(Genuai uzsorásomhoz utazom. – Látogatásom a Kormányzónál. – Szerződése az Athenaeum embereivel. – Kossuth Ferencz aláirása hasonlit apjáéhoz. – Miért kell Kossuth aláirásához közjegyző? – Kossuth szegényül hagyta el hazáját. – Az ég alatt hál. – Uti málhája? – Mit ér a magyar korona? – Miből élt Jézus Krisztus? – Mac Ádám mint jó barát. – Gunszt Bertalan a titkár. – Mi volt fizetése? – Miként dolgozott Kossuth? – Tolla, téntája, papirosa. – Buvárkodások a könyvtárakban. – A két luthránus diák. – Titkárát elbocsájtja.)
Az 1879-ik év őszén, október végén vagy november elején, föl kellett keresnem Genuában signore Goutot, magyarul Gaut urat. E kirándulásomnak története van s az a történet elég érdekes. Ekkor ismertem meg a Kormányzó iratainak történetét s anyira-menyire vagyoni viszonyait.
Ekkor már Párisban laktunk. Átkozottul megszorultam pénz dolgában. Kimerült minden hitelem, nagyon megfogytak zálogba adható tárgyaim is, pár ezer frankra mulhatlanul szükségem volt, szomjas zsebem tehát egyik genuai forrásomhoz, Gout vagy Gaut urhoz kivánkozott.
Ez a Gout ur kisebb fajta uzsorás volt Genuában. A kegyetlen, de mindig jókedvü fajtából. Sokat sohase adott, de mindig adott. Istentelen kamatot számitott ugyan, néha husz százalékot is, de üres kézzel sohase eresztett el.
Ott lakott egy kis utczában, mely az Aqua Sola-térre torkollott. Volt egy kis boltja, abban kirakata nyakkendőkből. Szebb és drágább nyakkendők Párisban se voltak. Száz lirán alul alig adott nyakkendőt. De ez csak ürügy volt, hogy a legelső gavallérok is bemehessenek hozzá. Különösen idegenek, utazók, turisták, montekarlói játékosok voltak pártfogoltjai. Ezek közt sok angol is.
Az angolok adták neki a Gout nevet is. Eredeti neve olasz vagy görög volt, nem is emlékszem már rá. Én is csak Gout néven ismertem s ugy is szólitottam.
Gout angol szó. Magyarul azt teszi: száraz fájás vagy köszvény. Ha uzsorás-pénzt kellett fölvennünk, magunk közt még Párisban is azt mondtuk: meglepett bennünket Signore Gout.
Hitelmüveletem szerencsésen sikerült.
Épen indulni akartam Páris felé, mikor véletlenül találkoztam az utczán vagy talán a vasuti indóháznál Kossuth Tivadarral s ő kérdezte tőlem, nem látogatom-e meg az öreg urat?
Igazán nem volt szándékom, nem is jutott eszembe, de e kérdésre rögtön Turin felé indultam s másnap már kint voltam Collegno al Baracconeban. Jó ideje nem láttam a Kormányzót,1) jól esett fölkeresnem, ő is különös örömmel és szivességgel fogadott.
Néhány nap előtt voltak nála az Athenaeum emberei Budapestről. Ekkor szerződött meg velük iratai kiadására nézve.
Ott volt Vérei József, az Athenaeum igazgatója. Eszes, mozgékony, ügyes üzletember. A nyakkendője vagy az inggallérja mindig nyomta valahol a nyakát, mert a fejét folyton igazgatta. Valami régi idegbaj lehetett nála. Folytonos fejbólintása feltünt a Kormányzó urnak.
Urváry Lajos a Pesti Naplónak volt szerkesztője már nyolcz vagy kilencz év óta s az Athenaeumnak szintén valami igazgatója. Hebegve beszélt s szemeivel örökké pislogott. Ezt is a Kormányzótól hallottam. Különben jó alaku, üde szinü, fiatalos külsejü ember volt. Később hallottam, hogy ez ember életének nagy titkai voltak. Első házassága borzasztó erkölcsi szerencsétlenséggel végződött. Utóbb el kellett hagynia a lapot s nagy nélkülözések közt élt. Már itthon laktam, a mikor nyelvrákban meghalt.
A harmadik Sigray Pál volt, az Athenaeum jogtanácsosa. Erre is tett a Kormányzó valami jókedvü megjegyzést. Ha jól emlékszem, azt, hogy sohase nyitja föl szemét egészen, csak félig, – mintha a napba nézne.
Hogy Helfy barátunk ott volt-e a szerződéskötésnél: erre bizony most már nem emlékszem. Alig képzelem, hogy ott ne lett volna, hiszen ő volt a Kormányzó és az Athenaeum közt a közbenjáró. De meglehet mégis, hogy nem volt ott. Ha ott lett volna: saját nevének minden esetre helyet szoritott volna a szerződésen.
A szerződés 1879-ik évi október hó 15-én készült el véglegesen.
Tartalma hosszu és bő. Tartalmára bizony nem emlékezem. Annyit tudok, hogy az iratok tiz kötetre voltak tervezve s hogy az első három kötet megjelenése meglehetős szabatossággal időhöz volt kötve.
Nekem feltünt ez.
Hiszen akkor a Kormányzó már 76–77 éves öreg ember volt. Oly életkor, a melyben az emberek nagy és terjedelmes irodalmi munkát nem szoktak végezni. S tíz kötet! Ha minden kötetre egy évet számitunk is: 86 vagy 87 éves kora előtt a Kormányzó be nem fejezheti művét.
Kérdeztem a Kormányzót, hogy csupán iratokat ad-e vagy azokat fel is dolgozza s megfelelő megjegyzésekkel s történelmi felvilágositással kiséri? Nagy különbség van a kettő között.
Csupán iratokat rendezni sajtó alá: könnyebb munka. Szorosan véve, ez nem is irodalmi működés. Nem irói, nem szerzői, nem költői munka. Erre kivételesen nyolczvan éves ember is képes lehet.
De a Kormányzó azt felelte nekem, hogy semmi esetre se nyers anyagként adja át iratait, hanem azokat emlékiratszerü megjegyzésekkel világitja meg. S szándéka az, hogy az iratokat nemzetünknek s a külföldnek főbb történelmi eseményei szerint csoportositsa s ez eseményeket önálló részekben külön is megirja.
Ez hát nehéz irodalmi mű lesz.
De hát lehet-e erre 77 éves életkoru embert kötelezni? S lehet-e arra, hogy nyolcz-tiz éven keresztül végezzen ily munkát?
Ember és ember közt nagy a különbség. Akkora, mint a jellem és jellem közt.
Mi az, a mit jellemnek nevezünk?
A nemes felelősségérzet. A kötelesség teljesitésének önmagunkra szabott erkölcsi kényszere. Az a fenséges adósság, melyet magunkra vállalunk a hazával, a nemzettel s az emberekkel szemben s azokkal szemben, a kik szivünknek részesei, – hogy érzést, lelket, munkát, örömet, egészséget s minden sikert és vagyont, mely a miénk, az ő boldogulásukra áldozunk fel. S hogy feláldozhassuk: ebből álljon minden boldogságunk.
Ez a jellem a maga teljes tisztaságában és épségében. Ilyen volt Kossuth Lajos.
Minő csodálatos nagy lélek volt ő!
Mikor a vajdával nála voltunk s a vajda a munka negyedik és ötödik kötete után kérdezősködött: akkor mondta a Kormányzó:
– A negyedik kötet egészen kész s az ötödikből is csak három-négy ivnyi van hátra. De azért nagy lelki nyugtalanságot okoz nekem, hogy eddig is késlekednem kellett. Talán nem én vagyok az oka, de azért nekem fáj az. Sietek is a legelső napon, a mint tehetem, Emich urtól mentséget szerezni a magam számára. Nem tudnék meghalni, mig kötelességemet egészen nem teljesitettem.
Emich ur alatt Emich Gusztávot értette, a képviselőház volt tagját s az Athenaeum vezérigazgatóját. Nemes gondolkozásu férfiu, a ki sokkal több figyelemmel volt a Kormányzó iránt, mint a mennyire a szerződés kötelezte. A Kormányzóban nemcsak a szerzőt s nem csak a szerződő felet látta.
