(Született törvényhozó. – Nem akarok képviselő lenni. – A vajda rábeszél. – A kortes élet. – Székesfehérvárott megválasztanak. – Kisül, hogy nem vagyok választó. – A petitio. – Küzködünk az igazolásért. – A vajda anyámnál. – A hamisitó. – A kaposvári választás. – Cserébe gróf Széchenyi Pálért. – Van-e becsületes ember a politikában?)
Elmondom, miként lettem törvényhozó. Engem is érdekel, talán mást is. Tudom, hogy legközelebbi rokonaimnak nagy kedvetlenséget okozott. Ők bizony jobban szerették volna, ha tul megyek az operencziás tengeren s ott élem világom.
Igaz, hogy törvényhozó voltam én már születésemnél fogva. Volt idő, a mikor ez a körülmény nekem néhány vidám órát is okozott.
Hogyne?
Anyám a világra hoz. Valami pap egy korsóból rám önt egy decziliter vizet, a melyről azt mondják: ez keresztviz. Visitok és rugdalódzom, tehát élek. Ennélfogva egy nagy fólió-alaku kopott könyvbe beirnak valami ákombákomot, a melyből a ki olvasni tud, azt látja, hogy az az ákombákom magyar nyelven se több, se kevesebb, mint gróf Károlyi Gábor. Egy név ez; valami ujszülött csecsemőre ráfogják ezt a nevet; az a csecsemő mindenki hite szerint, de az én hitem szerint is én vagyok. Ha pedig én vagyok: hát akkor én már egy husz millió lelket számláló országnak törvényhozója vagyok.
Miért?
Azért, mert születtem. És azért, mert véletlenül férfinemünek születtem. És azért, mert nevemet egy ócska könyvbe beirták s azt a könyvet anyakönyvnek nevezik.
Igaz, hogy valami négyszázezer kölyök születik évenként oly módon, miként én; épen ugy vizet öntenek rá, épen ugy nevet adnak neki s épen ugy beirják nevét az ócska könyvbe, a mint mindezt én velem megcselekedték. De azért korán se született törvényhozó valamennyi. Csak én vagyok az. És még az a negyven-ötven vagy talán csak tizenöt-husz kölyök, a kit velem együtt véletlenül grófnak, herczegnek vagy bárónak czimez az az ócska könyv.
Azt mondják: ez az alkotmány. Bolond alkotmány. Szabónak senki se születik, falusi öregbirónak se születik senki, pedig egyik se valami nehéz mesterség. Ártani egyik se tud sokat, ha az a szabó rossz szabó is s az az öregbiró rossz öregbiró is. A király sokat árthat, a törvényhozó sokat árthat, hanem azért a király és a törvényhozó már születésénél fogva király és törvényhozó, habár tigriskölyöknek vagy szamárcsikónak született is. Mert ez az alkotmány.
De hát ne bölcselkedjünk e fölött. Bizonyos, hogy az 1865-iki és 1869-iki országgyülésekre engem is megidézett a király, mint főrendi törvényhozót. A tekintetes és nagyságos czimet én is megkaptam, a király sajátkezü aláirását nekem is elküldték s nekem is megparancsolta a király, hogy ez és ez napon az országgyülésen én is megjelenjek s egyébként ne cselekedjem.
Éretlen eszü fiatal ember voltam; – tetszett szörnyen ez a nagy méltóság és ez a nagy hatalom. A mikor Pesten voltam, be is kukkantam egyszer-kétszer a főrendiházba, mint Bolond Istók Debreczenbe, de bizony nem sok gyönyörüségem volt benne. A magam koru fiatalokkal holmi haszontalanság felett elfecsegtük az időt; se elnökre, se szónokra nem ügyeltünk; a törvényjavaslatokkal semmit se törődtünk; ha szavazni kellett: szavaztunk; sohase tudta közülünk egyik se, mire szavaz. Mai eszemmel szinte becsülöm magam, hogy nekem az a nemzetámitó léhaság sohase tetszett, a melyet magyar főrendiháznak nevez az alkotmány.
Nem is törődtem azután vele semmit.
Pedig talán nem is jól cselekedtem.
A mikor megházasodtam és se országa, se hazája-féle könnyelmü adósságcsináló hirébe keveredtem: attól kezdve nem kaptam meg többé a király meghivó levelét, pedig 1881-ig meg kellett volna kapnom rendesen.
Nem a királyon mult s nem is rajtam, talán nem is a kormányokon.
Minden országgyülés előtt felhivja a kormány a vármegyéket, hogy azok nevét, a kik született törvényhozó joggal birnak s a kikről tudomásuk van, jelentsék be. A vármegyék jelentéseiből készült hajdan a nagykoru főrendüek névsora. Engem bejelenthetett Fehérvármegye, Szatmárvármegye s Budapest városa. De bizony utóbb nem jelentett be egyik se. Hogy apám tiltotta meg: nem hiszem. Meg se tilthatta volna, de ilyen izetlenség eszébe se jutott volna. Hanem minthogy a család kebelében rossz szél fujt ellenem, bizonyosan apám főtisztjei sugtak össze alispánokkal és polgármesterekkel, hogy nevemet a jelentésekből kihagyják.
Igy borult a feledés az én született törvényhozói méltóságomra. És ugy, hogy magam se törődtem vele semmit. Mit csináltam volna én azzal a méltósággal, mikor nőm és fiam se el nem hagyhattam, se haza nem hozhattam s mikor gyakran hosszu időkön át a mindennapi kenyér után, no meg hitelezőim kegyelme után kellett futkosnom? Én tartsak rendet az ország dolgában, mikor a magam dolgában se tudtam rendet tartani?
Mikor a vajda 1887-ik évi márczius és áprilisban valamiféle egyezséget eszközölt ki részemre testvéreimmel és anyámmal: akkor egy kis pénzhez és nyugalomhoz jutottam el.
Bizony első gondom volt sietni ki Párisba.
Az igazat megvallva, én itthon akartam maradni, de Ameli sürgetett. Hiába, őt csak Párisba vonta minden vágya. S én nőmnek nem tudtam ellenállni.
Igaz, hogy dolgunk is volt ott.
Szegény Endre fiam siremlékét akartam felállitani, mert az ő porai még mindig idegen sirboltban nyugodtak. S aztán Ameli minden értékes ékszere zálogházban volt még a nagy nélkülözések idejétől fogva s ezeket is ki kellett váltanunk. És az esenkedés: ujra látni Párist, az édes jó anyavárost, annyi jó barát és jó barátné tanyáját, a hol Endre fiam halálával annyi gyászunk, de életével annyi gyönyörüségünk is volt. Fiatal férfikorának szinhelyére, azt hiszem, vágyakozik vissza mindenki.
A vajda már márcziustól kezdve folyton emlegette, hogy nekem képviselővé kell lennem. Kissé tetszett az eszme. De Ameli hallgatott. Egyetlen szóval se helyeselte, noha nem is mondott ellene. De én jól ismertem már gondolkozását. Hallgatása azt bizonyitotta, hogy a terv nincs kedvére egészen. Vagy legalább még nem fogadta el végkép.
Ez tett habozóvá engem is.
Május 20-án táviratot kapok Párisban a vajdától. Tudatja velem, hogy Székesfehérvárott a függetlenségi párt igaz lelkesedéssel képviselőnek jelölt, siessek haza, mert pünkösdre, mely május 29-ére és 30-ára esik, már várnak választóim.
