg. Végre közelegtek minden oldalról a pandurok is. Ezt az ulánusok bátor kapitánya is észrevette, ő pedig nem szerette volna, hogy a híres haramia vezért ne ő kerítse birtokába, hanem a pandurok. Megsarkantyúzta tehát lovát s egy közlegény kezéből kikapott lándzsával Sobri felé rugtatott s neki ment a pataknak.
Sobri ezt jól látta. Puskáját megvizsgálta s a legbiztosabb lőtávolban arczához emelé, hogy a kapitányt lelője. Azonban egy pillantással körülnézett üldözőik nagy seregén, villámgyorsaságú elhatározás lobbant fel benne, arczhoz emelt puskáját leereszté maga mellett a földre s egy pisztolyt rántván elő, magát szíven lőtte.
Egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül rögtön meghalt. Piros vére befesté a havat körülötte.
E jelenetet ugyanez a tiszt beszélte el apámnak s hozzátette:
– Nem adtam volna magamért egy rossz garast, mikor a ficzkó puskájának csövét láttam. Hanem ez bátor gyerek volt – tette hozzá.
Sobri elestével társai megfutamodtak, a kik még épen valának. Négy meg volt halva. Varga Pistát sebesűlten elfogták, Recze Marczi és Liliom Peti gyorsan eltünt az üldözők látköréből. Pap Andort még sokáig látták, a mint ment fölfelé a hegynek, s száznál több lövés ment utána eredménytelenűl.
Ezzel be volt fejezve Sobri élete.
De be volt-e hát? Vajjon Sobri Jóska volt-e valóban az az elszánt legény, a ki ott szíven lőtte magát? Ez a kérdés a túladunai körökben, sőt országszerte is beszéd tárgya volt éveken át és nagyon sokan élnek, a kik ma is hiszik, hogy nem Sobri volt az, a ki ott a lápafői erdőben meghalt.
Nekem nincs semmi kétségem.
Igaz, hogy a holtat akkor nem agnoszkálták, nem bonczolták, jegyzőkönyveket nem vettek fel róla, tanúkat nem hallgattak ki s mindenféle hókusz-pókuszszal a hatóságokat nem zaklatták.
Hanem eltemették a holtat nyomban ott, a hol vére kiomlott. Hiszen ki is lett volna ott Sobri tanúja. A kik ismerték volna, azok vagy bújdostak, vagy meg voltak halva, vagy messze-messze vidéken laktak túl a Balatonon és Bakonyon.
Finom varrású és kelméjű szorosan testhez álló prémes dolmány, igen gazdag hímzésű szűr, csizma és gatya volt a hullán. A puska, melylyel lövöldözött, Hunkárnak legszebb, legdrágább aranynyal kivert damaszk fegyvere volt és a szűrkötőszíjat Hunkárnak zománczos és drágaköves aranyláncza helyettesíté. Csak a haramia vezérnek lehetett osztályrésze mindez a szolgagyőri zsákmányból.
Ez az egyik bizonyíték arra, hogy a halott nem volt más, mint Sobri.
A másik az, hogy ettől kezdve Sobri örökre eltünt és élve soha többé senki nem látta.
A harmadik az, hogy Sobrit úgy ismerték, mint huszonnégy éves ifjút mintaszerű szép arczczal és termettel s a halott ifjú csakugyan mintaszerű szép alak volt.
A negyedik az, hogy Recze Marczi, midőn később elfogták, nyilván megvallotta és halálos óráján is megerősítette, hogy az az ifjú, a ki Lápafőnél agyonlőtte magát, Sobri volt. – Íme ez már egyenes és közvetlen tanú.
