Ötven-hatvan év óta mást se hallunk emlegetni, mint a nemzeti szót. A művelt világ minden irodalma ezt hangoztatta. A nemzeti és a népies volt a jelszó, hajhásztuk a magyaros, a népies szólamokat és kifejezéseket, melyek sokszor háj- és bundaszagúak valának; de tetszettek a tömegnek, élvezte minden olvasó. Iskoláinkban a tanárok ilyen olvasmányokon oktatták tanitványaikat, ilyeneket írtak a népszerű irók, dícsértek, magasztaltak a kritikusok. Mindez megfelelt a gyarapodó realismusnak, mely benső, meleg és kedélyes irályt kedvel s irtózik a Hugo Viktor vagy Vörösmarty-féle hideg, ünnepies és feszes stílustól.
Az erkölcsi törvény fölfedezése után mindjárt mondottam, hogy az idealismus megveti, lenézi ezt az irályt, meg akarja nemesiteni ezt a nyelvet és stílust s cosmopolitává teszi az irodalmat. A legtöbben nevetségesnek találták e jóslatomat. Hogyan lehetne valaha ismét cosmopolita az irodalom? Mikor a legnagyobb szépségek egyikének tartjuk a népiest, a magyarost, el sem tudjuk képzelni, hogy ujra megvetéssel lássuk ezt az irodalmat, mint a huszas években tevők. Pedig már jelentkezik a cosmopolitismus követelése.
Nem csekély meglepetéssel olvastam a Revue des deux Mondes 1895 október 1. számában Brunetière czikkét a cosmopolita és nemzeti irodalomról. Ime az idealismus hajnalának egy ujabb tüneménye, gondolám magamban. A franczia irodalomtörténész nem tagadja ugyan, hogy van nemzeti irodalom, de hirdeti, hogy ezután cosmopolitává kell lennie. Ha idáig visszaéltek a nemzeti jelszóval, ő nem akar a másik hibába esni, még létét is megtagadni, hanem csak annyit mond, hogy cosmopolitává kell lennie. Szerinte a cosmopolitismus ellenfelei nem fontolták meg eléggé a cosmopolitismus okait, sem a franczia irodalom lényeges jellemét, sem a külföldi irodalmak szolgálatait.
Melyek tehát a cosmopolitismus okai? Brunetière nem ismeri az erkölcsi világ törvényét, nem is keresi a cosmopolitismus mélyebb eszmei okát, mely a kitörő idealismusban rejlik, hanem az ipar és kereskedés nemzetköziségében. Londonban és Szent-Pétervárott, Rómában és Berlinben egyenlő a ruházat, sokszor ugyanazok az olvasmányok, ugyanazok a költők modelljei, ez a rokon életmód és közös gondolkodás nemzedékről nemzedékre általánosul s lassankint eltörli a faj öröklött jellemvonásait. Maholnap csak a legsötétebb Afrikában lesz nemzeti, másutt elenyészik.
Nemzetközi lesz a tudomány is. Igaz ugyan, hogy még fenforog a chinai és európai orvostudomány között a külömbség, még nem régen ezelőtt eltért egymástól a franczia és angol kritika, a német és angol bölcsészet. Amit Voltaire ki nem állhatott Shakespeareben, épen az tetszett az angol kritikának és ha két bölcsész külömbözhetett egymástól, az Schelling és Reid Tamás, vagy Schopenhauer és Dugald Stewart volt. Most ez megváltozott. Valjon az angolok folytatják talán eddigi érdeklődésöket a kísérleti természettan és a németek a transcendens metaphysica iránt? Azt hiszik talán, hogy ezzel fajuk múltjának tartoznak? Pedig nem úgy van. Jenában vagy Berlinben az egész bölcsészet természeti lélektanra szorítkozik, míg Oxfordban kell keresnünk az utolsó metaphysicusokat. Íme ez már új valami! Az angol képességek a németekéi lettek, sőt még több is történt. Habár vitatkoznak, páratlan értelmi egység van készülőben és bátran állíthatni, hogy századok óta nem volt a világnak egyöntetűbb gondolkodásmódja, mint napjainkban.
