(Klapka Egyiptomban. – A sivatagbeli orvos. – Klapka halála. – A holttestet éjjel elsikkasztják. – Horváth Gyula. – Éjjel a halottas házban. – Klapka nyugdíja. – Nincs nemzeti jutalom.)
Klapka György jó barátom volt. Apámmal is, anyámmal is jó barátságban élve már gyerekkoromban 1849-ben is jól ismertem. Később a hatvanas és hetvenes években százszor találkoztam vele Genuában, Párisban, Genfben is. Genfi bankigazgató korában nem egyszer voltam vendégje, de ő is fölkeresett engem több izben génuai és párisi lakásomon. Ameli is kedvelte őt s jól ismertem feleségét s annak családját is.
Felesége Arboin Fülöp párisi bankár leánya Inéz volt. Szép és eszes asszony, Klapkánál jóval fiatalabb. Ismertem gyerekeit is, de kisebb korukban. György fia szintén párisi lányt vett nőül, Goulden Ellát s most ugy tudom, birtokos és gazda valahol Páris közelében. Márta leánya – ugy tudom, Londonban lakik, Crippo-Day ur felesége.
Klapka is utazott Egyiptomban s ő is összemászkálta a piramisokat kivül-belül, mint én. Erről többször beszélgettünk egymással. De ő jobban megfigyelt mindent, mint én s többet tudott nálam mindenről. Egy adomáját följegyzem.
Kiváncsi volt, milyenek a libiai sivatag kopasz gránit sziklái s bement a sziklák közé a pusztába pár napi járó földre.
Egy inasa s egy benszülött kisérője volt. Szamarakon mentek.
Egyszerre rosszul lett. Lefordult a szamárról s lefeküdt a sziklán, nem volt jártányi ereje sem.
A sziklapadon nem maradhatott, mert ha a nap oda tűz: pecsenyévé sül; – inasa és kisérője tehát bevitte őt egy sziklaoduba. Ennek levegője éjjel enyhébb; nappal hűvösebb volt.
De nagyon rosszul volt. Iszonyu főfájás, gyomoralélás és teljes erőtlenség gyötörte. Érezte, hogy abban a barlangban meg kell gebednie. Küldte az egyiptomi embert: hozzon neki orvost.
Orvost?
Hol van a libiai sivatagban orvos? Nincs ott más orvos, mint az istenadta nap és az álom. De ő aludni se tudott. Lázban volt, látásai voltak, szemei előtt fényes karikák játszadoztak. Nem is gyógyítja ott magát semmiféle beteg. Mig kenyere és vize van: addig él, ha él, – azon túl vége mindennek. Néha sakál vagy párducz vetődik oda s az gyorsan véget vet a szenvedésnek.
No de az egyiptomi fellá elment orvos után. Igérte, hogyha útközben a sakálok, krokodilok, párduczok és oroszlánok meg nem eszik vagy a rablók, útonállók agyon nem ütik s szamarát el nem veszik és ha Allah is ugy akarja: hát ő bizonyára visszatér s hoz magával orvost, tudós férfiut, javas embert. Zálogul ott hagy turbánjából egy gombostűt. Ebből áll minden nélkülözhető kincse.
Vitt magával néhány napi enni valót s eltávozott. Hogy a gombostűért vissza nem jön: az bizonyos, de még bizonyosabb, hogy adott szava visszahozza. Még egy tanácsot is adott, mikor eltávozott. Éjszakára kőrakással torlaszolják el a barlang bejáratát, hogy párducz vagy sakál oda be ne mehessen.
Negyed napra visszajött és csakugyan hozott magával orvost.
Afféle sivatagbeli orvost. A ki se irni, se olvasni nem tudott. Hanem gyógyítani tudott. Természetesen csak imádsággal, ráolvasással, kézsimogatással és Alláh segítségével. Ez az utolsó patikaszer volt a leghathatósabb. Mert ha Alláh ugy akarja, hogy a beteg meggyógyuljon: akkor az bizonyosan meggyógyul. Ha pedig Alláh ugy akarja, hogy a beteg meghaljon: hát akkor ugy is hiába megy ahhoz akármiféle egyetemes orvostudor, – meghal az a beteg bizonyosan.
Igaza van annak a sivatagbeli arab javasembernek.
Mezitláb volt, de papucsa mégis volt. Keze és arcza olyan fekete volt, mint a kordován. Két szeme ugy égett, mint a tüzes tapló és sovány volt rettenetesen. Hanem hozott magával egy iszákot, a mely domboru volt a bele rakott mindenféle orvos-szerek miatt.
Klapkát egy szóval se kérdezte: miért beteg, mije fáj? Tudta ő azt már nagyon jól. Térdén üldögélve elmotyogott egy-két imádságot vagy ráolvasást s aztán megkérdezte jobban érzi-e magát?
Klapka csak intett neki: semmiképen.
Akkor a javas ember a kezeivel csinált holmi hókuszpókuszt s kétszer-háromszor a szeme közé köpött a betegnek.
De a beteg erre se lett jobban, sőt ha erejénél van, jól elagyabugyálja a goromba arabot. Hogy meri őt leköpködni?
A mint a javas ember látta, hogy a beteg csak ugy nyög mint az előtt, azt kérdi:
– Van-e pénzed gyaur?
– Van, jó ember, elég, ha meggyógyítasz.
– No hát adj ide egy aranyat.
Klapka intett inasának; – az inas adott egy aranyat a vad embernek.
Az pedig belenyult iszákjába s kivett onnan egy piszkos üveget. Félig vizzel vagy vizféle folyadékkal. Oda adta Klapka kezébe.
– Igyál belőle beteg gyaur, a mennyit akarsz.
Biz az nem volt egyéb, mint a leggaládabb budai keserűvíz. Valóságos Hunyady János. Klapka megismerte az üvegen még a felirás papirfoszlányait is.
Nagyot húzott az üvegből, egy óra mulva felkelt s az napon már párduczra akart vadászni, olyan erősnek érezte magát.
Efféle napkeleti adomát nem egyet mesélt nekem élményeiből, különösen konstantinápolyi kalandjaiból.
1884 óta az István főherczeg szállodában lakott állandóan. Itt volt neki az emeleten két egymás mellett való szép szobája. Az egyiket ő lakta, a másikat Gilibert asszony.
Ez egy művelt, franczia vagy német nő volt. Áldott, jó lélek. Klapkával valamelyes rokonságban állott, Klapkát fia vagy testvére gyanánt szerette s hiven, gondosan, önfeláldozással ápolta.
Klapka erős, egészséges ember volt még öreg korában is. De 1890-ben tüdőgyuladáson esett keresztül s 1892 elején influenzája volt s ez a szivére rakodott. Betegsége alatt néhányszor meglátogattam, egyszer-kétszer az utczán is találkoztam vele, utolsó betegségétől kezdve gyöngének, összeesettnek láttam.
Május 15-én beszéltem vele utoljára. Azt mondta, 18-án Párisba indul, ha van izenni valóm, elviszi.
Bizony nem ment ő Párisba.
17-én délután a városligeti fasorban sétálgatott Szilágyi Dezső igazságügyminiszterrel. Este jó kedvvel s jó étvágygyal vacsorált az állatkerti vendéglőben s fél tizkor hazament és lefeküdt. Aludni nem tudott. Éjfél után rosszul lett. Gilibert asszonyt magához kérette s az gondosan ápolta. Egy kissé mintha jobban lett volna időközben, de hajnali négy óra felé már haldoklani látszott. Elküldtek orvosért. Fél ötkor fuldoklani kezdett. Egyszer fölkiáltott: »Jaj, meghalok!« Ez volt utolsó szava. Feje lehanyatlott s meghalt. Akkor jött az orvos.
Igy beszélte el nekem a jó Gilibert asszony, a kit 19-én személyesen fölkerestem. A mire ugyan szomoru, de jó okom volt.
Reggel elterjedt a halálhire. A képviselőházban az elnök báró Bánffy néhány szóval elbucsuztatta s abból az indokból, minthogy képviselő is volt, emlékezetét jegyzőkönyvben megörökíteni javasolta.
Hogy vitéz honvéd volt, hős hadvezérünk volt, Komárom várának dicső védelmezője volt: ez senkinek se jutott eszébe. Irányi Dániel már akkor gyöngélkedő volt, a vajda pedig nem volt ott az ülésen.
Engem keserüség fogott el, de minden jó gondolat nem jutott eszembe. Hiába: nem születtem szónoknak. De azért mégis felálltam s odakiáltottam a kormányhoz:
»Talán Klapka mégis megérdemelne a nemzettől egy koszorut. Talán a képviselőház koszorut küldhetne koporsójára.«
Bánffy megkérdezte a képviselőházat: elfogadja-e a javaslatomat? Elfogadta. Tehát egy koszorut mégis adunk egyik legnagyobb hősünk temetésére.
No hiszen összeszidott engem e miatt a vajda. Minek kontárkodom bele a kérdésbe, ha egyéb nem jut eszembe. Hiszen csak négy-öt nap előtt temettük el Baross Gábor minisztert; – a mit azért tett a nemzet, mikor meghalt: Klapka György is megérdemelt annyit legalább.
