Hajdan nem volt annyiféle hivatalbeli orvos, mint mai napság a vármegyében. Most a főfizikuson kívül a kórházi, pénzintézeti, uradalmi és magánorvosokon kivül ott vannak a központi, a járási, a községi és körorvosok, akik mind valamennyien hatósági orvosok. Most ennek mind megvan az ő teljes joga és kötelessége a betegséget üldözni s az egészséget költségessé tenni. Főképen pedig a halálesetekről, betegségekről és veszedelmes balesetekről rovatos íveket kitölteni, statisztikát készíteni.
Hanem azért voltak hajdanában is tudós doktorok és kirurgusok és borbélymesterek, a kik egyformán gyógyítottak és nem gyógyitottak, akiket a vármegye, ha szüksége volt az orvosi tudományra, egyformán megkérdezett. A kit legközelebb ért, attól kért tanácsot. És pedig felette rövid tanácsot. A kinek például beverték a fejét s abban halt meg: annál a vármegye nem volt kiváncsi arra, hogy a tüdeje, mája, lépe rendben volt-e?
Egyáltalán a bonczolások, látleletek, megfigyelések, vélemények és felülvélemények, egyetemi s orvostanácsi szaknyilatkozatok szükségét sokkal kevésbbé vette észre a régi vármegye, mint a mai divatos igazságszolgáltatás. Miért tagadnám: a mai fölfogásnak igaza van. De azért az orvosi vélemények sokszor ma is csak oly furcsák és tévetegek, mint voltak hajdanában.
Azonban a kérdést nem vitatom. Se tudományt, se törvénykezést irni nincs szándékomban. Csak egy pár esetet akarok fölidézni emlékeimből, miként járt a régi vármegye a régi orvosokkal, a régi fizikusokkal.
* * *
A híres Sobri Jóska meghalt ezelőtt hatvanöt esztendővel. A lápafői erdőszélben találkozott össze huszonnégy pandúrral, egy század ulánussal s vagy százötven fegyveres hajtóval. Neki is volt hat legénye, köztük az öreg Pap Andor s a fiatal Liliom Jancsi. A csata eredménye nem lehetett kétséges.
Az uhlánusokat b. Beust kapitány vezette. Bátyja a későbbi b. Beust közös miniszternek. Sobri és társai sokáig lövöldöztek az ellenségre a fák mögül, mit Beust utóbb megunt s rohamot vezérelt. A híres haramiavezér szép aranyveretű Hunkár-puskájával vette biztos czélba a kapitányt, de mielőtt lőne, körülnézett. Látta, hogy Pap Andor és Liliom menekülnek, négy más társa pedig összelőve-vágva. Eldobta a puskát, kirántott egy pisztolyt s azzal magát agyonlőtte.
Ott volt közelben a járási kirurgus is. Valami Durcsány nevű jámbor férfiú, ki menten odament a csata színhelyére, hogy a sebesült, de még élő haramiákat keze alá vegye. Valami Szűcs nevű fiatal ember azt mondta neki:
– Hozzám ne nyúljon az úr, meg tudok én dögleni doktor nélkül is.
Két golyó és három szurony járta keresztül s kardvágás is volt a fején és mellén egy csomó. A kirurgus mérgesen szólt rá:
– De hiszen gazember, akasztófán kell neked meghalnod.
– Oda sem kell nekem doktor.
Lefogták erővel, úgy bírt vele csak a kirurgus.
– Hát ezzel mit csináljunk? – Kérdi egyik csendbiztos a járási kirurgust, oda mutatva Sobri holttestére.
– El kell temetni.
Úgy lett. Eltemették bonczolatlanul. Reggelre kereszt is volt a sírján, koszorú is a kereszten.
A vármegye megnyugodott a dolgon. Csak jó későre, miután a helytartó-tanács kérdezősködött, hívta fel a vármegye a járási kirurgust, hogy mit csinált Sobri holttestével, hol az obductionale protocollum? A kirurgus azt felelte:
»Minek utána mind közönségesen meggyőződtünk arról, hogy az istentelen duhaj rabló maga magát egy pisztolylyal agyonlőtte s ekként saját életét kioltván, érdeme szerint való gyalázatos véget ért: ennélfogva holttestének obdukálása szükségesnek nem találtatott.«
Szinte lehetett egy kis igaza.
* * *
A szentgáli kanásznak egy kanásztársa ketté vágta egyik karját fejszével. Sokáig tartott a gyógyulás, sokára tarthattuk meg a végtárgyalást.
– Mit kivánsz orvosi költségre? – Kérdi az alispán a sértett kanászt.
– Semmit! – volt a felet.