Ez Brunetière okoskodása. Természetesen kifogástalan az az észrevétele, hogy egyenlőségre, ugyanazon érzésre, gondolkodásra látszik törekedni az emberiség. Iparunk, kereskedelmünk javított gépekkel lát el bennünket, egyformává lesz öltözetünk, hátat fordítunk régi szokásainknak és kényelmesebbeket honosítunk meg. Nem esengünk szüleink főztje után, hanem elfogadjuk a szomszéd vagy műveltebb népekét, ha ízleteseknek találjuk. Szóval szívesen alkalmazkodunk a jobb újhoz, még ha idegen is. Brunetière példái azonban nagyon hibásak s így mitsem bizonyítanak. Ami Voltairenek nem tetszett Shakespeareben, azt ugyanakkor az angol kritikusok sem szerethették. A XVIII. század hajnalán, még Pope virágzott, nekik sem kellett Shakespeare drámaírása. A nagy angol költő a század közepén lett divatos és a XIX. században is csak 1840-től kezdtek igazán rajongani érette, azóta írták róla a tömérdek iskolai tanulmányt és értekezést. 1870 körül újra hanyatlani kezdett a Shakespeareomania, mert sem a tiszta idealismus, sem a tiszta realismus nem kedvelheti az idealrealismus delének nagy költőjét. Amint Petőfiért vagy lord Byronért nem igen rajongtak 1875 óta, úgy Shakespeare is háttérbe szorult. 1870-től se Angliában, se Németországban nem akadt hírneves metaphysicus, hanem többé-kevésbbé az egész világon mindenütt a naturalismus uralkodott; míg ma rohamosan megyünk az idealis bölcsészet tágas csarnokaiba. Igaz, hogy az angolok elűl járnak, legutóbb náluk mutatkozik legfeltűnőbben az eszményi gondolkodás; de akármerre tekint Brunetière, mindenütt a metaphysicai hajlandóságok nyomára akad. Az egész világon mindenfelé moralizálnak a sajtó emberei, roppant keresik, olvassák a vallásos hangú műveket, számos efféle folyóirat keletkezik. Az emberiség kezd eszmélni, összefoglalni. Ha történetesen a jenai és berlini egyetem tanárai kevésbbé tudnak símúlni az eszme új áramlatához; ha esetleg Németország egyetlen nagyobb metaphysicust sem fog felmutathatni, ez nem bizonyít semmit; az írány megvan, a nép kapkod az effajta művek után és maholnap az egész világon győz az idealismus, mikor végtelen gyönyörűségünk telik a metaphysicai és erkölcstani dolgozatokban.
Talán e változásokat is a nemzetközi ipar- és kereskedés, az internationalis tudomány és sajtó hozza létre? Nem, hisz mind az eszmei, mind az anyagi fejlődés az uralkodó eszme hatása alatt történik. Máskülönben nem tudnók megmagyarázni, hogy az emberiség oly hatalmas anyagi jólétre tesz szert 450 és 200 körül Krisztus előtt, továbbá Krisztus után a II., VI., X., XV. században, a XVII-nek második felében, majd meg századunk két első tizedében, valamint napjainkban. Ekkor mindig a realis bölcsészet és irodalom, individualis erkölcstan uralkodott. Az angol aptitudes emlegetése is haszontalan dolog. Tévedés azt hinni, hogy az angol csak realista tud lenni az irodalomban úgy mint a bölcsészetben. A XVII. század második felében a mysticusokat kivéve, senki sem lelkesült a metaphysicai kérdések iránt. Angliában is előbb Hobbes, utóbb Locke valának a realis irányú s nagy tekintélyű bölcsészek. De mihelyt megpittymallott és megjelent az idealismus hajnala, az angolok is elhagyták Lockeot s helyette Collier, Clarke Sámuel, Wollaston Vilmos, Shaftesbury gróf, Hutcheson Ferencz, Berkeley püspök és mások idealisabb bölcsészetét karolták fel. Mikor mutatkozik a realismus első sugara, az angoloknál sem hiányzik a scepticus Hume, Smith Ádám, Brown Péter corki püspök, Bolingbroke és számtalan más gondolkodó, a kik realisabb iránynak hódolnak. Az ideal-real idején természetesen mindkét iránynyal, találkozunk de a szélső idealismus képviselőivel már sehol sem. Ezek ilyenkor többnyire pessimisták, feldúlt lelkű satyricusok lesznek. A század első két tizedében Fichte is jobbadán a politikai életre adja magát, Schelling a kor szellemében mysticus lesz, a mire Fichte is hajlott; Hegel pedig rossz kedvvel hirlapírásra és gymnasiumi igazgatóságra adja fejét. Az uralkodó realismus következtében keservesen panaszkodik s csak 1816-ban, az idealismus hajnalán nyeri vissza jókedvét.