Igaza volt a vajdának. De mikor másnak még az a koszoru se jutott eszébe!
Délután értekezletet tartottunk. A vajda menydörgő haraggal beszélt. Ő meg nem nyugszik a képviselőház határozatában. Ő azt javasolja, hogy Klapkát a nemzet halottjának nyilvánitsuk s temetésének költségeit az ország viselje; – temetésén az országgyülés és a kormány testületileg jelenjék meg s a temetés befejeztéig az ülések függesztessenek föl; – a temetésre a magyar királyi honvédhadsereget megfelelő számban s teljes diszben kivezényeljék; diszes siremléket az ország állítson az elhunytnak, a temetést pedig halasszuk el addig, mig özvegye és gyermekei meg nem érkeznek.
Pártunk egyhangulag fogadta el a vajda indítványát; egyuttal elhatároztuk, hogy a sirnál pártunk is gyászbeszédet tart s erre a vajdát kértük fel s nyomban Irányi Dániel még az értekezletből levélben értesítette Tisza Lászlót, a központi honvéd-bizottság elnökét, hogy a temetési rendben pártunk szónokának adjanak helyet.
Volt eszükbe! Elpaktálták ők már réges régen Klapka temetését! Nem lehetett ebből ő szerintük nemzeti ügyet csinálni! Öreg honvéd, dicső hősünk, nemzeti hadvezérünk hideg teste: köszönd meg, ha titkon a föld alá dugnak.
Vacsorán nálam volt a vajda s még néhány barátunk.
Vacsora után szokott kávéházunkba mentünk az Abazziába, a vajda asztalához. Ott voltunk éjfél után egy óráig.
Kint hideg, szeles, esős idő volt. Nem volt valami jó kedvünk. A lámpák daczára is sötétek az utczák.
Egy óra tájban hozzánk jön a fizető pinczér s azt ujságolja, hogy Klapka holttestét ellopták az István főherczeg-szállodából.
– Honnan tudja?
– Egy vendég ur beszéli, aki onnan jött vacsoráról s a ki látta, mikor egy piszkos teherhordó kocsira fölrakták és elvitték.
– Nem lehet az!
Tanakodtunk.
Lehet biz az! A vendéglős nem szivesen látja szobáiban a halottat. Bizonyosan megkérte a vendéglős a központi honvéd-bizottságot, hogy a halottat szállítsa el. A halottat bizonyosan a Muzeum vagy az Akadémia előcsarnokába vitték s ott állítják föl a ravatalt. Hogy lehetne ez másként Komárom hős védőjének hamvaival?
Ebben állapodtunk meg.
Okosabb lett volna kocsira ülni, a vendéglőst fölverni s tőle felvilágosítást kérni. De a hideg, szeles, locs-pocs időben éjfél után egy órakor ehhez nem volt kedvünk.
De eszünkbe se jutott.
És aztán akárhová vitték a holttestet: reggelig ugy se változtathatunk a dolgon, reggel pedig majd utána nézünk.
Kérdeztük azt a vendéget: volt-e ismerős azok közt, a kik a holttestet elvitték?
– Nem volt azok közt senki. Három cseh vagy német napszámos rakta fel a kocsira. Egy öreg magyar ur és egy szép franczia nő volt még ott. De mindakettő csak sirt, egyik se szólt egy szót se. A koporsót leterítették egy viaszos ponyvával, verte az eső, csak ugy csattogott, a lovak a kocsival ügetve elrobogtak.
Igy beszélte el a kávéházi vendég.
Másnap apróra megtudtunk mindent.
A holttest egész napon át ott feküdt a vendéglő lakószobájában. Se levetkőztetve, se felöltöztetve. Klapkának pénze nem maradt, Gilibert asszony a temetés iránt nem intézkedhetett, neje és gyermekei Franczia- és Angolországban, egyetlen még élő nővére Klapka Julia özvegy Eötvösné, ha jól tudom: Temesvárott. Gilibert asszonyt és a vendéglőst azonban értesitették, hogy a temetésről vagy a kormány, vagy a képviselőház, vagy a honvédbizottság fog gondoskodni. És pedig diszes temetésről.
Hogy is lehetett volna másként?
Este 11 órakor esős, szeles időben széles fenekü szállító kocsi állt meg az István főherczeg-szálló előtt. Afféle oldaltalan kocsi, a melyen a ládákat, csomagokat szokás a vasutra és a vasutról szállítani. Három munkás vagy napszámos, vagy szolgaféle ember mászott le róla. A negyedik, a kocsis, az ülésben maradt.