Igy is volt.
Nagy Ignácz barátunk tekintélyes ügyvéd és birtokos Fehérvárott, erős függetlenségi férfiu s egyik tevékeny vezető alak ott a közügyekben. Ő feljött néhányad magával Budapestre, hogy engem fölkeressen s jelöltnek fölkérjen. Én Párisban voltam s ő a vajdával beszélt. A párt május 19-ére nagy gyülésre összesereglett, a vajda oda elment, tartott mellettem csodálatos hatásu beszédet, elmondott engem Szent György lovagnak és szigetvári Zrinyi Miklósnak, megtett Kossuth és Garibaldi első hősének s ugy föllelkesitette a város közönségét, hogy az ezentul hallani se akart másról, csak én rólam.
Siettem haza Párisból.
De nem nagy kedvem volt a képviselőséghez ekkor se. Sehogy se tudtam belátni, mi haszna lenne én belőlem az országnak, mit tudnék én tenni akár a pártban, akár a törvényhozásban.
Szónoki képességem nem volt, de gyakorlatom se. Akadozva tudtam csak beszélni.
Tudásom nem volt semmiben. A magyar jogot, történetet és alkotmányt nem ismertem. Előttem minden alkotmányi kérdés csak szürkeség volt.
Pénzem se volt. Pártot, sajtót, irodalmat nem segithettem.
Nem voltam se mezei gazda, se katona, se kereskedő, se gyáros, se tanár, se hajós. Ugyan, hogy merülhetne föl olyan kérdés, a melyhez én hozzászólhatnék?
Puszta szám, ugráncsi széltoló, ötödik kerék a kocsiban lenni nem akartam. Önérzetem még is csak többre becsült engem, mintsem hogy én csupán lézengő alakja legyek a képviselőháznak.
Előadtam a vajdának ezt mind. De a vajda nem engedett. Sajátságos elmélete volt a törvényhozásról és törvényhozókról.
– Tévedsz, édes Gáborom – ugymond – ha azt hiszed, hogy minden törvényhozónak tanult és tudományos embernek kell lenni. Isten mentse meg attól a magyar országgyülést! A nagy tudásu tanult emberek okoskodnak, érvelnek, – de egyuttal az érvekre hallgatnak is. A mi azt teszi, hogy az okok, érvek, események és tünetek elől el nem zárkóznak. Minthogy pedig a Habsburgok és kormányaik és pártjaik mindig sok és jó érvvel, mert mindig nagy erővel és hatalommal állanak a nemzet elé: ennélfogva mind a tudományos fejü, mind a vagyonszerző természetü embereket mindig meg tudják győzni a maguk igazsága felől. Kell a magyar törvényhozásba oly ember és oly párt, a mely nem okoskodik, de érvekre nem is hallgat, hanem a magyar érzést s a nemzet valóságos ösztönét vakon, vadul, nyersen képviseli. Oly ember kell és oly párt, mely a nemzet végczélja fölött nem tárgyal és nem bölcselkedik, hanem csak azt mondja: »ez magyar ügy, ezt akarom; – amaz pedig nem magyar ügy, azt nem akarom«. S érzése, ösztöne és akarata mellett megáll rendületlenül.
– Lásd jó Gáborom, igy folytatta, téged a gondviselés ilyennek teremtett. De más okokból is szüksége van rád a nemzetnek. A függetlenségi pártot csak parlagi pártnak tekinti a nagy közönség a maga bágyadt eszével. Nincs ennek a pártnak nagy nevü mágnása. Csak az egyetlen Odescalchinak van nagy mágnás neve, de ez meg nem magyar név. A te neved ősmagyar név, te a legelső mágnáscsaládnak vagy tagja, ezt a nevet ismerik a Dunának is, a Tiszának is mind a két partján. A te neveddel igazán tud hóditani az igazi magyar párt. De a te törvényhozó szereped még ennél is nagyobb és fontosabb. Nehéz idők fenyegetnek. A papság emelgeti fejét Európaszerte. Igen rövid időn hozzánk is átcsap az egyházi hatalmaskodás vad szenvedélyeinek hulláma. S nálunk ez kettős veszedelem. Nemcsak a szabad haladást veszélyezteti, nemcsak annak ellensége, hanem sokkal nagyobb ellensége a magyarságnak. Szövetkezik Rómával, szövetkezik a Habsburgokkal, szövetkezik a nemzetiségekkel s ez mind ki akarja irtani a magyart. Megint megkisérti azt, a mit megkisértett I. Lipót és Mária Terézia alatt, sőt ez előtt ötven évvel is, 1836 körül. Kálvinista államférfi ennek utját nem állhatja, mert azonnal rákiáltják a felekezetességet. Katholikus államférfiaknak kell előállani a roham visszaverésére, mint ötven év előtt s azóta előálltak Nagy Pál, Deák Ferencz, Beöthy Ödön s később báró Eötvös József, gróf Batthyány Kázmér s egyebek. De hol vannak ma az ily férfiak? Nézz végig a képviselőház tagjain, találsz-e egyet is, ki a nemzeti szenvedély vad tüzével rivalljon rá a fekete seregre, mint a hogy teszik s te magad is tetted Olaszországban? Dicső és fönséges szerep ez. Erre jelölt ki téged a végzet. Szökés, futamodás lesz az, ha te kitérsz ez elől.
Engem meggyőzött a vajda.
Nincs olyan jövendőmondó a világon, a ki előre oly tisztán látta volna, mi következik ránk, mint a hogy a vajda látta. Minden bensőbb barátunk jól emlékszik arra, hogy a mikor még a falevél se mozdult, a vajda már megmondta, honnan jön a vihar, milyen erős lesz s miként védekezzünk ellene. Még a képviselőház minden valamire való tagjáról is megmondta előre, hogy miként viseli majd magát, ha ránk jön a baj. Engem százszor megoktatott és fölvilágositott, s ha ingadozni találtam, százszor összeszidott.
Az volt most a kérdés: Amelit megnyerjük-e a képviselőségnek? Ettől tettem függővé elhatározásomat.
Reményemen felül könnyen sikerült megnyerni őt.
Ameli csak azon lelkendezett, hogy nagy örökségi peremet ujitsuk meg. A vajda elhitette vele, hogy ha nem leszek képviselő, sohase nyerhetjük meg a pert, mert testvéreim nevének rettentő sulya mindig ellenünk lesz. De ha én is a törvényhozás tagja leszek: az én nevemnek is meglesz az a sulya s akkor nyugodtan nézhetünk a jövő elé. Ennek megvolt a hatása.
Feleségem maga biztatott azután:
– Eredj Gábor, a fehérváriakat nem lehet cserben hagyni.
Értesitettük fehérvári barátainkat, hogy pünkösd második ünnepén megyek Fehérvárra.
Baj volt, hogy ugyanakkor a vajda Nagy-Kőrösre ment s velem nem jöhetett.
Valami érthetetlen módon ez oly kishitüvé tett engem, hogy sehogyse akartam Fehérvárra menni. Barátaim Fehérvárról idézték föl néhány hivünket biztatni, itt pedig báró Bánffy, Rényi ezredes, a lelkes »Perl öcsém« és Izidor alig tudtak a vasuton feltuszkolni a kocsiba; – fehérvári hiveink már egészen kétségbe estek, hogy mi lesz belőlünk, ha én igy makacskodom?