De nekem Kiliti Mózsa Mihály és Basa Szente János, e korszak utolsó öreg betyárjai és Sobrinak jó ismerősei határozottan állitották Sobri ottani halálát s állitották oly körülmények közt, melyek nem engedik meg a feltevést, hogy engem félre akartak volna vezetni. Kiliti Mózsa Mihályt, mint a halál révén álló öreget kieresztettem a börtönből s ekkor önkényt száz meg száz leleplezést közölt velem rég elfeledett rettenetes bűntényekről s a betyárvilág ismert és ismeretlen alakjairól. A hány esetben elrendeltem a vizsgálatot, az öreg mindenütt igazolva lett. Miért nem mondott volna ez egyben igazat? Sőt hozzá tette:
– Én uram megnéztem Sobri sírját másnapon, sokan voltak ott csodájára. Megnéztem egy hét múlva, akkor is sokan voltak ott. Aztán megnéztem két hét mulva, akkor már senkit sem találtam ott, csináltam hát egy keresztet erdei faágból s oda tettem sírja fölé. Pedig én kálvinista ember vagyok, de a keresztet, ha sírhalomnál van, a kálvinista is tiszteli. Azt gondoltam, legalább legyen a sírján egy kereszt, hiszen nem akasztófán halt meg.
Az a hit egyébiránt, hogy Sobri nem halt meg Lápafőnél, legnagyobb tápot nyert elfogott társának Varga Pistának vallomásából.
Ez 22–23 éves ifjú volt, erős, bátor és zord, mint a vas. Bement a vásárra, hogy jegyesének ajándékot vegyen. Épen katonafogdosás ideje volt, ráfogták, hogy kóbor gyerek, elfogták, megkötözték, besorozták egy granátos ezredbe. Onnan megszökött és Vasmegyében csikósnak állt be. Később itt is felfedezték, innen is megszökött és Sobrihoz állott.
A már nagyon is üldözött Sobrihoz épen négy nappal a lápafői összeütközés előtt csatlakozott. Itt a fiu kapott a fejére két kardvágást, oldalába egy lándsaszúrást, balkezének négy újját levágták, jobb karját keresztűllőtték, így azután megnyomták, megkötözték s bevitték Szegzárdra.
Az ütközetben úgy harczolt, mint az oroszlán s biráival szemben is oly bátor volt, mint az oroszlán. – Hogy mit felelt a kérdésre: Sobri volt-e az, a ki magát agyonlőtte, ezt már föntebb közöltem.
Feleletének őszinteségét nem hitték s egyik bírája azt mondá:
Varga Pista komor arczczal végig nézte a birót s így felelt:
– Én hazudok? Ezzel a testtel? Mikor holnap úgyis felakasztanak? Nem szégyenli magát az ur?
S büszkén elfordult attól a ki a halálra menőt sérteni tudja.
Sobri halálával még korán se lett vége a Sobri láznak túl a Dunán. Az életben maradt társak tovább bujdokoltak, a hajsza még tovább tartott, sőt tüzesebb volt, mint eddig. Az emberek nem hitték s a hatóságok még kevésbé hitték, hogy Sobri Jóska elveszett, keresték hát nyomát s üldözték nevét és emlékezetét szünet nélkül. A hol egy-két szegény legényt vagy bújdosó szökött katonát együtt láttak, mindenütt Sobrit vélték ott lenni. Akadtak haramiák is, kik Sobri nevében garázdálkodtak. S mert a bakonyi haramiavezér fejére és társaira nagy díjak voltak kitűzve, feladó, sőt árulkodó is elég jelentkezett. Mindez közreműködött arra, hogy Sobri társai oly gyorsan, legalább aránylag gyorsan kiirtattak.
Veszprém-, Zala- és Vasvármegyék összeszögellése, Sümeg, Somlyó, Devecser és Kis-Somlyó köze mindig buja tenyészetű telepe volt az erdei betyároknak. Erdők, patakok, erdei legelők váltják fel itt egymást nagy területekben. Sok a juhász, sok a kanász, kik egymással versenyezni szoktak a tolvajlás ügyességében. A hogy túl a Dunáról minden lopott lovat hajdan Kis- Kúnságba szoktak átterelni: úgy hét-nyolcz vármegyének minden lopott juh- és disznófalkája e vidékbe szokott tereltetni. S az üldözött szegény legénynek, a menekvő bujdosóknak e vidék juhászai és kanászai lehetőleg segítséget, menedéket szoktak nyújtani.
