(A vajda ellen árulkodtak a Kormányzónál. – A vajda indokai győznek. – Ki ez a Polónyi? – Az én közbeszólásom. – A Kormányzó kárhoztat bennünket. – Eötvös nagy kijelentése. – Haza idézi Kossuthot. – Wekerle nyilatkozata.)
Ebéd után már komoly politikai értekezésbe bocsátkoztunk.
A Kormányzó komoly lett s bizonyos hidegséggel, csaknem ridegen, e szavakat intézte a vajdához:
– Igaz-e az, a mit nekem mondanak, hogy ön tavaly a függetlenségi pártnak hozzám intézett üdvözlő iratába szándékosan iktatta be e mondatot: »Minden nagy kérdésben minden nagy eszmédet nem követjük«, holott voltak a pártban, a kik azt kivánták, hogy e mondat az üdvözlő iratból hagyassék ki?
A vajda nyugodtan és határozottan felelt:
– Igaz!
– S mik voltak önnek erre nézve indokai?
A vajda rögtön észrevette, hogy ellene árulkodott valaki vagy talán többen is árulkodtak. Én tudtam, hogy árulkodtak, de a vajdával előre közölni elfeledtem. Tudtam pedig onnan, mert a mikor a párt küldöttsége Turinba érkezett, e pont miatt engem is bujtogattak a vajda ellen tizen is. Erőt is vett rajtam egy pillanatig a felindulás, de minthogy a vajda nem volt ott, illetlennek tartottam az ő távollétében birálgatni, vagy éppen kárhoztatni őt olyan okirat miatt, melyet ő fogalmazott ugyan mint javaslatot, de a melyet a párt minden tagja érett megfontolás s hosszas tanácskozás után aláirt, a mely tehát ezzel a pártnak hivatalos nyilatkozatává vált. Letorkoltam s összeszidtam a bujtogatókat, a kik azonban a Kormányzó füleit mégis tele sugdosták, a mint a következés megmutatta. Hanem hát a vajdában emberükre találtak. Egész hidegen felelt a Kormányzónak.
– Igen erős indokaim voltak s ezek közt föl sem emlitem, hogy az az üdvözlő irat, akár helyes, akár nem helyes, az egész párt minden tagja által ünnepélyesen aláirt okirat, tehát az egész párt műve s ez okból egyedül egymagam felelős érte nem lehetek. Nem menekszem e felfogás mögé, sőt azért a mondatért magamra vállalom az egész felelősséget. – Az ön nagy elvei közé tartozik, Kormányzó ur, hogy Magyarország függetlensége s boldogulása a Habsburg-család uralkodásával össze nem fér: ön az 1849. évi ápril 14-iki trónfosztás elvi alapján áll. Feliratunk ama mondatával azt akartam nyiltan kimondani, hogy az ön nagy elvei közül ezt az egyet a függetlenségi párt nem követi.
– Nyiltan akartam pedig ezt kimondani azért, mert csak két tagja akadt a pártnak, a ki nekem megmondta, hogy a Kormányzó ur trónfosztási elvéhez is hozzájárul; ellenben kilencz tagja egyenesen kijelentette előttem, hogy ha az üdvözlő felirat e tekintetben homályos lesz, vagy a trónfosztási elv ellen nem lesz benne valamely megfelelő kijelentés: akkor hatvanöten nem irják alá azt. Ez esetben a függetlenségi párt üdvözlete elmaradt volna egészen.
– De nem ez volt a fő okom, hanem a történelmi igazság. Én se a párt kedveért, se senkiért és semmiért olyan kijelentést nem teszek s alá nem irok, melyről biztosan tudom, hogy nincs benne igazság. Azt pedig biztosan tudom, hogy a függetlenségi párt nem a trónfosztási elv alapján szervezkedett s ezt az elvet 1867 óta soha egyetlen nyilatkozatában se fogadta el pártelv gyanánt. S ezt nemcsak a párt negyedszázados működése alapján tudom, hanem tudom a Kormányzó ur szózataiból s nyilt leveleiből is, a melyek nem egyszer világositották föl erre nézve a pártot is, a nemzetet is.