– Ha bottal kergetik az agarat a nyul után, az a nyul sohase lesz elfogva.
De mégis meglett a nyul!
Május 26-án zárta be a király az országgyülést és szeptember 26-ra hivta össze az ujat, melyet a krónika 1887–1891-ik évi országgyülésnek nevez. A választás napját Székes-Fehérvárott junius 17-re, ugy emlékszem épen pénteki napra tüzték ki. Jó három heti időm volt arra, hogy készülődjünk a választásra.
Ellenjelöltem Szögyény-Marich Géza volt, az elmult országgyülésen képviselő. Szelid, tanult, derék fiatal ember, mostani berlini nagykövetünk testvéröcscse. Apja még élt. Szögyény-Marich László, a régi konzervativ tábor jeles tagja, fehérvári lakos és fehérmegyei birtokos. Csoóri birtoka szomszédos a mi csurgói birtokunkkal, melyből apám második hitbizományt alakitott s mely most Viktor bátyám tulajdona volt. Az öreg Szögyény-Marich Lászlót nagyon szerették Fehérvárott s aztán van ott püspök, káptalan, sok pap, sok barát, sok hivatalnok s erős kormánypárt. Sehogy se volt könnyü dolog győznöm. Sokan attól is tartottak, hogy Viktor bátyám csurgói tisztjei is eljönnek ellenem izgatni. Alaptalan volt ez az aggodalom.
Utóbb is ráfanyalodtam, hogy megyek a »kerületembe.« Isten neki fakereszt, mint a tuladunai példaszó mondja. Csináltam én már elég bolondságot életemben. Egygyel több vagy kevesebb most már számba se jöhet.
Ily gondolattal indultam utnak. Bizony ledérnek bizonyult ez a gondolkodás.
A nyéki vasuti állomásra már elém jött egy számos tagu küldöttség. Mosolygó arczok, harsogó éljenek, zászlók lobogása már itt utközben is!
Fehérváron a vasutállomásnál ötven diszes kocsi várt lobogókkal, jól öltözött választókkal s néhány ezer főből álló közönséggel. Zeneszóval, nagy diadallal, szózaténekléssel vittek be a városba, a vármegyeház terére. Ékes szónoklattal a vasutnál üdvözölt az egyik pártelnök s a vármegyeház terén a másik pártelnök. Ugy emlékszem: Márkus Antal és Szüts Szabó István. Magam is tartottam egy rövid akadozó szónoklatot s aztán harsogó éljenzéssel kisértek szállásomra, az »Arany Sas« vendéglőbe.
Elcsodálkoztam.
Mit jelent ez az öröm, ez a lelkesülés, ezer és ezer embernek ez a lángoló, meleg ragaszkodása?
Ki vagyok én? Mi vagyok én?
Nádorispán, diadalmas hadvezér vagy szolgabiró? Nem vagyok én ezek közül senki. Nem is látott engem e sok ezer emberből senki eddig s én se ismerek senkit.
Azt mondta az egyik üdvözlő szónok hozzám:
– Tiszteljük, becsüljük gróf ur az ön uri familiáját, nem is gondolunk róla semmi rosszat, de ha a maga familiája önt kitagadta, a mi magyar nemzetünk önt édes fiává fogadja. Uradalmat mi nem adhatunk, de szivünket, bizodalmunkat felajánljuk.
Szokatlan, sőt ismeretlen hang volt ez az én fülemben. De azért jól esett.
De azért e pillanatban mégis eszembe jutott az a nagy csapat ügyvéd, biró, közjegyző és végrehajtó, a ki engem ősi örökségemből kiforgatott. Ide jertek most ügyvédek, birák és végrehajtók! Itt legyetek legények s itt győzzetek le engem! Mit szeretett meg én bennem ez a jó nép? A családi és birói igazságtalanság áldozatát. Látta, hogy engem földönfutóvá akartak tenni s ezért pártomra állt. A józan népnek nagy szive van s az a nagy sziv most megdobbant mellettem.
Urnapjára, junius 9-ére határoztuk programmbeszédem megtartását. Akkor a vajda is eljöhetett velem a kerületbe.
Pártom vezetését időközben Tóth Artur barátom vette kezébe. Lelkes férfi ez tisztes vagyonnal és nagy tekintélylyel. Hárman voltak testvérek. Az egyik: Aladár, képviselő is lett, szabadelvü párti. A másik: Ede, veszprémmegyei birtokos, a felső-bükki Nagy család balatonfőkajári birtokát vette meg. Mindakettő a kormánypárt lelkes tagja. De Artur kivált közülök. Hozzám csatlakozott. Az ő buzgalma s meleg barátsága nélkül nem győzhettünk volna. Nagyon sajnálom, hogy barátságunk később 1892-ben elhomályosult, a mint te is tudod édes vajdám.
A követválasztási küzdelmeket leirni nem akarom. Unalmas dolog ez, százszor leirva, százszor üres szalmává csépelve. S aztán az én választásom se történt másként, mint száz más képviselőé.
Pénz, zászló, beszéd és kocsma vég nélkül. Az alkotmány ezek nélkül holttest s nem eleven alak.
A kortesélet különös alakjai nálam is csak ugy megjelentek a szintéren, mint másnál.
A buzgó kocsmáros, a jó öreg Kostyelik, a ki él-hal azért a pártért, mely nála tartja a főhadiszállást s hetenként a közlakomákat. A czigány mindig szólt nála s nagy ivójában akkora füst, pipából és izzadtságból esténkint, hogy a kereket hozzá lehetett támasztani.
A 48-as honvéd, a jó öreg Horváth, a ki egyetlen pillanatra se eresztett el maga mellől; a ki minden beszédét hozzám e szóval kezdte: »Hazádnak rendületlenül«! – a ki száz csatáról mesélt nekem, a melynek fele se történt meg s a ki legalább tizenötször elbeszélte élete történetét, – utóbb már jobban tudtam az övét, mint a magamét. Jobban tudtam, mint ő maga és csak bámult azon, ha egyik-másik tévedését kiigazitottam.
Költő tollára méltó alakok.
Hát a nagy törzsfőnök, az öreg Almásy. Tekintélyes földmives, birtokos gazdaember. Ija-fia, unokája, sógorsága, komasága, nászurasága épen száz szavazatot számit. Azelőtt Szögyény-Marich pártja, – ha megnyerem, biztos a diadalunk. Nem is kell hozzá egyéb, csak látogassam meg. Meglátogattam.
Él-e még, nem tudom. Ősz öreg volt már akkor is, hófehér bajuszszal. Örült annak, hogy gróf telepedik le ünneplő szobájában. De azért nem én vagyok ám az első gróf, a ki az ő házát fölkerestem. Volt az ő házánál már Zichy Jenő gróf is. De volt már a püspök is, a nagyprépost is. Elvittem hozzá báró Bánffy Kálmánt is. Erdélyi mágnás még ugy se volt nála soha. De másnál se ott Fehérvárott. Az öreg Almásy mindjárt különb embernek érezte magát a polgármesternél is.
Pártomra állt.
Ennek fejében aztán meg kellett látogatnom a nemzetséghez tartozó minden asszonyt, lányt és menyecskét. Szivesen tettem. Nagy örömöm tellett benne. Annyi vén asszonynyal sohasem ölelkeztem életemben. Estére kelve ugy elfáradtam naponként, mintha a tatár kergetett volna.