Így volt ez az én megyei tisztviselősködésem idején is. Így volt ezelőtt negyed századdal, mikor a Schmerling rendszer Patkóék és Illésék ellen a katonai rögtönitélő biróságot állította föl. Így volt Sobriék korában is.
A vármegyék sokat törték fejüket azon, miként lehetne e fészket szétrobbantani. Zalamegye gyűlésén épen a Sobri-korban maga Deák Ferencz is foglalkozott e kérdéssel s ő maga is pártolta a rendek ama határozatát, hogy juhásznak, kanásznak ne legyen szabad se hátas, se hámas lovat tartani. Deák Antal erélyesen ellenzé e törekvést, azt mondván, hogy az állattartás s az ingó-jószág megszerzésének joga oly föltétlen joga minden embernek, hogy e jogot elkobozni semmi indokból nem szabad. S érdekes, hogy Deák Ferencz tekintélyénél e kérdésben nagyobb nyomatéka volt Deák Antal tekintélyének. Hiába vetették ellene, hogyha a pásztoroknak lovuk nem lehet: akkor gyorsan nem menekűlhetnek s akkor jól fogják magukat viselni. Az emberi jognak és az alkotmánynak szentsége mindenek fölött való: mondá Deák Antal. S győzött.
A szakadatlan üldözésben Sobri társai szétszóródtak és sokan Sümeg biztos menedékű vidékére vonúltak. De épen ezért idejöttek a legügyesebb csendbiztosok és pandurhadnagyok s ide vezényeltettek a legbátrabb pandurok is.
Február 21-én ezek Sobri három társát lepték meg Rigácson, Sümeg mellett. Ezek voltak: Holics Gyuri, Lakat Miska és egy Ádám nevű katonaszökevény. Ádámot és Holics Gyurit sikerült elfogni, ezeket rögtön a sümegi talponálló biróság elé állították és 28-án felakasztották.
Lakatos Miska elszánt ellenállás és folytonos lövöldözés után itt megmenekűlt, de szakadatlan üldözésben hajszoltatott egész éjjel s a következő egész napon. Február 22-én este bevette magát a rendeki erdőbe s két napi harcz, éhség, szomjúság, futás és álmatlanság után testben-lélekben kifáradva s télben hóban megdermedve, egy dőlt fára leült s lehajtá fejét pihenni. Nehány percz mulva itt is nyomába értek a pandurok. Nehány lövést még váltott velök s azután egy pisztolyt rántott elő, felállt a dőlt fára s odakiáltott a pandurokhoz.
– No hát kutyák, egyetek meg!
E szavakkal szíven lőtte magát s holtan esett le a dőlt fáról a zúzmarás harasztba.
Sümeg közelében van Prága, a veszprémi püspökségnek egy kis falucskája. A prágai erdőben volt a veszprémi püspöknek egy nyári birka-akla. A zord téli és tavaszelei napokban éjszakánként ez akol árnyékában húzta meg magát Sobri nehány bujdosó társa.
Egyszer, márczius végén, a pandurok ötöt leptek meg ott úgy alkonyat táján.
Az egyik volt Recze Marczi; haramia nevén hol Fűmagnak, hol Kalarábinak nevezték.
A másik volt Csuha Anti.
A harmadik Laczi nevü dezentor, családnevét sohase tudta senki.
A negyedik volt Czifra Miska, haramia néven Peti.
Az ötödik volt Pista. Ennek családi neve is ismeretlen maradt.