Nagy igazságot idéz Brunetière Joseph de Maistretől, hogy azután megczáfolja. A genialis gondolkodó szavai így hangzanak: „Nincsenek emberek a világon; életemben csak francziákat, olaszokat, oroszokat láttam; hála Montesquieunek, perzsák is lehetünk; de ami az embert illeti, kijelentem, hogy soha sem találkoztam vele az életben és ha van, tudtomon kívül van.“ Brunetière meg akarja czáfolni és azt feleli rá, hogy a catholicismus nem ismer olaszokat vagy francziákat, khinait vagy annamit, hanem csak keresztyént. S a franczia irodalomtörténetíró hozzáteszi, hogy az angol és franczia, olasz és német neve alatt mi sem fogunk mást érteni, csak politikai tömörűléseket. Talán egészen eltűnnek a népek külömbségei, csupán az egyéniek maradnak.
Pedig Maistrenek igaza van. A realista nem ismer embert, hanem magyart vagy németet, Pétert vagy Pált, mert mindig az egyéni és faji vonásokat tekinti. Harmincz-negyven év óta hányszor ismételték előttünk Maistre mondását költők és nem költők, írók és művészek. Tíz év előtt Brunetière sem látta az embert, hanem a fajt és egyént; de most, az idealismus hajnalán már csak az embert kezdi minden művészi alkotásban látni. Az idealista ugyanis csak az egyetemest, az embert veszi észre, csak az erdőt látja és nem a fát; a realistának ellenben Péterben és Pálban, a magyarban és németben csak az egyéni tűnik szemébe; az általános emberi elvész tekintete elől, a fától nem látja az erdőt.
De lássuk Brunetière második okát a cosmopolitismus mellett, vagyis a franczia irodalom lényeges jellemét. Azt mondja, hogy a franczia remekírók háromszáz év óta csak az ember működésében rajzolták a természetet és történetet; az embert pedig társasági szerepében, s végre a társadalmat az egyetemes emberiségében. Szóval a cselekvő embert mutatták be a költők, a ki szembe száll a természettel. Corneille ugyan megfeledkezett erről, mikor Theodoráját vagy Attiláját írta, de a többiek mind szem előtt tarták; mert nem a művészet vagy az irodalom kedvéért van az ember, hanem mindezek, sőt maga a religio is az emberért van. Igaza volt a sophistának: παντῶν ἄνδρωπος μέτρον, mindennek az ember a mértéke. Bárminők legyenek a külső erők, mi csak velünk való viszonyukban ismerjük őket. Ha pontosabb meghatározás végett a tudomány vagy bölcsészet elválasztja tőlünk, ez csak abstractio. Azt hiszi Brunetière, hogy külföldön irtóznak az általános eszméktől és idézi Mme Staëlt, ezt a nagy realistát, a ki dícséri a németek nagy fensőbbségét, mely a szellem függetlenségében, egyéni eredetiségében rejlik… „Németországban minden független, minden egyéni… sehol sincs megállapított ízlés.“ A franczia remekírók ellenben ott keresték a fensőbbséget, a hol és mikor a köznek használtak, ezért fogadták őket oly szivesen a külföldön. Mindig a társadalom szolgálatában állottak. Ha nem mindig adnak tiszta morált, mindenkor a társadalmi élet, a jó modor, a világi bölcseség iskolái. Magasztalni szokták a franczia nyelv átlátszóságát, logikáját, szabatosságát. De nem a franczia nyelv világosabb vagy logikusabb mint más, hanem a franczia gondolkodás. S ez onnét van, hogy öt-hat száz év óta meg akarta értetni magát s csak arról írt, a mi az emberiség nagy részét érdekelte. Ők nem írtak néhány beavatottnak, hanem mint George Sand mondá Flaubertnek: Írjunk az egész világ számára; mintha csak azt mondaná, hogy legyen a mi irodalmunk cosmopolita.