És mégis kedvesen emlékszem ezekre a látogatásokra.
Csaknem minden öreg asszony megkérdezte: igaz-e, hogy az én feleségem nem királylány, nem herczegasszony, hanem csak közönséges polgári származásu asszony, csak olyan mint ők maguk?
– Igaz biz az kedves asszonynéném. Szegény komáromi özvegy asszony lánya. Nem is hozott egyebet az én házamhoz, csak egy ünneplő meg egy viselő ruhát, hat inget maga szőtte-fontát és egy tulipántos ládát. De hát mit tehettem, ha igazán szerettem? Eleget szenvedtem érte, de én most is olyan igazán szeretem, mint mikor az oltár előtt álltunk.
– No meg is áldja az Isten a gróf urat, de aztán kedves feleségét elhozza ám mihozzánk is, meg akarjuk mi őt igazán tisztelni.
Száz helyen meg kellett igérnem, hogy feleségem elviszem Fehérvárra. Utóbb el is vittem.
Igy készült el az én követségem.
Minden asszony pártomra állt a felső városon s jaj volt annak a szerencsétlen szavazónak, a ki ellenem föl merte volna szavát emelni. Pemettel, szénvonóval, sütőlapáttal, fazékszedő bottal mentek neki az asszonyok.
Urnapján megtartottam programmbeszédemet.
Velem volt a vajda is. Elég bátran és talpraesetten beszéltem, noha akadozva s bizony nem erős hangon.
Nem voltam magyar ruhában. 1860 óta nem is volt magyar ruhám. Szürke ruha, fehér köcsögkalap széles gyászszalaggal, mióta jó kis fiam meghalt. Azóta sohase tettem le a gyászszalagot. Mondta ugyan a vajda, hogy túri süveget vagy legalább Kossuth-kalapot tegyek föl, de nem fogadtam neki szót.
De nem ártott nekem még a köcsögkalap se. Az igaz, hogy programmbeszédem alkalmával az történt, hogy egy jó lelkes hivünk e szavakra fakadt:
– De derék ember ez a gróf ur, csak az a kár, hogy német.
Meghallja ezt Gánti uram, fiatal buzgó pártfelünk s rárivall az emberre:
– Már miért is volna német?
– Hogy ne volna? Tessék megnézni a kalapját!
Hát hiszen az igaz, hogy a kalap maga nem teszi az embert németté, valamint a túri süveg se teszi maga magyarrá. Az is igaz, hogy én a magam kényelmes franczia-angol szabásu ruhámtól alig tudnék megválni, de azért ama lelkes hivünknek kalaptudománya mégis érdemel némi figyelmet.
A mi jó magyar közönségünk nagyon hamar s nagyon könnyen kivedlik a maga eredetiségéből s magyar különösségéből. Ételben, italban, ruhában, szokásokban nagyon könnyen majmolja az idegent. Az angolt, hollandit, spanyolt, francziát, németet a külföldön száz lépésnyiről megismeri az ember, csak a magyar olyan, hogy messziről semilyen se. Csak sima álla s kipödrött bajusza árulja el, más semmi. De sima állat s kipödrött bajuszt se visel már mindenki. Az a jó fehérvári barátunk azt gondolta, hogy megilletné a magyar embert, hogy legalább a kalapja ne lenne idegen.
Dehogy vettem tőle ezt rossz néven.
A szavazás napján ugy állott a mi pártunk, miként az erdő. Lelkes volt, összetartott, nem széledezett. De győzött is; – 1540 szavazó polgár 64 szótöbbséggel juttatta győzelemre a mi pártunkat.
Ime tehát törvényhozó lettem.
Eszembe se jutott, hogy képviselőségem megtagadja vagy kétségbe vonja valaki. Ki is gondolhatta volna, hogy az ügyvédek keze még ide is elérjen.
De hát ide is elért.
A mint az országgyülés szeptember végén összejött: rögtön benyujtottak ellenem egy kérvényt. Kérték választásom megsemmisitését. Kérték annál fogva, hogy engem nem lehetett volna megválasztani, mivelhogy én nem vagyok választó, mert én semmiféle választói sorjegyzékbe fölvéve nem vagyok.
Hát bizony ez igaz.
Összedugtuk a fejünket, miként lehetne nekem a választói jogot megszereznem? Miért nem vagyok hát én választó?
Oklevelem nincs. Nem vagyok se ügyvéd, se orvos se mérnök, se bába. Nem is leszek. Az öregapám se volt egyik se.
Nem vagyok akadémikus. Se festő, se szobrász, se tanár, se muzsikus.
Nem vagyok tőkepénzes, sőt adósságom tenger. Legalább is a Fekete-tenger.
Nem vagyok telkes gazda, még csak negyed telkes gazda se. Ehhez legalább is hét-nyolcz holdnyi szántóföld kellene Árva vármegyében. Hol vennék én ily óriási ingatlan birtokot? Nem maradt én rám az apámról egy talpalattnyi se. Igaz, hogy apámnak volt vagy negyed milliónyi hold földje, de nekem abból semmi se jutott. Sokan voltunk hozzá s a biróság engem fölöslegesnek talált.
Nincs házacskám se. Nem vagyok kézmüiparos. Nem dolgozom se egy se több segéddel. Nem vagyok adófizető. Nincs semmim, a mire adót vessenek. Nem vagyok hivatalnok vagy tisztviselő. Senki se bizta rám a közdolgokat. Nem vagyok még ujságiró se.
Egy szóval semmi se vagyok és semmim sincs. Engem választónak ugyan beirni nem tud senki. Született törvényhozó vagyok ugyan és még hozzá nem is valami kis katonabárócska, hanem nagykárolyi gróf Károlyi, de azért választói jogom még sincs. És nem is lehet.
Feleségem ki is nevetett, össze is szidott. Nem maradt szárazon a vajda se.
– Ez a férfiak bölcsessége! Bele kapnak a követválasztásba, elköltenek néhány ezer forintot, hanem azért a dolognak ábéczéjét se ismerik. No ugyan derék legények vagytok édes Gábor!
Bolond eset.
A vajda tünődik. S azt kérdi, hogy én 1861-ben már husz éves voltam, vajjon nem irtak-e engem be nemesi jogon 1865-ben vagy 1869-ben választónak?
Tudja kő! Meglehet: beirtak.
Ha beirtak: akkor rendben van minden. Mert a törvény ugy rendeli, hogy a ki 1872-ig valamelyik választói névjegyzékbe nemesi jogon bevétetett: az halálos holtáig választó lehet.
Bizonyos pedig, hogy nemes ember vagyok. Születési nemességemet a biróság csakugyan nem sinkófálta el.
Rögtön küldtünk valakit Csurgóra, megkérdezni a jegyzőt. Megjött a felelet, hogy 1865-ben is, 1869-ben is, 1872-ben is beirtak mint nemest választónak; – a hiteles névjegyzék a vármegyénél.
No – hála Istennek!
A vármegye alispánja Sárközy Aurél, jó barátunk, egykori függetlenségi követtársunk, rögtön megküldi a hiteles bizonyitványt.
Küldi a manót.
Tudatja velünk irásban, hogy a nemes vármegye minden régi iratot 1872-ig kiselejtezett s eladott a sajtosnak. Ezek közt van az én választói jogom is. Sajt lett belőle. S hol van az már azóta? A szaga sincs meg.
