(Miért nagy ember Kossuth Lajos? – 1740–1790–1848. – Kossuth megköszöni nekem, hogy a vajdát elvittem hozzá.)
Sőt az is bekövetkezett, a mit tegnap este megjövendőlt. A Kormányzó társalgás közben megint s most már harmadszor ismételte szórul-szóra ezt a mondást:
– Én nem tartom magam nagy embernek!
A vajda készen volt erre s most már nyomban megadta rá a feleletet.
– Ha megengedi Kormányzó ur a tökéletes őszinteséget: én tökéletes őszinteséggel mondom el véleményemet az ön történeti egyéniségének s szereplésének nagyságáról. – Az én igaz véleményem önről az, a mit függetlenségi pártunk tavalyi üdvözlő feliratában kifejtettem. Csakhogy e vélemény nincs minden irányban kiegészitve. Az ön nevének nagysága, fénye, dicsősége s nemesitő hatása a magyar nemzet szivébe ép ugy be van vésve örökre, mint nagy Napoleoné a franczia és Bismarcké a német nemzet szivébe. De különbség mégis van. A csodálatos népszerüséget Napoleon is, Bismarck is részben hatalmuk nagyságának köszönhették s mikor a hatalom kiesett kezükből: népszerüségük nagy része is nyomban kialudt, elenyészett. Önhöz a magyar nép nem hatalmáért ragaszkodott; hiszen ragaszkodása, áhitatos tisztelete, rajongó szeretete ma ép oly nagy, mint bármikor volt. Pedig ön negyvennégy év óta hatalom nélkül van, idegen földek szegény bujdosója, nem is látja többé imádott nemzetét s a nemzet se fogja önt szinről-szire látni soha. S még sincs senki az élők és holtak között, még az egyháznak sincs olyan szentje, a kit a nép ugy övezne körül rajongó szeretetével, mint a hogy az ön alakját körülövezi. – Ez még hiányzik abból az üdvözlő feliratból, ezt még bele kellett volna tenni, de már nem volt időm hozzá!
A vajda felállt székéről s ugy beszélt tovább. S szavai a kormányzó lelkének mélységéig jutottak.
– Én nagy embernek tartom önt Kormányzó ur! De nem azért, a miért a nemzet s nem is azért, a miért az irodalom tartja nagynak. Én nagyon megvizsgáltam nemzetünk történetét és népünk érzéseit, én másért tartom önt nagy embernek. – Ön átalakitotta, ön okos és emberséges alapra fektette 1848-ban társadalmunkat, megszerezte a jogegyenlőséget s alkotmányunkból kiirtotta az ember és ember közt való közjogi különbséget. Örökre szóló nagy érdem ez. De ezt néhány évvel később kivivta volna Széchenyi és Deák is. Ők kezdték s be is tudták volna fejezni. Ön Kormányzó ur 1849-ben megmentette a magyar nemzet becsületét s önérzetét; keserü oktatásban részesitette örök ellenségeinket s fajunkba önbizalmat oltott a jövendőre s a mink van ma, a mit maig megmenthettünk, azt mind az ön nagy munkájának köszönhetjük. De ez érdemet és dicsőséget meg kell osztania függetlenségi harczunk hős vezéreivel, meg kell osztania azokkal a hősökkel is, kiket névtelen félisteneknek ön nevezett el.
– De az ön nagyságának Kormányzó ur, van olyan eleme, van olyan része, melyben nem kell osztoznia senkivel; melyet, mig áll a világ s benne magyar él, nem tesz vitássá senki s a melyben ön egyedül való. S ez az: ön életczélt tudott teremteni a magyar nemzet számára, a melyről se Széchenyi, se Deák álmodni se tudtak s a melyről még a költők ihlete is hallgatott. Ön a századok mohából kitisztitotta s napsugaras fénybe állitotta elénk a magyar függetlenség eszméjét s a mi még ennél is több: szentséges szenvedélylyé tudta tenni ezt az eszmét. Minden népnek volt egyetemes eszméje s nagy nemzeti szenvedélye, mely életének czélját alkotá, – csak a magyarnak nem volt százötven év óta. Elmondom ennek történetét Kormányzó ur, most már ismerje meg egész gondolkozásomat.