Mindezek szép szólamok és igazak is a maguk helyén, de nem Brunetière alkalmazásában. Azt akarja mondani, hogy a franczia irodalom kiválóan czélzatos. És ebben igaza van. A franczia az európai nemzetek fölé emelkedik összefoglaló képességénél fogva. Az egy sémifajt kivéve, mely emiatt alig képes államot alapítani, úgy, hogy birodalmuk vagy despotismus, vagy anarchia volt, a franczia minden európai nép között legjobban tud összefoglalni. Ennek tulajdoníthatni gondolkodásának átlátszóságát és szabatosságát, innét ered irodalmának czélzatossága, innét származik sok forradalma is. Egyenes logikája a mily dícséretes, annyira veszedelmes tulajdon. Ha nem volna ez a sajátsága, talán nem rohanna annyira a központosítás utján. A realisabb german nem rajong annyira a központosításért, de nincs is oly általános Panamája, minővel a francziáknál találkozunk a realismus idején. Minket azonban most csak a francziák összefoglaló képességének irodalmi szerepe érdekel. Minden irodalom czélzatos, amennyiben az ember akkori érzését, gondolkodását fejezi ki. De legczélzatosabb az idealis időkben. A haladás egy hullámának első fele jóval czélzatosabb, mint a második. Ilyenkor szeretünk összefoglalni, eszmékért lelkesedni s ezt kifejezni irodalmi alkotásainkban. Homer, Sophocles, Shakespeare, Corneille, Goethe, Arany stb. kevésbbé czélzatosak, vagyis ők se az egyetemes, se az egyénit nem tűzik ki alkotásaikban a magasztalás tárgyául, hanem a középen látszanak maradni; a nemzeti életet rajzolják, a hogy korukban szemlélik.
A franczia irodalom termékei épen a franczia jellemnél fogva mindig elüljártak: az idealismus lohadásától kezdve Hugo Viktor, Sand George, Balsac és mások előbb egy-egy pontját támadták meg az egyetemesnek, Sue, Dumas pére és fils, Flaubert, Sardou stb. már több támaszát rombolták le a moralnak; napjaink realistái előtt már semmi se szent. Az irodalmi élet ez útján a francziák, mint előkelő materialisták többnyire legelül jártak, csak néha ragadta ki kezökből a zászlót egy Byron, egy Turgenyev, Tolstoi, Ibsen stb.
Brunetière föntebb némileg leszólja az abstractiót, míg előbb de Maistret czáfolja, a kinek sehogy sem tetszik az abstractio, mert mindenütt csak francziákat és és olaszokat lát, de nem látja az embert. Mellékesen és csupán azért hozzuk fel ezt az ellenmondást annak jelzésére, hogy az idealista épen összefoglalásánál fogva szereti az abstractiót, míg a realista gondolkodása épen nem tűri. Mme Staël állítását a németek individualismusáról szintén csak a francziák mellé állítva és a kor figyelembe vételével értjük meg. Átlag tekintve a franczia irodalom még a realismus idején sem tud annyira individualis lenni mint a germán vagy a szláv. Úgy látszik, a franczia összefoglalóbb jelleme akadályozza ezt. Megjegyzendő továbbá, hogy Staël 1810 körül írta le nézetét, az erős realismus napjaiban; ott járt a németek között, hallott beszélni a legtarkább irányokról, sőt érintkezett is velök, míg Francziaországot inkább a kilenczvenes évek képében látta. A francziáknál legalább külsőleg Napoleon dicsősége és zsarnoksága egy kissé eltakarta a gall földiek individualismusát, a harczok zajában és a nemzet nyomorúságában nem nyilvánulhatott oly erősen mint más viszonyok között történt volna.