No ez is szép közigazgatás! Elpusztitani azokat az irásokat, melyek az ember gyökeres igazságait őrzik. Hát most már mit csináljunk?
A választók névjegyzéke megvan a belügyi miniszternél. Épen huszonöt szoba van megtöltve a budai várban névjegyzékkel. Ott csak meglesz az én nevem is.
Báró Orczy Béla volt a belügyminiszter. Jó ismerősöm, egykor a boldogabb időkben jó barátom. Rokonság is állt fenn köztünk. Unokahuga volt Orczy Irma bárónő, Viktor bátyám felesége. Tehát ángyom. Igazságom is van; de meg a rokonság és barátság révén is csak kiadja nekem az irást.
Igy parancsolja a törvény is, a józan okosság is. Mi az ördögnek őriznék azt a sok irást, ha nem azért, hogy az emberek igazságát megvédjék vele, ha a vármegye sajtosnak adja a maga levéltárát?
A vajdával fölmentünk Orczy Bélához a várba. Nagyon szivesen fogadott, de igazságomat rövid uton ki nem adta. Azt mondta: adjuk be kérésünket irásban, neki a fölött még tanácskoznia kell holmi tanácsosokkal, államtitkárokkal, Tisza Kálmán miniszterelnökkel.
A vajda mosolyog s rám néz.
– No Gábor itt se kapunk igazságot!
S aztán oda fordul a miniszterhez. Egész gorombán szól hozzá.
– Neked is kár volt Bécsből, a fölség oldala mellől haza jönnöd. Te ugyan a magad okos eszével belátod, hogy azt az irást ki kell adnod, a magad becsületes szivével ki is adnád rögtön; – de ha másokkal is tanácskozol, te is csak ugy cselekszel, mint a többi. Ellenzéki ember s kivált gróf Károlyi Gábor nálad se talál igazságot.
Angyali szelidségü jó ember volt Orczy Béla. Dehogy jött volna tüzbe erre a gorombaságra. Sőt annál jobban fogadta, hogy mindent megtesz, csak adjuk be folyamodásunkat.
A vajda tudta, hogy ez hiábavaló lesz, hiszen az volt a szokás országszerte, hogy függetlenségi ember számára se a falusi jegyzők, se az alispánok, se a miniszterek sohase adták ki a választók névsorát. A törvény ugyan megvolt, Tisza kormányra jutása előtt a jó gyakorlat is megvolt, de akkor olyan időket értünk, hogy ellenzéki ember, ha igazi volt, soha sehol semmiben igazsághoz nem juthatott.
Bolond idők voltak azok, a mint majd az én ügyemből is szép lassanként kiviláglik.
Beadtuk a folyamodást. Orczy Béla csakugyan elutasitotta. Azt mondta: keressük igazságunkat a községi birónál. A csurgói biró és jegyző megtett volna mindent, de a náluk levő névjegyzék nem volt aláirva. A főbirónak kellett volna hitelesiteni, de ő a hitelesitést megtagadta. A főbirót aztán följelentettük a miniszternél. Ennek se lett semmi haszna. Sőt valószinüleg megdicsérték a főbirót jó magaviseletéért.
Vigye manó hát a névjegyzéket. Ugyis csak arra kellene, hogy jövőre megszerezhessük a választói jogot. Ezt pedig megszerezhetjük elvégre ugy is, ha szépen megkérjük az adófelügyelőt, hogy rójjon ki ránk tizenöt vagy husz forint évi adót. Biztosak voltunk benne, hogy megteszi szivesen. Csak százszor annyi adót ne rójjon ránk.
Az volt csak a kérdés, miként védjük meg a választást?
Anyámra gondoltunk. Én is, a vajda is. Anyámnak még mindig megvolt nagy neve, nagy tekintélye. Ha Gyula bátyámnak vagy Tibor öcsémnek szól: ők bizonyára beszélnek Tisza Kálmánnal s akkor minden jól lesz. Tibor öcsém ugyis sógora Tisza Kálmánnak.
Csak az volt a baj, hogy én megkötöttem magam. Én se testvéreimtől, se Tisza Kálmántól semmiféle szivességet elfogadni nem akartam. Én nem diszeskedni akartam ellenzéki állásommal, hanem a késhegyig támadni Tiszát és kormányát. Ha pedig ezt akarom: miként fogadjak el szivességet? Ha pedig elfogadok: miként lehessek én komoly ellenzék?
Teljes életemben utáltam minden paktumot és minden taktikát és minden alattomos pajtáskodást. Ha megsemmisitik választásomat: megyek Párisba vagy Genuába, sohase lát engem a Sándor-utczai sereglet. De oláhczigány nem leszek, hogy egyik pillanatban verekedjem valakivel, a másik pillanatban pedig egy pipa dohányt kérjek ellenfelemtől s ha kiszíttam, ujra verekedjem. Ne adjon nekem a kormány semmit. Ha meg akarja semmisiteni választásomat: semmisitse meg.
A vajda azonban nem igy gondolkodott. Ő minden áron azt akarta, igazolt képviselő legyek. Nagy reményeket kötött képviselőségemhez. Végre rábirt arra, adjak pár sornyi levelet anyámhoz, elmegy hozzá s rábeszéli, hogy segitsen bennünket.
Anyám nem volt Budapesten, hanem Parádon. Sasvár nevü kastélyában. A vajdának oda kellett menni. Unszolt engem is, menjek vele.
Nem megyek.
Parád apám mátrai urodalmaihoz tartozik. A magas Mátra háta mögött fekszik, gyönyörü völgyben. Itt van a hires kénes savanyuviz forrása. Kisded gödröcske egy filagória alatt; – ki lehet belőle merni naponként valami hat-hét hektoliter vizet. Többet nem. Apró üvegekben árulják. A hozzá való üveget is ott készitik a parádi hutában. A Duna-Tisza közén, de a fővárosban is sokan szeretik inni ezt a vizet.
E mellett volt a régi parádi fürdő. Földszintes, hosszu, két szárnyu elég csinos épület néhány fürdő- és néhány lakószobával. A helybeliek Cseviczének nevezték az egész telepet. Ez volt a hevesi, borsodi, nógrádi nemes fiatalságnak egykor hires mulató és találkozó helye. Száz meg száz szerelmi viszony, párbaj, barátság, összeveszés, kibékülés, pártos összebeszélés és betyáros dőzsölés országos hirü tanyája.
Ma ez már nem fürdőhely.
A mai parádi fürdő a völgy torkolatánál van, a mint Recsk és Szent-Marja felől belép az ember a völgybe. Itt vannak a hires szénsavas, rezes, arzenikumos, vasas fürdő- és ivóvizek. Itt épitett nagy diszes nyaralót és mellékhelyiségeket magának Gyula bátyám s itt épültek az uj fürdőtelep összes épületei is. Ugy hallom, most már sok épület. A fürdőtelepet magát angol kert választja el Gyula bátyám nyaralójától.
Ezek a mátrai urodalmak hitbizományi birtokot képeznek. Apám fiági leszármazóinak ez az első hitbizományuk. Van vagy harmincz-negyven ezer hold.
Anyám a régi Parádon, nem a faluban, hanem azon tul az ugynevezett Cseviczén épitett magának kastélyt. Gyönyörü kert közepén igazán szép és költséges épületet magas és terebélyes toronynyal. Ennek a neve Sasvár. Az épületet magát én soha nem láttam. De a Parád nevü egész mátrai völgyet gyerek koromban többször bejártam. Természetesen apám életében.
Hát ide hivott engem a vajda: menjek vele.
Nem megyek.
Nem vagyok irigy természetü. Élvezni tudom szük keretben is az élet örömeit. Ám boldoguljanak testvéreim s fiaik és unokáik az ősi örökséggel, melyben ott rejtőzik az én öröklött vagyonom is. Nem irigylem őket.
De hogy én elmenjek arra a vidékre, a hol a Mátrának óriási orma, a komoly Kékes büszkén néz körül a Tiszai-alföldön Tokaj-Hegyaljáig, Nagyváradig, Ménesig és az Al-Dunáig; – a hol falvak, tanyák, erdők, ligetek, csodálatos erejü források és kutfejek s gazdag bányák s kanaáni termőföldek váltakoznak; – a hol aranytól csillognak a kastélyok és nyaralók s a fürdőtelep diszes épületei – hogy ott én órák számra kocsikázzak a mérhetlen gazdagság szintérein, melyben az istenek és emberek minden törvénye szerint ott van az én elbirósitott ősi örökségem is, – hogy én ott kunyoráljak habár édes anyámnak is rongyos képviselőségért: – ezt már nem teszem. Három-négy szobás sötét lakásomban ott az Andrássy-uti 46. számu ház harmadik emeletén csak meglakom én valahogy, habár összehuzódva, nélkülözve, nyomorogva is, mint a hogy két éven át történt, de legalább nem zaklatja föl véremet a minden mértéken tul való gazdagságnak és fényüzésnek vigyorgó képe.
A vajda elment.
Reggel nyolcz óra előtt táviratban értesitette anyámat s egyuttal kocsit kért az állomásra. Oda is ért délután két óra tájban, de távirata bizony nem ért oda akkorra.
Mindegy. Anyám kegyesen fogadta. Akkor még nem volt egyházpolitika, a vajdának nem volt oly sok ellensége s anyám előtt nem rágalmazták annyira, mint később tették.
De hogy képviselő lettem, azt anyám se szerette.
Mikor testvéreimmel márcziusban kiegyeztem, testvéreimnek az volt kivánságuk s ezt anyám egyenesen meg is mondta a vajdának, hogy én egyelőre menjek ki külföldre s majd a mikor a sok mindenféle keserüség elmulik: akkor jöjjek vissza. Igaz, hogy a vajda már akkor tervezte az én képviselőségemet, de erről hallgatott. Anyám szentül hitte, hogy a vajda is azon lesz, hogy én elköltözzem.
Annál jobban megütközött most, hogy épen a vajda ment hozzá választásom igazolására segitséget kérni. Kemény szemrehányást is csinált a vajdának s mosdatta a fejét kegyetlenül. Egyenesen megmondta neki, hogy megszegte szavát, kijátszotta igéretét.
A vajda az ő táblabirói humorával fogadta anyám szemrehányásait. A forró kegyelet és igaz tisztelet érzése senkiben se él jobban anyám iránt, mint a vajdában. A negyvenes és ötvenes évek történetében anyám szereplését fontosnak és dicsőségesnek tartja a vajda s nem egyszer lett volna kedve azt külön emlékiratban megörökiteni. A közbejött körülmények hiusitották meg szándékát.
Nyugodtan türte tehát a kárhoztatást ugy délutáni három óráig. Akkor azt mondta anyámnak:
– Kegyelmes asszonyom, minden szemrehányását megérdemlem s elfogadom szó nélkül, ha most Gábor dolgán segit s ha nekem enni adat, mert én még ma semmit nem ettem s éhes vagyok, mint a farkas.
Anyám elnevette magát. A tálalás dolgában nyomban igazat adott a vajdának. Anyám teljes életében mindig vendégszerető, figyelmes háziasszony volt. Nagyon tetszett neki a vajda vidám őszintesége. Vége is lett a szemrehányásnak azonnal.
De a választás igazolásának kérdésében nem igérhetett semmit. Ő nem volt érintkezésben Tisza Kálmánnal, minthogy évek óta visszavonult már a nyilvánosabb szereplés elől, másod-harmad kéz által pedig nem akart a dologba avatkozni. Utolsó szava az volt, hogy tanácskozni fog az ügyről Gyula és Tibor testvéreimmel.
Biztos eredményt tehát ez oldalról nem várhattunk.
Eközben a közönség körébe is kiszivárgott, hogy én nem vagyok beirva választónak. Szinte csodálni lehetett az ügyem iránt való érdeklődést.
Jött hozzám egy falusi zsidó. A nevét nem szükséges megmondanom. Bereg, Ung vagy Ugocsa vármegyéből való. Sajátságos tervvel állott elő. Valami ravasz jogtudós adhatott neki felvilágositást.
Azt mondta: tud egy falut Beregben vagy Szilágyban, a hol apámnak birtoka volt s a hol ez a birtok még testvérjeim nevére nincs átirva. Ott ő összebeszél a községi jegyzővel s az 1886-iki névjegyzékbe bevéteti választókul az összes örökösöket, összes testvérjeimet s köztük engem is. S ezzel ez ellenem beadott panaszt a közönség hahotája mellett csuffá teszi.
– Jól van tisztelt ur, – de ezzel csak községi névjegyzék lesz. Hol marad a megyei példány? A legelső perczben kitudódik a hamisság. Mert a megyei példányban nem lesznek beirva a gróf Károlyi testvérek.
A derék ügynök mosolygott e szóra.
– Mind meggondoltam én ezt. Van nekem eszem a megyei példányhoz is. Itt a megoldás két módon lehet. Vagy ugy, hogy a megyei összes községi jegyzékek elvesznek szőrén-szálán. Ugy is elvesz igen sok. A korábbi jegyzékekkel ugy se törődik senki. Sok vármegyénél ma sincs meg a teljes szám. Az volna csodálatos, ha Szatmárban vagy Szilágyban semmi sem hiányzanék. Kikérjük az iratcsomagot s ugy adjuk vissza, hogy egy ivvel kevesebb lesz benne. Mig a világ világ lesz: sohase kérdezősködik utána senki. – Vagy elcsináljuk a másik módon. Ugy, hogy a most készülő községi jegyzéket egy példányban becsempésszük a megyei iratcsomagba is. Helyébe tesszük a réginek. Igy jobban is sikerül, mert akkor maga a vármegye ád hiteles bizonyitványt.
Nem vagyok jogtudós, nem igen értettem a dologhoz, de azért éreztem, hogy e terv, ha sikerül, nem egyéb, mint alávaló hamisitás. Azt mondtam a jó embernek, menjen a vajdához, én a dologba nem avatkozom; a mit a vajda javasol: azt elfogadom.
A jó ember elment a vajdához. A vajda a maga szokott módja szerint azt mondta az ügynöknek:
– Maga fiam elbotlott lángész, épen megérett a fegyházra. De ilyen dolgot megcsinálni még se tud. Hanem ha elhozza a valóságos községi jegyzéket s megmutatja, miként akar a helyett másikat csinálni: kap ötven forintot.
Elment az ügynök. Négy nap alatt elhozta a valóságos jegyzéket is pöcséttel és aláirásokkal s elhozta a hamisat is ugyanazon pöcséttel és aláirásokkal. Benne volt az én nevem is.
A hajunk szála is fölállt, a mikor a munka tökéletes voltát megláttuk. Nyilvánvaló volt a terv sikere.