E két utóbbi tornamegyei volt a Bodvavölgyből. Kassán fogták el őket, mint állítólag kóbor gyerekeket katonának, hogy a város ezzel is kevesebb ujonczot adjon a maga részéről a hadsereghez. A két fiú nem volt kóbor gyerek, csak vásárolni ment be Kassára. Először könyörögtek, sírtak s kérve-kérték a szabadonbocsátást. Ez nem használt. Azután ellenálltak s daczoskodtak. Ekkor lehúzták őket a deresre. Azután nem szóltak semmit, hanem a legelső alkalommal leütöttek egy káplárt s elmentek világgá. Átjöttek túl a Dunára s beálltak Sobrihoz. Elszántabb legénye alig volt Sobrinak, mint e két tornamegyei fiú.
A prágai megrohanásnál Recze, Csuha és Laczi megugrott. Czifra Miska és Pista menekűlhetett volna, de úgy látszik, ők már kifáradtak a folytonos üldöztetésben. Megállták a harczot s meglövöldözték a pandurokat.
Este lett, besötétedett s a pandurok nem mertek az akolba behatolni. E helyett felgyújtották az aklot s jó távolban körülállták, hogy senki ne menekülhessen. De a két fiú nem is akart menekülni. Lőttek, míg lőhettek s mikor a tető egyik fele égve lezuhant, ők az izzó zsarátnokba egymást átölelve belefeküdtek.
A pandurok megvárták míg a csűr leégett, bevárták a reggelt és se embert, se holttestet nem látva, tovább álltak. Recze Marczi vallotta meg május közepén a biróság előtt, hogy két társuk ott égett s hogy ki volt e két társuk. A hamut és pörnyét szétszórták s akkor találtak ott két megszenesedett csontvázat. Még akkor is átölelve tartották egymást.
Rokonaik talán most is várják hazatérésüket!
Recze Marczi vagy másként Fűmag se élt ezen túl már sokáig. Őt Laczival és Csuka Antival együtt május 17-én a padári vágásban szintén Sümeg közelében lepték meg és kerítették be a biztosok. Heves ellenállás után Laczi elmenekült, de Fűmag és Csuha kézre kerültek s május 29-én Sümegen fölakasztattak. Fűmag részletesen bevallott mindent. Bevallotta, hogy a lápafői összecsapásnál ő is jelen volt s határozottan állította, hogy maga Sobri Jóska volt az, a ki ott szíven lőtte magát. Ő fedezte föl, mint említém, a két tornamegyei fiúnak prágai katasztrófáját is. Egy nagyon elterjedt hírt is megczáfolt. Általánosan azt beszélték ugyanis, hogy mikor Sobri Veszprémből és Zalából kiszorítva Somogyba menekűlt, a szántódi réven Tihanynál lakodalmas népnek öltözve, pandurok társaságában hajózott át, a révésznek szép leánya kísérvén őt, mint állítólagos mennyasszonya. Fűmag azt mondá: ebből egy szó se igaz, ők Sobrival a Balaton jegén menekűltek át.
Hogy Laczi a padári meglepetés után hova lett: ez soha ki nem tudódott. Többé neve elő nem fordul; híre, hamva elenyészett.
Emlitettem, hogy a lápafői vérengzésből megmenekült Liliom is. Ezt keresztnéven hol Petinek, hol Jancsinak nevezték. Ez egy időre nyom nélkül eltünt, 1838-ban azonban valamely kisebb bűntény miatt elfogatott és a szegszárdi börtönbe vitetett. Innen szeptemberben megszökött s a híres Pap Andorral együtt egy nyolcz főből álló bandát alakitott. Leginkább Tolnában űzte a szegénylegénykedését s az erélyes üldözés elől gyakran menekült a Dunán át Kis-Kunságba.
A túladunai betyárok gyalogszerrel szoktak járni. Ott az erdők, szakadékok, hegyek, völgyek miatt a ló használhatlan. Sobri és társai alig ültek lovon valaha. De Liliomnak a Kis-Kunságban lóhoz kellett szokni.
Ő talán az öreg Petrovics korcsmájában is megfordult. Petőfi legalább sokat hallhatott róla s híres lovas ügyességéről. Legalább úgy énekli meg: