(Az Abbázia kerek asztalánál. – Dinkó hirei. – Éjjeli proklamácziónk. – A vajda és a miniszterelnök tanácskoznak. – Beszédem a parlamentben. – A 49-iki honvédek még se koszoruzzák meg Hentzi szobrát. – A kormány bukik. – Az ellenzék utolsó közös áldomása.)
Eszünk ágába se jutott, hogy Szapáryt még ez évnek őszén meg tudjuk buktatni.
Igaz, hogy sok volt a rováson. Hogy Klapka holttestét ellopták: nem tudtuk neki megbocsátani. Hogy a főváros közgyülésén az ő pártja egyenesen ellenezte Kossuth Lajosnak polgárrá választását: ezt is terhére irtuk. Tudtuk, hogy keze láthatatlanul ott dolgozik s hogy a királynak igéretet is tett Kossuth megbuktatására. De azért nem gondoltunk arra, hogy bukása közel van.
A kormány kebelében folyó egyházpolitikai viszályokról semmit se tudtunk. Se a vajdával, se velem nem beszélt erről egy miniszter se. De még Irányival se beszélt. A jó Dani bácsi egyébként már nagy beteg volt s tudtuk, hogy többé nem hagyja el az ágyat.
Október 14-én este a szokott időben tiz és tizenegy órakor mentünk az Abbáziába. A vajda, a jó Ada és gróf Zichy Herman voltak nálam vacsorán s igy együtt telepedtünk le szokott asztalunknál. Nem a kerek asztalnál a nagy tükör alatt. Ez csak később az egyházpolitikai nagy harczok közepén lett a vajda asztala. Hanem a négyszögletü nagy asztalnál, mely közvetlenül az Andrássy-utra nézett. Azért is kellett elhagynunk, mert az utczán járók-kelők, ha ott a vajda kerek fejét meglátták, igen gyakran megálltak, csődületet támasztottak, gyakran éljenzésbe is törtek ki s ezt a vajda nem szerette.
Sok vendége volt ennek a négyszögletü asztalnak.
E napon – épen pénteki napon – kissé borus, szeles, hüvös idő volt s kevesen voltunk. De ott volt mégis Wahrmann József, a kiről már megemlékeztem, ott volt Jókuthy Albert és Tenczer Pál s a mind az egész országban ismert jó »Perl öcsénk«.
Jókuthy Albert királyi táblai biró. A legjelesebb főbirák egyike, de nyers modorú vad ember, a kinek egyetlen gyönyörűsége abban telik, hogy a napi kérdésekről mindig más véleménye legyen, mint társainak és barátainak. Különben megyebeli birtokos társa és rokona a vajdának. Szerettem társaságát, néha meg is látogatott.
Tenczer Pál sajátságos ember. A zsidók országszerte ismerik. Se nagy vagyona, se nagy tudománya, se különös tehetsége, se családi összeköttetése, de azért a fővárosi zsidó notabilitások közt az elsők közé tartozik. Jó és nemes szivü ember, minden idejét a fővárosi jótékonysági és népnevelési közügyeknek szenteli dijazatlan emberszerető buzgalommal. Mindenki szereti és becsüli. A fővárosi zsidók magyarosodásának buzgó hőse. Én ugyan nagyon megharagudtam rá, mikor a Terézvárosban gróf Andrássy Gyulát, az ifju Gyulát, léptették fel képviselőjelöltnek, mert ebben a polgári foglalkozás mellőzését láttam. Az egész kerület kereskedőből, iparosból, ügyvédből és orvosból áll. Mit egerész ilyen kerület gróf után, nagybirtoku született főrendi után? Mit csináljon akkor a felvidéki tót paraszt kerület? Attól csak nem lehet várni, hogy kereskedőt, iparost, esze vagy keze után élő munkás embert válasszon képviselőnek. Ez az olyan kerületek kötelessége, a milyen a Terézváros. Azonban utóbb mégis csak kibékültem Tenczer Pállal s ő a vajda asztalának mind végig állandó, rokonszenves tagja maradt. A vajdával régi barátságban van.
Tizenegy óra már elmult, mikor besántikált hozzánk Dinkó. Megállt az asztal előtt s le se ült addig, mig a legujabb bolond ujságot el nem mondta.
– Tudjátok-e, mi ujság? A budavári honvédszobor-bizottság a 48–49-iki öreg honvédekkel megkoszoruztatja a Hentzi-szobrot. Ezt beszélik kormánypárti képviselők. Benne van a szoborleleplezési programmban s a meghivókat ma este küldték szét a lapokhoz.
Nagyot nevettünk erre az ostoba hirre és sok rossz ötletet hoztunk Dinkó hiszékenysége ellen a világra. Ő azonban bizonykodott erősen.