Végre eljutottunk a franczia irodalomtörténetíró harmadik pontjához, mely az idegen irodalmak mostani befolyásáról szól. Sok a panasz a francziáknál, hogy berontott közéjük az éjszak irodalma és saját hazájokban veri meg őket. Mi lehet ennek az oka? Mi már egy másik fejezetünkben világosan megmagyaráztuk ezt; de jó közelebbről ismernünk, hol keresi Brunetière az állítólagos okokat. Mindjárt ilyen okok, hogy a franczia írók a hagyománytól eltérve, most a l’art pour l’art vallásának hívei. A művészet a művészetért. Az artista irodalom babonáját nevezték így, melyhez hasonló az alaknak átkos bálványozása, melynek Flaubert volt a főpapja. Különben az angol George Elliot is mondotta: „Tisztelet és becsület a forma isteni tökélyének!“, a mi igen szép mondás, csakhogy Baudelaire már egy szóban is fölfedezi des scintillations egales à celles des crinières inextricables des comètes és Flaubert annyira ment, hogy valamely müben fensőbb szépségeket talált attól függetlenül, a mit mond. Pedig az éjszaki irodalom megtanított reá, hogy nem azért írunk, hogy írjunk vagy leírjunk, hanem hogy cselekedjünk, még pedig nem a magunk vagy egy-két beavatott, hanem az egész világ számára. Csak a ki oroszul vagy németül tud, mondhatná meg, hogy írnak Tolstoi és Ibsen. Mi csupán fordításban olvashatjuk és bámulhatjuk rendkívüli hatásukat és be kell látnunk, hogy nincs igazuk azoknak, a kik annyit beszélnek a stíl titkáról mint a romantikusok tevék.
Most már ismerjük tehát a kisszerű okot, a mi tönkrejutással fenyegeti a franczia írók sok százados befolyását a művelt világ népeire. A baj oka a szerencsétlen l’art pour l’art és a forma tökélye, meg az eszme elhanyagolása.
Pedig a francziák nem hanyagolták el az eszmét. Ők is az eszme szolgálatában fáradoztak épen úgy mint Ibsen, mint Tolstoi. Írtak úgy a hogy tudtak, de mit tehetnek, ha nem voltak képesek oly megragadóan kifejezni a kor individualismusát, mint a germánok vagy szlávok. Náluk hiányzik a realismus mysticus eleme. A zsidó épen nem; a franczia, az olasz, a spanyol, a román, a magyar csak ritkán tud mysticus lenni; rendesen léha és lágy, érzéki és mosolygó realista. Nálunk Tóth Bélában van meg ez a mysticus elem, Benedek Elek, Beőthy Zsolt kenetes pietista, Mikszáth Kálmán és Herczeg Ferencz pedig az egyetemes léhaságnak talán legtehetségesebb kifejezői. Ha azt akarom ismerni, milyen volt a magyar nemzet 1880-tól kezdve, főleg e két utóbbi írót kell olvasgatnom. Ezek megmutatják társadalmunkat egész meztelenségében, a hogy felebarátaink, jó magyar polgártársaink igazán éreznek és gondolkoznak az ő mindennapiságukban. Egész valónkat azonban még sem töltik be, a hiányzó részt Tolstoi, Ibsen, Guy de Maupassant és mások pótolják, a kevés tisztesebb érzésűek pedig Beniczky-Bajza Lenke, Jókai és más írók műveihez folyamodnak.
De hol marad a l’art pour l’art és a forma tökélyének vádja? kérdi az olvasó. Lássuk először a forma kérdését. Az idealismus hajnalán némi megvetésben részesűl a forma. Eszmét követelünk, nem az individualismus eszméjét, nem az úgynevezett relatív ideákat, hanem az egyetemes igaz eszméit, mint Isten és vallás, erkölcs és becsület, világ és emberiség, haza és nemzet, ezeket nemes és választékos, olykor fenséges és magasztos formában fejezzük ki, mely nagyon elüt a realismus könnyed és kedves, színes és festői előadásmódjától. Az idealismus lohadásával kezdik újra hangoztatni a formát, támadnak a nyelvművelők, a művészi stíl barátjai; közöttük sokan némi dagályos szépségre törekesznek, kisebb-nagyobb mértékben dívik a marinismus. Úgy látszik, legjobban elterjed a forma cultusa az idealrealismus második felében. Ekkor még van erő, lendület az emberben, mely az egyetemes tiszteletéből származik s van érzéke a realis dolgok szépségéhez. Ilyenkor, úgy látszik legharmonicusabb szokott lenni az eszme és forma viszonya.