Bizonyosan tudom, hogy Turinból elutazásunk után egy-két napra meg is kapta a Kormányzó levelét. Ha e levél egykor napvilágot lát: ebből látja meg a világ, ha semmi más bizonyság nem volna is, miként érzett, miként gondolkodott a Kormányzó a kötelességről.
A szerződés természetesen magyar nyelven van szerkesztve. Készitésekor otthon volt Kossuth Ferencz is s Lajos Tivadar is. Ki fogalmazta: nem tudom.
A szerződés keltének helye igy van megörökitve: Baraccone-Collegnói terület, turini provinczia. Szerződő felekként aláirták Kossuth Lajos, Kossuth Ferencz és ifju Kossuth Lajos. A könyvkiadó-vállalat részéről Urváry és Vérei irták alá. Tanuk gyanánt az okiraton Ihász Dániel és Sigray Pál szerepelnek.
Azért gondolom, hogy Helfy barátunk nem volt jelen az aláirásnál, mert az ő neve még a tanuk közül is hiányzik. Ha ott lett volna: legalább tanuként aláirja.
Kossuth Ferencz a »Kossuth« szót csaknem tökéletesen ugy irja, mint édes apja a Kormányzó. A két név, a mint egymás mellett fekszik, nyilvánvalóvá teszi ezt.
Gyakori tünet, hogy a fiu névaláirása hasonlit az apáéhoz. Különösen gyakori akkor, ha mind az apa, mind a fiu igen sokszor irja le saját nevét; ha élete foglalkozásához tartozik a sok névaláirás.
De ez természetes is. Ha száz kéznek kell ugyanazon nagy és kis betüt százszor meg ezerszer gyorsan leirni; utóbb mind a száz kéz egyenlően irja le azokat a betüket. Csak akkor lesz állandó eltérés, ha a kéz alkatában van valamelyes különösség vagy ha a kéz a kisgyerekkortól kezdve egészen más természetü iráshoz szokott.
Ugy látom, ily eset van Lajos Tivadarnál. Az ő betüi s vonásai messze térnek el a Kormányzó betüitől s vonásaitól.
Az irásszakértők intézménye buta és gaz intézmény. Ostoba vagy lelketlen biró az, a ki az irásszakértők véleményét figyelembe veszi. Mekkora eltérés van ugyanazon kéz irása közt, ha a tinta, a toll, a papiros vagy a testi és lelki állapot különböző. S minő könnyü és természetes az idegen betük és vonások utánzása, ha az utánzó fiatal, keze ép s gyorsan és sokat szokott irni.
De hát hagyjuk ezt.
A szerződést közjegyző is hitelesitette. Természetesen olaszul. A közjegyző neve Vittorio Angley volt Pianezzából. Ráütötte pöcsétjét is, a melynek czimere egy kövér fehér kereszt.
Minek kellett ide a közjegyző?
Meglehet, Olaszországban nem érvényes az olyan kétoldalu kötés, melyet közjegyző nem hitelesit. Nem tudom. Ha igy van: akkor ott kellett lenni a közjegyzőnek.
De ha nem igy van: akkor csakugyan mosolyogni való dolog az a közjegyzői hitelesités.
Hát eltagadhatná valaha valaki Kossuth Lajos nevét vagy neve aláirását? Kellett oda még tanu is? S ha kellett: Ihász Dani öreg barátom neve nem lett volna elég önmagában is?
A királyok aláirásához miért nem kell tanu? A spanyol király még a nevét se irja az okiratra. Csak annyit ir: »én a király«. A napkeleti fejedelmek némelyike csak a tenyerét üti a papirosra, mintha legyet csapna agyon s még se kételkedik senki az ő sajátkezeirásában. Van-e annyi király és napkeleti fejedelem a világon, a kinek kezeirása összevéve érne annyit, mint Kossuth Lajosé?
Hajh de hát magánjogi dolog, szerződés, pénz, részvénytársaság s több e féle: igy szólnak a jogtudósok.
Hát hiszen épen ez a nevetni való, mikor Kossuth Lajos kötelezvényéről van szó.
Deák Ferencz csak egy iskolásgyerek palatáblájára irta föl irónnal, hogy vagyonát halála után adják a szegényeknek. Alá se irta a nevét, mert haldokló szemei előtt már sötét volt a világ s keze nem engedelmeskedett többé az elhervadt akaratnak.
Kételkedett azért valaki abban az írásban? Vagy meg merte volna támadni valaki azt a végrendeletet? Száz szegény rokona maradt apjának testvérei után. Jogtudós is volt köztük akármennyi. Vagyona is tisztes maradt, a mint a kegyelet fölverte az ő szegényes tárgyainak értékét. Még se találkozott senki, a ki éhes örökösként elő mert volna állani, hogy a szegények pénzét magának követelje. Még azt se hiszem, hogy biró akadt volna, a ki megsemmisitse azt a végrendeletet.
Igy lett volna bizony Kossuth Lajos szerződésével s névaláirásával is.
De hát végre is, miért kellett a 77 éves agg embernek arra vállalkoznia, hogy tíz nagy kötet irodalmi munkát készit az életnek még hátralevő éveiben?
Szomoru kérdés ez és szomoru a felelet rá.
– Anyagi körülményeim szigorusága kényszeritett, hogy a terhes munkára vállalkozzam.
– Agyam és kezem munkájával kerestem meg hontalanságomban mindennapi kenyeremet.
– Igy akarom kenyeremet megkeresni életem végnapjaiban is, ha lehetséges.
Ez a felelet nagyon szomoru.
De fönséges is!
Oh ti császárok, királyok és mindenféle biboros fejedelmek! Ti nem ismeritek a mindennapi kenyérnek gondját, még akkor se ismeritek, ha nyomorgatott népetek pokolba kerget benneteket. Mert a kincsek özöne akkor is megvan kezetekben, a hogy népetek verejtékéből azt összeharácsoltátok.
Az oroszlán nem gyüjt. S nem fogad el senkitől mindennapi élnivalót. Hanem élte alkonyán is önmaga keresi meg kenyerét – büszkén, bátran, nyugodtan.
A hogy Kossuth Lajos.
Kossuth Lajos szegényül hagyta el hazáját, a mikor bujdosóvá lett. Talán pár száz arany volt erszényében, kormányzói fizetésének nem is egészen egy hónapra való része. Ezzel vágott neki idegen földön, idegen népek közt a hányt-vetett életnek.
Pedig nagy állam feje volt egy ideig. Kormányzó czimén választott fejedelme Magyarországnak. Hatalma és tekintélye akkora az ő országában, mintha királya és vallásalapitója lett volna nemzetének. S minő élet várt rá!
Az idegen földön töltött első éjszaka némi sejtelmet nyujtott arról az életről előre. A hogy ezt a Kormányzó a vajdának röviden elbeszélte.
Alkonyat felé járt az idő, mikor társaival, a bujdosókkal együtt Kossuth a Duna jobb partjára, török földre lépett. Kis számu török katonaság és partőrség várta. A nap lenyugodott, de még világos volt, a mikor a partőrség által értesitett török főtiszt lóháton néhány lovastiszt kiséretében közelgett. Ezredes volt a főtiszt, Kossuth eléje ment.
Az ezredes e szóval fogadta:
– Tudom, ki vagy. Tudom, hogy ellened fordult a szerencse. A padisah palástjának árnyékában nyugalmas pihenőd lesz. Allah nevében üdvözöllek.
A kormányzó néhány szót szólt. A főtiszt nem akart tárgyalásba bocsátkozni.
– A nap lenyugodott, este van. Feküdjél le nemes vendég, majd ha a nap fölkel: beszéljünk sorsodról. Készitettem számodra éjjeli tanyát.
Valami kisázsiai tanulatlan ember, de jó ember volt az a török főtiszt. Sejtelme se volt arról, ki az a Kossuth Lajos s az ő alakjában mekkora történelmi egyéniség áll előtte. Nagy nemzet üldözött, bujdosó fejedelme! Az a jó török ezredes csak egy urat ismert. Az a szultán, a ki az ő fölséges uralkodója. Ő hozzá képest mindenki csak egyenlő szegény és kis ember.
Kossuth sötét szinü, de ékszer nélkül való magyar diszruhában volt. Kalapja mellett toll, csizmáján sarkantyu, oldalán kard.