Megadtuk hát neki az ötven forintot s aztán irásaival együtt kilöktük. Ezen a módon nem kell a képviselőség.
Sokszor segit az emberen a véletlen.
Mi a véletlen?
Az volna az igazi bölcs, a ki e kérdésre meg tudna felelni. Bizonyos, hogy az élet nem érne egy fillért, ha benne nem a véletlen uralkodnék. Ha az embernek minden órája s minden órájának minden tennivalója előre meg volna szabva s az ember mindent ugy cselekednék, a hogy vagy ő vagy más előre megszabta: rosszabb volna az élete, mint a gazdátlan kutyáé. Hasonlitana a vasra vert rabéhoz, a ki örökre be van zárva az oduba. A mit a gazda időjárásnak, a játékos szerencsének, a szerelmes sziv hóditásnak, a vállalkozó sikernek, a hadvezér győzelemnek, az államférfi érdemnek és dicsőségnek nevez: mindabban a véletlen szerepe a legnagyobb szerep. Egészség, betegség – csak a véletlen játéka. Még születésünk is véletlen. Csak a halál nem véletlen. De már hogy az embert ugy akasztják-e föl vagy vizbe fullad, vagy az orvos hibázza el: ez mind a véletlen dolga. A véletlen nagy ur.
A véletlent sokféleképen nevezik az emberek. Csak igaz nevén nem akarják nevezni. A hivő lélek gondviselésnek, a vakbuzgó végzetnek, a hivalkodó előrelátásnak, a könnyelmü ostobaságnak nevezi. A kit a sors elkényeztetett s esze sincs elég a világhoz: az azt mondja, hogy nincs véletlen, nincs se szerencse, se szerencsétlenség; – csak bölcsesség és ostobaság van.
Én azonban hiszek a véletlenben.
A kaposvári kerületben megválasztották képviselőnek ugyanekkor gróf Széchenyi Pált. A Tisza-kormánynak földmivelési minisztere, egy-két évvel idősebb, mint én, legény korunkban jól ismertük egymást, szelid és derék fiu s annyira szerény és nyárspolgárias gondolkozásu, hogy még a rátukmált miniszterséget is elfogadta, pedig annyit értett hozzá, mint én magam.
Tehát megválasztották, noha nem volt többsége. Hanem azért neki adták át a megbizó levelet. Valami istentelenséget követtek el a választás vezetői, a miről azonban ő nem tudott semmit. Ha tudott volna: bizonyára nem fogadja el a képviselőséget.
Ellenfele Körmendy Sándor volt, vagyonos kálvinista pap és esperes, a vajdának valami távoli rokona. Már régebben is volt képviselő, tisztes függetlenségi párti férfiu.
Hogy függetlenségi embernek miniszterrel szemben meg kell bukni s hogy bármily törvényszegéssel csinálják is ki bukását: ő igazságot nem kaphat – ezt az akkori idők kis és nagy férfiai egészen természetesnek találták.
De Körmendy Sándor pártja azért elhatározta, hogy megtámadja Széchenyi gróf választását. Körmendy feljött Budapestre, hozta magával a megtámadó kérvényt, fölkereste vele a vajdát s megkérdezte, vajjon tanácsosnak véli-e a kérvény beadását? Végre is költséggel jár a dolog, az ő pártján nincsenek uraságok, hiábavaló költekezést nem akar.
A vajda elkérdezte: mikből állanak a panasz okai? Miben sértették meg Széchenyiék a törvényt? Be tudják-e bizonyitani sérelmüket a panaszkodók?
Körmendy előadta, hogy 20–25 szavazatnyi többsége kétségtelenül volt. Kitünik ez a választási jegyzék megyei példányából. Hogy ebből hogyan csináltak Széchenyi grófnak többséget: azt ők nem tudják. Ha a választási jegyzék miniszteri példányát és a gróf Széchenyi kezén levő képviselői példányát megtekinthetnék: akkor nyomban ki tudnák mutatni a hamisságot, de nekik ezeket a példányokat meg nem mutatják. Ők hát félig-meddig sötétben tapogatódznak.
A vajdának nem lehetett határozott véleménye a panasz sorsáról, ha maguk a panaszlók se látták tisztán a törvényszegés részleteit. Hanem volt egy javaslata Körmendyhez.
– Nézd, ti magatok is haboztok, beadjátok-e a panaszt? Tehetnétek egy szivességet, mely közérdekü s közhasznu lenne az országra. Gróf Károlyi Gábor választását megtámadták. Ha a kormány megigéri, hogy gróf Károlyit igazolják: ennek fejében mondjatok le a gróf Széchenyi elleni panaszról. Ha pedig meg nem igéri, okvetlenül adjátok be a panaszt, akármi lesz a vége. Adjatok nekem engedélyt arra, hogy egy vagy más módon én erre nézve tárgyaljak a kormánynyal.
Körmendy nemes gondolkozásu ember volt. Az efféle »szőrért szőr« természetü kiegyenlités az alkotmányos életben mindennapos. Panaszuk sikerében ugy se bizhatott, a vajdának tehát megadta az engedélyt.
A vajda rögtön ment Csernátonyhoz.
Csernátony, mint már elbeszéltem egy helyütt, még az emigráczió idejéből ismerősöm volt. Florenczben sokszor találkoztunk. Némi barátság is fejlődött ki köztünk. Anyám házában is megfordult nehányszor. Most Tisza Kálmánnak ő volt egyik legbensőbb és legbizalmasabb tanácsosa s a »Nemzet« czimü félhivatalos lapnak még mindig munkatársa. A vajda azt gondolta: jó szószólóra akad benne.
Közölte Csernátonyval a dolgot. Megmagyarázta neki, minő kellemetlen lenne az, ha egyik miniszter választása hamisnak bizonyulna. A hamisság részleteit ugyan még nem ismerjük, de ha a panaszt beadják: minden esetre kipuhatoljuk. Beszéljen Tiszával, a miniszterelnökkel.
Csernátony tünődött. Egy napi gondolkozási időt kért, hogy megtegye-e a lépést. A vajdát, mint elszánt ellenzéki embert, nem szerette, de nagy elméjét nagyra becsülte. Félt: nem kelepcze készül-e ebből az ajánlatból.
Körmendy kérvénye a vajda kezében volt. Megmutatta neki. Két napig még be lehetett adni, de azon tul nem. Ha Csernátony nem nyujt kielégitő választ: a panaszt az utolsó napon beadja.
Másnap Csernátony azt mondta: beszélt a miniszterelnökkel, nem igérhet semmit, ám menjenek a panaszok sorsuk elé.
Igy is jól van. Kő esett le a szivemről. Másnap gróf Széchenyi ellen benyujtottuk Körmendy pártjának panaszát.
– – – Meglehet édes vajdám, most sokan unalmasnak tartják, hogy én az én választásomról annyi följegyezni valót találok. De mindegy. Jön idő, a mikor érdekes olvasmány lesz ez. A mikor hihetetlennek tartják az emberek, hogy olyan választás is történhetett valamikor, a milyen a kaposvári volt. Végre is én a magam dolgait jegyezgetem s nekem fontos ügyem volt az én választásom. Ez pedig szorosan összefüggött a kaposvárival. Tehát folytatom.
Itt megint a véletlennek hatalmas lábdobbanása jött közbe.