Utóbb is hosszu és zajos vita támadt köztünk, igaz lehet-e ez vagy nem?
Végre megkértük Perl öcsénket, beszéljen a Budapesti Hirlappal, tudnak-e ott valamit a dologról? A felelet az volt, semmit se tudnak.
Akkor megkértük Tenczer Pált, ő beszéljen de a Pesther Lloyd-dal, annak csak tudni kell; megkoszoruzzák-e a Hentzi-szobrot? Az idő éjfél volt már; – ki volt a szerkesztőségben, nem tudtuk. A felelet az volt: »El van terjedve a hire, de hihetetlen.«
»El van terjedve a hire!«
Ez furcsa. Vagy van valami a dologban, vagy a Dinkó bóditotta meg a Pesther Lloydot is. Dinkót már meg akartuk verni.
Beszóltunk azonban a telefonon az »Egyetértés«-hez is s kérdeztük azt is. A felelet az volt, hogy a szoborleleplezési meghivót ugyan megkapták, de abban a Hentzi-szoborról nincs egyetlen szó se.
– Kérjük azonnal a meghivót.
A segédszerkesztő Jancsó rögtön kocsira ült s hozta a meghivót.
Hát az igaz, hogy ebben nincs szó a Hentzi-szoborról, de azért nagy álnoksággal elrejtve a Hentzi-szobor megkoszoruzása mégis benne van. Még pedig akként, hogy a 48–49-iki öreg honvédek eléneklik a Gotterhaltét s egyúttal megkoszoruzzák a szobrot is.
De hát megbolondult a világ?
Ki lehet ilyet gondolni? Meg lehet ilyet cselekedni?
Egyik hitte, másik nem hitte közülünk. Az a meghivó nem világos.
November 2-án délelőtt lesz a budavári honvédszobor leleplezése. Ott lesz Lobkovitz herczeg főparancsnok s ott lesz a közös hadsereg néhány diszszázada is. Ott lesznek a 49-iki öreg honvédek is. Vezeti őket Tisza László és Ivánka Imre. S ezek egyike Lobkovitz herczeggel együtt leteszi a koszorut a honvédszobor lábához. Éneklik a himnuszt s a diszszázadok lőnek.
Jól van. Eddig semmi baj. Az a himnusz lehet Kölcsey nemzeti himnusza is. Magában e szóban nincs benne, hogy annak a himnusznak épen a Gotterhalténak kell lenni.
De hát azután?
Azután az van a meghivóban, hogy a mint a honvédszobor ünnepe elvégződik, a régi dicső honvédek a Szentgyörgy-utczán át, a közös hadsereg diszszázadai a Szinház-utczán át a Szentgyörgy-térre vonulnak s ott a szobor előtt megállva, eléneklik a király-himnuszt s Lobkovitz herczeg a közös hadsereg nevében s Tisza László vagy Ivánka Imre a régi dicső honvédek nevében leteszik a koszorut a szobor talapzatára.
Micsoda szoborra?
Ez nincs megmondva. De azért egészen bizonyos, mert hiszen a Szentgyörgy-téren nincs más szobor, csak a Hentzi szobra.
S azután a honvédszobornál a »himnuszt« éneklik, a Hentzi-szobornál pedig a »király-himnuszt«. A két himnusz tehát nem egy, mert nem egy módon van nevezve.
A közös hadsereg meghallgatja a magyar nemzeti himnuszt s megkoszoruzza a hovédszobrot, de ennek fejében megkivánja, hogy függetlenségi harczunk agg hősei meghallgassák a Gotterhaltét s ennek ünnepélyes hangjai mellett megkoszoruzzák Hentzi szobrát.
Én a fogaimat csikorgattam dühömben. Odafordultam a vajdához:
– No vajda, akarom tudni, mit csinálsz most?
A vajda egész nyugodtan azt felelte, hogy össze kell hivni a pártot s nézete szerint szózatot kell intézni a nemzethez és a régi honvédekhez s a képviselőházban összedönteni a kormányt. Megkezdjük pedig a munkát mindjárt holnap.
– Nem holnap, hanem e pillanatban!
Egy óra volt éjfél után.
Rögtön hozattam kocsit, megkértem Adát s még valakit, menjenek Hentallerhez, ő nem messze lakik, húzzák ki az ágyból s hozzák ide rögtön.
Megtörtént.
Negyedóra mulva ott volt Hentaller is. Csakugyan az ágyból húzták ki s csakugyan nem hagyták egészen felöltözni. Hálókabátban jött oda.
Mi képviselők kocsikra ültünk mindannyian s hajtottunk lóhalálában az »Egyetértés« szerkesztőségébe. Csak ez volt az egyetlen lap, a melyhez ily dologban fordulhattunk.