A Kormányzó ur közbe szólt:
– Nekem ugy mondták, hogy a mikor ön az üdvözlő irat javaslatát előterjesztette, akkor azt az inditványt tette valaki, hogy e helyett: »minden nagy elvedet nem követjük«, ezt a mondatot kell alkalmazni: »minden nagy elvedet nem követhetjük«. Miért nem fogadta el ön ezt az inditványt?
Mi összenéztünk a vajdával. Ezt az inditványt Helfy Náczi tette. Mindakettőnknek egyszerre az jutott eszébe, hogy a Kormányzó előtt Helfy akarta a vajdát árnyékba állitani. Meglehet: tévedtünk. De ez a gondolat önkénytelenül támadt.
A vajdát kissé ingerültté tette ez a gondolat.
– Ha mi, Kormányzó ur, kimondjuk azt, hogy önnek ama nagy elvét nem követhetjük: ezzel politikai és történelmi hazugságot mondunk ki. Mert nem igaz, hogy nem követhetjük. Minden képviselőnek jogában áll a törvényhozás szószékén ezt az elvet hirdetni s minden magyarnak módjában áll ide Turinba, ön közelébe kibujdosni, mint Rákóczihoz kibujdostak Rodostóba azok, a kik ama dicső fejedelemnek minden elvét követték. De hát 1867 óta se a törvényhozásban fel nem szólalt senki, se a Habsburg-uralom alól Turinba ki nem bujdosott senki. S aztán kit akarhatnánk ily beszéddel ámitani? Ferencz József királyt? Hiszen ő jól tudja, hogy most egy éve, az ő koronázásának huszonöt éves emlékünnepén függetlenségi képviselők is lovagoltak a jubiláris bandériumban. – Vagy a nemzetet ámitgassuk? Hát szabad lett volna az? – Vagy a Kormányzó urat ámitottuk volna? – Hát lehetséges lett volna az? Én se a nemzet elé, se a Kormányzó ur elé mással járulni nem akartam, csak az igazsággal. Ez méltó egyedül a függetlenségi párthoz is, mely engem bizott meg azzal, hogy a nemzet érzését ön iránt, Kormányzó ur, tolmácsoljam. – Ezek voltak indokaim. Beszámoltam velük.
A vajda elhallgatott.
A Kormányzó ur se tett semmi megjegyzést s többé e kérdésre vissza nem tért. Hanem rátért a politikai helyzetre.
Az e fölött folyt eszmecserét leirni nem akarom. A mikor Budapestre visszaérkeztünk: hivatalos jelentést készitettünk mindenről, a mi eszmecserénkben a politikai helyzetre, a függetlenségi párt állapotára, a kormány törekvéseire s a bécsi udvar titkos működésére vonatkozott. E jelentésünk a lapokban napvilágot látott s országszerte nagy figyelmet költött.
Csak egyes részletekről emlékszem meg.
Egyszer beszélgetés közben azt kérdi a Kormányzó a vajdától:
– Ki ez a Polonyi? Mekkora sulya van ez embernek önök közt? Mi az ön nézete Polonyiról?
– Van nézetem róla, de nem mondom el, Kormányzó ur. Tudom, hogy ő irt ellenem önhöz vádló, gyanusitó levelet, de én még annak czáfolgatásába se bocsátkozom. Nem azért jöttünk mi önhöz Kormányzó ur, hogy egyes emberekről jelentsünk jót vagy rosszat, hanem azért jöttünk, mert válság fenyegeti pártunkat és nemzetünket s mi nemes harczunkban az ön hatalmas szavát akarjuk szövetségesül megnyerni.
Hosszas tárgyalásaink közben soha egyetlen szóval se helyeselte a Kormányzó, hogy mi a pártkörből kiléptünk. Minden szava az volt: ujra egyesülni kell.
A vajda kijelenté, hogy ő nyilt és titkos klerikálisokkal egy pártkörben nem lesz. Nem is lehet. Mert a klerikálisok alattomos és nyilt személyes támadásai nem szünnek meg soha. Ha azok elől kitér, akkor a párt lassanként tehetetlenné válik a reakczió ellen, sőt klerikális törekvések által meg lesz fertőztetve. Ha pedig ki nem tér: akkor időnként nyilt viszályokat támasztanak körben, sajtóban, parlamentben s a viszály oka és előidézője gyanánt mindig őt kiáltják ki a nemzet előtt.
