(A pápaság erősödik. – A pápaság vádlottból közvádlóvá válik. – Mikor szünik meg ártalmas ereje. – A szent öreg.)
A Kormányzó jóizüen mosolygott Urányi Imre ötletén, a mint azt a vajda az ő ismert adomázó ügyességével előadta. De Deák Ferenczről tovább nem folytatta az eszmecserét.
E helyett egy nagy kérdést, valósággal világkérdést vetett föl a vajda előtt.
Emlékiratai negyedik kötete adta hozzá az alkalmat. E kötet már jószerével egészen készen volt s egyes ivei, mint már emlitém, ott feküdtek előtte az iróasztalon. A vajda kérdezte, mi lesz e kötet tartalma?
A Kormányzó erre nem felelt, hanem e helyett azt kérdezé:
– Mi az ön nézete? A pápaság ereje és hatalma növekedőben vagy csökkenőben van-e, mióta megszünt világi állami szervezete és hatalma?
A vajda rögtön felelt.
– Régóta nagy figyelemmel és nagy aggodalommal vizsgálom a tüneteket. Megyei tisztviselő koromban benső barátság kapcsolt a veszprémi püspöki udvarhoz és székes káptalanhoz. Több jó barátom volt tagjai közt. A kornak összes kérdései fölött gyakran cseréltünk eszmét. S valósággal a magyar klérus tagjai akkor mind nemzetünk történetének, mind a napi politikának, mind az általános haladásnak lényeges kérdéseiről csaknem akként vélekedtek, mint én, vagy akár a pápai és debreczeni kollégium bármelyik gondolkodó növendéke. Ma nem igy van már. A püspöki udvarok ifjabb tagjai, a titkárok, a szentszéki jegyzők, a szemináriumok ifjabb tanárai, sőt a leghazafiasabb szerzetes tanitó rendek tanárai is ma sokkal zárkózottabbak, sokkal inkább felekezeteskedők, a multak emlékeire s a jelennek törekvéseire nézve sokkal pápásabbak, mint husz–harmincz év előtt. A magyar műveltség nem oly egyetemes s nem oly egynemü, mint az előtt volt. Egyházanként s felekezetenként szét kezd töredezni. Nemzeti jellemére e műveltségnek árnyék kezd borulni. Az egyetemes klerikális irány kezd feltünni mindenütt, – irodalomban, politikában, sőt már magán társalgásban is. S ez az állapot nem Magyarországban kezdődött. Az erjesztő anyag külföldről s legközelebb Ausztriából és Németországból került hozzánk. Ennek pedig nem lehet más központi forrása, mint a római kuria. Az előtt a római kuria egymagában képtelen lett volna nálunk ily hatást előidézni.
– Ebből következtetem Kormányzó ur, hogy a pápaság hatalma ma folyton erősödik s hogy ma nagyobb, mint világi államszervezete korában.
– De másból is következtetem, sőt egyenesen természetesnek tartom.
– A római állam az előtt a korszerü államok egyike volt s a pápa a mellett, hogy a római egyetemes egyház feje volt, egyuttal államfő, uralkodó, király, sőt kényur is volt s e minőségében semmi erkölcsi és politikai felelősség alól ki nem térhetett.
– Rosszabb kormányzat még nem volt a világon, mint a harminczas évektől kezdve a római államé. Még rosszabb volt, mint talán a nápolyi királyságé. Minden esetre rosszabb volt, mint a Habsburg – másodszülöttségi olasz államoké. A sanfedizmusban az orgyilkosság állami szervezetet kapott s az orgyilkosság, hamis vád, hamis tanuságtétel az állami igazgatásnak és jogéletnek rendszerezett és hatalmas intézményévé vált. Ily ördögi gondolatra nem jött az előtt soha egyetlen államszervezet se. A haladás minden férfia, a polgárosult nemzetek minden mivelt tagja, minden nemes sziv, a költők, tudósok, hősök egész dicsőséges serege tudta és érezte ezt s irtóztató vádként tartotta a népek elé a római államszervezet működését. »Ide nézzetek! Igy kormányozza a népet Róma! Ime: lássátok az egyházi államot, a nagy gonosztévőt, a kinek élete a század miveltségével és emberszeretetével immár össze nem fér!«
– A pápaság, mint egyházi hatalom csak oly üdvös volt, mint bármikor. De mint állami szervezet átok volt, fekély az emberiségen s népének kárhozata. A művelt világ közvádlóként állott fel ellene.
– Ma megforditva áll a dolog. Ma a pápaság vádlottból vádlóvá lett.