Ott a vajdát leszoritottuk egy székre s ő nyomban megirta felhivásunkat. Igy hangzik szórul szóra:
»Felhivás a függetlenségi párt tagjaihoz!«
»Késő éjjel értesülünk arról, hogy az országos honvédbizottság központi elnöksége elhatározta, hogy a budai honvéd-emlékszobor leleplezése alkalmával az 1848–49-iki honvédek nevében a budai Hentzi-szobrot megkoszoruzza s az osztrák császári himnusz éneklése közben megünnepli amaz osztrák katona emlékezetét, kinek minden jelentősége abból áll, hogy a magyart irtó osztrák kényuralomnak elszánt hive volt.«
»Hogy ezt magyar tegye: az hihetetlen. Hogy 48-iki honvéd tegye: az undoritó és iszonyatos.«
»Az osztrák kényuralom börtönözte, lövette, akasztatta, de meg nem gyalázta a magyart. Az országos honvéd-bizottság elnöksége most megtagadja multját, megfertőzteti elhunyt bajtársainak emlékezetét s meggyalázza a magyar nemzetet.«
»Ily merénylet meghiusitása minden hazafinak első kötelessége; mit fog tenni a parlament, mit a többség, mit a többi pártok: most e pillanatban nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy a függetlenségi párt feladata egyszerü és tiszta. Mindenek előtt feleletre vonni a kormányt, tájékoztatni a nemzetet s az alkotmányos eszközök egész hatalmával sujtani a merénylet tetteseit.«
»Felhivjuk azért elvbarátainkat, a függetlenségi és 48-as párt tagjait, hogy a vasárnap, 16-án tartandó pártértekezletre sietve Budapestre jöjjenek.«
»Budapest, október 15-én.«
Aláirtuk hatan, ugymint a vajda, azután én, Hentaller, gróf Zichy Herman, Pázmándy Dénes és Horváth Ádám.
Az országgyülés akkor szünetelt. A delegácziók épen Budapesten tanácskoztak s a képviselőház tagjai otthon szüreti pihenőt tartottak. De azért harmadnapra, vasárnapra a párt nagy része a fővárosban volt.
Épen hajnali két óra volt, mikor a szerkesztőségben elvégeztük a munkát. Megvártuk még a kefelevonatot s aztán haza széledtünk azzal a megállapodással, hogy délelőtt tizenegy órakor a pártkörben összejövünk s állandó bizottságot képezünk.
Össze is jöttünk.
Hogy a függetlenségi párt egész lelke buzgóságával ne támogasson bennünket: ez eszünkbe se jutott. Akkor a vajda volt a párt igazi vezére s én voltam a párt igazi kikiáltója s a pártot akkor még mindenféle taktikák, sugdosások s egyéb pártokkal való titkos tanácskozások nem vetkőztették ki régi szilárdságából.
De a fölött igenis tanakodtunk, hogy a többi ellenzéki párt segit-e bennünket vagy magunkra hagy a küzdelemben.
A kisded Ugron-pártban biztunk.
Az Apponyi-pártban már nem voltunk annyira biztosak. Ámbár Horváth Gyula barátunk biztatott bennünket, hogy ők is talpon lesznek utolsó emberig.
Derekasan viselte magát az Apponyi-párt is. Igaz, hogy határozati javaslata szintelen volt s maga Apponyi is csak ködös általánosságban beszélt, de azért pártja hiven állt mellettünk a harcz végéig.
Hétfőn, 17-én, ha jól emlékszem, rövid ülés volt a képviselőházban. A képviselőház elnöke, báró Bánffy Dezső, magához kérte a vajdát ülés előtt, ott volt az elnöki szobában már gróf Szapáry a miniszterelnök s igy hármasban értekezletet tartottak.
Ott álldogáltam az elnöki szoba előtt s jön hozzám Podmaniczky. Kérdi tőlem, kik konferencziáznak bent?
– Bánffy, Szapáry és a vajda.
Podmaniczky összecsapja a kezét:
– A vajda? Akkor végünk van!
Olyan zajt ütött az én derék ifjukori barátom s annyi panaszban tört ki Eötvös ellen, hogy az egész folyosó nevetett. Utóbb Podmaniczky maga is nevetett.
Hanem egy jó ötlete mégis volt Szapárynak az értekezleten. Azt mondta a vajdának:
– Miért ellenzitek a két szobor megkoszoruzását, holott azt minden döntő tényező helyesli?
– Tudom is én, kik a te döntő tényezőid? Hogy merészkedtél olyan kérdésben, mely a nemzet legnemesebb érzéseit érinti, a függetlenségi párt előleges megnyugtatása nélkül intézkedni?
