(A magyar tudományosság. – Az egyetemi tudomány. – A gimnáziumi tudomány. – A hirlapirók tudománya. – A Kormányzó rekedtsége s gerinczének félrehajlása. – Deák Ferenczről.)
A Kormányzó mindjárt kezdetben ezt a kérdést intézte a vajdához:
– Ugy mondják nekem, hogy ön nem tud más nyelven, mint magyarul. Igaz ez?
– Igaz. Kis gyerek koromban tanultam szerbül, de a mit tanultam, mind elfeledtem. A latin és hellen nyelvet a kollégiumban tanultam, kedveltem is, de bizony kevés maradt meg belőle, kivált a hellenből. Egészen elfeledtem azt is, a mit a héber nyelvből tanultam, pedig Pápán ehhez is volt kedvem egy ideig. A német nyelvben csak annyira gyarapodtam, hogy tudok ujságot és könyvet olvasni, de a folyékony beszédig sohase vittem, mert sohase voltam olyan helyzetben, hogy kénytelen lettem volna németül beszélni.
– Micsoda forrásokból meritette tudományos ismereteit?
– Magyar munkákból.
A Kormányzó arczán némi meglepődés jele mutatkozott. És némi öröm jele.
– Hát annyira kifejlődött, annyira megerősödött volna már a magyar tudományosság, hogy magyar nyelven minden tudományszakban el lehet jutni a legujabb vivmányokig?
– Különbséget kell tennem, Kormányzó ur, a magyar tudományosság és a tudománynak magyar nyelvüsége között. – Bizonyos, hogy nagy csomó tudományhoz magyar nyelven eljutni még nem lehet. Sok ókori nemzet régiségtana, az általános néptannak nagy része az összehasonlitó nyelvek, vallások, jogok és társadalmi intézmények egész tudománya magyar nyelven még alig közelithető meg. Az ókori hellen és latin s a középkori mór egyházi és bölcseleti művek se magyarra átültetve, se nyelvünkön megvilágitva nincsenek. Sok hézag van másban is. Sok még a magyar jogtörténetben is. De azért kevés műből is nagy tudásra lehet szert tenni, ha erős elme, nagy megfigyelés s lelkes odaadás jön segitségre. De nem ez a baj, hanem az, hogy, bár sok magyar nyelvü tudományos könyvünk van, a magyar tudományosság mégis igen-igen gyönge.
– Mit ért ön ez alatt?
– Van egy fajta tudományosság nálunk. Ezt elnevezem akadémiai és egyetemi tudományosságnak. Az egyetemi tanárok és akadémiai tagok tudományossága ez. Ebben nagyon kevés eredetiség és nagyon kevés önállóság van. A német tudományosságnak rossz és ügyetlen magyar nyelven való átszivárgása ez. Önálló buvárunk kevés. Idegen mezőn, tilosban legelget tudósaink nyája. A magyar elmét alig látom itt-ott működni. Pedig a magyar elmének nem ereje és képessége, hanem faji önbizalma s kötelességérzete kevés.
A Kormányzó nagy figyelemmel hallgatta a fejtegetést. Eötvös folytatta:
– A világtudománynak egyik nagy fejezetét kiművelni, megtisztitani, megalkotni a magyar nemzet feladata volna. Ez az emberiség turáni részének ősmultja, története, irodalma, néptana, zenéje, földrajza, vallásos élete s mind ezekben a magyar faj egyéniségének tökéletes rajza. De oroszok, angolok, németek már e mezőn is előttünk járnak s mi csak nagy távolban kullogunk utánuk. Pedig ők nem is képesek e mezőn mindent ugy meglátni s ugy fölismerni, mint mi. Az összehasonlitó nyelvészethez, de még az anyag összegyüjtéséhez is hiányzik bennök, mint idegen fajtákban, a fölismerés ős ösztöne, a mi bennünk, mint rokonfajban, egyedül van meg.
