A költő azzal végzi költeményét, hogy Liliom Peti nyakravalója elvégre is hóhér kötele lett. Ez ily értelemben nem felel meg a valóságnak.

Liliom Petit 1838. évi márczius 25-én a szabadszállási határban, a városnak Balázsi nevü pusztáján egy tanyai házban szorították meg a pusztázó hadnagyok. Liliom harmad magával volt s az ajtókat eltorlaszolva, kétségbeesetten védte magát. Délutáni 3 órától 7-ig tartott kölcsönösen a lövöldözés s ekkor a sötét este beállván, a hadnagyok a tanyát rágyújtották. Két társa megadta magát rögtön, de ő tovább is ellenállt.

Végre a ház feje fölött kezdett égni s füst és zsarátnok majd megfojtották. Ekkor kinyitotta az ablakot s kikiáltott, hogy megadja magát.

– Add ki előbb fegyvereidet, kiáltották vissza a hadnagyok.

Liliom kidobálta a puskáját s pisztolyát.

A hadnagyok ekkor kötelet vetettek be hozzá, hogy azzal kötözze meg magát s azt kösse nyakára is. A kétségbeesett s egyébként is megsebesült betyár megtette ezt is, hisz a tűz már égetni kezdte.

Mikor a hadnagyok meggyőződtek, hogy a kötél nyakán van, egyik oda szólt hozzá:

– Szép szóra nem akartál kutya kijönni, hát most majd kijösz másként!

S a hadnagyok és legények megfogták a kötél végét s a nyomorult sebesültet a kötélnél fogva vad erőszakkal az ablakon át vonszolták ki. Mire kihúzták: csontjai összetörve, nyaka kificzamodva s maga halva volt.

A hatóságok ezért valószinüleg megdicsérték a hadnagyokat. A lapok minden megjegyzés nélkül közölték e hihetetlen kegyetlenséget. A legvadabb haramiák se voltak akkor embertelenebbek, mint igen sokan a társadalmi rend hivatalos őrei közül.

Sobri főbb emberei közül már csak Pap Andor és Franczli voltak életben.

Franczli több mint egy éven keresztül rejtőzött valahol társaival együtt, vagy azoktól külön válva a nélkül, hogy nyomára jöttek volna. Ép oly ügyesek és szerencsések voltak egyelőre társai is: Babóthi Istók, Bodor Ferkó, Cser Miska, Bucs Józsi, Virrasztó, Pityerész, Nagy Jancsi és a többiek, kiket Sobri maga mellől az 1837-ik év elején elszélyesztett, hogy ő is, ezek is könnyebben menekülhessenek.

Az 1837-ik év vége felé egyébiránt már a vármegyék tevékenysége is csillapodott. A statáriumokat abbahagyták, a katonaságot visszaküldték, a pandurokat állomásaikra visszahelyezték s rendszeres haramia-banda alakulástól nem tartottak.

Csalódtak. A következő évben Sobri szétugrasztott legényei ujra veszélyes bandát alakitottak, melynek központja Franczli volt. Tagjait fentebb elősoroltam.

Ezek közül Babóthi Istók nyomtalanúl eltünt. Maga emésztette-e el magát, vagy agyonlőtték valahol, vagy visszatért a társadalom kebelébe: nem tudom. Franczli és társai, mikor elfogták őket, nem adtak róla semmi fölvilágosítást.

Pap Andor is örökre eltünt, mint már többször emlitém. Lápafőnél még látták menekülni; Liliommal együtt volt, de ennek sorsát elkerülte; utoljára Franczlival volt egy társaságban, de elhagyta ezt is idejében. Kiliti Mózsa Mihály azt mondá nekem, hogy élemedett kort élt s úgy halt meg, mint igaz ember. Annyi bizonyos, hogy egyike lőn a Sobri társaság legmerészebb alakjainak.

Virrasztó is eltünt, legalább a vármegye kezére soha nem került. Ez részt vett a lángi rablásban Fehérmegye területén, a gyulakeszi rablásban Zalamegye területén és a dobronyi, sandorkai és peterdi rablásokban Veszprémmegye területén. Azután önként elhagyta a haramia társaságot és életet. Hol élt tovább és miként: nem tudom. Fia az én időmben, mint juhász élt s egykor vádlottként állott hatóságom előtt.

Ezek eltüntével Nagy Jancsi lett a haramia-banda vezére s Franczli is önkényt ennek vezetése alá húzódott. Ez a Nagy Jancsi nyers, vad, kegyetlen s még társaihoz is igazságtalan ember volt. Eredetét s igaz nevét nem ismerem. E banda tettei közt nevezetes a gyulakeszi rablás.

