(A kormányzó lakása. – A kövér házmesterné. – Giorgio. – Ruttkayné. – A Kormányzó dolgozó szobája. – Ruházata. – Orvosának tanácsa. – Csupán Eötvössel társalog.)
Két óra alig mult el délután, mentünk a Kormányzó lakására. Legelőször Lujza nénit, a jó Ruttkaynét akartuk meglátogatni s délutáni 3 óráig az időt az ő lakosztályában s nála akartuk eltölteni.
Ruttkayné együtt lakott a Kormányzóval.
A ház, a hol a Kormányzó lakott, egy kis térre néz ablakaival. A tér körül van véve alacsony kőfallal s tele van kisebbszerü szobrokkal s diszcserjefákkal, szépen kavicsolt keskeny utakkal s van benne viztartó medencze s kis szökőkut is.
A térnek nincs külön neve. Csak az utcza nevéről nevezik és sétatérnek, a hogy én vettem észre, nem is használják. Kis vasrács ajtai mindig zárva vannak.
Az utcza neve Via San Lazaro volt Garibaldi haláláig. A mint a nagy szabadsághős 1882-ik évi juniusban meghalt, Turin városa az utczát Garibaldinak s a marsalai ezerhősnek tiszteletére Via dei Mille-nek nevezte. Magyarul azt teszi: Az Ezer utczája.
Ez utcza 22-ik száma alatt feküdt az az emeletes ház, melyben Magyarország utolsó legnagyobb hőse, legnemesebb fia s minden nemzet és minden korszak egyik legragyogóbb lángelméje tizenkét évig s nyolcz hónapig lakott s a melyben meg is halt.
A ház, ha jól emlékezem, a Sant-Albino grófi család tulajdona. Egyik fiatalabb Sant-Albino gróf Magyarországból nősült s magyar lányt vett feleségül, a bájos Gyürky Alice grófnőt, Gyürky Ábrahám gróf és Orczy Sarolta bárónő leányát. Ugy hallottam, e házat most ez a Sant-Albino gróf birja.
A Kormányzó 1882-ik évi augusztus 1-én költözött ebbe a lakásba saját villájából, mely Collegno al Baracconéban feküdt. Az átköltözés körülményeit is részletesen el kell beszélnem.
A ház egész első emeletét birta a Kormányzó. Fizetett érte évenként háromezer lira lakbért, a mely a mi pénzünk szerint mintegy 1350 forintot tesz. A Kormányzó vagyoni viszonyaihoz képest szinte nagy összeg, de ekkora lakásra bizony szüksége volt.
1881 előtt e lakásban a Villamarina őrgróf család lakott. Az az őrgrófi család ez, melynek egyik tagja, ki a mult század ötvenes és hatvanas éveiben a Savoyai-ház diplomácziai szolgálatában volt, annyiszor előfordul Kossuth Emlékirataiban. Mig Turin Piemontnak és a Szardiniai királyságnak fővárosa volt s mig a királyi udvar s az összes hatalmak diplomácziai kara itt lakott: ezért a lakásért nyolcz vagy tizezer lira évi bért is fizettek. Ilyen s ekkora lakásért Budapesten is fizetnének négy-öt ezer korona évi bért.
A ház homlokzatán a térre hat lakhelyiség nézett. Balról, legszélről Lajos Tivadar lakószobája, mig Turinban lakott s mig Nápolyba át nem költözött. Mellette a Kormányzó hálószobája, a hol a szent öreg utolsó betegségét átszenvedte s a hol utolsó lélekzetét is vette. Itt volt halottas ágya is.
Ebből nyilott egy nagy szoba, a Kormányzó nappali és munkaszobája s egyuttal vendéglátó terme. Főbejárója e szobának a lépcsőházra nyilt.
Ettől jobbra terjedt Ruttkayné lakosztálya hálószobából s diszes elfogadó teremből. Legvégül jobb oldalon a konyha.
A ház kettős ülésü s középen végig folyosó, mely kissé homályos. A folyosóról nyiltak az udvari helyiségek.
És pedig a lépcsőháztól jobbra az ebédlő, az éléskamra, s egyéb mellékhelyiség. Balra pedig egy nagy előszoba, továbbá a titkár szobája, a fürdőszoba s végül a Kormányzó billiárdszobája.
A cselédeknek két szobából s egy mellékhelyiségből álló lakosztálya az udvar felé néző emeletközön, a Mezzaninon feküdt.