– De még ez se akkora hanyagság, mint az, hogy saját nemzetünk európai történetének igaz megalkotását is évtizedről-évtizedre nagy könnyelmüséggel halasztgatjuk. Független tudósunk alig van már. Minden tudós egyetemi tanár s minden egyetemi tanár akadémiai tag akar már lenni. És rendek és kitüntetések birtokosa. S azonkivül képzelhetlen s buta nagyravágyás gyötri a legtöbbjét. Az a nagyravágyás, hogy Ausztriában és Németországban is ismert, kedvelt s elfogadott legyen az ő könyvük. Már német könyvet is irnak magyar egyetemi tanárok. A Habsburgok és a római kuria iránt való tekintet kezdi megmételyezni nemzeti történettudományunkat s kezdi meghamisitani annak minden igazságát. Róma ellen és a Habsburgok ellen irtóztató vádirat hazánknak utolsó négyszáz évi igaz története. Ezt a vádiratot hiven összeállitani nem meri senki. A tatár és törökpusztitás csak rövid és kellemetlen álmodás volt romboló hatásra nézve ahhoz, a mit a magyarságban Kollonics rendszere és a jezsuiták által sugalmazott és vezetett Neoaquistica összerombolt és elpusztitott. Mi ehhez a Basták, Caraffák és Haynauk kegyetlensége? S még a Neoaquistica története sincs összeállitva, de még anyaga sincs összehordva.
– Van egy más fajta tudományosság is. Ezt én a gimnáziumok tudományának nevezem. Ettől se eredetiséget, se önálló buvárlatot nem várok, se a tudományok mélyitését nem várom. Nem ez a feladata. De megvárnám azt, hogy a tudományoknak tiszta magyar nyelvét alkossa meg. Magyar tudományos munkáink magyar szavakkal irvák ugyan, de legtöbbje azért gyalázatos idegen nyelven. Jogi nyelvünk például a biróságoknál, a szakművekben és a törvényjavaslatokban oly képtelen, oly botrányos, a negyvenes, sőt még az ötvenes évek jogi nyelvétől is annyira visszaesett, ugy tele van idegenszerüséggel, hogy ezt elképzelni lehetetlen. Ezt látni kell és undorodni tőle, hogy fogalmunk lehessen róla. S igy van az orvosi tudományos nyelv; igy a pénzügy, nemzetgazdaság, ipari és kereskedelmi tudományok nyelve s a természettudományok néhány ágának nyelve is. Olyan tudósunk például, mint Herman Ottó, a ki irásaiban ép ugy ügyel a magyar nyelv egyéniségére, mint a tudományos tartalomra, alig van egy-kettő. Csak ifjabb történetbuvárainknál és iróinknál kezdődik itt-amott jótékony változás.
– Van egy harmadik fajta tudományosság is. Ez az ugynevezett mivelt középosztálynak, a publiczisztikának s a törvényhozó testületek tagjainak tudományossága. No itt állunk már czifra lábon!
– Mágnásainknak legalább fele nem ismeri nemzete történetét s például sohase hallotta hirét Hunyady Jánosnak. Ha előhozzuk neki, azt hiszi, a kéthelyi gróf Hunyadyak valamelyikéről van szó. A Laczit meg a Kálmánt jól ismeri s aztán tünődik, hogy a Mukival hol is találkozott utoljára, a kaszinóban vagy az orfeumban, vagy a gyepen? S aztán csodálkozik, hogy nem akar eszébe jutni. A képviselők feléről el lehet mondani, hogy tudományosan mivelt. De publiczisztikánk tudományossága sivatag tájképet tár elénk!