– Mit kivánsz fájdalom dijúl?
– Semmit!
– Mit kivánsz munkamulasztásért?
– Semmit!
Eléje tartják a kanásznak a főorvosi véleményt, mely három íven keresztül fejtegetette, hogy minő nagy volt a seb, milyen életveszély származhatott volna belőle mennyibe került az orvoslás. A kanász rá sem hederitett, csak annyit mondott:
– Beszélhet a doktor, a mit akar, de azt ne mondhassa senki, hogy az én bőrömet megfizette.
S nem fogadott el semmit.
* * *
1834-ben nagy késői fagy pusztította a túl a dunai gazdaságokat. Vasvármegye elkezdett tünődni, mi az oka a kései fagynak s lehetne-e az ellen mentőszert találni? Felhívták egyebek közt a vármegyei fizikust is: adjon e tárgyban indokolt véleményt.
A fizikus véleménye az volt, hogy miután a kései fagy évenkint összeesik a kökényfa virágzásával, tehát azt nem idézheti elő más, mint a kökényfa. Ki kell tehát irtani a vármegye területéről minden kökényfát s meg kell keresni az ország összes vármegyéit, de főképen a szomszéd vármegyéket, hogy a kökényfát hasonlóképen irtsák ki mindenütt.
Zalavármegyében nem kisebb ember, mint Deák Ferencz szólalt fel az inditvány elfogadása ellen.
Veszprémvármegyében is akadtak tüzes szónokok, kik Vasvármegye átiratát pártolták. Végre felszólalt Kocsi Sebestyén Gábor tiszti ügyész, kinek elméssége később az országgyüléseken országos hirűvé vált:
– Én pártolom, – úgymond – nemes Vasvármegye közönségének átiratát s egyetértek a vármegyei fizikussal, de sőt még meg is toldom az inditványt. Minekutána köztudomásu ugyanis, hogy nálunk nyáron felette kevés eső szokott esni s az aszály sok kárt okoz s viszont azt is tudja minden ember, hogy a tyúkszem két-három nappal rendesen előre megérzi az eső bekövetkezését: ennélfogva a nemes vármegye szigorú büntetést szabjon mind azon borbélyokra és kirurgusokra, nemkülönben magánszemélyekre is, kik nyári időn a tyúkszemet kimetszik s ezáltal aszályt idézvén elő, embertársaiknak sok nagy károkat okoznak.
A nemes vármegye elnevette magát s ekként Vasvármegye átirata el nem fogadtatott.
* * *
Volt vármegyémben a Schmerling-rendszer alatt egy esküdt: Németh Imrének hivták. Jámbor, szelid ember volt, de zene-bonás, ha ivott. Ugyanilyen természete volt egy birtokos nemes társunknak is, kit Vámosi Saáry Dénesnek hívtak, ki a Bach és Schmerling rendszernek természetesen nem volt nagy barátja. Most már meghalt mindakettő, sőt a harmadik is, kiről mindjárt szó lesz.
A két férfi találkozott Devecserben. A találkozásból feleselés, a feleselésből pedig az következett, hogy Saáry Dénes kiütötte az esküdtnek három fogát.
Nosza fut az esküdt a járási orvoshoz visum repertumért. A járási orvosnak Puposs Károly volt a neve. Adott az visum repertumot.
A vizsgálat sokáig húzódott s végre tárgyalásra került az ügy. Az orvosi látleletben ezt a furcsa mondatot találtam:
»Sértett előadása nyomán megvizsgálván a bántalmazott testrészeket, úgy találtam, hogy három metszőfog kimozdulva látszott lenni.«
Nem értettem a dolgot. Nem tudtam a látleletből felvilágosodni, hogy a három fog kiesett-e, vagy nem, valósággal kimozdult-e, vagy csak kimozdulni látszott.
A végtárgyalásra megidéztem a fizikust is, ki a visum repertumot adta. Hogy mondaná meg élőszóval, mi történt a három foggal.
Megjelent. Kérdeztük, faggattuk, belevesztünk, de nem mentünk semmire. Nem tudott többet, mint a visum repertuma, az pedig nem tudott semmit.
Ott volt a sértett fél, az esküdt is. Bárgyú képpel hallgatta a vitát, mintha nem is az ő fogáról volna a szó. Utóbb egy táblabiró mérgesen rárivall, hogy mit bámészkodik, mért nem mondja meg: mi történt a fogaival.
Erre fölkel, odajön a tanácskozó asztal mellé s kérdezi egész tisztelettel, miről van szó?
– Az a kérdés, kiestek-e a fogai?