A ki a multon ábrándozni szeret s a nemzet nagy hőseinek emlékezetén el tud merengeni s dicső tetteiknek példáján lelkesülni megtanult: el ne felejtse e házat s egykori lakójának nagy nevéről mindig eszébe jusson, valahányszor a szép Olaszországnak e nagy városába, a Pó partjára vezeti utja. E város adott a nagy bujdosónak menedéket és biztos pihenőt s e házban hajtá fejét örök álomra az a férfiu, a kinek egész hosszu életen keresztül sohase volt pihenője, mert nemzetéért kellett dolgoznia és szenvednie szakadatlanul!
Csak egyetlen igazi elődje van Kossuthnak. Az, a ki a Márványtenger partján Rodostóban hunyta le szemeit örökre. Annak pihenőjét, annak palotáját megőrzi a jó török nép hatalmas szultánja s nem engedi másnak birtokába. S ha világjáró magyar, szentsir-látogató zarándok téved el arra: az utolsó szegény török is kegyelettel s vallásos tisztelettel kiséri el az ó-palotába s egyenként megmutatja s elmagyarázza a helyet, a hol élt és meghalt a magyar testvérnek utolsó királya, a magyar szabadságnak utolsó nagy hőse, a bujdosóknak mind halálig dicső fejedelme.
Kossuth lakása idegen birtok. Egy-két évtized mulva senki se tudja már amaz idegen városban, ki volt Kossuth s mije volt ő a magyar és az olasz nemzetnek. Az olasz egységnek és szabadságnak hősei kihalóban vannak. Ők ismerték csak Kossuthot. Egy-két évtized és senki se él már, a ki őt látta és ismerte volna. Lakását se őrzi senki. Nem lesz ismertető jel se, a mely az arra tévedező magyarnak ama szent emlékü helyet megmutassa. Ezért kell én nekem följegyezni mindent.
A mint oda értünk a kapu alá, az öreg házmesterné letette kezéből a kötést s a harisnyát, szemüvegét lehuzta orra hegyére s éles fürkésző szemekkel nézett ránk.
A kapu alatt, a bejárás baloldalán volt egy üvegkalitka. Abban volt egy szék, egy kis asztal s egy kövér öreg asszonyság. Épen tele volt vele a szék is, az asztal is, a kalitka is. Mintha a kanári madár kalitkájába kotlós tyukot ültetnének. Ez volt az öreg házmesterné. Ott ült éjjel-nappal. A vajda el is nevezte kotlós-tyuk néninek. Azt fürkészte, vajjon magyarok vagyunk-e s Kossuthhoz megyünk-e, vagy idegenek.
Mert hát nem mindegy volt ez ő neki. Ha magyarok vagyunk: lesz akkor borravaló. Kivált a vajdából nyomban kilátta a magyart és a borravalót. Én rajtam és Nagy Gyulán nem tudott eligazodni első pillanatra. De a vajdáról száz lépésnyire sugárzik már a magyar ember, de annak minden gyöngesége is. Egész uton viaskodnom kellett vele, ne pazarolja a pénzt borravalókra. Annak a vén házmesternének talán még báli ruhát is vett.
Fönt a lépcső tetején Giorgio várt bennünket.
Ez a Giorgio volt a Kormányzó komornyikja. Turini származásu, 45–50 év körüli valódi olasz ember. Fényes fekete szemekkel és fekete bajuszszal, borotvált állal, gyors beszéddel. Tisztes feketébe volt öltözve. Neve: Giorgio Suzenna, bizonyára van ősei és rokonai közt egy csomó festő és kőfaragó. Már nyolcz év óta, 1885 óta volt a Kormányzó mellett s ő is különös rokonszenvvel várta a magyar utazókat.
Ruttkayné a maga szokott nyájasságával várt s fogadott bennünket. Utazásunkról kérdezősködött s mi az ő és a Kormányzó egészségéről.
Nagy szellemü, nemes nő ez. Kossuth testvérjei közt ő közelité meg leginkább elmének és szivnek erejére s tehetségére nézve a Kormányzót. Ugy látszik, még életkorra is.
