A mai nemzedék keveset tud már arról, milyen volt az »öreg ur«, mikor még »ifju ur«-nak hivták, s mikor még megérdemelte az »ifju« nevet. Harmincz esztendő óta, a függetlenségi harcznak lezajlása óta, az ő neve bizalmas körben sohase volt más, csak a kedélyes »öreg ur«.
Országgyülési és képviselői körökben még most is állandó divat, hogy törvényhozók, miniszterek, képviselők egymást »per tu« szólitják. De vajjon hogy szólitották Deák Ferenczet, kinek tekintélye határtalan volt; ki előtt mindenki meghajolt, kit két császár látogatott meg szegényes szobájában, az osztrák császár és a braziliai császár; kinek nagyobb hatalma volt, mint minden közös és nemközös miniszternek összevéve, kihez tanácsért és pártolásért jártak magyar miniszterek, kihez lélekszakadva jöttek az osztrák államférfiak, Giskra és Demel és mások 1871-ben, hogy mentse meg őket Hohenwarth-tól és a csehektől és a pánszlávoktól; ki koronát adott a királynak és királynénak.
Vajjon hogy szólitották őt, az ősz államférfit, ki ifju korától kezdve minden napját és minden erejét a közügyeknek szentelte? Hogy szólitották őt kortársai és képviselőtársai, a kik között akárhány szeleburdi ifjoncz, fiatal mágnás és ifju szolgabiró volt, a ki az embert a szerint mérte meg, hány forint volt a tárczájában, hány hold földje van neki otthon, hány kalandnak hőse fürdőn, szinházban, kaszinóban, rókahajsznál, lóversenytéren?
Bizony öregek és fiatalok, komoly férfiak és könnyüvérü emberek, saját pártjabeliek és ellenzékek egyforma kegyelettel járultak hozzá.
Őt, egyedül őt nem neveztük, nem szólitottuk pertunak. Nem azért, mintha ő azt rossz néven vette volna. Istenért se. Hiszen egyszerübb, szivesebb, kedélyesebb ember sohase volt, mint ő. Ámbár tagja volt a Batthyány miniszteriumnak, mindamellett ő az egyszerü »tekintetes ur« maradt minden rend, rang, czim és czafrang nélkül. Bár a »nagyságos« czimet idegenektől nem utasitá el, hiszen mindennap százan mentek hozzá kérvényezők, mint a királyhoz s ezekkel a czimezés miatt nem perlekedhetett, mindamellett ő a czimekre nem adott semmit.
Gyulai Pál, mikor Vörösmarty életét irta, levélben fordult valamiért Deák Ferenczhez s őt »nagyságos ur«-nak szólitá, de egyuttal bocsánatot kérve azt kérdezé tőle, irja meg, mi az igazi czime? Deák azt felelte: »Czimezzen a minek tetszik, legjobban szeretem, ha barátjának czimez.« Pedig bizony akkor még Gyulai Pál kicsike kis emberke volt. A király »Deák ur«-nak, a királyné egy alkalommal a koronázás után szemtül-szembe »Deák bácsi«-nak szólitotta. Ekként szólitá őt a fővárosban és vidéken minden szép asszony és minden ifju lányka, kinek alkalma volt vele bizalmasan beszélni.
Néhány idősb képviselő, kikkel sok országgyülésen volt már együtt, tegezték őt s »Feri« néven szólitották. Az öreg Justh, Zsedényi, Szentiványi, Kállay Ödön, Pulszky Ferencz, s még néhányan ekként szóltak hozzá még a legutóbbi években is. Mindenki más ez egyszerü névvel közeledett hozzá: »bátyám«. Mintha mindenkinek vér szerinti rokona, édes apja lett volna. Az igaz, hogy olyan jó is volt mindenkihez, mintha édes apja lett volna.
* * *
Hogy fogadták Deák Ferenczet a legelső országgyülésen, melyen megjelent? Ezt már igen sokszor, igen sok ember megirta, noha Deák Antalról, ki Ferencz öcscsét maga után felküldé követnek s Ferencz első szerepléséről kevés adat látott napvilágot.
Deák Antal sokkal idősebb volt, mint Ferencz öcscse. Mikor Ferencz még csak tiz éves volt s tanuló az első gimnaziumi osztályban: Antal bátyja már akkor szolgabiró s tekintélyes férfiu volt a vármegyében s egyuttal gyámja és gondnoka Ferencznek. Épen huszonkét évvel volt idősebb, mint emez.