– Tudom is én, ki az a függetlenségi párt, a kivel előre beszélhetnék. Irányi beteg, ő nem az, Ugron nem beteg, de ő kivül áll rajtatok. Helfyt el nem fogadjátok, Polónyit semmiképen el nem fogadjátok, téged meg azok nem fogadnak el. Kivel beszélhettem volna hát?
A vajda nevetett s Bánffy is nevetett. A visszavágás szellemes volt. De a vajda mégis azt felelte:
– Az bizony baj, ha te a függetlenségi pártot előre soha se találod meg, ebben a kérdésben majd utólag meg fogod találni.
A miniszterelnök megmondta különben a vajdának, hogy négy függetlenségi férfiuval s ezek közt két képviselővel csakugyan értekezett s ők helyeselték a tervet, tehát ő nem volt könnyelmü.
Az egyik függetlenségi képviselő nevét nem árulom el. Igaz, hogy megbotlott, de azután jóravaló, rokonszenves képviselő maradt, habár nem tartozott is a mi táborunkhoz.
A másik képviselő nevét se veszem itt tollam alá. Magunk közt a Sötét Urnak neveztük. Mi tudjuk: ki volt, az utókor pedig ugy se törődik vele soha. Sok bajt okozott pártunknak örökké. Mindig a mi pártunk megrontására tört s mindig más pártnak volt alattomos ügynöke. Hol Apponyiéknak, hol a klerikálisoknak, hol a minisztereknek. Csak ott emlitem nevét, a hol már épen ki nem kerülhetem.
Pártunk értekezlete lelkes hangulatban folyt le. A vajdát biztuk meg a határozat előterjesztésével. Komoly fogadást tettünk, hogy Hentzi koszoruzását minden áron meggátoljuk.
Minden áron!
Még kormánybuktatással is, még vérrel és erőszakkal is.
Szapáry rögtön belátta, hogy a kérdés komoly s az ő helyzetét is nagyon komolylyá teszi.
A király és a királyné Gödöllőn. Az osztrák delegáczió és a közös miniszterek Budapesten. Bent a kormányban, mint csakhamar megtudtuk, kegyetlen viszály a polgári házasság kérdése miatt. Egyik oldalon Wekerle, Szilágyi, Csáky, – másik oldalon Szapáry és a többi miniszter. A nagy szabadelvü párt kedvetlen, hangulata borus, sőt fenyegető. Ki-kitör egy-egy hang: miért vezesse a pártot és a kormányt épen Szapáry? Holott ez a vezetés csak egyik kudarcz a másik után.
Már most jön a Hentzi-vita.
Rongyossá válik a multakra vetett fátyol. Kifehérlenek alóla a bitor kénynyel kivégzett honfi vértanuk csontjai. S ki fog látszani alóla a sok vér és szenny, a sok szégyen és vereség, mely elboritja a császár 49-iki hadseregét.
Mit fog mondani, mit fog tenni a király és a királyné, a mikor itt Gödöllőn mindent meglátnak és mindent meghallanak?
De mit fog tenni a hadsereg s ennek élén Lobkowitz herczeg?
Szapáry fölbiztatta a királyt s a király megparancsolta Lobkowitznak, koszoruzza meg a honvéd-szobrot. Legalább ezen az áron megmentik a Hentzi-emléket. S ime nem mentik meg, sőt országra-világra szóló botrány lesz épen a Hentzi-névből.
Magyar miniszterelnök ezt a bajt ki nem állja. Ez volt sejtelme Szapárynak.
Október 18-án kedden még nagy és utolsó kisérletet tett a kiegyenlitésre.
Bánffy báró a nagyfejüeket bizalmas értekezletre hivta elnöki szobájába. A függetlenségi pártból a vajdát és Helfyt. A szabadelvü pártból: Szapáry miniszterelnököt, Podmaniczky Friczit és gr. Tisza Lajost.
A nemzeti pártból Apponyit és Horváth Gyulát.
A 48-as pártból Ugront.
Bánffyval együtt kilenczen voltak a betegápolók. Köztük volt természetesen a beteg is.
Mi tizen-tizenöten nagy zajjal, örömmel kisértük a vajdát az elnöki szobáig.
– Ne engedj vajda hajszálat se!
Kellett is a vajdának a mi tanácsunk. Tovább látott ő, mint mi.
Ő ugyanis igy számitott: november 2-án lesz a koszoruzás s ma október 18-ika van. Két heti idő esik közbe. Az országgyülés meghivót kapott a szoborleleplezésre. Támaszszunk vitát a fölött, vajjon az országgyülés elfogadhatja-e a meghivót Hentzi-koszoruzásra? Ha két hétig kihuzzuk a vitát: nem lesz ünnep, nem lesz koszoruzás. Sőt ez elég idő lesz dicső öreg honvédeinket fölrázni álmaikból s rábírni, hogy tagadják meg Tisza László és Ivánka Imre gonosz akaratát. Szegüljenek ellene.