Én az én heves modorommal közbe szóltam.
– Kormányzó ur talán nem olvashat minden hirlapot. Az Apponyi-pártnak, az Ugron-pártnak s a klerikálisoknak öt-hat lapja egyebet se tesz, csak Eötvöst támadja naponként s bámulatos kitartással röpitgeti ki ellene a soha nem szünő, de azért folyton változó rágalmakat. S e lapoknak a hirt, anyagot, besugást és rágalmakat a függetlenségi párt nyilt és titkos klerikálisai szolgáltatják. Mi kémekkel és házi tolvajokkal egy körben lenni nem akarunk. – S aztán mi az országos közkérdések fölött tanácskozni őszintén és szabad elmével megyünk a pártkörbe s másutt ezek fölött nem is tanácskozunk. Holott a pártnak tiz-tizenkét tagja előbb mindig titkon együtt tanácskozik vagy önmagában, vagy Apponyiékkal vagy Atzél Béla báróval vagy Eszterházy Móricz gróffal s mindig előre megállapodva s mindig váratlan jeleneteket hevenyészve jön pártunk köztanácskozására. – Mi pedig más pártok titkos megbizottaival együtt nem lehetünk.
A Kormányzó hidegen és szemrehányó hangon felelt:
– Ha önök igy vélekednek: akkor nem lesz pártegység. Én pedig ezt akarom. Az egységes pártnak is kevés ereje van ma a függetlenség nagy czéljának elérésére; – ha pedig töredékekre bomlik: e kevés erejének egy részét is egymás ellen tékozolja el. Mi lesz ennek a vége? Ha önök segitségért jöttek hozzám: akkor meg kell fogadniok tanácsomat.
E szavak mögött nagy kárhoztatás lüktetett.
E szavak után lélekrázó jelenet állt elő.
Engem mély keserüség fogott el s ostoba hevességem kitört. Felugrottam székemről s oda léptem a Kormányzó és a vajda közé s hangosan, csaknem kiáltva szóltam:
– Mi az álorczásokkal még a Kormányzó ur tanácsára se egyesülünk. A kik azt kiáltják: éljen Kossuth Lajos, de folyton azt hirdetik az ország előtt, hogy Apponyi a nemzet igazi vezére; a kik függetlenségieknek és 48-asoknak hirdetik magukat, de Zichy Nándor és Eszterházy Móricz grófok számára dolgoznak: azokkal mi nem egyesülünk.
Nem lesz pártegység!
Itt meg kell jegyeznem, hogy hivatalos jelentésünkbe, melyet pártunkhoz intéztünk, bele vettük e szavaimat is, de később a vajda tanácsára kihagytuk. De zárjelben a kihagyás okát megmondtuk. Megmondtuk, hogy politikai okokból nem hozzuk egyelőre nyilvánosság elé azokat az indokokat, melyek bennünket a pártkörből való kilépésre birtak. A Kormányzó urral ugyanis a harmadik napon megegyeztünk s a pártegység helyreállitására elvi alapon komoly igéretet tettünk. A vajda azt mondotta, hogy az »álorczásság« szónak alkalmazása s az álorczások megbélyegzése nehezitené az egyesülést, mi pedig ugy a Kormányzó, mint önmagunk iránt való tekintetből az egyesülés utjából minden akadályt, a mi nem elvi természetü, elháritani tartozunk. – A következés megmutatta, hogy a vajda bölcsessége és gyöngéd figyelme hatástalan maradt.
Azonban folytatom, a hol elhagytam.
Az én ingerült szavaimra a vajda is felállt s karomat megfogva hátra tolt. De azután ő se ült le, hanem egyenesen állva, mély érzésekkel teljes hangon mondotta a következő szavakat, melyeket soha se felejtek el.