– Nem azt az időt értjük Kormányzó ur, a mikor ön mellett Széchenyi István, Desewffy Aurél, Kemény Sigmond, Eötvös József, Csengery Antal s később Szalay László, Salamon Ferencz foglalkozott hirlapirással. Nagy tudás, mélységes magyar érzés, lángoló lelkesülés, nagy eszmék imádása s elvek szigoru követése vezette akkor az irónak lelkét is, tollát is. Hová tünt el az a korszak? Akkor a sajtó az emberiség haladását s a nemzeti jobblét előmozditását képviselte. Ez volt gyakorlati feladata. Ma különös érdekeket képvisel, melyek egymással s gyakran a közérdekkel is harczban állanak. El kell hinnem, hogy a sajtó fejlődésének ez a természetes iránya más nemzeteknél is, nálunk is. El kell hinnem, hogy a különös érdeket képviselő hirlapnak ma az is feladata, hogy az ellenkező érdeket s annak férfiait legázolja. El kell hinnem, hogy a korszerü sajtó eszközei közül a rágalmazás, gyanusitás, becsmérlés nem hiányozhatik. S a mi még ennél is rosszabb, nem hiányozhatik a hitvány férfiak és hitvány törekvések dicsőitése. Ám minderre gazdag lelkü s önbecsét érző férfiu nem vállalkozik. De minthogy ezt mégis el kell végezni: vállalkozik tehát olyan, a kinek lelke üres s a ki önnön értékére semmit se ad. De hát hová vezet ez? Látná csak Kormányzó ur, kik manapság nálunk a közvélemény hivatalos tolmácsai! Pedig a mi sajtónk még mindig tisztességesebb, a mint illetékes férfiak nekem mondják, mint például a franczia napi sajtó. Bizonyos, hogy hirlapiróink közt van sok derék fiu is. De igazán tanult ember kevés. Husz év előtt a Pesti Napló szerkesztőjétől azt hallottam, hogy a kinek elve van, a kinek meggyőződése van s a kinek alapos tudása van: az jó hirlapszerkesztő nem lehet. Ostoba élcznek tartottam e beszédet. Tiz év mulva már nem tartottam egészen ostobának. Ujra megkérdeztem ugyanazt a szerkesztőt, Urváry Lajos volt, magyarázza meg elméletét. Kinevetett gyermekes kivánságom miatt. »Hisz azt látod – ugymond – hogy minden politikai lapnak gazdája van, a ki vagy a hatalmát védi vagy a hatalomra törekszik. A gazdának pedig munkásra van szüksége, a ki egyedül neki dolgozzék, ne pedig saját elvének, meggyőződésének vagy tudásának.«
A Kormányzó közbe szólt:
– Derék legény lehetett az a szerkesztő, kissé különben magam is ismerem. De hát nem gondolja-e ön, hogy a haladás nagy folyama azért nyugodtan és akadálytalanul nyomul előre, habár felszinét és széleit gyakran efféle tajték és szemét lepi is el?
– Sokat gondolkodom ezen s élénken figyelek meg minden tünetet. Nem merek határozottan nyilatkozni. De én csak a mai nemzedékről beszélek, a mely beteg és gyönge. Jöhet más kor, más nemzedék s jöhetnek igazi nagy férfiak, kiket az a nemzedék vezérül elfogad. A mai el nem fogadna ilyet vezéreül. Még önt se fogadná el Kormányzó ur!
– Régóta nem fogad már el, tudom én azt. De én nem is tartom magam nagy embernek.
Bizonyos kedvetlenséggel mondta ki e szót a Kormányzó. Lehajtott fejjel s rekedt hangon.
Ekkor tünt fel nekem hangjának rekedtsége. Tavaly, 1892-ben, mikor születése kilenczvenedik évfordulója alkalmával a függetlenségi párt nagy küldöttsége üdvözölte, még nem vettem észre rekedtségét. Pedig akkor erős hangon hosszabb beszédet tartott előttünk.
Ez a rekedtség azóta származott. Volt még érczcsengés a hangjában, de már akadozó. Mint a ki heves hörghurutban szenved: olyan volt a hangja. Pedig heves hurutja nem volt. Ugy látszik: az utolsó év aggulása idézte elő ezt a hangot.
Még más is feltünt nekem is, de különösen a vajdának.
A mint ugyanis ott ült karos székében nyugodtan a vajda előtt, felső teste állandóan jobbra volt kissé hajolva s bal válla mintha kissé magasabban állt volna, mint a jobb.
Igy is volt.