Az 1832-iki országgyülésen Deák Antal közkedvességü ember volt. Hire megelőzte már őt is. Gróf Amade Ferencz zalamegyei főispán ellenében rettenthetlen bátorsággal lépett fel az alkotmányellenes ujonczozás és adószedési ügyben s Amadét arra kényszerité, hogy Zala-Egerszeget elhagyja, sőt a főispánságot is letegye. Pedig mikor Deák Antal oly erélylyel lépett fel: akkor Egerszegen két dragonyos osztály volt felállitva a megye táblabiráinak s tisztviselőinek megrettentésére.
Deák Antal olyanforma magasságu termettel birt, mint öcscse Ferencz, csakhogy sem oly széles, sem oly erős nem volt. Szakált az sem viselt, tömött bajusza ugy csüngött lefelé, mint Laudon generálisé, noha nem volt olyan hosszu. Legjobb barátai voltak: felsőbükki Nagy Pál, id. Pázmándy Dénes, Marczibányi, Ócskay, Rohonczy János és Kocsi Horváth. Utóbbiak Veszprémmegye követei s Deák Antallal már ifju korból ismerősek. Szerette Kölcsey Ferenczet is, kivel azonban sok tekintetben nem értett egyet. Kölcsey nemcsak Bécscsel szemközt, hanem a jobbágyok iránt is szabadelvü volt, mig Deák Antal Bécscsel szemközt engesztelhetlen, de a jobbágyok felszabaditásáról hallani sem akart.
Voltaképen ez volt egyik oka, a miért lemondott a követségről s öcscsének helyet adott.
– Nem vagyok még vén ember, – mondá Palóczynak és Kocsi Horváthnak, – de közületek már kiöregedtem. Ferkó öcsém jobban illik hozzátok, ő is olyan hóbortos, mint ti vagytok.
A »hóbortos« alatt azokat az ábrándozókat értette, a kik a jobbágyokat felszabaditani s ezzel – szerinte – a nemességet tönkre tenni akarták.
El is ment, ott hagyta az országgyülést. Hanem előbb feldicsérte öcscsét annyira, hogy mindenki a fejét csóválta, vagy mosolygott. Id. Pázmándy Dénes sehogy se hitte, hogy a fiatal, harmincz éves Deák Ferencz oly kitünő ember legyen, sőt később is sok ideig, mikor már Deák Ferencz hatalmas szerepre vergődött, az öreg Pázmándy csak ugy félvállról beszélt vele és róla – egy darabig.
* * *
Öreg emberek, kik Deák Ferenczet harmincz éves korában ismerték, azt állitják, hogy arcza az időtől kezdve nem változott. Valamivel kövérebbé vált, de haja, szemei, bajusza s egész arczjellege ugyanazok maradtak.
Az országgyülésen élczeiről és anekdotáiról előbb ismerték s előbb megismerték, mint nyilvános beszédjeiről. Akkori anekdotái közül fölemlitem a következőt:
Kocsi Horváth Sámuel veszprémi követ nagyon békesség szerető ember lévén a magán társalgásban is, mindig mindenkinek igazat adott s mint alispán is minden peres felet kibékitett. Az országgyülésre is utána ment az az adoma, hogy egyszer bement hozzá a felperes s baját elpanaszlá, mire ő mint alispán azt felelé: »Fiam, neked teljesen igazad van«, – de ugyanakkor odamenvén az alperes is s baját az is elpanaszolván, annak is azt felelé: »Fiam, neked is teljesen igazad van«; – mikor pedig ezt az ott jelen volt Rohonczy János első alispán meghallotta s azt mondá: »Bolond vagy te Samu, mindakettőnek csak nem lehet igaza«, – erre azt felelé: »Neked is teljesen igazad van János.«
Ez a Kocsi Horváth Sámuel az országgyülésen is ilyenformán viselte magát. Hol az aulikusokkal szavazott, hol a liberálisokkal, csakhogy meg ne haragudjék rá egyik se.