A három ember a Temetkezési Egylet embere volt. Fuksz, Micsek, Toll volt a nevük. Be voltak pálinkázva erősen. Oda mentek a portáshoz, egy papirjegyzéket tartott valamelyik a kezében; elmondta, hogy valami külföldi »utazó« holttestét akarják elvinni s leolvasta a papirosról, hogy az utazó neve: Klapka.
A portás rájuk szólt.
– Nem külföldi »utazó« az, hanem méltóságos ur. Valamikor generális volt.
Fuksz, Micsek és Tollnak mindegy volt az. Sohase hallották ők Klapka nevét. Hiszen maga a portás is csak annyit tudott róla, hogy Klapka valami osztrák cs. k. generális volt. A mi fővárosi népiskoláinkban nem szokás a nemzet hőseire a gyerek eszét fölhivni. S kivált a 48–49-ik évek hőseire.
Fukszék, Tollék, Micsekék hoztak magukkal egy szuette, reves ócska koporsót, a melyben a szegényeket, hirtelen halottakat, talált hullákat szokták ide-oda, bonczterembe, temetőbe szállítani. Ment a három szolga, hogy ebbe gyömöszölje bele Klapkát.
A jó Gilibert asszony elborzadt, mikor ezt megtudta. Nem ilyennek gondolta ő a nagy hősnek, az osztrákverő hadvezérnek utolsó diadalutját.
Hanem eljönnek majd a régi bajtársak; ősz, aggott, roskadt alakok; vérük hullott egykor, keserü könyük hull most dicső vezérük és jó bajtársuk oldalánál. Elhozzák majd a diadalmas honvédhadsereg tépett lobogóit, annyi győzelemnek dicső emlékjelét s odaállítják mind a halottnak virágkoszorus fejéhez. Ott lesznek majd az ország kormányzói és törvényhozói legdiszesebb gyászöltönyeikben. Ott lesznek a büszke főrendek, a kegyes és hatalmas főpapok, az egyházak fejedelmei mind. Oda vonulnak majd a tantermek ifjusága, a vidék népe, a véráztatta csatamezők lakói százezeren.
És ott lesz a király vagy annak követe s a királyi honvédség és a közös hadsereg tisztikara fénylőn, büszkén, délczegen. S megszólal a katonai zenekarok gyászindulója s a nemzet sirva kiséri kiszenvedett hősét a nagy és fényes egyházi boltozatok alá, a hol történeti nagyjai együtt pihennek.
Igy álmodta azt Gilibert asszony.
S e helyett jött éjfélkor három részeg szolga s tótul és németül követelte a holttestet.
A jó asszony ellenállt. Sehogy se akarta a dicső halott elsikkasztását megengedni. Én másnap a képviselőházban »halottrablás«-nak neveztem e dolgot. Gilibertné is ugy érezte, csak nem tudta vagy nem merte egyenesen igy kimondani. De ellenállt és tiltakozott és sirt és segitségen törte fejét.
Hol találjon szegény asszony éjfélkor, szakadó esőben segítséget?
Egy gyönge segítsége mégis volt. Az öreg Szakács József, 49-es honvédfőhadnagy s bajtársa egykor a dicsőültnek.
Ő Gilibert asszony pártjára állott, de Fuksz, Micsek és Toll urakkal ő sem birt.
De birt volna ő. Késhez, pisztolyhoz is nyult volna ő, ha oda nem kerültek volna a »bölcsek és tanácsadók«. Megnevezzem-e, elhallgassam-e a függetlenségi képviselőnek nevét, a ki biztatta is, ijesztgette is Gilibert asszonyt, csak engedje elvinni a halottat. Ijesztgette rendőrséggel, biztatta jutalommal s elhitette vele, hogy a mi most történik: az a központi honvédbizottság és a kormány akarata.
Elhallgatom nevét, megtévedt ember volt. S aztán talán nem is ő volt a főbűnös.
De ki volt hát?
Ez nap reggelén képviselőházi ülés előtt összejöttek a miniszteri szobában a miniszterelnök gróf Szápáry, az igazságügyminiszter Szilágyi Dezső, a vallásminiszter gróf Csáky Albin, továbbá gróf Apponyi Albert és Horváth Gyula, Irányi Dániel és Helfy Ignácz és még egy képviselő, a kit én Sötét urnak kereszteltem el magunk között. Tanácskoztak Klapka temetése fölött. Arról szó se lehet, hogy ők határozták volna el a holttest ellopását. Ők csak azt határozták el, hogy a Központi Honvédbizottság intézze el a temetést. A vajda másnap kemény faggatóra fogta az urakat s még a miniszterelnök is kivágta magát teljesen.