Gyula-Keszi Zalamegyében fekszik Csobáncz vára tövében. Az e vidéki lakosság Csobáncz várát is csak gyulakeszi várnak nevezi. Az uradalom az Eszterházy herczegeké s ez időben is bérben volt.

A sáskai gulyás a Dabas szélén ellensége volt valami ok miatt a bérlőnek s azért Nagy Jancsi bandáját a bérlőre vezette.

A bérlő idejében észrevette a rablókat, az ajtókat eltorlaszolta előttük s fegyverrel védte magát. Heves lövöldözés fejlődött ki közte s a támadók közt.

A harcz éjszaka folyt s a lövöldözésre se mert senki a bérlő megszabadítására sietni. Nejét a rablók agyonlőtték, ő maga Pityerész Istókot lőtte mellbe. Végre a rablók behatolni nem tudván, sebesült társukat magukkal vitték s a lakást a bérlőre rágyújtották.

A haramiák a Dobosba vonultak vissza s ott tanácsot tartottak a fölött, hogy mit csináljanak Pityerész Istókkal. Hosszas tanácskozás után azt határozták, hogy sebesült társukat kivégzik, nehogy betegen a hatóság kezébe jutva, esetleg árulkodó vallomást tegyen. A kivégzés módjául a lenyakazást választották s azért fejét fejszével levágták. E műveletet egyik se akarta végrehajtani, míg végre a vezér Cser Miskának parancsolta, agyonlövéssel fenyegetvén, ha parancsát végre nem hajtja.

Ezután Borbást, haramia néven Máté Miskát és Magyar Jancsit vették magukhoz a bandába. Mindkettő zalai pásztorgyerek volt.

A gyulakeszi rablás után Zalamegye újra mozgósítá pandurerejét s a rablókat csakhamar kiszorítá a megye területéről. Ezek most Veszprém megyébe Zircz tájékára, a magas Bakonyba vonúltak. Néhány napon át nyári időben a borzavári erdőn Zircztől nyugatra tanyáztak.

Ekkor már vezérük: Nagy Jancsi sokat vétett ellenük. A rablott zsákmány fölosztásában igazságtalan s társaihoz minduntalan durva és kegyetlen volt. Elhatározták hát, hogy törvényt látnak fölötte s ezt a borzavári erdőn meg is tették.

Mindenekelőtt elvették fegyvereit s forma szerint tanácsot tartottak fölötte. Halálra itélték egyhangúlag. A határozat szerint Bucs Józsi lőtte agyon s aztán nyakát Cser Miska vágta el fejszével.

– Hadd lássa ő maga is, – mondá a haramia – mire tanitott ő engem a Dobosban.

Ilyen vérengzés Sobri életében sohase történt se maguk közt, se védtelen emberekkel szemben.

Innen a rablók Bakony-Bél és Pápa felé portyáztak, most már megint Franczli vezetése alatt. Szeptember 11-én az iharkúti csárdában mulattak, mikor 8 óra tájban a pandurok őket megtámadták.

A rablók bevonultak a csárdába s nagy elszántsággal védték magukat éjfélig. Török Imre pandurt meglőtték, de közülők is agyonlövetett Cser Miska meg Bodri Ferkó és Bucs Józsi súlyos lövési sebeket kapott. Ekkor Franczli megadta magát. Őt és két sebesült társát másnap Veszprémbe szállították, hol a talponálló biróság elitélte őket. A halálos itélet szeptember 16-án hajtatott végre.

A banda legújabb két tagja Máté Miska és Magyar Jancsi is csakhamar kézre került Bakony-Tamásiban. Ezekre nem bizonyult be, hogy rablásban részt vettek volna, a statárium nem itélte el őket, hanem átadta a rendes biróságnak. Pár évig raboskodtak s aztán megszabadultak.