A l’art pour l’art kora szintén az idealrealismus. Mondottam, hogy szigorúan véve az író soha sem írhat azért, hogy írjon vagy leírjon, mert akármikor ír, mindig elárulja mit szeret, mi lelkesíti. Az idealreal delén főleg a nemzeti nagyság, a nemzeti élet rajza lelkesíti, tehát szigorúan véve ebben is van tétel, van eszmei czél; de igazi kora az irányköltészetnek a haladás hullámának első fele, mert ekkor erkölcsileg, eszmeileg szeretnők átalakítani a társadalmat, tehát az egyetemes szempontjából. Ezzel szemben szokták azután később hangoztatni, hogy a költői mű, a müvészeti alkotás csak az ember gyönyörködtetésére szolgál, hogy nem lehet erkölcsi, vagy politikai, vagy más, a művészet körén kívül eső czélja. Már a negyvenes években hallani lehete ezt az észrevételt, az ötvenes, hatvanas, hetvenes években nagy megvetéssel szólottak az irányregényekről, a politikai, a forradalmi stb. költészetről. Lord Byron, Hugo Viktor és más socialis izgató poeták olvasatlanul hevertek a könyvpolczon. Annál jobban tetszettek a Tennysonek, az Arany Jánosok, a kikben hiányzott ez a czélzatosság; rájok már lehete alkalmazni a l’art pour l’art elméletét. A realismus alkonya felé újra erősebben jelentkezett a czélzatosság, némely ünnepeltebb író határozottabban fölvetett egy-egy társadalmi, erkölcsi kérdést. E kérdések mind az egyetemes ellen voltak intézve. A vallás, a felsőség, a szemérem, az atyai tekintély támaszait akarták lerombolni s helyökbe az emancipált feleség, a követelő gyermek, az érzéki nő, a szegény munkás, az elnyomott egyén stb. jogait beiktatni. A féktelen individuum harczát rajzolták az egyetemes ellen. A tendentia azonban talán még sem volt annyira feltüntetve mint a hogy némely idealisták teszik, bár egy Tolstoi, egy Ibsen nem igen engednek czéljaik nyilt kijelentéséből, az irány kifejezéséből; hisz Tolstoi magát az olvasó közönséget is felhívja, hogy nyilatkozzék nézetei felől. Általában a realista író sokkal közelebb lép az olvasó közönséghez, mint az idealista. Az eszményi író magas szószékről beszél közönségének, ide akarja fölemelni, erkölcsileg megnemesíteni, értelmileg fölvilágosítani, a szép fogalmát tisztába hozni. A realista író leszáll hozzá, sőt mivel ő lejebb áll a lépcsőn, magához húzza le olvasóit. Ez magyarázza meg a lapok újabb szokását, hogy megszavaztatják közönségüket, kikérik véleményöket, interviewolják az egyeseket; mert az író nem akar eszményi gondolatok büszke apostola, hanem a nagy közönség szolgája lenni.
A mint láttuk, Brunetière nem tudja alaposan védeni az irodalmi cosmopolitismust; fő érvei nem sokat bizonyítanak, vagy legalább helytelenül alkalmazza őket. Ez azonban nem annyira fontos előttünk. Minket csak az ragad meg, hogy ugyanaz a Brunetière, a ki 1895 elején lelkesen hirdette, hogy csődöt mondott a tudomány vagy a vele járó naturalismus, hogy vissza kell térnünk Istenhez és a moralhoz, a valláshoz, és különösen a francziáknak a catholicismushoz, ugyanaz a Brunetière kimeri mondani, hogy hátat kell fordítanunk az eddigi nemzeties, népies irodalomnak és cosmopolitává tennünk. Ő talán nem tudja még, hogy belőle az ébredező idealismus szólal meg, és az irodalmi cosmopolitismustól várja a nemzetek gyűlölségének elenyésztét s vele a háború gyérülését, pedig mind a cosmopolita irodalom, mind a nemzetek közeledése az idealismus napjának ragyogó feltűnésétől származik.