Ki tette tehát? Kitől eredt az egész?
Mert hogy Fukszék, Tollék, Micsekék nem a maguk fejétől tették: bizonyos.
Mikor már Gilibert asszony és Szakács József ellenállását le tudták győzni: oda mentek a halotthoz. Arczán vércseppek voltak, azokat durva törülközővel letörölték. Fehérneműjét ugy szaggatták le róla. A merev testről nehéz lett volna szép gondosan leölteni. Meg se mosták. Azon módon beletették a koporsóba öltözetlenül. Egy öltöző fekete ruhát azonban ráhánytak mégis, hogyha valaki valahol fel akarná öltöztetni, legyen ruha kéznél. A koporsó födelét rátették, lekapcsolták s aztán a kocsira a koporsót feldobták.
Szegény Gilibert asszony idáig kisérte. A fájdalom és a sötétség és a zimankós idő nem engedte, hogy a holtat tovább is kisérje. De nem maradt el a koporsótól a jó Szakács József, az öreg bajtárs. Ő elment a teherszállító kocsi után.
Éjféltájt bevetődik az István főherczeg éttermébe Horváth Gyula.
Ez a Horváth Gyula képviselő, szerkesztő, hirlapíró, folyamszabályozó, kormánybiztos, összeesküvő, szabadságharczos, Garibaldi magyar légiónáriusa, nemes szív, könyelmű »fráter«, hű bajtárs, léha ember: a legritkább alakok s a legfurcsább jellemek egyike. A legmagasabb eszményekért lelkesült egész életében s lelkesülése nem üres érzelgés volt. De nem riadt vissza a legközönségesebb dolgoktól se. Este fáradtan a csatatéren a vasuttöltés oldalába lefeküdni s holtak és haldoklók közt s ellenséges martalóczok közt hajnalpirkadásig nyugodtan aludni vagy dőzsölő férfiak és nők közt nappalokat, éjszakákat eltölteni neki mindegy volt. A pénzhez nem értett. Az ezreket csak ugy dobálta, akár jótékony czélra, akár kártyára kellett. Fölséges jellem és kalandor jellem együttesen. Utolsó száz forintját odaadta barátjának egy szóra s maga kész volt a másik perczben uzsorás által nyúzatni magát. Szerette, becsülte, rokonszenvezett vele mindenki. Én is, a vajda is.
Bevetődik a vendéglőbe s hallja, mi történt Klapka holttestével.
Nyomban kocsit hozat, beleül s hajtat lóhalálában a Kerepesi-temetőbe. Ösztöne azt sugta: oda vitték a hőst a halottas házba. A hova a csavargókat, a tűzhely nélkül valókat, a szegény legényeket s azokat szokták kivinni, a kiknek nincs hozzátartozójuk, a kik után a »varju se károg«.
Ösztöne helyes uton járt. Éjben, sötétben, szakadó esőben akkor ért a temető kapujához, a mikor ott épen hajba kaptak Fukszék, Micsekék a temetőőrséggel. A fölött: vajjon beereszszék-e Klapkát a temetőbe vagy kint hagyják az utczán?
A temetőőrség ugyanis előre nem volt értesítve, az őrség igazgatója pedig nem volt ott, valahol kocsmázott. Engedelem nélkül pedig meghalni ugyan lehet, de a temetőbe bejutni nem lehet.
A temető nagy dolog, az őrség hivatala nehéz. A temető birtokrészletekre van osztva s rendesen telekkönyvezve. Minden birtokrészlet egy gödör. Minden gödörnek száma van. De a gödrök se egyenlők. Vannak kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes és hallja kend gödrök. Nincs egyenlőség a temetőben se. A kinek sok pénze vagy nagy pártfogása van: annak a gödre is más. Urnak gödrét komisz ember gödrével összetéveszteni nem szabad, mert ez illetlenség volna. Minden gödörre szám szerint elő kell fizetni, mint az ujságra. A ki nem fizet elő: nem kap ujságot, nem kap gödröt. A tiszteletpéldányokat azonban a temetőben is osztogatják ingyen, de csak nagy ritkán.
Klapkának nem járt a gödrökből tiszteletpéldány. Akkor legalább még nem. A temetőőrség nem tudott róla semmit s azért nem nyitotta ki a kaput.
Fuksz, Micsek és Toll káromkodott, mint a jégeső. A temetőőrség visszakáromolta azt a cseh és német népet s rendőrért akart sípolni. A legnagyobb zivatar közben ruczczan oda Horváth Gyula.