Vajjon megirja-e valaha valaki e nő élete történetét? Megirja-e bujdosásának viszontagságait, szerető szivének nagy áldozatait, melyekkel férjét, fiait, nagy testvérét s unokaöcscseit elhalmozta. A női lélek is csak oly tiszta fény, mint a férfi lélek. A nagy férfi lelke a nagy messzeségbe világit, a nagy nő lelke sokkal szükebb körbe. De e kisebb kört nagyobb fénynyel és meleggel tölti be. Miként van az, hogy oly kevés nőnek van lelkes történetirója?
A mikor az óra hármat ütött, teljes pontossággal küldtük Giorgiót, jelentsen be a Kormányzónak. A kormányzó rögtön fogadott.
Bemutattam a vajdát, Nagy Gyulát és Eötvös Bálintot.
A vajda néhány rövid szóval üdvözlé a Kormányzót. Egyebek közt ezt mondá:
– Isten adományának tekintem, hogy megérhettem azt az időt, a mikor önt Kormányzó ur szinről-szinre láthatom s igaz tiszteletem és hódolatom bebizonyithatom. Ne udvariasságként, hanem igaz hazafi őszinte hitvallásaként fogadja e nyilatkozatomat.
A Kormányzó rövid pár szóval fogadott bennünket s nyomba leültetett.
Jókora iróasztal volt a szobában. Ez előtt karosszék. Ebbe ült le ő maga. Az iróasztalnak ajtó felőli végén szintén karosszék állt, ezt jelölte ki a vajdának. Volt a szobában még egy nagy asztal s a hálószoba fala mentén hosszu, széles, feketével bevont pamlag. E fölött a falon falióra s egyszerü keretben Bocskay fejedelem arczképe. A nagy szobának udvar felőli fala mellett világos tölgyfaszinü szekrény iratok és könyvek számára. E szekrényen csinos fa-faragványos tartóban Shakespeare diszkötésü összes művei, melyeket angol munkások adtak a Kormányzónak emlékadományul negyven év előtt, a mikor a szabad Anglia földjére először lépett s csodálatos szónoklatával rajongásba hozta az angol nemzetet.
A vajdából nyomban kitört az iróember. Majdnem azt mondom, hogy a korrajz- vagy történetiró. Addig nem nyugodott, mig a Kormányzótól a szobában látott tárgyak eredete s jelentősége iránt kimeritő feleletet nem kapott.
Az iróasztal tele volt mindenféle szedett-vedett aprócseprő tárgygyal. Levélpapirok és boritékok, tollak, tollszárak, legalább tizenöt darab félig elnyűtt irón, tintatartó, szemüveg, irka-firkák, félig megirt s abban hagyott levelek, jegyzetek, töredékes fogalmazványok, ujságok s az Emlékiratok 4-ik kötetéből kefelevonatos ivek.
A vajda mindent erősen megnézett s ezzel mintegy felhivta a Kormányzót, hogy mindenről adjon magyarázatot.
Adott is nagy kegyességgel. Ekkor mondta el szemei gyöngeségét is a vajdának.
– Szemeimmel én csak megvolnék valahogy, de az orvosok éppen nem tudják magukat tájékozni. Az egyik szemem miop, közellátó; a másik szemem prezbiop, messzelátó. De mindegyik gyenge. Nekem tehát három szemüvegre volna szükségem. Egy egészre és két felemásra. Az egész szemüveg fokozná a látóerőt, az egyik félszemüveg pedig a közellátást, mig a másik a messzelátást mérsékelné.
S mutatta a szemüvegeket.
Akkor a Kormányzó 91 éves volt. Nagy idő. Százezer ember közt egy éri el ezt az életkort. A magyar faj összes történelmi alakjai közül ezer év óta alig érte el egy vagy kettő.
Életkorából különben két év vitássá lett egykor. Ismerősei közt és az irodalomban ugy áll a kérdés most, hogy 1802-ik évi ápril 27-én született; mikor tehát nála voltunk, akkor már 91 éves elmult s 63 nap óta a 92-ik életévet járta. Azonban 1848 előtt ugy élt a köztudatban, hogy 1804-ben született s hogy Deák Ferencznél néhány hónappal fiatalabb lett volna. Deák születési éve 1803. október 17-ike. Időközben az anyakönyv, melybe a Kormányzó születését bejegyezték, elégett. Az anyakönyvekről 1828 előtt megyei másodpéldányokat nem vezettek. A kérdést most már eredeti anyakönyvekkel tisztázni nem lehet, de emlékszem, hogy ezt már vitatták az irodalomban s hogy magának a Kormányzónak hozzájárulásával a születési időt 1802. évi ápril 27-ikében állapitották meg véglegesen.