– Ragyogó öltözet nem lett volna méltó se az én helyzetemhez, se nemzetem sorsához, de mégis diszesebb ruhát kellett felöltenem, mert keleten voltunk már s hiába, a tisztességet ott is csak a ruha után osztogatják.
Igy mondta a Kormányzó.
Volt kényelmes hintókocsija s podgyász-kocsija is. Három jókora utazó ládája volt s minden holmija ezekben. Fehérnemüje tizenöt pár, teljes öltöző két ruha s a most rajta valón kivül még egy magyar diszruha. Lábbelik, harisnyák, kendők, keztyük, rojtos nyakravalók elegendő számban. Néhány könyv, azután irások, irószerek, néhány fegyver s talán négy pár diszes művü pisztoly az egyik ládában. Fegyverek, pisztolyok elajándékozni valók. Keleten ez a jó és régi szokás.
Nem messze volt az éjjeli tanya, melyet a Kormányzó számára a török ezredes készitett.
Biz ez nem palota volt. Nem is hán vagyis keleti vendégfogadó. Még csak nem is csárda az utszélen, de még sátor se.
Hát mi volt?
Lombos iharfa s alatta buja gyep.
A gyepre volt teritve gyékényfonat, annak tetejére egyszinü gyapjuszőnyeg, derékalj semmi más. Még fejalja se volt. Ruhával tömött kis kézitáskát tettek a Kormányzó feje alá, palástja volt takarója s igy töltötte az első éjszakát idegen földön Magyarország bujdosó fejedelme.
Szép enyhe nyári éjszaka volt. Nem nagy messzeségben volt a Duna, melynek zugó moraját mintha hallotta volna a bujdosó füle. Egyéb zaj nem hallatszott az éjszakán át.
Vajjon hogy töltötte az éjszakát a nagy bujdosó?
– Hajnal felé elaludtam. Alvásom nem volt hosszu, de azért felüditett. Mióta Világost elhagytam, még ilyen álmom se volt.
– De mielőtt elaludt volna: merre járt elméje a csillagos ég alatt?
Ezt irja erről:
»Arczomon öntudatlanul a kifejezhetlen fájdalom könyzápora omlott alá.«
»Minden volt e könyzáporban, a mi a hazafi szivének fáj; – minden! Csak egy nem! A reménytelenség nem; a kétségbeesés hazám jövője felett nem.«
»Ugy tetszett nekem, – még akkor a fájdalom első lázrohamában is ugy tetszett nekem, mintha az ég csillagainak fényszikrázatából könyeim fátyolán keresztül egy sugár lövellene felém, mely azt hirdeti borult lelkemnek, hogy nemzetem szenvedni fog ugyan, irtózatosan fog szenvedni, mert boszuja rettenetes a féktelen uralomvágynak: – hát szenvedni fog nemzetem irtózatosat, de nem hal bele!«
Ime tehát sirt.
Sirt, mert nemzetének irtózatos szenvedéseire gondolt.
De szentül hitte akkor is, hogy fel fog támadni nemzete.
Ime az első éjszaka idegenben. És ettől kezdve még negyvennégy és fél esztendőt kellett töltenie idegenben.
De hát miért akart szegény maradni? Miért nem vitt pénzt, aranyat, kincset magával? Ha király lett volna, bizonyosan nem üres kézzel bujdosik el hazájából!
Joga lett volna hozzá. Egy egész esztendőre járó tiszti fizetés még a polgári jog, még a hétköznapi felfogás szerint is megillette volna őt. Negyedévre ugyis előre volt hozzá joga. A mostani királyi udvartartás költségeit is előre fizeti ki országos kincstárunk. S aztán néhány ezer főre rugott bujdosó társainak száma. Szentséges joga volt ahhoz, hogy ezek tisztes ellátását az ő bölcsesége intézze egyelőre.
Módja is lett volna benne.
Hiszen kezében volt, hatalmában volt a kincstár, a melyet Duschek őrzött. Mintegy három millió forint volt ez aranyban, ezüstben. A nemzet ajándékából gyült ez össze. Haynau vitte el, az osztrák nyelte el ezt a nemzeti kincset. Kossuth szavára adták ezt össze a hazafiak. A nemzetnek adták s nem az osztráknak. Az osztráknak nem adtak volna egy fillért se. A hadijog és a nemzetközi jog szerint is ezt magukkal vihették volna a bujdosó honvédek. Hisz az üldözött, a menekülő harczos magával viheti még idegen földre is tábora minden kincsét, egész pénztárát.
A Kormányzó nem nyult ehhez.
Kezében volt a korona is. Ez is országkormányzó fejedelmi jogánál fogva volt kezében. A nádor elszökött, itt hagyta, de elvinnie jogában se állott volna. Az uralkodó családot trónjavesztettnek nyilvánitá a debreczeni országgyülés, tehát ez országgyülés felfogása szerint az uralkodó család kezében se lehetett a korona. Az országot osztrák és orosz hadak árasztották el. Ők a hóditás jogára hivatkoztak. A hóditási jog nem jog, hanem csak hatalom és erőszak. Csak az az övé, a mit erőszakkal elvehet. De a korona nem jutott kezébe. Azt a nemzet jogának alapján Kossuth kezelte teljes joggal. Az osztrák és orosz sereg kezébe át nem adhatta. Ez nem állott kötelességében, sőt jogában sem.
Erzsébet királyné négyszázhatvan év előtt ellopta a koronát s zálogba adta Frigyes császárnak. Pedig nem volt rászorulva s nem kellett a magyar nemzet bujdosó hőseit tartania. Kossuth fenséges lelkéhez még gondolatban se fért oly terv, hogy ő a nemzet vagyonát érintse. De ha zálogba teszi a koronát azért, hogy a zálogösszeget hontalan bujdosóink közt kiossza: én bizony ezért nem kárhoztattam volna soha.
Furcsa legények azok a jó történetiró urak. Azt a királynét nem mondják tolvajnak, mert királyné volt. Hanem tolvajnak mondják szobalányát, Kottaner Ilonát, a ki kézi kosarában asszonya parancsára vitte el karján a koronát. Mintha bizony koronát lopna egy szobalány, ha már épen lopni akar s mintha bizony szobalánynál állana a koronaszekrény kulcsa!
Csak igazságosan történetiró urak!
De mit ér hát az a korona, melyet Kossuth nem vitt át a Dunán, nem vitt el magával, hanem elásatott Orsova határában mélyen a föld alá?
Azt mondják, a kik jól megnézték, hogy aranya, ékköve amugy nyersen megér hét-nyolcz ezer forintot. Tehát megér annyit, mint hires méntől származott három-négy telivér csikó, ha nem idősebb egy évesnél.
Teringettét! A római pápa és a bizanczi császár nem nagyon erőltették meg magukat pénz dolgában, mikor ezt a koronát nekünk ajándékozták. Mert hiszen nekik akkor nem sokkal került több pénzbe, mint a nyers anyag értéke.
Mint műtörténeti tárgy természetesen mégis sokat ér ma már.
Frigyes császártól nyolczvan ezer arany forinton váltották ki őseink. Alább nem adta a császár. Sőt még igy is kisérletet tett hamis koronát adni át az igazi helyett. S a rendőrség még csak be se zárta a csalót és sikkasztót. Mivelhogy császár volt a csaló és sikkasztó. Az a nyolczvan ezer forint mai értékben fölér tizezer ökörrel. Szép összeg volt tehát akkor is.
Ma mint műtárgy is többet ér a korona. A frankfurti Rothschild, ha élne, megadna érte három vagy négy millió forintot. Mert a korona felső abroncsainak zománcza a VIII-dik vagy IX-ik századból való s abból a korból ily ép, ily szép s ily nagy zománcz nincs már a világon. Még Rómában sincs.
De még ez se az igazi érték. Hanem az a szentséges szent kegyelet és áhitatos ragaszkodás, melylyel a magyar nép szive ezt a koronát körülveszi. Mint az urnak testét. Mivelhogy alkotmányának és szabadságának biztosságát látja benne.
Ezért hagyta itthon a Kormányzó is. És azért, hogy abból, a mi a nemzeté, ne legyen nála semmi. Csak az a »csipetnyi por«, melyet az orsovai Duna balpartján magához vett a hazai földből.