Egyszer aztán Beöthy Ödön és Balogh János keményen megtámadták Kocsi Horváthot a pozsonyi ligetben Deák Ferencz jelenlétében. Deák mosolyogva hallgatta Beöthy és Balogh szemrehányásait s mosolyogva nézte Kocsi Horváth kellemetlen helyzetét. Midőn már a vita kissé élessé kezdett válni, Deák közbeszólt:
– Olyanformán gondolkodik az én Sámuel barátom, mint az egyszeri szentgróti menyecske. Az is egy kissé hűtelen lett az urához s beleszeretett a szomszédban lakó csizmadia czéhmester fiába. A menyecske ura nem nézvén jó szemmel a dolgot s pörlekedése se használván, elment a plébánushoz panaszra, hogy az hívja meg a feleségét magához s téritse istenes útra. A plébánus meghivatja a menyecskét, lelkére beszél istenesen s megmondja neki, hogy isteni és emberi törvények szerint az asszonynak hűségesnek kell lenni törvényes urához és senki másra még csak gondolni sem szabad, hanem meg kell maradni egyetlen egy férfi mellett. »Jaj édes tisztelendő uram, igy felel a menyecske, könnyü a gazdagnak, de az olyan szegény asszonynak, mint én vagyok, mindegyik jó, nekem nem illik válogatósnak lenni.«
Ez anekdotára hatalmas kaczagás lett a felelet s ez naptól fogva Kocsi Horváth Sámuel nem válogatott a két párt között, hanem megmaradt – aulikusnak.
* * *
A pozsonyi országgyülések a pozsonyi országház nagy termében tartattak.
Ez a terem egyszerü pajta volt oldalablakokkal, kőboltozattal minden festés vagy ékesség nélkül egyszerü fehér meszeléssel volt ellátva.
A terem belső végén volt egy emelvény deszkából, melyre három lépcsőn kellett felmenni. Ez emelvény le volt teritve pokróczczal s ez emelvényen volt egy hosszu asztal keresztben, ez le volt teritve zöld posztóval. Ez asztal közepén ült a királyi személynök, az alsó tábla elnöke. Mellette jobbról a királyi tábla tagjai és a protonotáriusok, balról pedig a káptalanok követei, az alsó táblai prelátusok.
Ez emelvényhez támasztva három hosszu asztal volt a terem hosszában, zöld posztóval bevonva. E három asztal mellett egymással szemközt ültek a vármegyék követei, párosával egymás mellett. Azok, kik a középső asztal mellett ültek, természetesen a hátuk mögötti sorokra nem is nézhettek. Mint valami nagy vendéglői étterem: ugy volt berendezve az országgyülés helyisége. Karzat csak egy oldalon volt, a baloldalon. A követek nejei onnan szokták a gyüléseket végig hallgatni. Az országgyülési ifjúság, a juratusok lent a követek mögött álltak kardosan, kalpagosan, fekete magyar ruhában.
Deák Ferencz a középső asztalnál, a királyi személynökkel egy vonalban a kilenczedik széken foglalt helyet. Fekete franczia nadrág, fehér mellény, fekete átilla, s oldalán vaskos ősi kard: ebből állott öltönye.
Szűz beszéde nem keltett nagy figyelmet. Igaz, hogy a vitakérdés nem is volt valami fontos. Mindössze is a fölött tanácskoztak egy hónapig, hogy az urbéri kérdésen vagy a kereskedelmi kérdésen kezdjék-e a tanácskozást.
Azonban következett a lengyel kérdés. Szegény Lengyelországot akkor osztották fel utoljára s a magyar közvélemény ép ugy lelkesült a lengyelek mellett, mint negyvenöt év mulva a törökök mellett. Ép úgy hiába.
Deák Ferencz felállt. Szokott ruhájába volt öltözve. Egyik térdét feltette a székre, melyről fölkelt. Kardját is a székre állitá s balkezében kardjának markolatát fogva, tartá azt a beszédet, mely első beszédje volt valósággal. Azóta közel ötven év telt el s most már a tizenegyedik országgyülés folyik, de ennél szebb beszédet alig tartott.
E naptól kezdve vezére volt a nemzeti pártnak.
* * *
Minő magas tekintélye volt Zalavármegyében Deák Ferencznek mint harminczhárom éves ifjúnak: arra csak egy példát.
1836-ik évi junius 22-én és 23-án tartották a megye rendei azt a gyülést, melyen követeik, Deák és Hertelendy, beszámoltak. Deák fogadtatását lelkesültnek nevezi Kossuth Lajos akkor, a mikor még a hirlapok nem beszéltek superlativusban, mert a világon se voltak.
Ugyanekkor főispáni beiktatás is volt s a főispánnak le kellett tenni az esküt.
Az esküformát ős időktől fogva alkotmányos gyakorlat alapján mindig egyházi férfiú szokta előolvasni. De a rendek felkiáltottak, hogy Deák Ferencz olvassa fel. »Az tekintetes követ ur szájából akarjuk hallani istennek igéjét«, kiáltott fel egy kővágó-eörsi nemes. Pedig jelen volt két apát is.
»Aligha nem ez volt az első eset, hogy hivatal nélküli polgári személy esketett fel főispánt magyarul« – irja e jelenetről Kossuth Lajos.