A vajda tehát azon mesterkedett, tüzzük napirendre s vitassuk meg a meghivót.
A nagyfejüek tanácskozása nem vezetett sikerre. Nem lett kiegyezés a pártok között.
A vajda kezdte a vitát. Azt hiszem, sohase mondott a képviselőházban szebb beszédet. Nagyobb hatást semmi esetre se ért el máskor, mint most.
A kormánynak volt egy nagy és szépnek látszó érve. Az, hogy kölcsönösen tiszteljük meg egymás hőseit. A vajda megtalálta erre a feleletet.
– A kölcsönös tisztelet, ugymond, csak egyenlő felek közt lehetséges. Ők felakasztották a mi hőseinket, csak akkor áll elő az egyenlőség, ha közülük is felakasztanak egy csomó tábornokot. Ez ma már nem lehet. Az ő kötelességük a vezeklés. Mi koszorut nekik nem nyujthatunk. Köszönjék meg a 49-iki hóhérok, ha feledni tudunk.
Én október 21-én beszéltem.
Én szónok nem vagyok. Beszédet csinálni, megtanulni s ünnepélyesen előadni nem tudok. Ötleteim vannak ugyan s azokat akadozva előadom ugyan: de ezzel aztán kimerül minden Cicero és Demoszthénesz, a ki csak bennem lakik.
Különösen Podmaniczkyval, az én igazán szeretett Friczi barátommal évelődtem leginkább.
Ő a követválasztáskor, a midőn belvárosi jelölt volt, azt találta mondani, hogy ő is belvárosi, mert a Czukor-utczában született. Ámde ő a cz betüt fogainak alkata miatt nem tudja jól kimondani, hanem cs betüt mond helyette. Minthogy pedig nekünk mint ifjabbaknak, a kik honvédek nem lehettünk, szemünkre hányta, hogy mi jogon akadályozzuk az öreg harczosok végleges kibékülését: e felfogását igy toroltam vissza:
– Én is a Csukor-ucscsában születtem. Ha ez neki jogot adott a képviselőségre, nekem is jogot ad a felszólaláshoz.
Általános kaczagás volt a visszhang.
Egy másik kijelentésem is nagy hatást keltett.
– Nem fogom megcsókolni azt a korbácsot, melylyel Windischgrätz megfenyegette anyámat s gróf Batthyányiné nagynénémet.
Mindenki tudta, hogy anyám és nagynéném lelkük egész lángjával ragaszkodtak a függetlenség ügyéhez.
S még egyet meg kell emlitenem beszédemből.
A ki rögtönözve beszél: vagy buta marad időnként, mint a föld és se szó, se gondolat nem jut eszébe, – vagy pedig oly gondolatai, oly emlékei támadnak, oly eszmék sarjadznak ki az agy mélységeiből, mintha lángelme volna birtokában. Beszédem alatt nekem is eszembe jutott egy kis dolog, a melyre talán negyven év óta, talán 1849 óta nem gondoltam.
49-ben hét éves gyermek voltam, Pista öcsém még fiatalabb, de Viktor bátyám is csak gyerek volt még. Szüleink vagy nevelőink, vagy talán a jó Laczi bácsi – Bártfay László – ugy vélték jónak, hogy játszótársul ne csak kutyát, macskát, hanem őzet is adjanak mellénk. A ki az állatot kis gyerek korában megszereti: az, ha felnő, embertársát is jobban szereti. Mátrai uradalmainkból behoztak tehát egy kis őzgidát, azt a palota parkjában eleresztették, az ott felnőtt szépen, szelid lett, mint egy kis lányka, szeretett bennünket, mi meg őt még jobban szerettük. Az őzgidát elneveztük Lilinek.
Bártfaynak volt egy növendék lánya, fogadott lánya. Bujdosó lengyelnek volt nálunk született porontya. Apámnak is voltak lengyel bujdosói 1831 után, Bártfaynak is volt.
Ez a kis lengyel lányka ennivaló gyönyörü kis barna lány volt. Őt is Lilinek neveztük s ő is ugy szerette az őzikét, mint mi.
Mikor Hentzi ágyuztatta Pestet: a Nemzeti Muzeumot is össze akarta ágyuztatni, de a mi palotánkra is szemet vetett. A Muzeumig nem értek el ágyugolyói, de a mi palotánkig elértek. Néhány golyó odaesett a közelbe.
A kis lengyel lánykának nem engedték meg, hogy az ágyuzás alatt kint futkározzon a kertben, de a kis őzikének elfelejtették megmondani, hogy álljon a födél alá.
A kis lengyel lányka nem feledte el.
