»Sohase tartsd grácziának, ha oda kell adnod, a mi a tied.«
E bölcs mondásnak története van, melyet Deák Ferencz igy adott elő:
»Gyakran csodálatos befolyása van az emberre annak, a mit gyermekkorában látott vagy hallott. Talán négy esztendős gyerek voltam, mikor egyszer édesapám elvitt magával Németujvárra látogatóba az öreg Batthyány Lajos herczeghez. Édesapám és a herczeg jó ismerősök voltak, s a herczeg szerette apámat.
Mig az öregek egymással beszélgettek: addig engem a herczeg parancsára egy inas kivezetett a kertbe játszani. A kertésznek volt egy fia, ki velem egykoru volt, s kivel csakhamar összebarátkoztam. A kertész két narancsot adott nekem ajándékba és a kertészfiuval s a két narancscsal a parkban igen jól mulattam.
A mint ott játszadoztunk, egy útkanyarulatnál jön szemközt a herczeg édesapámmal. Apám meglátja nálam a narancsokat, s azt kérdi tőlem:
– Hol vetted fiam azt a szép gyümölcsöt?
– A kertész bácsi adta.
– Jól van fiam, de most jer a kegyelmes herczeghez, kináld meg a narancscsal s mondd neki tisztességtudással: Kegyelmes herczeg tegye meg azt a grácziát, fogadja el szegénységemtől ezt a két narancsot.
E szavakra én a két narancsot erősen megszoritottam, s kezemet hátratéve azt mondám:
– Nem adom.
Édes apámat meglepte e gyermeki dacz, szégyelte magát a herczeg előtt, s haragosan, botját fölemelve kérdé tőlem:
– Miért nem adod?
Erre ujra daczosan feleltem:
– Nem adom, mert ez az enyém.
Apám ujra haragba jött, de őt a herczeg lecsillapitá s aztán a herczeg hozzám jövén, arczomat megsimogatá s e szavakat mondá:
– Derék gyerek vagy fiam. A tied az a narancs. Soha se tarsd grácziának, ha oda kell adnod, a mi a tiéd.
E szavakat – úgymond Deák Ferencz – soha se felejtettem el, gyakran eszembe jutottak akkor is, mikor a bécsi kormánynyal alkudoztunk.
»Magad légy olyan ember, mint a milyennek fiadat szeretnéd.«
E bölcs mondásnak szintén története van, melyet én mondok el.
1872-ik évi karácsony előtt való nap délutánján meglátogattam Deák Ferenczet Angol Királynő szállodai lakásán. Szerencsére néhány perczig maga volt.
– Azért jöttem kedves bátyám, hogy megkérjem, engedje meg, hogy fiamat ide elhozhassam.
– Hány éves a fiad?
– Negyedfél.
– Miért akarod ide hozni?
– Hogy kedves bátyámat láthassa, azt hiszem akkor különb ember lesz belőle.
– Ostoba beszéd.
Rossz kedve volt az öreg urnak, nem szólt többet s én nem hoztam a dolgot elő többé, noha tervemről le nem tettem.
A következő nyáron gyakran kivittem a kis fiut az állatkertbe. Ott találtam egyszer Deák Ferenczet Kvassay Laczi társaságában, a mint nézte Casanova asszony oroszlánait és kezében fogva simogatta a kis hat hetes oroszlánkölyket.
Eléje vezettem fiamat azt mondám neki:
– Fiam, nézd meg ezt a bácsit. Ez Deák Ferencz. – Ma van junius 6-dika. Ha felnősz jusson eszedbe, hogy te még láttad Deák Ferenczet. Légy erre büszke, s légy erre méltó.
Deák Ferencz komoly képpel nézett reám és a fiura. A fiu odament hozzá, az oroszlánkölyökről lehuzta kezét s megcsókolta azt. Az öreg ur arcza szeliddé vált, s kezét reátévén a fiu fejére, azt mondá nekem:
– A gyermekek legjobban követik apjuknak példáját. Magad légy olyan ember, mint a milyennek fiadat szeretnéd.