Így végződött a Sobri-világ. Így vesztek el Sobri és társai. Ők tették rosz hirűvé túl a Duna erdős vidékeit s különösen a Bakonyt, melynek többnyire svábokból álló jámbor lakossága csakugyan nem szokott a törvénynek ellene szegülni. A Bakony a Sobri-világnak mind előtte, mind utána teljesen biztos volt mind személyre, mind vagyonra. Még a lókötés se volt ott annyira divatban, mint például Fehér- és Tolnamegyében. Juhász, kanász lopott és lop ugyan ma is egyik a másiktól, de az orzásban a duhaj versenyzési vágy legalább is szerepel annyira, mint a szegénység vagy kapzsiság. Ha egy számadótól ügyesen elterelhetnek harmincz-negyven juhot, a fölött valamely búcsún vagy lakodalmon nagyot nevetnek a társak. S a kárvallott bojtár ritkán megy panaszra, önjószántából soha, hanem megkeresi juhait s azok nyomát meg is találja föltétlen biztossággal. S egyéb nem kell neki. A ki juhait megvette, vagy elvásárolta: attól előbb-utóbb duplán lopja vissza a magáét. Egyik-másik rajt veszt s a törvény kezébe kerül, de a legtöb esetben sohase nyernek értesülést a hatóságok.

A negyvenes és ötvenes években csendes volt a Bakony. Még a Patkó, Illés, Kulicsbandák se az igazi Bakonyban, hanem Somogyban és Zalában garázdálkodtak. Igaz, hogy a hatvanas években borzasztó katonai rögtönitétő biróság működött túl a Dunán s vagy száz embert juttatott kötélre, de legalább a veszprémi biróság működése nem bizonyít semmit, mert itt a szónak pathologiai értelmében valóságos őrült hadbiró dolgozott, kinek rögeszméje volt, hogy minden embert – kivált ha magyar – fel akasztani s ki egy akkori főispánt is statárium elé akart állitani s bizony nem rajta múlt, hogy meg nem tette.

Még egy megjegyzést.

Mívelt társadalom s rendes állami élet az oly alakokat, minők Sobri és társai voltak, meg nem tűrheti kebelében s azokat minden alkalmas módon kiírtani törekszik. S ezek akkori társadalmunkban mégis nagy rokonszenvet keltettek föl maguk iránt s felfogásunk minden szigorúsága daczára is a mi részvétünket is megszerezték. Ennek okát akkori törvényeink és intézményeink borzasztóságában kell keresni.

Hihetetlenül vad és kegyetlen volt a börtönrendszer és testi bűntetés. Ha a szabadsághoz szokott nyers, de egyeneslelkü pásztorfiú, valamely bár kisebb botlásért a börtönbe került: a vas, a sötét penészes lyuk, melyet börtönnek neveztek, a megszégyenitő közmunka, a börtönőrök hetyke és durva bánásmódja, a rossz élelmezés s különösen a piacz közepén való nyilvános botoztatás negyedévenkint – lelkét örökre elvadították. Ő kutyájával és barmával se bánt így s ha elkeseredve, megszökhetett: alig volt más menedéke, mint földönfutóvá, bujdosóvá s »szegény legény«-nyé lenni.

Fennállott a jobbágyság. Az úrnak, sőt tisztjeinek, de még hajdunak is jogukban állott a jobbágyot felelősség nélkül testileg fenyíteni. Ha nem volt is ez törvény, de százados gyakorlat volt s a jobbágy bántalmazásaért soha az úr vagy tisztje feleletre nem vonatott.

Az öreg jobbágy eltűrte rendszerint az oktalan kínzást is, de nem tűrte el minden ifjú. Különösen nem tűrte, ha robotmunkán öreg apját, vagy ifjú jegyesét a hajdú vagy ispán ártatlanul botozta – az ő szeme láttára. Lehet-e csodálni, ha leütötte azt a hajdút vagy ispánt? Sőt ha le nem ütötte, ha csak kezét megfogta is; a bűntetés ötven vagy száz bot s egy-két évi börtön nyilvános botoztatással. Mi volt a menedék? Megugrani és Sobrihoz állani, vagy a halál vagy a halálos börtön.

Képzeljük el a katona-fogdosást! A katonakötelezettség nem volt általános s az ujonczok összefogdosása oly durván és igazságtalanul hajtatott végre, melyből a mai kornak alig van fogalma. S a katonaság egyértelmű volt a társadalomból örökre való kiszakitással. S a szegény pásztorfiú, ha jegyesét vagy az ő két keze után élő agg anyját volt kénytelen elhagyni, csodálható-e, ha néha elkeseredett, megvadult, elszökött, erdőbe vette magát s bosszút esküdött a törvénynek és rendnek és ezek őreinek?

Csak a 36-iki és 40-iki törvényhozás tudott ez állapotokon kissé segíteni. De a Sobri-kor e törvényhozás előtt támadott. Sobri és társai bizony megérdemelték a »szegény legény«-nevet. E két szóban benne volt halálos végzetük, de egyuttal a jobb és igazságosabb kornak fájdalmas és nemes részvéte is – sorsuk iránt.