– Kormányzó ur! Mi a szegény és üldözött magyar nemzet képviselői vagyunk e pillanatban ön előtt. Hű képviselői! Mi a boldogulást magyar fajunk szabad és független fejlődésében látjuk. Sőt ebben látjuk nemzetünk utolsó menedékét is. Nagy viharok rongyokká téphetik kezünkben a függetlenség lobogóját, de inkább legyen az rongyokká, mintsem hogy szine változzék. Mi letünhetünk s a függetlenségi eszme ismét elmerülhet az avarba, mint elmerült százötven év előtt. Jobb időben s a mikor derekabb nemzedék szántja az avart: ismét föltámad az a maga teljes melegében és ragyogásában. Legyünk huszan, legyünk tizen, legyek én magam, de mi, a mig élünk, azt az eszmét megfertőztetni nem engedjük. Se népszerüség, se pillanatnyi siker, se tömegek kiáltó jelszava minket engedékenységre rá nem bir. Még az ön szava se Kormányzó ur, habár az utolsó itélet sulyával nehezedik is ránk. Minket ön eltiporhat, de mi akkor is hivei maradunk. S igaz hivei csak mi maradunk. Mi a függetlenségi pártot más pártok szövetségébe átmenni, a függetlenségi eszmét ártalmas elvek és törekvések segitségére felhasználni nem engedhetjük. S lehetetlen, hogy mindent meg ne mondjak, a mi nekem fáj. Ma Magyarországot Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák. Én nem nyugszom meg egyikben sem. Jöjjön haza Kormányzó ur! Ott van az ön helye a magyar nemzet élén. A hol szinről-szinre együtt lát bennünket: ott mondjon fölöttünk itéletet!
E beszéd alig hihető hatással volt a Kormányzóra.
Fejét kissé jobbra fordultan lehajtotta, egy perczig hallgatott s aztán halk, de rekedt hangon azt mondá a vajdának:
– Turinból nem kormányozzák Magyarországot. A mostani nemzedék nem fogad el élére engem!
A vajda tüzesen felelt:
– Engedje meg a szót Kormányzó ur, mi jól tudjuk ezt. Az ország határát ön, ha innen indul, Pragerhofnál éri el. Pragerhof öt-hat órai ut Budapesthez vasuti gyorsvonaton. De ön el nem ér Budapestre három napig se. Mert utja mentén körül seregli önt Magyarország hálás népe, hogy arczát lássa, szavait hallja, ruhája szegélyét megcsókolja s igaz szivvel, áhitatos lélekkel adjon hálát az Istennek, hogy az kegyelmesen megengedte, hogy önt élő szemeivel lássa s otthon lássa. S ha már otthon látja, halálos holtig való vezére gyanánt látja.
A Kormányzó nem felelt. Mély érzés vett rajta erőt.
Felállt zsöllyeszékéből s az órára nézett. Tizenegy óra elmult már s csak félóra választott el az éjféltől. Elbucsuztunk tőle. A következő napra, junius 20-ra, ujra meghivott bennünket tanácskozásra is, ebédre is.
A vajda utolsó beszédének tartalmát e szavakkal vettük be hivatalos jelentésünkbe:
»Ma Magyarországot Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák. Mi tiltakozunk mind a bécsi, mind a római kormányzás ellen; – a turinit pedig be akarjuk segiteni Magyarországba. Ha Kossuth támogat bennünket, azt nemzeti szerencsének tekintjük; – de ha nem támogatna is bennünket: mi akkor is és örökre legközelebb fogunk hozzá állani.«
Mikor hivatalos jelentésünk napvilágot látott: pár nap mulva találkoztunk Wekerle miniszterelnökkel. Mosolygó arczczal és e szavakkal fogadott bennünket: – Isten ugy segéljen, igazatok van. Csakugyan Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák Magyarországot. Ti mondtátok ki, de mi még jobban tudjuk.
Vajjon komolyan mondta-e, vagy dévajságból?
Elmult egy esztendeje, a mióta a Kormányzó holttestét haza hoztuk Turinból. Mi maradt meg Turinban Magyarország kormányából? Az emlékezet, mely napról-napra halványabbá válik. A mikor Olaszország felszabadulásának ama néhány még élő hőse és tanuja, a ki Kossuthot ismerte, behunyja szemét: az az emlékezet is elmulik ott örökre.
Annál jobban érzi magát országunknak bécsi és római kormánya. Hajh, de szivesen eltemetném ezeket is a kerepesi temetőbe!