Az esküdt nem szól, hanem komoly képpel belenyúl a mellénye zsebjébe, kivesz onnan egy maroknyi papircsomagot, kibontja a papirt, kivesz belőle három fogat s leteszi a törvény asztalára. Csaknem akkora fogak, mintha lófogak lettek volna.
A mérges táblabiró rákiált a fizikusra: Mit szól ehhez?
Erre az esküdt félrehárítja nagy bajuszait s kinyitja a száját. Nagy szája volt, mint egy hippopotomusnak. Újjaival felső inyére mutat. Nyilvánvaló lett, hogy három metszőfoga hiányzik.
A mérges táblabiró haragos arczczal kérdőleg ránéz a fizikusra:
– Kérem, – szólt a fizikus, – abból, hogy a fogak hiányzanak, én a tudomány szabályai szerint meg nem állapíthatom, hogy miért s miképpen hiányzanak.
A fizikust összeszidtuk s elkergettük. Az összes iratokat pedig felküldtük az egyetemre orvosi legfelső vélemény végett. S az egyetem orvosi tanácsa a fizikusnak adott igazat.
Ettől kezdve minél kevesebbet alkalmatlankodtunk az egyetemnél.
* * *
Néha felette jól estek az orvosi tudomány szabályai.
Apám, mint nemzetőri parancsnok, 1848-ban kisded csapatjával megtámadott egy futár »különitményt« Jellasich bán hadseregéből s a csetepatéban a horvát csapatnak mind a tizennyolcz embere elesett. Miután zivataros idők jártak, a jövendőt biztosan tudni nem lehetett, apám óvatosságból a holttesteket nem egy csomóban, nem egy helyre s nem nyilvánosan temettette el, hanem bizalmas emberek által éjjel, több sírgödörbe s félre eső helyekre.
1850-ben kijött a szigorú vizsgálat s keresték a holtakat és a tetteseket. Nem találták egyiket sem. Akadt azonban a hosszú vizsgálat alatt egy áruló, ki titkon feljelenté, hogy ő tudja, hol vannak a horvátok tizennyolczan eltemetve.
Újra kijöttek a vizsgálatra, elmentek a megjelölt helyre, felásták a földet és csakugyan találtak három csontvázat. Se fegyver, se ruhamaradványok nem voltak a csontok körül. A csontokat megmosatta a megyei fizikus. Úgy fehérlettek ott a nádi bozótban, mint Varrus legionáriusainak csontjai a teutoburgi erdőben. Utasíttatott a fizikus, adjon róluk visum repertumot.
A fizikus Röck János volt. Derék becsületes ember, alapos tudós, jó hazafi. Adott visum repertumot és véleményt. Ennek döntő pontja ekképpen hangzott:
»A föntebb előadott lelet adataiból az orvosi tudomány szabályainak s a törvényes gyakorlatnak megfelelőleg megállapítható:
1. hogy a talált csontok teljes korukat elért férfi egyének csontjai;
2. hogy a talált csontokból se a halál neme, se a halál bekövetkezésének ideje biztosan meg nem határozható és nincs kizárva annak lehetősége, hogy a halál három év előtt, de harmincz év előtt is bekövetkezhetett;
3. hogy a talált csontok alakja és méretei semmi támpontot arra nézve, hogy ezek valaha horvátok voltak, nem nyújtanak.«
E vélemény ellen Haynau zsandárjai semmi argumentumot felhozni nem tudtak.
* * *
Volt egyszer egy rendkivül érdekes perem, melyben egy 1794-iki orvosi vélemény helyessége is kérdésbe tétetett.
Azzal vádoltak egy csomó zsidót, hogy megöltek egy gyermeket, nyakát felvágták s így vérét vették. De miután a gyermek holttestén s kivált nyakán vágásnak nyoma nem volt, a sédria orvosi véleményhez folyamodott s e véleményt így iktatta jegyzőkönyvbe.
»Azon cirkumstánciákra való nézve, melyeknél fogva a gyermek vérének vétele alkalmatos tanúk által kétségen kivül való módon megbizonyíttatott, noha torkán a sebnek helye nem látható, vármegyénk hütös borbélya megkérdeztetvén, ugyanezen hütös borbély konkludálta, hogy minek utána vérének vétele megbizonyosodott, másképen a dolog nem történhetett, mint hogy a zsidók a vérontás után a sebet valamiféle titkos írral bekenték és a bőrt összeforrasztották.«
Kérdeztem Mihalkovicsot, a nagy tudóst, mi a véleménye ez orvosi látleletről?
– Ez csak olyan múlt századbeli borbélybeszéd!
Bizony úgy van az. De mit mondanak majd száz esztendő mulva a mai orvosi véleményekről?