A függetlenségi párt ugyanis az egyik választási biróságba kijelölte a vajdát. Mikor pedig a választások elleni panaszokat kisorsolták, csodálatos esetlegként az én ellenem beadott panasz is és a gróf Széchenyi Pál ellen beadott panasz is ahhoz a birósághoz került, a melynek egyik birája a vajda volt.
Deus ex machina: ezt mondanák a rossz kritikusok. Igy volt kicsinálva: ezt mondanák a gyanusitók. Pedig se egyik, se másik. Hanem a tiszta véletlen.
Volt annak a biróságnak még egy előkelő ellenzéki tagja. Ez Horánszky Nándor, a kit a nemzeti párt jelölt oda. Nekik kellett a kormánypárt hájfejü biráival viaskodniok. Vagy talán nem is csak hájfejüek voltak azok a birák.
Sok tárgyalást tartott a biróság. A vajda azonban nem elégedett meg a biróság előtt fekvő irásokkal, hanem megnézte azokat is, melyek a belügyminiszternél voltak elzárva. Egyetértett vele Horánszky is. Együtt fölmentek Orczy Béla báróhoz s kiásták a sötétségből a mindenki elől elzárt irásokat.
Utálatos dologra jöttek rá.
A választásnál törvény szerint három példányban vezetik a jegyzéket.
A megyei példány jó volt. Ezt a választó küldöttségi elnök nem merte meghamisitani. Ezt ott a megyénél mindenki megnézhette, a hamisitást mindenki nyomban észrevehette. E szerint Körmendy Sándornak kétségtelen 28 szavazatnyi többsége volt. Ő volt tehát a megválasztott képviselő s a miniszter volt a megbukott jelölt.
A képviselői példány a választás után gróf Széchenyi Pálnak kezében volt s ott feküdt a biróság előtt. Ebben a szennai választók közül 19 Körmendy-szavazót átirt a küldöttségi elnök Széchenyi javára. Ha pedig 19-et kétszer számitunk, Körmendytől elvesszük, Széchenyinek pedig odaadjuk: akkor a többség Széchenyié.
A miniszteri példányban pedig 19 taszári választót irt át az elnök Körmendy szavazóiból Széchenyi javára.
Az átirás sebbel-lobbal történt. Az elnök se a tollat, se a tintát nem válogatta. A jegyző vastag tollal és fekete tintával irt, az elnök pedig vékony tollal és sárga tintával. Csak ugy orditott le a hamisitás az irásokról. Más országban az ilyen hamisitó évekig ülné a fegyházat, nálunk pedig akkor valószinüleg királyi tanácsossá tették.
A vármegye jó idején észrevette a hamisságot. Megvizsgáltatta a központi választmány az irásokat s fölirt a belügyminiszterhez, hogy a választás eredményét hamisan hirdették ki, mert Körmendy Sándor nyert 28 szavazatnyi többséget. S vajjon mit csinált a miniszter?
Talán megköszönte ezt az alkotmányos buzgalmat s megdicsérte érte a vármegyét?
Vagy talán rögtön elrendelte a fegyelmi és büntető eljárást a gonosztevő hamisitók ellen?
Volt eszében.
A központi választmány határozatát megsemmisitette s a választmányt jól összeszidta. Mit zavarja a kormány czirkulusait?
A főispán pedig hosszu levelet irt a miniszterhez, hogy nem Széchenyi kapta ugyan a jegyzékek szerint a többséget, de azért meg kell hagyni képviselőnek, mert különben a szoczialisták és kommunisták fölfalják nemes Somogyvármegyét.
Ezt a levelet valaki megkeritette s az »Egyetértés« czimü lapnak eladta. Kelt a választás után három nap mulva. Tehát a főispán is megtudta már akkor a hamisitást. Hanem azért Tisza Kálmántól kezdve mindenki egyetértett abban, hogy a választást igazolni kell.
Mig a biróság és egyetértett.
Eötvös és Horánszky hiába gorombáskodtak a biróság tagjaival. Pedig ugyancsak gorombáskodtak. Maga a biróság elnöke, Vargits Imre régi képviselő nagyot köpött az itéletre s kimondta, hogy többé nem vállalkozik elnökségre. Eötvös és Horánszky pedig lemondtak a birósági tagságról. Olyan birákkal nem ülnek egy széken.
Hanem hát meg is lett a következése e birói alávalóságnak.
A vajda interpellálta a kormányt, vajjon figyelmeztették-e a királyt, hogy egyik minisztere hamis megbizással jutott a képviselőházba?
Széchenyi Pál gróf derék, tisztességes ember nemes szivvel. Mikor igazán megtudta a dolgot: lemondott a képviselőségről, sőt a miniszterségről is.
Annak a képviselőnek pedig, a ki mint biró megcsinálta a hamis itéletet, többé a képviselőházban felszólalni nem lehetett.
Ugyanez a biróság itélte meg az én választásomat is.
Huzta-vonta ügyemet. El volt szánva, hogy az én választásomat mindenesetre igazolja, de nem akarta elárulni, hogy ezt bünbánatból, engesztelésül, saját bőre mentségére teszi.
November 29-re tüzte ki a tárgyalást s aztán elhalasztotta a következő év január 20-ikára. Akkor hozott itéletet s kimondta, hogy ő nem keresi, vajjon van-e, nincs-e választói jogom, hanem elismer törvényes képviselőnek.
Bizonyos volt, hogy Széchenyinek nincs többsége s őt mégis igazolta. Az is bizonyos volt, hogy nekem meg van többségem: tehát szembeszökő lett volna, ha engem nem igazol.
Igy lettem törvényhozó választásomtól számitva épen hét hónap mulva.
Szorosan véve nálam is megszegte a biróság a törvényt. De csak a külsőségben. De mégis megszegte.
És most tünődjünk kissé az elmult időknek e kis eseményén.
A kaposvári választás gonosztevők bünös cselekménye volt. Közönséges alávaló hamisitás, melyet a büntető törvénynek kell megtorolni.
S ime az ország összes kormányzó férfiai közt, a képviselőház többségének tagjai közt s a megyei kormányzók, főispánok, alispánok s a királyi közvádlók és birák közt nem akadt egyetlen ember, a ki e közbüntett megtorlására komoly lépést tett volna. Sőt a képviselőház birósága szentesitette azt.
Mi ez?
Volna tehát olyan idő, a mikor magasabb értelemben vett becsületes ember nincs az országban?
Lehetetlen.
De ez igenis lehet, mert ime megtörtént, hogy a jogok és törvények őrei és alkotói léha könnyelmüséggel vállukat vonva mennek el a legundokabb büntény mellett is, ha az hasznára van egy pártnak vagy egy hatalmas kormánynak.
Tehát a politikai sikerért büntetlenül el lehet követni minden gazságot?
Mire való a sajtó? Mire valók a gyülekezetek? Mi a czélja és mi a haszna annak, hogy van a lelkekben érzés, melyet igazságérzetnek nevezünk?
Szép dolog az alkotmány, mikor nagy idők és nagy jellemek élnek. Napfény, mely éltet, erősit, vidámságot és gazdag gyümölcsöt érlel.
De hitvány korszakban s törpe lelkek kezén nyomoruság az alkotmány. Mocsár, mely tele van élettel és mozgással azok számára, a kik bele valók – de foltot vet arra, a ki csak hozzá nyul, de nem akar vagy nem tud benne elmerülni.