Hejh nagy bujdosónk – jó voltál, nemes voltál, bölcs voltál, hogy önmagadnak semmit el nem vittél, hanem mindent itthon hagytál! Hanem azért bujdosó társaid panaszát ki nem kerülhetted idegen országban s a becsülettépő lelkek rágalmait ki nem kerülhetted itthon!
– – De miből is élt hát a Kormányzó negyvennégy éven keresztül?
A történetirók, a regényirók, a költők, a szinműirók elsiklanak e kérdés fölött. Még az ókor nagy iróinak se jutott eszébe, mikor a hősökről szól dicsőitő szavuk, hogy mit is ettek-ittak, hol laktak, miként ruházkodtak, miből költekeztek azok a hősök, a mikor csak emberek voltak?
Homérósz leirja Akhilleüsz paizsát és fegyverét. De azt nem irja le, hogy mibe került az a paizs és az a fegyver, ki adta hozzá a vasat és a munkát, mibe került az egész készség, kifizette-e Peleüsz király dicső fia a fegyverkovácsot és vasművest vagy most is adós a munka árával?
Miből élt Szokratesz és Demoszthenesz? Ki tudták-e fizetni házbérüket s miből? Hány öltöző ruhája volt Kszantippe urnő ő nagyságának s Párisból hozatta-e illatszereit vagy Bécsből, mint a budapesti urnők?
Volt-e valami vagyona Jézus Krisztusnak? Vagy mestersége vagy műhelye vagy állandó lakása? Hol és miből szerezte a vemhes szamarat, a melynek hátán bement Jeruzsálembe? Mibe került palástja, a melyen megosztoztak a tömlöcztartó emberei, a mindenféle hajduk, porkolábok, biztosok és fogházőrök? Pedig az a palást értékes lehetett, mivelhogy méltónak tartották arra, hogy szétdarabolják s maguk közt elosztogassák.
Miből élt Kossuth Lajos?
Elmondja maga.
Beszédeket és felolvasásokat tartott Angliában és Amerikában. A felolvasásokat zárt helyeken, nagy ünnepre való termekben tartotta. A közönség hallani akarta őt a kornak minden nagy kérdéséről. Őt, a magyar nemzet bujdosó fejedelmét, két európai nagyhatalom üldözöttjét, a népek szabadságának tiszta bajnokát, a bölcset, a lángszavu nagy szónokot. De beszédeit se nem kérték, se el nem fogadták az ő ingyen kegyelméből. Minden nagy városban akadt néhány nagy miveltségü, előkelő, kitünő férfiu, a ki társasággá állt össze, rendezte a beszéd ünnepét, belépti dijat szabott, értesitette a közönséget, meghivta a Kormányzót s felolvasását magas tiszteletdijjal jutalmazta.
A felolvasás elmemunka. Ép olyan munka, mint az iparosé. A lángelme és egészség mellé még nagy tudást is kell szerezni a felolvasónak s ennek megszerzése szintén sok munkába és sok pénzbe került.
Régóta jól tudják ezt Angliában. S a hogy a vasiparostól ingyen nem fogadnak el kályhát vagy gépet, a költőtől verset vagy szinmüvet: ugy nem fogadják el a lángelmétől se a nyilvános beszédet.
– Mint munkás állok előttetek; – ezt mondta a Kormányzó a közönségnek. S a közönség megbecsülte a munkást.
Anglia jeles férfiai közt száz meg száz kiváló férfi rendezte a felolvasásokat.
Nem számlálom el őket. De egyet meg kell neveznem, mert e nélkül Kossuth Iratainak történetét tökéletesen megirni nem lehet.
Glasgow tekintélyes családai közé tartozik a Mac Ádám család.
A családot hiressé és vagyonossá Mac Ádám John Loudon tette, a ki az országutak kavicsolásának bizonyos módját föltalálta és alkalmazta s a kinek neve után nálunk is makadámos utnak nevezik a köves alapon kavicsolt utczákat és utakat. London és Páris már nyolczvan-kilenczven év előtt az ő találmánya szerint csinálta utczáit s nálunk is divatba jött e találmány negyven-ötven év előtt.
Két vérrokona, leszármazója élt ennek Glasgowban. Az egyik Mac Ádám Vilmos, a másik Mac Ádám János.
Mind a két Mac Ádám, Vilmos is, János is nagy tisztelője s benső barátja volt a Kormányzónak. János talán még bizalmasabb barátja.
A Kormányzó azt irja:
– Második hazámban – Angliában – kiválólag Glasgow városának szabadelvü közönsége volt az, melyről elmondhatom, hogy nekem mint hazafinak »erős váram volt«, mint kenyérkereső családapának pedig tartalékpénztáram, melynek ajtaja mindig nyitva állott számomra.
Glasgowban a Kormányzó több izben megfordult 1859 végeig. Többször tartott felolvasást. Utolsó felolvasását 1859. évi május hó 27-én tartotta. Minden felolvasást egyuttal ünnepélyes nagy népgyülésnek lehetett tekinteni. Glasgow mindig gyöngéd figyelemmel, rajongó lelkesüléssel, de egyszersmind magas tiszteletdijjal hálálta meg a Kormányzó felolvasásait. Utoljára az olasz háboru befejezése s a villafrancai béke megkötése után 1860. évi januárban hivták meg a Kormányzót. Glasgow a magyar protestánsok érdekében tartott népgyülést. A Kormányzó akkor Londonban volt, de a népgyülésre már el nem mehetett. S azóta többé nem is látta a skót kálvinistáknak e nagy, gazdag és lelkes városát.
A felolvasásokat, a népgyüléseket rendezni kellett. A rendezésben a Mac Ádám család tagjai voltak mindig a legbuzgóbbak. Különösen János és Vilmos. Jánosról meleg hálával emlékezik meg a Kormányzó még Irataiban is.
Ez a nemes skót férfiu nemcsak Kossuthnak, de nemzetünknek is meleg barátja volt. Él-e még, nem tudom Ha él: agg embernek kell már lennie, hiszen apja hatvanöt év előtt már meghalt. Kegyelettel emlékezzünk meg mi is róla innen a messzeségből.
E férfiu pénztárát is felajánlotta a Kormányzónak s volt idő, mikor a Kormányzó ezt igénybe vette s a nemes ajánlatot elfogadta.
Ha a Kormányzó nem az a fenséges és büszke lélek, a ki volt egész életen át, bizony nem kellett volna még a gyöngéd baráti ajánlatot se elfogadnia. Hiszen a keleti háboruban Törökország szövetségesei, az olasz és porosz háboruban Ausztria ellenfelei, uralkodók és kormányaik százezrekkel, sőt milliókkal hálálták volna meg nagy szolgálatait. De ő elnyomott nemzete ügyéből kenyérkeresetet nem csinált. A mit uralkodók és kormányok nyujtottak: mind azt ő utolsó fillérig a magyar bujdosók fegyveres csapatainak szervezésére s ellátására forditotta. Ő maga csak szellemi munkája után élt s tartotta fenn családját.
Mikor collegnói villáját megvette: akkor még volt szerény, de tisztes összegü tőkepénze, melynek évi járadéka a megélhetés nyugalmát biztositotta számára. Neje és leánya már a sirban, mind a két fia saját szárnyán: a kenyér gondjaitól ment lehetett.
Tőkéje azonban értékpapirokban, részvényekben feküdt. Beköszöntött az 1873-ik év s vele a köz és magán hitelnek egész világra kiterjedő válsága. A Kormányzó elvesztette tőkéjének legnagyobb részét. Várt néhány éven át. Várta a hitelviszonyok jobbrafordultát. Javulás nem jött. Vagy lassan és későn mutatkozott. El kellett magát arra szánnia, hogy irodalmi munkába kezd s Iratait kiadja.
Pedig szentül el volt tökélve, hogy életében nem ir könyvet s Iratai kiadását fiaira hagyja. Ez legyen fiainak öröksége.
Sajátságos szemmel nézi az ember a maga végzetét. Talán senki se, a legnagyobb lángelme se képes arra, hogy saját végzetének igaz képét megláthassa.
Azt mondja a Kormányzó, hogy a legkisebb hajlamot se érezte soha a szónoki hivatás iránt s irtózatos lelki megerőltetésébe került magát a szónoklásra elhatározni. Becsületszava erősiti e vallomást.
S ime a világ egyik legelső s legnagyobb szónokává kellett lennie!
Ugy látszik, nem akart iróvá se lenni.