Tiszta fekete s egyszerü ruhában fogadott bennünket.
Dicső emlékü neje Meszlényi Teréz 1865. évi szeptember 1-én halt meg s mióta annak hamvai a genuai Szent Benigno temetőben, az angol protestánsok sirhelyén pihennek: azóta a Kormányzó más ruhát, mint feketét nem öltött magára. Nagy ritkán, nagy ünnepélyek alkalmával megtette ugyan, hogy fehér nyakkendőt kötött fel, de kevés ember látta ebben is. Hü férj maradt még özvegy állapotában is s boldogult nejének emlékét gyöngéd érzéssel, őszinte kegyelettel őrizte.
Ruházatára agg korában már nem sokat költött s különös gondot nem forditott. Széles karimáju fekete puha kalap, fekete kabát, mellény, nadrág és nyakkendő: ebből állott ruházata.
Évenként elég volt neki két öltözet. Egy téli s egy nyári. Amaz vastagabb finom gyapju-szövetből, emez többnyire ugynevezett liszter kelméből. Fehérnemüje mind végig olyan volt, a minőt 1849 előtt itthon szokott viselni. Ámbár 45 évet töltött külföldön, Ázsiában, Amerikában s Európa különböző országaiban, a magyar fehérnemütől el nem tudott szokni soha és sehol.
Szabója Turinban másod-harmadrangú kis szabó volt s nála állandóan megmaradt. Neve nem jut eszembe. Ott lakott s ott volt mühelye is, boltja is a Via Dora Grossá-n. De ez az utczanév ma már nincs meg. Ez utczának neve most Via Garibaldi.
Vargája, a hol lábbelijét szokta csináltatni, a Piazza Carlo Felicé-n lakott Turinban. Ennek neve se jut eszembe. A lábbeli mindig czipő volt, meglehetős vastag talppal, a hogy Olaszországban szokás. A czipő sarkára mindig veretett vak sarkantyut, pengő nélkül, fényes aczélból, apró sarkantyugombbal. A nép a Kormányzót Turinban csak Kossuth tábornok néven ismerte. Szines vagy szinezetlen arczképe ott volt mindenütt az üveg- és tükörkereskedések kirakataiban, az utczák sarkán Garibaldi és Viktor Emanuel arczképei társaságában s az aláirás mindenütt General Kossuth volt. A köznép azt hitte, hogy az a kis fényes sarkantyu jelenti Kossuth hadvezéri voltát.
Pedig hát nem azt jelentette.
Az olasznak, a városban lakó olasznak legigazibb, legtökéletesebb nemzeti szokása a bő és hosszú nadrág. Ezt el nem engedi sehol és semmiért. Még nálunk Magyarországon is minden olasz kucséber, kőfaragó és kubikus hosszú és bő nadrágot visel, mely uszik utána a földön s alsó széle kopottá és foszlányossá válik, ha csak fel nem türi.
De hát mindig feltüri. A feltürt nadrág csak olyan általános divat Olaszország városaiban, mint hogy az embernek elől van az orra, nem hátul. Nálunk is divatba hozta ezt gróf Tisza Lajos s néhány piperés kaszinóbeli barátja, hogy a kékvér a nadrág szárán is azonnal nyilvánvaló legyen. Fennállott ez a divat vagy tiz-tizenöt évig, mig szerencsére a papucsban járó inasgyerekek is el nem szokták.
Olaszország városaiban szük és rövid nadrágban ki nem lehet menni az utczára, hogy az embert meg ne bámulják s meg ne hessegessék. A Kormányzó semmikép se akart feltünni, tehát ő is meglehetős bő és meglehetős hosszu nadrágban járt. De már a nadrág szélének feltürögetése sehogy se volt inye szerint s a sarkantyut csupán azért viselte, hogy a nadrág szára hátul ne söpörje az utczát.
Lábbelije különben nagy változást szenvedett Basso barátunk beavatkozása folytán.
Basso 1887-ben került a Kormányzó mellé, mint dagasztó orvos, budapesti magyar nyelven, mint masszőr. Én is elhiszem, hogy pár évvel meghosszabbitotta a Kormányzó életét. De most nem erről akarok szólni.