– A pápaság többé nem állam, hanem csupán erkölcsi hatalom. Látja maga előtt a korszerü államot a gyönge királyokkal, a marakodó országgyülésekkel, az üzérkedő törvényhozókkal, az elviselhetlen közterhekkel, a terjedő szegénységgel, a terjedő militárizmussal s a kenyérkérdés vonaglásaival. A kor szenvedélyeinek csatáin kivül áll az egyház, nem éri sebzés, de sár és szemét se. A pápa az előtt csak a rossz és gyönge királyok egyike volt s most a királyok, császárok és köztársasági elnökök fölé emelkedett. Nem ő a vétkes többé a köznyomorban, hanem mások a vétkesek; a kormányok, törvényhozások, népek és királyok. Ő most már biró mindenki fölött.
– Hatalma tehát emelkedik és pedig rohamosan emelkedik. Ezt látom és ezt állitom én Kormányzó ur!
A Kormányzó a figyelő lélek egész erejével hallgatta a vajda előadását. Szép és hatalmas szemei egészen ott függtek a vajda alakján. Egyetlen szónyi ellenvetést se tett a vajda felfogása ellen. Csak hosszabb hallgatás után kérdezte:
– Az ön nézete szerint hova fog fejlődni ez az állapot?
– Bizonyos, hogy végtelenbe nem fejlődik. A nemzetek megunják az erkölcsi feddést és biráskodást s annál inkább s annál gyorsabban megunják, minél több igaza lesz az egyháznak a korszerü államszervezet nyomoruságai ellen. A kinél a hatalom van: az nem türi a szemrehányást; nem türi, hogy ne neki, hanem másnak legyen igaza. De még idáig se fejlődik az állapot. A pápaságnak óriásivá nőtt erkölcsi hatalmát a hierarchia gyorsan, lázasan és vigyázatlanul siet kizsákmányolni, mint nálunk Mária Terézia idejében. Rohamosan megszaporodnak a szerzetek, mérhetlen vagyont törekesznek összegyüjteni s beférkőznek majd a családok kebelébe, a közoktatási intézetekbe, a törvényhozások termeibe s a királyok fényes barlangjaiba is. A hatalom birtokosai valamelyik szép napon azt veszik észre, hogy a hatalmat az egyház törekszik magához ragadni. A hogy ezt észreveszik: föltámad az ellenhatás, előállnak a nagy összeütközések s Olaszországnak lesz majd egy napja, a melynek folyamán nap keltétől nap nyugtáig kétszáz pap és szerzetes lesz legyilkolva. Ez a nap lesz a forduló pont.
Igy beszélt a vajda.
Én ugyan láttam ilyenforma napot már Olaszországban s magam is részt vettem a munkában, a mikor Garibaldi megsértése miatt Genuában egy zárdát elpusztitottunk s lakóit agyonvertük vagy a pokolba kergettük, de a vajda ilyen mulatságot még csakugyan nem látott. S azért engem is meglepett, Nagy Gyulát is meglepte ez a fölfogása. De nem maradt hatás nélkül a Kormányzóra se. S én szentül meg vagyok győződve, hogy Emlékiratai IV-ik kötetének egyik-másik fejezetén a társalgás hatása alatt javitott egyet-mást.
Különösen a pápaság kérdésének fölvetésénél láttuk be tisztán, hogy a Kormányzó a vajdát faggatni akarja, hogy gondolkozásának mélységeibe betekinthessen. Miként jött volna rá épen e különös nagy kérdésre?
De ez aztán azt is bizonyitja, hogy e kérdés fölött már korábban maga a Kormányzó is tünődött.
Isteni lélek, örök bámulatra egészen méltó óriás elme, csodálatos nagy jellem volt Kossuth Lajos.
Ime elmult már régen kilenczven éves! Öreg, agg, törődött. Vagyonban szegény, kényelme épen csak hogy nem hiányzik. Gyermekei távol a nehéz munkával járó becsületes kenyérkereset utjain. Szolgasereg sincs körülötte, a ki neki engedelmeskedjék. Mint a szedett szőlő tőkéje: elhagyott és árva. Idegen földön, idegen nép között bujdosásban telik élete. Csak hátra tud már nézni, sok gyásznak és sok dicsőségnek sok esztendejére. Mit látna, ha előre nézne? Egy sirt, a melyhez igen közel van már utja.
És a sirnak szélén még rajong nemzetéért s még az emberiség nagy kérdései fölött ábrándozik erős lelke. Minden tagja lekivánkozik már a föld felé s a föld, e jó anyánk mindkét kezét kitárja már, hogy őt nyugasztaló kebelére zárja. De ez a nagy szellem nem engedelmeskedik. Fölszárnyal a magasba s a napok és csillagok magasából tekint szét a népeken, miként lehetne az ő boldogságukat biztositani s évődik hosszu életének nagy gondolatán, vajjon mikor lesz már szabad és független és boldog az ő szegény magyar nemzete!