1848 előtt csak hirlapi czikkeket s esetenkénti felszólalásokat irt. Nagyobb munkája csak az, a melyet az önvédelem joga és kötelessége rótt rá gróf Széchenyi István támadásai ellen.
Függetlenségi harczunkról se irt történelmi emlékiratot. Pedig annak vezére volt. E harcznak legalább husz-harmincz szereplője megirta emlékiratait. Csak a legnagyobb, a legdicsőbb nem vette kezébe a tollat. Az utolsó Rákóczi, Kossuth előtt utolsó nagy szabadsághősünk a nyugalom éveiben, a Márványtenger partján megirta saját élete történetét. Ilyen nyugalma Kossuthnak is volt Kis-Ázsiában. Azonban még se volt.
Rákóczi Rodostóban örökre lemondott arról, hogy ő valamikor még nemzetét vezesse. De Kossuth nem mondott le erről Kiutahiában. Egy pillanatig se mondott le. Sőt a nyelvek ismeretében s a hadi tudományokban gyakorolta magát, hogy bejárja majdan a független és hatalmas nemzeteket s ezek előtt saját nyelvükön tárja föl a magyar nemzet igazságát és szenvedéseit, – szövetségeseket szerezzen, hadi erőket gyüjtsön, eget-földet megmozditson hazájának felszabaditására.
Nem is gondolhatott a csendes irodalmi munkásságra. S nem is gondolt.
S ime mégis nagy iró lett belőle.
Nem oly nagy, mint a mekkora lehetett volna, ha lángelméjének minden erejét s érzéseinek és tapasztalatainak mérhetlen kincseit irodalmi munkára forditja.
Állandó tünet az egész mivelt világon, hogy a nagy cselekvések emberei rend szerint nem irók s talán nem is tudnának irók lenni. S az is állandó tünet, hogy a nagy szónokok rendesen gyönge irók s a nagy irók rendesen gyönge szónokok.
Kevés a kivétel, de Kossuth a nagy kivételek közé tartozik. Iratai első öt kötetéből száz meg száz lap bizonyitja ezt.
Ugy hallottam, de már azt se tudom, kitől, hogy a collegnói nyaraló megvétele is nagy veszteséget okozott neki. A vételárra nem volt szüksége a volt tulajdonosnak s azért annak tetemes részét ott hagyta kamatozni a Kormányzónál. Jött az 1873-iki válság s mikor legjobban dühöngött: akkor volt kénytelen a Kormányzó papirjai nagy részét nagyon megcsökkent árral eladni, mert a volt tulajdonos akkor sürgette a vételárt.
Az 1879-ik év folyamán értésére esett a Kormányzónak, hogy John Mac Adám családja szivesen venné, ha a Kormányzó az általa igénybe vett hitelkölcsönt visszafizetné. A Kormányzó gyöngéd és érzékeny lélek volt e tekintetben is. A szűz nem őrzi jobban arczának tisztaságát, mint a Kormányzó azt a bizalmat, melyet nemes barátai ő benne helyeztek. Haladék nélkül s hálás érzettel utalta ki glasgowi barátjai részére a megfelelő összeget.
Ha nem csalódom, nem volt épen nagy összeg.
Vérei József az Athenaeum részéről, a szerződés keltekor mintegy harmincz ezer korona előleget adott át a készülő könyvekre a Kormányzónak. És pedig öt ezer forintot aranyban s kilencz ezer forintot bankjegyben. Angliában mással, mint aranyértékkel fizetni nem szokás, az aranyat néhány nap mulva átutalta a Kormányzó Glasgowba.
Mihelyt a szerződés ekként létrejött: a Kormányzónak első gondja volt az Iratok szerkesztéséhez, a könyvek megirásához fogni. S elsőben is titkárra volt szükség, a ki az iratok kikeresésében, rendezésében, lemásolásában s ha lehet, forditásában is segitsen. S minden esetre segitsen a levelezésben.
A szerződés készitésekor Ferencz fia s Lajos Tivadar fia is otthon volt. Ők mindenképen buzgó és kényelmes segitségei lehettek volna. Csakhogy Ferencz nem maradhatott otthon állandóan. Az első három kötetre az 1880-ik, 1881-ik s kis részben az 1882-ik évet forditotta ugyan a Kormányzó s ez idő nagy részét Lajos Tivadar otthon és a közelben tölthette, de azért az állandó, rendszeres, huzamos munkában őt is gátolta élethivatása.
Tehát tikárra volt szükség. A szerződés létrejötte után nyomban megbizta hát Helfy barátunkat a Kormányzó, szerezzen neki titkárt. Nem nagy igényü, mivelt és buzgó ifjut Magyarországból, a ki egy-két európai nyelvet is jól ismer.
Helfy utána járt a dolognak.
Három ifjut talált, a ki szivesen vállalkozott bármily szerény föltételek mellett is arra, hogy egy-két évet a nagy bujdosó társaságában tölthessen.
Az egyik volt Hentaller Laji barátunk, a ki már akkor is szorgalmasan és rajongással buvárkodott a függetlenségi harcz emlékei körül. A következő 1881-iki országgyülésen már képviselő lett.
A másik volt Eszláry Sándor, a ki azóta a főváros tisztikarában foglalt el tekintélyes állást.
A harmadik volt Gunszt Bertalan. Ennek sikerült a Kormányzó mellé jutnia. November első hetében elindult s november közepén már elfoglalta Collegno al Baracconéban titkári állását.
Szentesi származás. Kereskedő szülők gyereke. Ekkor husz éves volt; jogász és bölcsészethallgató a budapesti egyetemen s a »Függetlenség« czimü lapnak önkénytes munkatársa. A magyar és német nyelvet teljesen ismerte; – könnyen tanult idegen nyelveket s olaszul, francziául, sőt angolul is a Kormányzó mellett tanult meg harmadfél év alatt. Ott volt ugyanis 1879. évi novembertől kezdve 1882. évi juniusig.
Mi volt fizetése?
Ez bizony érdekes dolog. A Kormányzó asztalánál étkezett. Volt külön szobája a collegnói nyaraló emeletén. Mosásról, világitásról, irószerekről a Kormányzó cselédei gondoskodtak. Valamint fütésről is, ha szükség volt rá. Ott különben ritkán kell füteni.
Készpénzbeli fizetése 50 lira volt havonként. Ez a mi pénzünk szerint valami 22 forintnak, mintegy 45 koronának felel meg. Ebből kellett ruházkodnia. Ebből telt fényüzésre, uraskodásra. A mi más szóval azt teszi, hogy fényüzésről, uraskodásról szó se lehetett.
Nagyon szerény fizetésnek tartja ezt ma nálunk minden ember. Nem a Kormányzó szabta meg ezt a fizetést, hanem Helfy barátunk. Ha ő többre szabja; a Kormányzó szives készséggel adja meg a nagyobb fizetést. Lajos Tivadar 1880-ban értesült e fizetésről s nyomban előhozta Gunsztnak, hogy ezt kevesli s hogy a Kormányzónak szól felőle. Becsületére válik az ifjunak, hogy ezt nem engedte meg. Ő Helfyvel igy szerződött, neki ez elég s ő szivesen szolgálja a Kormányzót, csak mellette lehessen. Étlen-szomjan is szivesen szolgálná, ha másként nem lehetne.
Igaza is volt.
A Kormányzó ezt a fizetést megfelelőnek tarthatta. Különösen Helfy előadása után. De talán még másként is.
A Kormányzó az 1825-iki országgyülésen távollevők követe volt. Ő már akkor 23 éves elmult, tanulmányait teljesen bevégezte, okleveles ügyvéd s Zemplén vármegyének tiszteletbeli tisztviselője. Minden irányban magasabb állásu, koru, igényü férfiu, mint Gunszt barátunk.
S vajjon mi volt tiszteletdija?
Se több, se kevesebb, csak négy huszas naponként.
Az a négy huszas mai számitással 2 korona és 80 fillér, régi számitással egy forint negyven krajczár, még régibb számitással, a hogy 1825-ben éltek őseink, 80 pengő krajczár, vagyis egy pengő forint és husz pengő krajczár, más szóval három váltó forint és husz váltó krajczár.
Régiségtudósok s az ördögök értik ma már ezt a számitást.