Meglátta az ablakon át, hogy a kis őzike föltartott fejjel s szétálló fülekkel kint a gyepen hallgatja az ágyuzást. Odakiáltott hozzá:
– Lili állj a fa alá, mert jön az ágyugolyó.
Mintha az a kis gyönyörü állat e szót igazán megértette volna: nyomban odaugrott egy hatalmas szilfa árnyékába.
De abban a pillanatban egy ágyugolyó beleütött a a szilfába, egy óriási ágat leszakitott, az ág az őzikére esett s a mi kis játszótársunk nyomban meghalt.
A kis lengyel lányka sikongatva, könnyeit ontva futott az őzikéhez. Nem félt a golyótól; nem törődött az ágyuzással, odafutott játszótársához, átölelte fejét, csókolgatta homlokát, lelket akart belé lehelni.
Hiába volt.
Zuzott testét a faág alól se tudta kivenni. Addig könyörgött, sirt, rimánkodott, mig a palotabeli cselédek oda nem mentek s a kis halott őzikét ki nem szabaditották. De biz annak ragyogó fényes szeme már ekkor homályos volt.
A kis lengyel lányka sokáig sirdogált ez eset miatt. Sulyos szemrehányást csinált magának azért, mert – mint gyerekészszel gondolá – ő tanácsolta Lilinek, hogy fa alá álljon, tehát ő volt az oka halálának.
Ez a kis lengyel lányka nálam pár évvel idősebb volt, vagy legalább idősebbnek látszott. A neve Marsalkiewicz Henrietta volt. Szülei rég elhaltak. Bártfay vendégeinek s barátainak is, kik a palotába jártak, nagy kedvenczük volt a szép és okos kis lány. Különösen szerette Bajza, báró Wesselényi és Bezerédy István, de maga Deák Ferencz is, a ki már mint hajadont s menyasszonyt is jól ismerte. Harminczkét év előtt ment férjhez, 1860 körül s férje Bácskába vitte. Férjét nem ismerem, de a vajda pár év előtt megismerkedett férjével is, ő vele s gyermekeivel is.
Szapáry bukásához ugyan mindez nem tartozik, de hiszen én nem is rendszeres történetet irok. Csak egy rossz és közönséges élczet akartam képviselőházi beszédemben Szapáryra mondani. Azt akartam mondani, hogy a Hentzi-koszoruzás tervével bakot lőtt. Erről jutott eszembe a mi kis őzünk s apámnak egy ehhez kapcsolódó adomája.
Hol-hol nem: apám találkozott egyszer Albrecht főherczeggel, ki szemére hányta apámnak, hogy a császári hadsereg iránt se ő, se családja, se tisztjei nem elég loyalisok. S szemrehányás közben azt kérdezé apámtól:
– Mit vétett a gróf urnak a császári hadsereg?
– Nekem ugyan fenség nem vétett egyebet, csak egy bakot lőtt nálam.
A főherczeg hátat forditott apámnak, valami segédtisztje pedig egyenesen magyarázatot kért apámtól, a miért a főherczeget megsértette ezzel a szóval. Apám erre elmondta a mi kis őzgidánk történetét, a mivel azután a főherczeg is – ugy látszik – megelégedett.
Hát én is elmondtam Szapárynak, hogy ha a mi kis őzgidánkat Hentzi agyon nem löveti, abból gyönyörü őzbak nőtt volna s ezt Szapáry nagy kedvteléssel meglőhette volna.
Az eszmetársulás és az ötletek lehetősége végtelen, mint a világtér. Szabályai nincsenek s talán soha se is lesznek. Ez az én kis őzgida-visszaemlékezésem is ezt bizonyitja. Csupán ezért is mondtam el.
Figyelmeztettem e beszédemben Szapáryt arra is, hogy szurony és golyó nélkül Hentzit meg nem koszoruzzák s hogy a hol ő szuronyt és golyót akar használni: ott én is ott leszek.
E kijelentésemmel titokszegést követtem el, de természetesen rossz szándék nélkül.
Nem voltunk ugyanis föltétlenül biztosak abban, hogy a vitát november 2-ig képesek leszünk kihuzni. Voltak köztünk álorczások, kik pártunk egyes tagjait le akarták beszélni a komolyabb parlamenti harczról.
A Sötét Ur 16-án elutazott előlünk. Hivtuk őt tanácskozásainkba, de ő megszökött. Még a vasuti indóházba is utána küldtünk valakit az én fiakkeromon, de nem jött vissza, sőt sértő izenetet küldött hozzánk. De ennek daczára se kételkedtünk még benne.