Horváth Gyula alacsony termetű, de Jupiter arczu férfiu volt. Ötven papra való komolyság és tekintély fénylett büszke fejtartásán, komoly arczán, okos nagy szemein s őszülő vaskos bajuszán és szemöldökén. Minden temetőőr és minden Micsek meghőkölt tőle, a mint meglátták. Azt gondolták, legalább is kerületi előljáró.
Csöndes, de parancsoló hangon megkérdezte az embereket: mi fölött veszekesznek? Kinek a halottja nyugszik a koporsóban? Miért nem eresztik be a holtat a holtak birodalmába? A temetőőrök igazolták magukat, hogy ők fizetés nélkül, óvadék nélkül, a maguk fejétől senkit a halottas házba be nem tehetnek.
– Mennyi az az óvadék pénz?
– Huszonöt forint.
A pénzt letették s akkor azután a kaput megnyitották.
Igy töltötte Klapka az első éjszakát a halottas házban. Egy gyermek és egy asszony volt mellette egy-egy koporsóban. Békesség volt köztük reggelig. És aztán egész napon át és még most is és ezen túl is az örökkévalóságig.
A holtak kibékülnek egymással.
De nem az élők.
Másnap a vajda vette kezébe ügyünket. Kegyetlen vitája volt a miniszterelnökkel a házelnök szobájában. A képviselőházban mellette álltunk, de azért csak félig győztünk. Hanem Klapka holttestét mégis visszahoztuk. Ott állítottuk föl ravatalát a belvárosi templom oltára előtt. A szentek és vértanuk között, istennek és szent fiának közelében.
A részleteket nem irom meg. Olvashatja azokat mindenki a kilencz év előtti hirlapokban.
Hanem te dicső honvéd, győzelmes hadvezér, nemes öreg barátom: te tovább éltél, mint a hogy nagy nevedhez méltó volt. Kicsiny volt már hozzád az a nemzedék, mely örökre lehunyt szemeidet bezárta s koporsód fölé sirhalmot emelt.
Sirhalmot?
Azt emelt. De hozzá méltó emléket maig se.
Ha most már visszagondolunk arra, a mi történt: mint a buborék a viz fenekéről, ugy tolakodik elénk az a kérdés, miért kellett hát Klapka holttestét ellopni?
A halottat el kell temetni. Ennyit a rendőri ész is tud.
Hiszen el is akarták temetni. Azért vitték ki éjnek, sötétségnek, esőnek és viharnak leple alatt a temető halottas gunyhójába.
De ugy akarták eltemetni, hogy mi ne vegyük azt észre s a magyar nemzet ne tudjon arról semmit. Feledjük el a holtat s aztán feledjük el az élőt is. És feledjünk el mindent, hogy egykor nagy és dicső volt nemzetünk. S különösen ne jusson eszünkbe, hogy egykor hősei is voltak a magyarnak.
Mire valók is azok a hősök? Ha elhullottak a csatatéren vagy elbujdostak idegen avarra vagy elrothadtak a börtön fenekén vagy felakasztották őket Pesten, Aradon, Pozsonyban: akkor még csak kibékülünk velük valahogy. Nem zavarják a fölséges urak jó kedvét, a főrendek vidámságát, a papok cselszövényeit s a miniszterek ostobaságát. Diák, ujságiró, rongyos hazafi hadd énekelje sirjuk fölött a Szózatot, nyafogó költők hadd fujdogálják emlékük fölött füzfasipjukat: mindez már nem bántja a nagy urakat, a hatalmas embereket.
De mit csináljunk az eleven hőssel? A ki elég udvariatlan még most is élni és köztünk járni s nem szégyenli azt, hogy nevével és alakjával minket a messze multnak dicsőségére s jelen való életünknek sötét gyalázatára emlékeztet minden nap? S a ki még annyi szivességet se tesz meg irántunk, hogy ha már halálát érzi, takarodjék el valahova az ismeretlenbe s ott hunyja be szemét s itt az ország fővárosában ne csináljon kellemetlenséget a kegyelmes uraknak.
Hiszen még ha árulóvá lehet a hőst kinevezni: akkor semmi baj! Ez még az akasztófánál is kényelmesebb. A királyok természetesen sohase árulók. Ők mindig bölcsek és kegyelmesek s ők mindig szeretik a népet, még akkor is, mikor halomra lövöldözik. Csak a nemzet hőse lehet áruló. S minő isteni és minő királyi gyönyörüség lenne az, ha a nemzettel el lehetne hitetni, hogy minden nagy fia áruló?
Csakhogy Klapkát nem lehetett árulóvá kinevezni.