Ebből a két korona és 80 fillérből kellett Kossuth Lajosnak Pozsonyba utazni, ott lakást bérelni; fütésről, világitásról, mosásról, irószerekről gondoskodni; magát ruházni és élelmezni s az országgyülési ifjakkal ligetben, kávéházban, kaszinóban, kirándulásokban együtt lenni.
Ehhez képest Gunszt barátunk fizetése herczegi fizetés volt.
Pedig Kossuth Lajosnak két princzipálisszája volt. Két követküldő mágnás asszonya.
Az egyik óvári és szentmiklósi Pongrácz Borbála grófnő, néhai szentiványi Szent-Iványi János hátramaradt özvegye. Gazdag urnő.
A másik Révay Anna bárónő volt s még gazdagabb, – a szklabinai és blatniczai bárók s a trebosztói és bisztricskai nemesek ősi nemzetségéből. Első férje az utolsó gróf Sennyey volt, a kivel kihalt a Sennyeyek grófi ága. Azután mint özvegyet feleségül vette báró Révay Ferencz. Ez is meghalt 1810-ben. Tizenöt év mulva Kossuth Lajost kérte és bizta meg, hogy őt az 1825-ik országgyülésen képviselje.
A két özvegy mágnásnő ugy beszélt össze, hogy napidijul mindegyik ád az ifju követnek két-két huszast s igy lesz együtt az a napidij négy huszas. És az ifju követ vállalkozott a követségre, noha ő Kossuth Lajos volt. Vállalkozott volna minden áron, hogy alkotmányos joga legyen az országgyülés tagjai közt helyet foglalni. –
A fiatal titkár bevált. A Kormányzó meg volt vele elégedve. De a titkár se panaszkodott. Élete alkonyatáig mindig hálával gondol arra a gondra, figyelemre s mondhatni apai kegyességre, a melylyel őt a Kormányzó oktatta, vezette s mérhetlen tapasztalatának titkaiba beavatta.
Mikor a titkár Collegno al Baracconéba ért: a Kormányzó már benne volt a munkában. Az egész munka előszavát akkor már megirta.
De az iratok rendezését is elkezdte már. Csakis elkezdte. A mennyi irat negyed század alatt a Kormányzónál összegyült: annak rendezése, kiválogatása, idők és történelmi események szerint való csoportositása se könnyü munka nem volt, se olyan, hogy gyorsan lehetett volna végezni.
Az iratok nagy része egyszerü, de öblös deszkaszekrényekben volt elzárva s ott hevert a padláson.
A Kormányzó sokszor változtatott lakást. S nemcsak egyik házból a másikba s egyik városból a másikba, hanem egyik országból a másikba is. Hosszas bujdosása alatt három világrésznek s hét országnak volt lakosa. Sokat kellett utaznia vizen és szárazon.
A lakás minden változtatása hurczolkodással jár. A magyar példabeszéd azt mondja, hogy két hurczolkodás fölér egy elégéssel. Annyi ingó bingó dolog, butor, szövet, ruha, könyv, irás, szobabeli apróság pusztul, romlik, szakadoz, törik és tünik el, mintha az ember háza égett volna el.
A Kormányzó megőrizte iratait, gondosan becsomagolta minden költözésnél s hurczolta magával.
Csak az az időszak, melyre könyvei kiterjeszkednek, óriási tömeg iratot gyüjtött össze. Ez az időszak 1859-től 1866-ig terjed s magába öleli az olasz-franczia és osztrák háborut. Olaszország szabadulási harczait s a porosz-olasz és osztrák háborut. E nyolcz év alatt is hihetetlen munkásságot fejtett ki a Kormányzó s iratainak, levelezéseinek, jegyzeteinek tömege ezer meg ezer ivenként szaporodott.
Ez iratokat osztályozni kellett.
Ezer meg ezer irat nem volt elég fontos arra, hogy a bizonyos mértékre szabott könyvekben közölhető legyen.
Nagyon sok irat fontos volt ugyan, de még élő személyekre vonatkozott. Oly férfiakra, kik a kiegyezés után a királyi udvar légkörében tollászkodtak s kikre kinos lett volna a leleplezés. A Kormányzó gyöngéd lelke nem tudott kellemetlen lenni azok iránt, a kik egykor hozzá csatlakoztak, körében éltek s az ő megbizása alapján forradalmi vállalatokban működtek közre.
Az iratok tetemes része angol, olasz, franczia, sőt még német nyelven is volt szerkesztve eredetileg.
Minden iratot át kellett olvasni ujra. Az idegen nyelvüeket, ha a könyvekbe föl kellett venni, le kellett forditani magyarra. S a Kormányzó se az átolvasást, se a leforditást nem bizta másra egészen. Se titkárjára, se Ferenczre és Lajosra. Sőt a mit ők végeztek, a Kormányzó azt is ujra és gondosan átvizsgálta.
Fiatal ember is kevés van, a ki azt a munkát el tudta volna végezni, a mit a Kormányzó 1879-ik év novemberétől kezdve 1882-ik év márcziusáig végzett. Ez idő alatt készült el az első három kötet. E három kötet 116 nyomtatott iv. Minden hónapra több esik, mint három nyomtatott iv.
A ki azonban a munka nagyságát csak e mérték után mérné: annak sejtelme se lehet a munka nagyságáról. Jegyzeteimből és abból, a mit a Kormányzó a vajdának beszélt, közlök egy csomó részletet arra nézve, hogy külsőleg miként irta könyveit a Kormányzó.
A könyvek tartalmára nem terjeszkedem ki. Én se tudós, se műbiró, se történetiró nem vagyok. Milyen iró Kossuth Lajos, azt én megitélni nem akarom, nem is tudnám. Én csak a külsőségekre szoritkozom.
A Kormányzó ugynevezett miniszterpapirra irt. Oly alaku, szinü s terjedelmü papirra, a minőt nálunk hajdan bélyeges papirnak neveztünk. Ezt félivekre vágta, középen két rétbe hajtotta s a jobb felőli oldalt a mint előtte feküdt, egészen tele irta. A bal felőli oldalt üresen hagyta egészen az utólagos javitások számára.
Tintája jó fekete tinta volt. Betüi aprók, de betüinek vonásai vastagok. Látása már kissé gyöngülni kezdett: ez is ok volt arra, hogy fekete tintát s vastag vonásokat használt.
Irótollnak aczéltollat használt.
Gyermek és tanuló korában még nem volt vastoll, réztoll, aczéltoll. Sőt itthon még férfi korában is egészen 1848-ig ludtollat használt.
A mai gyerek nem ismeri már ezt.
A mult század első felében, mikor az iskolás gyerek először fölment az iskolába, első tantárgya az volt, hogy irótollat faragni megtanuljon.
Az irótoll ludtollból készült. Van a lud szárnya hegyén négy-öt hatalmas evező tollszár, ebből kellett faragni az irótollat. Minden gyereknek kellett magával fölvinni egy-két ép tollszárat. A tanitó elvette a gyerektől, elővette peniczilusát, a gyerek szemeláttára kifaragta az irótollat, iróhegyét behasitotta s apróra elmagyarázta, miért s miként kell azt ugy csinálni. Minden gyereknek volt egy kis tolltartó tasakja, melyet az iskolába magával hordott s abban mindig kellett lenni néhány irótollnak.
Ilyen tollat használt a Kormányzó is férfikoráig, de 1848 után már nem.
Turinban szerezte be irószereit. Volt ott egy papirkereskedő a Via di Po 23 szám alatt, C. Simondetti nevü, ennél szokott bevásárolni. S annyi papirt vett az Iratok megirásának kezdetétől fogva, hogy a jó talián boltos csak ugy csodálkozott rajta. Szentül hitte, hogy a Signore General, a Tábornok ur, a hogy Kossuthot az olaszok nevezték, valami hivatalt vezet, oda kell a sok toll, tinta és papiros.
Az ujságirók a félivnek hosszában metszett felét kutyanyelvnek nevezik. A Kormányzó, mint emlitém, ily kutyanyelvre irt. Irta pedig sorait oly sürüen az ő gyöngyalaku gömbölyü betüivel, hogy egy kutyanyelvre 70–75 sor fért el. Minden sorban 30–35 betüt fektetett el, egy-egy kutyanyelven tehát összesen mintegy 2200 betüje volt.