Csak 17-én tudtuk meg, hogy ő bizalmasa és titkos ügynöke e kérdésben a miniszterelnöknek. Ekkor már az volt kivánatos, hogy távol legyen. Csakhogy a mikor már Szapáryra nagyon komoly lett a helyzet, a Sötét Ur 20-án csak köztünk termett s kezdett nyafogni, siránkozni, hogy ő neki sok a gyereke, ő a Bum-bum generális szerepét már megunta, neki jövendőjére is gondolni kell s több efféle nyavalyás szólással állott elő.
Álnokság volt az egész. Csak a pártot akarta a vitától elkedvetleniteni. Szoritotta őt Szapáry. De minthogy lehető volt, hogy a Sötét Urnak társai is akadnak a pártban s hogy a vitát még tiz napig elhuzni nem leszünk képesek: biztos szert kellett kigondolnunk, a mivel a koszoruzást minden esetre meggátoljuk.
Ki is gondoltunk.
Felöltözünk mint képviselők diszruhába. Elég lesz harmincz-negyven ember is. Körül álljuk a Hentzi-szobrot még hajnalban. S ha jön Ivánka és Lobkowitz a koszoruval, mi azt a Hentzi-szoborra tenni nem engedjük. Ellentállunk testünkkel. Kijelentjük, hogy ellenállásunk addig tart, mig szuronynyal vagy golyóval onnan minket el nem távolitanak.
Az eszme a vajdától származott.
Először csak velem közölte. Én jónak láttam. Azután együtt közöltük a jó Adával és Hentallerral. Azután másokkal is. Közöltük Csávolszkyval is, az »Egyetértés« szerkesztőjével és tulajdonosával, a ki az eszmét pompásnak találta. Egyenkint fontolgattuk: kivel lehetünk egészen bizalmasak. Ugronékban nem nagyon biztunk. A Sötét Urral nem álltunk szóba. A nemzeti pártból Horváth Gyula első szóra hozzánk állott. Idegent be nem avattunk a tervbe.
A vajda kifejtette, hogy nem valószinü, hogy Ivánkáék és Lobkowitzék vérrel és halállal is s katonai erőszakkal is megkoszoruzzák Hentzi-szobrát. Hogy a Hentzi-szobornál képviselőket lőjjenek és vágjanak agyon azért, hogy a 49-iki honvédek a Gotterhalte hangjai mellett tegyék le koszoruikat Hentzi lábaihoz: ezt föltenni se lehet.
De tegyük fel, hogy ez történik. Tegyük fel, hogy közülünk egy-kettő ott hagyja a fogát s vértanuja lesz a honfikötelességnek.
Annál jobb.
Mi se érünk többet, mint azok, a kik a csatában elhullanak. Mi sem érünk többet, mint azok, a kiket Aradon és Pesten felakasztottak és agyonlőttek. Mi értünk se lesz nagyobb kár, mint elhullt dicső honvédeinkért.
De a nemzet nyereségét megmérni, elgondolni se lehet.
Meglátja a nemzet, hogy a függetlenségi párt férfiakból áll, nem szájhősökből.
Megérzi a király és udvara, hogy a magyar nemzet legszentebb érzéseivel paczkázni nem lehet.
A Hentzi-kérdésnek vége lesz azonnal és pedig mindenkorra. A hazafiak vérével itatott földön ott tovább nem maradhat.
S végül felocsudik aléltságából a nemzedék s az erkölcsi sülyedésnek vége szakad.
Igy beszélt a vajda. Láng volt minden érve, minden lehellete.
Voltak, a kik féltették nemcsak életüket, hanem diszruhájukat is. Ezeket külön vigasztalta meg a vajda.
Szurony és golyó és öreg ágyu nem lesz. Legföljebb az történik, hogy két-három rendőr belekapaszkodik egy-egy képviselőbe s elvonszolja onnan a Hentzi-szobor közeléből. A Gotterhaltét hadd fujja a katonabanda, a hadsereg diszszázadai hadd készüljenek a diszlövésre vaktöltéssel föl a levegőbe; az öreg honvédek ősz szakállal, hajlott termettel, roskadó inakkal nem nézik tétlen a dulakodást, hanem vagy elmennek onnan sirva és átkozódva, vagy ők is az elvonszolt képviselők segitségére sietnek. S akkor aztán az átok, a zsivaj és az általános dulakodás közben hadd tegye Lobkowitz herczeg a koszorut a Hentzi-szobor talapzatára.
Az ilyen ünnep lesz méltó Hentzihez.
Csakhogy ilyen ünnep még se lesz, mert Lobkowitz azon kivül, hogy katona, még ur is, mivelt ember is, a kinek van izlése. Ugy ott hagyja diszszázadával és táborkarával együtt Hentziéket és Ivánkáékat, mint Szent Pál az oláhokat.
Ez volt a vajda terve.
Csakhogy ennek sikeréhez mulhatatlanul szükséges a titoktartás.