Hanem arról, hogy ez a mi érdekes barátunk a lábbelire is kiterjeszté az ő világboldogitó nagy és uj eszméit. S ámbár a Kormányzó ugy nézett rá, mikor előtte lábbeli-eszméit fejtegeté, mint a macska a légyre: mindamellett lassanként még a Kormányzót is legalább részben megnyerte eszméinek.
Ez eszmék egyike az volt, hogy a lábbeli nagy legyen. Akkora legyen, hogy egyikbe is elférjen szükség esetén az embernek mind a két lábafeje. A lábbeli orra pedig ne legyen se hegyes, se keskenyülő, se harcsa, hanem egyenesen levágott. Sarka pedig ne legyen semmiképen. A talpa olyan vastag legyen, hogy soha el ne kopjék, a bőre pedig kemény borjubőr legyen, hogy azon se meleg, se hideg, se viz keresztül ne hatoljon. El kell tartani egy lábbelinek tiz esztendeig, ha az Alpeseket mássza is vele az ember.
Mind e reformmozgalom ugyan a Kormányzót nem ragadta el magával s őt jó izléséből egészen kiforgatni nem volt képes, de azért a lelkes Bassonak mégis tett némi engedményt. Kivált mikor már Basso a Carlo Felice piaczon lakó vargát is megvesztegette eszméivel.
Ettől kezdve a Kormányzó szabályos alaku kis lábafejét mégis olyan lábbeli-féle czipő nyelte el, a minőt itthon a magyar ember menybeballagónak nevez.
Mikor bennünket fogadott, akkor is ilyen volt a lábán.
A Kormányzó majdnem kizárólag Eötvössel beszélgetett. Hozzánk a három nap alatt alig intézett néhány szót. Bizonyára sok jót és sok rosszat hallhatott és olvashatott a vajdáról, nagyon érdeklődött a vajda eszejárása iránt. Kitünt ez minden kérdéséből. Bizonyos, hogy a vajda nem tanulmányozta gondosabban a Kormányzót, mint a Kormányzó őt.
Az eszméknek napról-napra, sőt óráról-órára érdekesebb harcza fejlődött ki köztük. Szebb eszmecserét soha életemben nem hallottam.
A Kormányzó leölté a vajda előtt történelmi tekintélyét. Se korának, se nemzetek sorsát döntő multjának fegyverzetét nem vitte bele a viadalba, csak az óriási lángelme, a nagy tudás és a végtelen tapasztalat meztelen erőit akarta használni.
De a vajdát se láttam szellemi erőinek akkora birtokában soha. Ötletei, észrevételei, érvelése, eszméinek ragyogása akkora fényt vetettek sok nagy kérdésre, hogy gyakran a Kormányzó maga is elbámult rajta s maga is gondolkozóba esett nem egyszer.
A vajda kezdettől fogva nem ugy állt a Kormányzó előtt, mint a ki kér valamit; elnézést vagy támogatást, bocsánatot vagy kegyelmet. Mi kiléptünk a pártkörből, mert nekünk volt igazunk. Kiléptünk azért, mert a kilépés volt a honfikötelesség. Kiléptünk azért, mert kilépésünk válik a haza üdvére. S megmaradunk elhatározásunk mellett még akkor is, ha azt a Kormányzó kárhoztatná, még akkor is, ha ellenünk szózatot intézne a párthoz vagy a nemzethez.
Ezt a határozott önérzetet képviselte a vajda a Kormányzó előtt. Nagyon meglepte ez a Kormányzót. De a vajda minden szava az én szivemből is eredt. A vajda sehol se lépte át a Kossuth Lajos iránt való szentséges tisztelet határait, de e határokon belül szilárd volt, mint az aczél. Nem feleselt, nem bizonykodott, de állás pontunkból egy betünyit nem engedett.
Három órától kezdve egész az ebéd idejéig, tehát négy órán keresztül tartott a társalgás.
Mert ez első találkozás csak társalgás volt. Mi nem hoztuk elő küldetésünk okát és czélját, – azt ugy is tudta a Kormányzó, mert előre megirtuk s azért csak tőle vártuk a kezdeményezést. Ő pedig az első együttlétnél nem akarta mindjárt a vitát megkezdeni. Figyelemből és gyöngédségből. Mi nem tudtuk, de ő tudta, hogy a vitának keserü részletei is lesznek.
De azért ez a négy órai társalgás is érdekes és tanulságos volt.