Husz csatában vett részt s mindig becsülettel. Megvédte Komárom büszke várát, a mikor már senki se védte a magyart saját országában. S a mikor már Európa népei mindenütt a zsarnokok lábainál feküdtek; az igazságnak minden bátorsága s a szabadságnak minden reménye élt még ott, a hol ő vezette diadalmas seregét.
Kint a nagy világban Kossuthtal és Teleki Lászlóval együtt gondoskodott nemzetünk jövendőjéről s kicsiny, de bátor seregével betört a Kárpátokon, hogy országgyülés fecsegése helyett ágyuk hangján beszéljen a nemzettipró hatalom bécsi embereivel.
Róla hiába kiabálták volna, hogy áruló.
Élő alakját nem tehették el láb alól, csak holttestét lehetett elsikkasztani. Ezt ugyan csak megkisértették.
Szerény temetéséhez a nemzet adta a költséget. Ezt kierőszakolta a vajda s a függetlenségi párt.
De hát adott-e neki mást is a nemzet?
Adott.
De hogy mit adott és miként adta: el kell azt mondanom. Tanuljanak belőle azok, a kik a mi országunk kormányzását csak messziről ismerik, e kormányzásnak titkait pedig sehogyse ismerik.
Az én dicső barátom Klapka, életének utolsó husz esztendejében gyakran küzködött már anyagi gondokkal. Mikor Olaszországban laktam s mikor Párisba költöztem is családommal: gyakran összejöttünk. Időnkint nagyon sok pénze volt. De a pénzzel csak ugy nem tudott bánni, mint én magam. Én semmiféle pénzszerzéshez és kenyérkeresethez nem értettem, de sok milliós örökségem mindig előttem állt. Ő rá semmi örökség se nézett, de ő meg hatalmas terveivel, nagy eszméivel s nagy összeköttetéseivel tudott pénzt szerezni. A szultán mindig nagy pártfogója volt. Csakhogy a pénz meg nem maradt nála. Oly jólelkü s oly lágyszivü volt, hogy osztotta a pénzt boldognak, boldogtalannak.
Az 1872-ik évi országgyülésre már nem vállalt képviselőséget. Barátai már ekkor tanakodtak a fölött, hogy őt, mint függetlenségi harczunk egyik nagy és dicsőséges hősét a nemzetnek kellene megjutalmazni. A hálás nemzetnek!
Hálás nemzet!
Hiszen igaz; a jó magyar nép lelke nemes s szive gyöngéd és fenséges érzésekkel van telve jó fiai, hü vezérei, dicső nagyjai iránt. Csakhogy a népnek vezetők kellenek.
De a kik az ország kormányában a nemzetet vezetnék: azoknak nem a nemzet parancsol, hanem valaki más.
Én bizony a hálás nemzet jutalmáról, a mióta eszemet tudom, semmit se tudok. Valami nagy dolgot legalább nem.
Az igaz, hogy gyerek koromban nagy pompával temettük el Vörösmartyt s azután később Palóczy Lászlót és Teleky László grófot. Az is igaz, hogy nagybátyámnak gróf Batthiányi Lajosnak hamvait országos diszszel vittük át a Kerepesi-temetőbe, Deák Ferencz temetése pedig világhirü is volt. Ott voltam mindenütt. A temetési költséget a nemzet viselte. Láttam és hallottam. S a temetési költség föl is rugott egy vagy két ezer forintra. Deáké belekerült hat ezer forintba. Palóczy-é, Teleky-é négy-öt ezer forintba. Szép pénz. Igaz, hogy a nagy urak, a főrendek mulatságára, holmi lófuttatási dijra ád a nemzet több mint száz ezer forintot s ezt oda adja minden évben s oda adja törvény alapján, országos költségvetésbe fölvéve s a képviselőházban fenkölt és hangulatos szónoklatokban megszavazva. De hát ez egészen más. Futó ló és futtató főrend költséges mulatság. Deák, Palóczy, Vörösmarty holtteste pedig se nem ló, se nem főrend. Mértéket, öszhangot, törvényt kell tartani mindenben. Kossuth temetésére még annyit se adhatott, mert épen semmit se adhatott az országgyülés. Azért azt is csak eltemettük valahogy.
Elvégre is más a temetés s más az életben adott nemzeti jutalom.
Minő szép tünemény lett volna az, ha a nemzet kormánya a király jóváhagyó szava mellett törvényjavaslatot terjeszt a képviselőház elé, melyben javasolja a nemzetnek, hogy emlékezzék meg a nagy csaták hőseiről és vértanuiról, a hadvezérekről és azok özvegyeiről, vésse föl érdemeiket az ország törvényeinek örök lapjaira s szentséges nemzeti hála gyanánt nyujtson nekik megérdemlett méltó jutalmat.
