Gróf Haller Ferencz nagy részt vett a függetlenségi harczban. Mint katona: karddal, mint kormányzó: észszel, erélylyel, hazafisággal. A legjobbak közé tartozott.
A harcz után elfogták, bilincsbe verték, elhurczolták, börtön fenekére zárták. Egykor, régen, fiatal korában jó barátságban élt Ottinger osztrák tábornokkal, ennek közbenjárására 1854-ben megszabadult és sietett hazafelé, – uradalmába, fejéregyházi várába.
Uradalmát elkobozták. Vára elpusztult. Birtokait jöttment idegenek, az önkény odaküldött emberei pusztították. Nem volt cseléd, nem volt igavonó, nem volt rideg jószág, földek vetetlenek, erdők letarolva, szőlők avarban. A Küküllő folyik vára közelében, azon volt egy jövedelmes malma. Az a malom is leégett; falromok, füstös csonka törzsek álltak a malom helyén. Gátak, malomfej omladozóban.
Gyalog ért haza a gróf. Pénze nem volt kocsira. Első dolga volt megnézni várát.
A sánczárkok megvoltak, tele nőve iszalaggal. A felvonó híd le volt eresztve, de csak gerendái álltak. A vár falain semmi tető. A mint leégett, úgy maradt. A várudvar gazzal tele. A földszinten a téli lovagló teremnek se ajtaja, se ablakja. Úgy volt az udvarbiró, lovászok, szolgák, szegődvényesek, várhajduk minden lakása. Az emeletre vezető lépcsők elpusztulva. A nagy kerekpalota boltozata összerepedezve. A boltozaton körül freskó-festményekben volt egykor megörökítve száz nemes ősnek arczképe. Az asszonyoknak bajuszt festett, minden arczképbe belelövöldözött a pusztító ellenség. A Küküllő völgye felé néző lakószobák s a hegy felé néző vendégszobák romba dőlve. Baglyok, denevérek tanyája.
A várban nem volt mit keresni. Lassankint elterjedt a híre: megjött az uraság. Régi udvarbirája elékerült valahonnan s kezet csókolt a grófnak. Ez is vagy félt, vagy hamis volt, vagy hű maradt, vagy jutalmat várt. Miért csókolt volna kezet másért?
Lement a gróf a Küküllőhöz. Puszta helye a régi jó malomnak. A régi udvarbiró újra felajánlotta szolgálatát.
– Köszönöm barátom, nem fogadhatom el szolgálatodat, fizetni nem tudlak; magam se tudom, miből élek.
Leült egy égett csonka törzsökre, fáradt fejét kezére hajtá s szomorún nézett végig várán gazdaságán, messzeségbe nyúló uradalmán.
– Eladom birtokom, nincs mivel gazdálkodjam. Pénzt nem kapok, adósságot nem akarok csinálni. Minden hatalom és minden hatóság ellenségem. Rombadőlt vár, puszta birtok, sok adósság, mindenütt ellenség, pár év alatt úgy is megölne. Eladom birtokom. Kibujdosom, elköltözöm Amerikába, szabad földre, szabad hazába.
Egy sas kerengett fönt a magasban. Rekedt hangján kiabált a levegő-égbe.
Volt a fejéregyházi várnak egy régi sasa. Még 1814-ben szoktatta meg a gróf öreganyja, Toldalaghy Krisztina grófné. Hűségesen ott telelt, ott nyaralt a kerek palota tornyán s el nem hagyta helyét két nemzedék óta. Néha egy-két napra ellátogatott a havasokra, de mindig visszajött. Ez jutott eszébe a grófnak, mikor a magasban kerengő vad madarat látta.
– Hát a mi sasunk hova lett? – kérdi az udvarbirót.
– Elment örökre. Mikor a vár leégett, az napon ment el s 1849 óta sohase láttuk. Mit is keresne itt?
E pillanatban a magasságból lerebbent a sas s egy korhadt fűzágra odaszállt a gróf közelébe. Szárnyát libegtette s durva hangján oda szólt a grófhoz. Mintha mondta volna: »Isten hozott jó uram, régi barátom.«
Megismerték. Ez volt a régi sas. Már Nagy-Enyed körül megismerte régi jó gazdáját s fönt a magasból kisérte őt. Haza jött a rengetegből a nagy pusztulás óta, hosszu évek múlva. Hűségesen.
Fölszállt a fűzágról, átröpült a kerek palota romfalára, egyet-kettőt ott is kiáltott s megint visszajött, de most oda szállt a gróf lábaihoz s hatalmas csőrével szeliden kopogtatta térdeit:
A gróf szemeiből kicsordult a köny. Örömét és fájdalmát nem tudta szive magába tartani. Fölállt.
– Nem. Nem megyek Amerikába. Itthon maradok, küzdök, dolgozom. Ha ez a sas, e vad madár ott hagyta a rengeteget s visszaszállott leégett ősi tanyájába: hát én akkor hogy hagyhatnám el leigázott, elpusztult, imádott hazámat!
Itthon maradt s dolgozott.
– – Én még láttam ezt a sast 1875-ben. Él-e még, mikor halt meg: nem tudom. A gróf – nemes barátom egykor – rég alszik már őseinek sírboltjában.