Mert ha ezt a kormány megsejditi, már este rendőrséggel és katonasággal nagy körben körül veszi a Hentzi-szobrot s mi képviselők oda közel se férhetünk.
És én mégis öntudatlanul majdnem elárultam az egész tervet képviselőházi beszédemben.
De hát nem volt szükség, nem volt alkalom a tervet megvalósitani.
Jobban félt Szapáry s jobban féltek Ivánkáék és Tisza Lászlóék, mintsem végletekig eresztették volna a dolgot. Az országos honvédegyletek küldöttségei még az én beszédem napján délután összejöttek tanácskozni s Ivánkáékat ugy leszavazták, mint a parancsolat.
Nem lesz Hentzi-koszoruzás.
Nem lesz még budavári honvédszobor-ünnep se november 2-án. Hanem elhalasztjuk a jövő 1893-ik évi május 21-ik napjára.
Ekkor vettük be Buda várát, ez napon leplezzük le a hősök szobrát.
Igy határoztak öreg dicső honvédeink.
Ezzel a kérdés lekerült a napirendről. Csak Szapáry kormánya maradt még a napirenden. De az se sokáig.
A következő napon, október 22-én, győzelmi áldomásra jöttek össze az ellenzéki pártok a Hungária nagy teremében.
Eötvös és Apponyi egymás mellett ültek az asztal élén. Őket illette meg a diszes hely. Eötvöst igazságból, Apponyit pártok közti udvariasságból. Mi kezdtük, mi vezettük az egész mozgalmat, minket pedig Eötvös vezetett. Hogy az ő határozati javaslata győzzön: azért folytattuk a nagy parlamenti vitát.
A vajda felköszöntője volt az első. Kire másra emelte volna poharát, mint az 1848–49-iki dicső honvédekre?
Apponyi felköszöntője volt a második. Sudár termetével, gyönyörü hangjával szép beszédet mondott a nemzeti párt vezére Irányi Dánielre, a függetlenségi párt agg és beteg és igen távol vidéken haldokló elnökére.
A villám elvitte a szót a nagy beteghez. Meg is értette, meg is köszönte a haldokló az édes megemlékezést, de élve többé nem láttuk őt. A mely napon meg kellett volna lenni a szobor-koszoruzásnak, november 2-án meghalt. Utolsó küzdelmünk, utolsó lakománk csak hirből jutott már el hozzá.
A Sötét Ur az áldomásról el nem maradhatott. A harcz elől elmenekült, de az áldomásra jó idejében haza jött. Senki sem bizta meg a felszólalással, de ő azért Apponyit köszöntötte fel, mint miniszterelnököt. Bocsánatot kellett kérnünk Apponyitól az izléstelen hang miatt.
Végre Horánszky köszöntötte fel a vajdát. Okos és lelkes volt beszéde.
Áldomást és lakomát leirni csak vidéki hirlapocskában szokás s én bizony ezt se emlitettem volna fel, ha ebben az áldomásban nem lett volna valami nevezetes.
Ez volt az összes ellenzéki pártok utolsó közös lakomája. – Ez benne a feljegyzésre méltó.
Felszinre jöttek csakhamar a haladás nagy kérdései, az egyházpolitikai javaslatok. Ezek körül bujkálni már nem lehetett. Itt mindenkinek el kellett magát határozni: hazafi marad-e és szabadelvü vagy álorczás és sötétségkereső.
Ugy megbomlottak az állapotok, ugy megkeveredtek az emberek, ugy összezavarodtak az elmék, ugy széttöredeztek a pártkeretek: hogy az ellenzéki pártokat ezentul közös lakomára összehozni nem lehetett.
Nem is lett volna tanácsos. Az emberek késsel mentek volna egymásnak, nem felköszöntővel.
Én már bizonyára nem érem meg, hogy ujra visszatérjünk a régi állapotra.
Még tizennégy napig állt fenn Szapáry miniszterelnöksége. De ez a tizennégy nap már csak vonaglás volt. A király, bár szerette egyénileg Szapáryt, november 6-án elfogadta lemondását. A Hentzi-ügyből látta, hogy Szapáryra nem bizhatja többé a kormányzást.
Fiatal korunkban jó barátságban voltam Szapáryval, de azért egy adomát el kell róla mondanom.
Neje Festetich grófné s szellemes derék nő. Szapáry volt már élete folyamán összeesküvő, hevesi királyi biztos, államtitkár, belügyminiszter, pénzügyminiszter, kereskedelmi miniszter s utóbb miniszterelnök. Szellemes neje azt mondta egykor:
– Ez a Gyula olyan, mint a vidéki szinész. Minden szerepet eljátszik.
Tökéletesen igaz.
Vajjon minő szerepe lesz a szabadelvüség ezentuli nagy csatáiban?