Diszes nemzeti köntösben jöttek volna föl a nemzet tanácsába az ország kormányzói s a népnek választott képviselői. S vita nélkül, örömkönyek közt s a szivből jövő hangok harsogó viharával fogadták volna el a törvényt. A fölséges király ott várta volna budavári palotájában a tanácskozás eredményét s ott várta volna az ország főrendeit, az egyházak főpapjait, a nemzet választottjait, hogy kezükből átvegye a döntést s apai érzéssel szentesítse azt. Fején a szent korona, vállain szent király palástja, szemeiben minden szentnél drágább honfiköny!
Bolond beszéd! Buta képzelődés! Részeg agynak álmadozása! Mintha a magyar országgyülésnek az volna feladata, hogy a magyar nemzet szive szerint hozzon törvényeket!
– – Hiszen hozunk mi törvényt! Hiszen adunk mi nemzeti jutalmat!
Hiszen ott van Mangelberger Jakab és Dürnsteini Schweiger Lajos két zsandárgenerális, a ki az ötvenes években nyaggatta, szidta, üldözte a magyart: adunk mi ezeknek nagy nyugdijat.
Ott van Kempen-Fichtenstam táborszernagy özvegye s ott vannak Hohenbruck és Wernekingh méltóságos udvari tanácsosok, a kik a magyar nemzet letiportatásának éveiben a rendőrség főnökei voltak s annyi jó hazafit juttattak koldusbotra, börtön fenekére s akasztófa tetejére. Nagyon tekintélyes összeget adunk nekik évenként.
Ott vannak az udvari kanczellárok, Forgách Antal, Mazuranics János, Zichy Hermán, Privitzer István, a kik Magyarországot tüzzel-vassal be akarták olvasztani az Alsó- és Felső-Ausztria nevü tartományokba, – készséggel jutalmazzuk mi ezeket nyolcz-tiz ezer forinttal évenként.
Ők a császárnak tettek szolgálatot, hü szolgák voltak, pusztitották a tintát és a magyar ember vérét és vagyonát: arra való az ország, hogy őket megjutalmazza.
Hanem a ki a nemzetnek volt hü szolgája, jó fia, vitéz katonája, dicső hőse: azt megjutalmazni szegények vagyunk.
Ott van az országgyülés iratai közt egy kimutatás, talán nyolcz-tiz ezer ember neve van benne felsorolva, kicsiny és nagy emberek nevei. Megrontásunkra tört valamennyi. Ezek számára a nyugdijat, a kegydijat, a nemzeti jutalmat az országgyülés szavazza meg nyiltan. Fáradtságuk elismerést nyer, nevük a törvény lapjain. Minden száz közt, ha egy a magyar nevü ember. Nem is lakik országunkban egy se. Másutt költik a mi pénzünket.
De hát fizess magyar!
Klapka soha se kért nemzeti jutalmat. Barátai tünődtek, nem ő. És a miniszterelnökök: Lónyay, Szlávy, Bittó, Tisza. Végre öt vagy hat ezer forintban meghatározták évi jutalmát. De ugy, hogy a nemzet ezt valahogy meg ne tudja.
A rendelkezési alap az a forrás, a melyből az ily jutalomhoz meritik a pénzt. A kormány elnöke elhatározza, kényes esetekben a királynak bejelenti s ha a király jóváhagyja: akkor a jutalom kiadása a kormány későbbi s másik elnökének is erkölcsileg kötelessége.
De hát jutalom ez? S ha jutalom: a nemzet adja ezt? Az a nemzet, a mely erről nem is tud semmit?
S azután mennyi furcsa jutalom, dijazás és »megfizetés« esik abból a számadáson kivül eső pénzből! Szerencse, hogy a kormányok elnökei magukkal visznek s elégetnek minden irást. Soha se tudja meg se ellenség, se jó barát, hogy hova lesz annak a pénznek legnagyobb része.
Az én dicső emlékü barátom hol fölvette, hol másnak adta ezt a pénzt. De öreg korára mégis elfogadta, a mikor már aggság és betegség elhitették vele, hogy ugy sem sokat ér az élet.
Oh ti dicsők, ti nagy lelkek, ti nemzeti hősök, a kiknek alakja messze jövendőbe bevilágit: milyen jó az nektek, hogy ti is oda juttok a föld alá! És milyen jó az mi nekünk is! Hálátlanoknak legalább nem kell tovább lennünk. Csak elmulástok napjáig!