S folytatta tovább a vajda lelkes hangon.
– A mint az utolsó hős kurucz behunyta szemét: kialudt a függetlenségnek nemcsak nagy szenvedélye, de még eszméje, még gondolata is. Napkeleten, török tenger partján, lengyel földön még élt néhány ősz hazafi, diadalmas csaták egykori hősei, hazátlan bujdosók; de itthon már lemondott a nemzet örökre önmagáról; még imádságában se terjesztette tovább a nagy nemzeti öntudatot, melyért Rákóczi hadai véreztek.
– Két nagy alkalmat nyujtott a végzet nemzetünknek arra, hogy ismét elfoglalja önálló helyét az emberiség mivelt államainak történetalkotó nagy családjában. Az egyiket 1740-ben, a másikat 1790-ben. 1740-ben kihalt a Habsburgok fiága, asszonyra maradt a trón, egész Európa törekedett azt ledönteni s nemzetünknek nem akadt egyetlen férfia, a kiben feltámadt volna az ősök és az unokák iránt való hazafikötelesség érzete, a függetlenség nagy gondolata. Bután ontotta vérét a magyar, hogy megmentse a trónt nem az ő királya, nem az ő országa, hanem az osztrák szövetséges töredékállamok és népek javára. S koldus maradt s szolga akkora hősi elszántság után, a mekkorának fele elég lett volna függetlenségének megalkotására. Nem volt a magyar nemzetnek Kossuth Lajosa.
– 1790-ben ujból királyváltozás történt s a Habsburgok roskatag trónusát ujból hatalmas erők fenyegették, hogy végkép és örökre összedöntsék. Hányszor mutatott Napoleon kardja hegyével a közép Duna tájékaira? Hányszor várta a jelt, a szót, a csatlakozás igéjét a magyar nemzet kebeléből? Utóbb már szánkba is adta a megváltó szót s kezünkbe a szabadulás könnyü alkalmát. De néma és siket és bárgyu volt a nemzedék. Voltak jó fiai, de nem volt egyetlenegy igaz és nagy fia. Voltak jó vezetői, de nem volt egyetlen vezére. Még költőinek se jutott eszébe: miért omlik hiába hőseinek vére. Megint nem volt a nemzetnek Kossuth Lajosa.
– 1848-ban ujra megjött az alkalom. Sokkal kisebb, sokkal bizonytalanabb, mint 1740-ben és 1790-ben, de azért a nemzet megragadta ezt. Lelkének egész fenségével s karjának egész erejével ment a nagy vállalatba: első lenni a szabadság és mivelődés hősei közt, ujra megalkotni fajának ezer éves állami függetlenségét s győz vagy legyőzetik, kitüzni a nagy czélt s megszentelni hulló vérével azt, a miért ezen túl a nemzedékeknek élni, munkálni és lelkesülni kell. Mert a gondviselés önt adta nekünk Kormányzó ur! Ön állott a nemzetnek élére s ön visszaszerezte fajunk számára mindazt, a mit másfél század óta elvesztettünk s a miről a nemzetnek kicsinyje, nagyja azt hitte már, hogy azt örökre elvesztettük. A szabadság és függetlenség vágyát, eszméjét és nagy szenvedélyét, az egyetlen igaz nemzeti öntudatot. Most se jutott volna ez eszébe egyetlen kortársának se, még a legnagyobbnak, a legnemesebbnek se. Öné volt ez az eszme s ön méltó volt ehhez. Addig él a magyar nemzet, mig ez eszmét el nem ejti, el nem felejti, el nem üzérkedi. S a meddig él, mindig az ön neve lesz ebben büszke lobogója. Ezért tartom én nagy embernek önt Kormányzó ur!
A vajda elhallgatott s égő és lelkesülő szemmel nézte a szent öreg arczát.