De sokkal több is volt. Mert a félivnek tisztán hagyott balfele gyakran tele volt igazitásokkal, pótlásokkal. Ritka féliv volt az, mely tisztán maradt volna. A Kormányzó nagy gondot forditott nyelvére, irályára, sőt egyes szavaira is. De az irálynak sohase szépsége, hanem mindig szabatossága inditotta őt igazitásokra, pótlásokra. Az irálynak szépségéhez nem kellett különös gond. Szép volt az e nélkül is.
Az első három kötet, mint emlitém, 116 iv. Minden ivre jut a nyomdászok számitásával harminczezer betü. Az első három kötetben tehát mintegy negyedfél millió betü van. A gyorsan iró iródeák legföljebb száz betüt ir le perczenként a mai korszerü folyamatos irással is, ha tehát a Kormányzó csupán iródeák munkát végzett volna is: naponkénti hat órai munkával akkor is vagy 100 napi munkájába került volna a három kötet leirása.
De hát munkája nem iródeák, hanem iró munkája volt.
A középkori barát gyakran husz éven át dolgozott egy biblián szakadatlanul, mig leirta azt. Az Ó és Uj testámentomban Károlyi forditása szerint van vagy 4 millió és háromszázezer betü. A barát naponkénti hat órai munkaidő alatt korszerü folyó irással leirhatta volna négy hónap alatt s mégis husz esztendeig dolgozott rajta. De mennyit ivott, dőzsölt, aludt, társalgott, henyélt és imádkozott közben-közben! S aztán az irás is más volt a középkorban. A betüket nem annyira ugy irták, mint inkább csak ugy rajzolgatták.
Sok fejtörést okozott a Kormányzónak, mi czim alatt bocsássa közre művét.
Önéletrajzot irni nem akart. Sok önéletrajzot olvasott életében s ugy volt meggyőződve, hogy az önéletrajzok legnagyobb része hazugsággal és hivalkodással teljes. Efféle munka nem fért össze természetével. Borzongott arra a gondolatra, hogy az ő önéletrajzát is a többihez hasonlónak tekinthetné a világ.
»Emlékirat«-ot se akart irni s e nevet se akarta munkájának adni. Öt nagy korszaka volt életének. Az első korszak férfikorának alkotmányos küzdelmeiből állott 1825-től 1847 végeig. – A második korszak a függetlenségi harcz 1848-ban és 1849-ben. – A harmadik a bujdosás korszaka 1859-ig, a mikor a magyar nemzet jogait ismertette Ázsiában, Európában és Amerikában. – A negyedik korszakot a külföldi szövetségek története tölti be, a mikor az olasz, franczia, porosz udvarokkal szövetkezett az Ausztria elleni harczokra. Végre az ötödik korszak Magyarország kiegyezésétől, 1867-től kezdve haláláig.
Emlékiratot irni nem akart a nélkül, hogy bizonyitékai, okiratai kezében ne lennének. Ámde okiratai az első két korszakból teljességgel hiányoztak s azokat összeszedni se ideje nem volt, se módjában nem állott. Ha össze akarta volna szedni: e végből be kellett volna jönnie Magyarországba.
Ezt pedig nem akarta. Ezt csak nagy elveinek lerombolásával tehette volna, de azokat szentül őrizte.
Végre megállapodott abban a czimben: »Irataim az emigráczióból.« Még ennek se felel meg a könyv egészen. Mert a könyv életének csak negyedik korszakát, az 1859-től 1866-ig terjedő idők történetét tartalmazza.
De nem is csupán iratokból állanak könyvei. Az első kötet például 33 iv, de ebből csak 19 ivet lehet iratoknak tekinteni, a többi egészen uj irói mű. Igy van a második s harmadik kötet. A negyedik kötetnek tulnyomó nagy része uj mű s nem iratok gyüjteménye. Irói lángelméje ebben ragyog legfényesebben.
Csodálatos gondossággal dolgozott.
A műben néha csak jegyzet, néha csak fél lap, néha csak pár lapnyi czikkecske, a melyhez azonban az adatokat heteken át kellett keresnie.
Mikor a vajdával nála jártunk: a vajdának elmondott néhány érdekes esetet. Ezek közül elmondok egyet.
A második kötetben tiz lapon beszél a pragmatica sanctióról, a Habsburgoknak magyarországi nőági örökösödési jogáról. Ennek történetét s közjogi természetét fejti ki.
Hol vette ehhez a forrásokat? Mult századok történetét pusztán emlékezetből meg nem lehet irni.
Ott volt könyvtára. Csakhogy ez a könyvtár csonka volt. A magyar közjognak s e jog történetének forrásai épen kis számmal voltak meg e könyvtárban. Nem is volt meg más, mint Bartal Commentárjai, Cziráky gróf Conspectusa s a Corpus Juris 1844-iki kiadása. Hiányzott például Salamon Ferencz műve, hiányzott Deák Ferencznek Lustkandl ellen irt polemikája, hiányoztak a külföld irodalmi művei s ezek közt például az egyik legfontosabb mű: Hormayré.
Be kellett menni Turinba s ott a közkönyvtárakban buvárkodni.
Turin egykor független államnak, a Szárd-Piemonti királyságnak volt fő és székvárosa s ezen felül még nagy és művelt város nagyszámu előkelő tanintézettel s ezek közt egyetemmel is. Itt hát van könyvtár elég.
Különösen két könyvtárban lehetett magyar történeti és közjogi forrásmunkákat keresni. Az egyik a Biblioteca Nazionale mintegy kétszázezer kötetnyi könyvvel, a másik a Biblioteca Civica, mintegy hetvenezer kötettel.
De magyar munkát külföldi könyvtárak, a britt muzeumot kivéve, nem szoktak gyüjteni rendszeresen. A turiniak se gyüjtöttek. Olasz, franczia, német, angol és latin nyelvü könyvek voltak ezekben is, de magyar nyelvü nem volt. Hanem Hormayr báró műveit csakugyan megtalálta a Kormányzó.
De heteket töltött a buvárkodásban. Csodálatos erélylyel, kitartással és élénkséggel.
Van Turinban állami levéltár s okirattár is. Itt is sok okiratot kellett a kormányzónak megtekinteni. Épen azokra az időkre vonatkozó okiratokat, a melyekben ő a turini és florenczi udvarral diplomácziai összeköttetésben állott. Műveiben több helyütt Olaszország történetének egy-egy ujabbkori fejezetét irja meg, ehhez pedig az ő magán iratai még se nyujtottak volna mindenre kiterjeszkedő anyagot.
Ime, alig tiz lap, a mit a pragmatica sanctióról irt, alig két napi munka ugy első látszatra s mégis hetekig kellett a hozzá való adatokat összekeresgélnie.
Még egy más efféle esetet is fölemlitett a Kormányzó a vajda előtt.
1858-ban hat terjedelmes felolvasást tartott Edinburgban, Glasgowban, Liverpoolban és Plymouthban Magyarország jogáról, alkotmányáról, függetlenségi harczairól, világtörténeti szerepéről és hivatásáról s Ausztria örökös cselszövényeiről. Ez a hat felolvasás a legszebb, legragyogóbb művek egyike, melyek valaha a mi nemzetünkről megjelentek.
Ha a Kormányzó ezt egyszerüen magyarra forditja, s könyvébe ugy veszi föl: munkája nem lesz nehéz.
Ha e tárgyról, a felolvasásokra nem is gondolva, eredeti önálló munkát ir könyve számára: az is kevesebb fáradsággal s könnyen készül el.
De a felolvasásokat nemcsak le kellett forditani, hanem azok tartalmát hiven megtartva, azokat a magyar közönség számára rendszeres művé kellett ujra átdolgozni.
Ez nehéz munka volt s hosszu időt pusztitott el. De a Kormányzó a munkának sohase a könnyebb végét fogta.
Igy készitette könyveit.
Ha már bele kapott s benne volt a fogalmazásban: gyorsan folyt a munka s gyorsan szaporodtak a beirt kutyanyelvek.
De még se egyenlő gyorsasággal.
Volt olyan napja, a mikor hét-nyolcz kutyanyelvet megirt egy folytában. Egy kutyanyelv megirása ilyenkor 35-től 45 perczig tartott. S ilyenkor közel négy óra folyásáig irt egy huzomban.
Óriási munka ez, mely az agyat is, az izmokat is nagy erőfeszitésre kényszeriti.