A Kormányzót meglepte a gerincznek félrenövése, mely magas életkorban gyakran meg szokta lepni az aggulókat. Nyilván láttuk ezt akkor, a mikor kilencz hó mulva holttestét lepel nélkül láttuk. Kérdezősködtem másoktól én is, a vajda is: mikor kezdődhetett ez a görbülés? A jó Ruttkayné nem tudott erről számot adni. Gunszt Bertalan a fiatal ember éles szemével s élénk figyelmével észlelte a Kormányzót mindig, de 1886-ig nem vett észre semmi görbülést. Basso barátunk elég hebe-hurgya ember, de 1888 végén – ugy mondja – kezdte már észrevenni. Mind ezekből ugy gondolom, az utolsó 5–6 évben fejlődött, noha igen lassan ez a görnyedés.
»De én nem is tartom magam nagy embernek.«
Ezt mondá a vajdának a Kormányzó.
A vajda igen jól megjegyezte magának ezt a szót, de nem felelt rá semmit.
Este 11 óra után beszélgetés közbe e szóra is rátértünk. Ez jó alkalom lett volna a vajdának arra, hogy elmondja véleményét a Kormányzó egyéniségének vagy történelmi szerepének nagyságáról. De a vajda nem használta föl ezt az alkalmat.
– Nem akartam, ugymond. Mi mint az anyapárt vádlottjai állunk a Kormányzó előtt. Én érveinkkel akarom a Kormányzót eljárásunk okos és szükséges voltáról meggyőzni, nem pedig udvarlással és hizelgéssel. Ehhez minden pity-poty ember ért. S én elvégre elnöke voltam az országos függetlenségi pártnak s valakije most is vagyok. Tőlem csak nyers, őszinte, férfias szót hallhat a Kormányzó.
Pedig hát a Kormányzó szavának: »én nem tartom magam nagy embernek« még nagy története lesz, a mint ez jegyzeteimből ki fog tünni.
Még egyet kell most előre bocsátanom.
Ha te édes vajdám egykor majd, akkor, a mikor, kiadod jegyzeteimet: minden olvasónak fel fog tünni s talán sok meg is ütközik a fölött, hogy én inkább a te beszédeidet jegyeztem föl, mint a Kormányzóét.
De hát tudja meg mindenki, hogy a Kormányzó egyenesen maga intézte ugy a társalgást, hogy csaknem mindig a vajda beszéljen. A mit első nap nem vettünk észre, de a mit a következő napokon nagyon is észrevettünk, az volt, hogy a Kormányzó a legnehezebb politikai és tudományos kérdésekkel voltaképen meg akarta faggatni a vajdát. Nyilván meg akart arról győződni, vajjon csak szemfényvesztés-e vagy teljes valóság az, a mit a vajda tehetségéről és tudásáról neki beszéltek? A hozzá intézett kérdések természete tesz erről bizonyságot.
Egyik kérdése igy szólt:
– Ön, mint tudom, Deák Ferencznek nagy barátja volt?
– Nagy hive voltam, mig élt s pártjához tartoztam, mig közdolgainkat vezette. Holta után mély tiszteletem környezi emlékezetét.
A Kormányzó gondolkodott egy perczig. A Kormányzó minden jó alkalmat megragadott arra, hogy Deák műveire és gyakran egyéniségére is megfelelő birálatot alkalmazzon. De most ezt nem tette. Látta, hogy a vajda határozott kijelentése után semmiféle birálatnak se lenne jelentősége.
Minden felelete ebből állott:
– Nem jutott-e önnek is eszébe, hogy Deák nagyobb dolgokat tudott volna művelni, ha nem szerette volna annyira a nyugalmat?
– Engedje meg Kormányzó ur, hogy erre ne feleljek. Bizonyára nekem is eszembe jutott ez és csaknem mindenkinek. Egy igen derék, jóravaló, de jelentéktelen képviselő, Urányi Imre mondta ezt egyszer: »Senki se lett olyan könnyen nagy ember, mint Deák Ferencz. Se csatában el nem esett; se börtönbe, se számüzetésbe nem jutott; föl se akasztották, csak ült a pamlagon s egyszer csak nagy ember lett belőle.« Nagyon messze vezetne annak vitatása, volt-e az ő történelmi szerepében része az ő kényelemszeretetének?