Én nem tudom leirni, minő hatást tett e beszéd a Kormányzóra. Sokáig egy szót se szólt. De szólni akart ismételve s végre is ennyit mondott:
– Ezt a gondolatot még nem hallottam.
S aztán másodpercz mulva utána mondta:
Valóban se nem olvasta, se nem hallotta. De mi sem. Kossuth történetirói közt ez a felfogás még eddig meg nem született. 1740–1790–1848! E három korszak jellemrajzát mindegyik megvilágitására még ki nem dolgozta senki. S Kossuth igazi nagyságára ily tiszta és fenséges alakban még rá nem bukkant senki. Ezt csak a vajda mélységes eszejárása hozta napfényre.
Este nyomban elmondtuk ezt Nagy Gyulának. Nagyon tetszett neki. Itthon elmondtuk minden barátunknak. Horváth Ádám barátunk, a jó Ada másnap már könyv nélkül el tudta mondani. A vajda elmesélte az »Egyetértés« szerkesztőségében is s ott Szatmári Mór barátunk jegyzeteket is csinált róla s azokat eltette arra az időre, a mikor a vajda ezt közzétenni jónak látja. Kértük a vajdát többen, irja le szórul-szóra. Nem tette. Csak annyit mondott:
– Ugy se felejtjük el!
A Kormányzó üde lelkére hihetetlen hatást kellett tenni e beszédnek. Egész bujdosása alatt sohase találkozott magyar emberrel, a kinek róla való gondolkozása ily magas szárnyalásu lett volna. De a hatást én szemléltem is. Mig a vajda bement Ruttkaynéhoz bucsuzni, a Kormányzó megcsókolt engem e szavakkal:
– Köszönöm édes Gábor, hogy Eötvöst elhozta hozzám. Tanultam tőle.
Csaknem ugyane szavakkal köszönte meg a jó Ruttkaynénak is azt a néhány levelet, a melyet a vajdához intézett, kérve és biztatva őt, hogy jöjjön minél előbb Turinba.
Utánunk néhány nap mulva egy székely-udvarhelyi küldöttség tisztelte meg látogatásával a Kormányzót s a Kormányzó e küldöttség előtt is nagy elragadtatással beszélt a vajdáról. A küldöttség jelentése abban az időben napvilágot látott.
A vajda beszéde után hazai és országos közdolgokról egyetlen szó se esett köztünk többé. A Kormányzó sokkal közlékenyebb lett s a turini közállapotokról sok érdekes részletet beszélt a vajdának. Egyebek közt ezt mondotta:
– Ön nem is hinné, hogy Turinban hatszáz milliomos lakik. Egy kis emberke közölte ezt velem, a ki egyszer-másszor az én papirjaimat is kezelni szokta s a ki az adófelügyelőségnél benfentes, tehát jól tudja.
Igaz, hogy az olasz milliomost a lira után számitják. A milliomosnak tehát a mi értékünk szerint csak négy-ötödfél százezer forint értéke van, de a vajda igy se hitte el a kis ember szavait.
– Alig lehet ezt elhinni Kormányzó ur, hiszen még Budapesten sincs annyi vagyonos ember. Én mindössze három uri fogatot láttam egész délelőtt a Pó-parti kocsikorzón, pedig ha annyi liramilliomos ember volna itt, több fogatnak kellene lenni.
– Az olaszt nem ugy kell megitélni, mint az én otthoni korombeli magyart. Itt az uraskodásnak a kocsi-lótartás nem szükségképen való jele és kelléke, mint otthon a vármegyén.
– Kormányzó ur sohase tartott fogatot?
– Egyszerü kényelmes kocsit tartottam, mig tinyei gazdaságunk állt, de azóta nem. Ihász pedig mindig biztatott Collegno al Baracconeban, hogy tartsak fogatot. Nem fogadtam neki szót.
A vajda ekkor Collegno al Baracconéra vitte át a szót s én valóban meg nem állhatom, hogy részint az itt hallottak után, részint saját szemléletemből erről ne irjak részletesebben.