Minden gondolat a nagy, szép és erős szellemi munka közben egy csöpp vérbe kerül. Ezer gondolat ezer csöpp vér, mely a szivből feltolul az agyba s annak gépezetén át szellőfuvalommá, sugárrá, melegséggé, villamos sziporkává válik, mely kimondva, leirva, átröppen a milliók agyára s ott tovább él és tovább működik örökkön örökké.
Az ifjunak sok vére van, könnyen nyeri, könnyen pazarolhatja s ha költő, ha művész, ha lángelme: könnyen alakithatja át gondolatokká. Nem merül ki, nem gyöngül el miatta.
De Kossuth Lajos nyolczvan éves agg volt, a mikor két évi munkásság után nagy művének három első kötetét befejezte. Az a vér, melyet agya erre forditott, kellett már a puszta élethez is.
A Kormányzó élete nem az övé volt, hanem hazájáé, nemzetéé. A hajdankor hitvilágában, a hellenek és latinok lelkében a végzet fölötte állt az istenek hatalmának. Mintha ez a végzet Kossuth Lajos egyéniségében is hatalmasabb lett volna az élet törvényeinél. A vér, mely másnál nyolczvan éves életkorban csak az életet képes fentartani s még azt is bágyadtan, nála még alkotni is tudott.
Első kötetét 1880 tavaszán befejezte. Április végén már ennek be kellett fejezve lenni, mert julius közepén már a második kötet nyolczadik ivén dolgozott. Ezt biztosan tudom, de maga is megjegyzi munkájában.
Kéziratainak kutyanyelveit titkárja másolta le. E másolatok jöttek Budapestre Helfy barátunk kezein át az Athenaeum nyomdájába.
Közben-közben fogadta a látogatókat s folytatta magán levelezéseit. Csaknem naponként jött látogató.
Ha nagy munkában volt, ha a munka heve megtölté lelkét: akkor nem szerette, ha háborgatták. De azért a látogatót szivesen fogadta s gondos figyelemmel beszélgetett vele.
Minő érdekes névsor volna az, melyben minden látogatója az évnek és napnak följegyzésével név szerint fel volna irva! De ilyen névsor tudtommal nincs.
Nagyon ritkán fordult elő, alig egy-két esetben, hogy látogatójával röviden végzett volna. Ha fordult elő ily eset: vagy betegnek vagy valamely ok miatt izgatottnak kellett lennie.
Mulatságos dolgok is történtek néha egy-egy látogatásnál. Egyet elmesélek.
Két derék theológus diák föltette magában, hogy gyalogszerrel beutazza Európát. Ugy emlékszem, pozsonyi luthránus diákok voltak. Az egyiknek neve, ha nem csalódom: Masznyik. Most is él, ha Isten ugy akarja.
Lelkes magyar ifju, ha Turin közelében járt, ki nem kerülhette a Kormányzót. E két diák is megjelent Collegno al Baracconéban s jelentette a kertésznek, hogy a Kormányzót akarja megtisztelni.
A kertész kihivta a titkárt, Gunszt barátunkat s közölte vele a dolgot.
A Kormányzó épen legnagyobb munkájában volt s előre lehetett látni, hogy nem szereti, ha munkájából kizavarják. De a két derék ifju könyörgött, hogy ők a Kormányzót csak látni akarják és csak szavát hallani, – tovább nem rabolják el idejét.
Jól van. Gunszt barátunk hát őket bejelenti. De előbb szigoru szerződésre lépett velük, hogy a mikor ő a szemével int: fölkelnek, búcsuznak s gyorsan el-kiszáguldanak.
A Kormányzó az első pillanatban csakugyan kedvetlenül fogadta őket. De a mikor meghallotta tőlük, hogy diákok, theológusok, luthránusok s gyalog járják a világot: kedve földerült s szives gyöngédséggel óhajtott velük hosszasabban beszélgetni. Egyik kérdést a másik után intézte hozzájuk.
A két diák azonban mind csak a titkárt nézte, mikor int a szemével.
Titkár barátunknak ez eszébe se jutott, hiszen jól látta a Kormányzó jó kedvét. Hanem tüsszentés vagy mi jött rá s szemeivel önkénytelenül is szapora intéseket mivelt.
Hejh a két jó diák, a mint ezt meglátta, uczczu felugrott mindakettő, mondott egy isten áldját s mintha ostorhegyre vették volna, ugrott ki az előszobába s onnan a kertbe s nyargalt az utcza felé. Kérdezhetett ő tőlük a Kormányzó akármit, nem hallgattak ők rá többé.
A Kormányzó csak nézett. Nem értette ezt a megfutamodást sehogy se. Megbomlott volna talán ez a két derék ifju?
De titkár barátunk se volt röst, valamint a kertész se. Utána a két diáknak! De hát el lehet-e fogni a kilőtt ágyugolyót? Hiába kiabáltak utánuk, hogy csak jöjjenek vissza, a Kormányzó óhajtja: nem hajtottak a szóra, hanem száguldtak előre, mint a bolygó csillagok. Csak annyit szóltak vissza:
– Tudjuk mi a rendet!
Ma is futnak, ha azóta meg nem álltak.
A Kormányzó nagyot nevetett, mikor megtudta az eliramodás okát. Még nekem is jó izüen beszélte el.
Magán levelezése sürü volt. Maga végezte. Igen kevés levelet iratott titkárjával. Magán leveleiről nem tartott magánál másolatot. Ezer meg ezer levelét őrzik az országban minden felé. Érdemes dolog volna, leveleinek hű másolatait összegyüjteni s kiadni.
Sürü sorokkal s tömött vastag betükkel irta magán leveleit is. Mintha kimélte volna a papirost. S valósággal kimélte is.
Sok jeles irónak tulajdonsága ez. De ebben nem annyira takarékosság elve, mint inkább a rendszeretet ösztöne nyilatkozik.
Az 1882-ik évi márcziusban, mint már emlitém, készen volt a harmadik kötet is. Befejező czikkel zárta ezt be a Kormányzó. Befejező czikkét e szavakkal végzi:
»Legyen az olvasó elnézéssel irántam – a nyolczvan éves öreg ember iránt – irói gyarlóságomért«.
Minő édes és szomoru szavak ezek!
S minő fenséges igazság az, a mi e szavakból hiányzik!
Hiszen a negyedik kötetet kilenczven éves korában fejezte be s irói nagysága abban a legerősebb és a legmagasabb.
De a harmadik kötet megirása után pihent. Szemeinek meggyöngült látása s ő is azt hitte, orvosai is azt hitték, hogy a gyöngülést a szemeknek a lámpavilágnál való megerőltetése okozta.
Volt a pihenésnek más oka is.
Változás állott be környezetében s némileg életmódjában is.
Hű kisérője, Ihász Dani öreg barátom a harmadik kötet befejezésekor csakhamar meghalt.
A titkárnak, Gunszt barátunknak a hadkötelezettség lerovása végett mint önkénytesnek az őszre haza kellett jönni, de előbb még franczia és angolországi utazást akart tenni.
A Kormányzó biztatta erre.
Adott neki különös jutalmul kilenczszáz lirát s nagybecsü ajánló leveleket Franczia- és Angolországba világhirü férfiakhoz, egykori barátaihoz.
Nem volt épen pénz nélkül Gunszt barátunk. Mint hirlapiró, szép tiszteletdijakat szerzett titkárságának ideje alatt.
Gunszthoz kegyes volt a Kormányzó mind haláláig. Mikor Gunszt barátunk megnősült: első szülöttjének keresztapaságát szives készséggel vállalta el. S ezt irta neki 1887. évi október 24-én:
»Levelére válaszolva, őszinte igaz érzéssel kivánok önnek s nejének szerencsét s állandóságot szülői örömükhöz. Gyümölcsözzetek és sokasodjatok, mondá az ur Noénak (ha igaz), a mit különben Noé és az ő fiai ugy is megtettek volna, ha az ur nem biztatja vala is őket. Hát én sem biztatok, csak jó kivánatimat küldöm önöknek!«
Ime az édes dévajság a nyolczvanöt éves szent öregnek lelkében.
Még ez év, az 1882-ik év nyarán eladta collegno al baracconei nyaralóját s véglegesen beköltözött lakni Turinba. Nyaralójában többé meg nem fordult.
* * *
Jegyzet.