Mikor erkölcsi világunkról elmélkedtem, egyszerre előttem állott a kérdés, hogy mire valók a művészetek? A három nagy eszme: a szép, igaz és jó közül, a két utóbbit mindjárt megérthetni. A jó kell, hogy megélhessünk egymás mellett, ez a társadalom egyik alapja, az igaz szintén kell, mert csupán az igazság támogatásával lehet helyes fogalmam a létező dolgokról; de hát mire való a a szép? Ez végre is csak játék, mulatság, szórakozás, gyönyörűség, a mi nélkül talán el is lehetnénk. Talán csendesen megvolnánk a jó és igaz eszméivel: az ember megismerné a dolgokat, teljesítené köteleségét s nem törődnék mással; míg most életünk javát a szép kérdése veszi igénybe. Már a picziny gyermek szivecskéjét meghatja a szép s csak ha behunyjuk szemünket, hagyunk fel ezzel a látszólag fölösleges eszmével. Az élet delén, az ifjú és férfikorban pedig igazán nagy szerepet játszik a két nem közeledésében, sőt az öreg ember is szereti a csint, a rendet, a szabályosságot. Valóban úgy látszik, hogy a szép eszméje foglalkoztat bennünket a legjobban; ez az, a mi kitölti az űrt, melyet a jó és igaz hagy életünkben. Mondhatjuk, hogy rendkívüli szükségünk van reá, mert ez szabályozza a másik két eszmét, az igaznak és jónak minduntalan símulnia kell hozzá s minél tovább haladunk az életben, annál jobban uralkodik felettünk. Azért oly fontos e tárgy, hogy alig szólhatnánk róla eleget, pedig nekünk néhány lapra kell most szorítkoznunk s rajtok bemutatnunk, hogy a szép eszméje is csak úgy alá van vetve az erkölcsi törvénynek, mint a másik kettő.
Semmi sem mutatja ezt jobban, mint ha kezünkbe veszszük a gondolkodók, bölcsészek idevágó műveit, melyekben azt keresik, mi a szép? Szemünk előtt kell tartanunk, hogy az idealismus összefoglalás, expansio, a három eszmének egymáshoz közelebb hozása, esetleg összeolvadása; a realismus szétmállás, különállás, részletezés, intensiv munka s a három eszmének, sőt ezek egyes részeinek, tüneményeinek szétválása. Ezzel az iránytűvel kezünkben látni fogjuk, hogy az idealisták összébb szorít ják a három eszmét, a realisták pedig elkülönitik.
A Kr. e. IV. század idealistája, Plato (429–347) csak a fensőbb eszmét, az erkölcsi és más, különösen hyperuranicus ideákat tartja szépnek, a földi dolgok csak annyiban szépek, a mennyiben hű kifejezői, tolmácsai az isteni eszméknek. Nála a külső, a forma háttérbe szorúl, a művészeteket sem igen nagyra becsüli, a tragédiát mellőzni kívánja, mert fölöslegés szenvedélyeket ápol. Igazi oka talán az, hogy a szomorújáték rendesen az erkölcsi kötelességekkel való összeütközésében mutatja be az embert s a realismus gyarapodásával mind több tért nyer az individualismus az egyetemes rovására, a mi sehogy sem tetszhetett Platonak. Bölcsészete óriási cosmologia, melyen az intéző Isten uralkodik s szervezi a világot a benne élő örök typusok szerint, erkölcstanában összeolvad a szép, jó és igaz eszméje, politikájából, aestheticájából ugyanez a gondolkodás szól hozzánk s nagyszerű, fenséges eloquentiával hirdeti tanait, a miért a görögök az isteni jelzővel tisztelték meg.
A Kr. u. III. század idealismusa alatt Plotinos (205–270) hirdette e tanokat s mint Gordianus császár kedvencze remélte, hogy Campania romjai között megalapíthatja Plato köztársaságát, a Platonopolist. Ily ábrándjuk sokszor volt az idealista bölcsészeknek, tudjuk, hogy a mult században Voltaireék is ábrándoztak efféle köztársaságról, melyre a clevei herczegséget szemelték ki. Bölcsészete módosított platonismus volt, mely rajongott az eszméért s a szép keresésében megveté a formát. Nála is az isteni tartalom megjelenítése a szép, a melyet a legfensőbb ősforrásból származtat. A második század vége felé, tehát Plotinos előtt az idealismus hajnalán találkozunk a két Philostratos néhány megjegyzésével, melyek a mimesissel, az utánzással szemben hangoztatják a phantasia és sophia teremtő erejét. A III. század idealismusának hatása alatt értekezik Longinus a fenségesről, mikor rajongunk érette. Szent Ágoston egyházatya (354–430) még később is platói alapon áll, mely legjobban megfelel az egyházi álláspontnak. A platói felfogás mutatkozik a későbbi idealis időszakokban is, különösen rajongtak érette a XV. század végén és a következő elején. 1700 után a szép, igaz és jó eszméje megint magasztos eszmébe olvad össze az idealis gondolkodóknál. Nem említve Leibnitzot és másokat, csak a jeles moralistát, lord Shaftesburyt hozzuk fel, a ki fenkölt lelkesedéssel szól az egész világot betöltő örök szépségről, a szép, igaz és jó elválaszthatlan egységéről. Az erény nála erkölcsi szépség, az élet harmoniája és akkor érjük el, ha önzésünket a közjónak, az egyetemesnek rendeljük alá. A három eszme egyesége még jó ideig uralkodó vagy legalább többször világosan jelentkezik a század későbbi gondolkodóinál is mint Diderot, Mendelssohn, Herder és másoknál. A XVIII. század idealismusa teremtette meg az aestheticát mint tudományt, a német Baumgarten 1756-ban adta ki első kőtetét az új tudománynak s az eszme hatása alatt az érzékileg megismert tökéletest tartja szépnek. Századunk huszas éveinek idealismusa alatt Hegel megint az eszmét teszi uralkodóvá a szép fogalmában, elhagyja, lenézi a a természetet, hisz még a legsilányabb gondolatot is többre kell becsülnünk, mint a természeti dolgokat, nála a valóságot egészen átható eszme a szép, s mint idealista kiemeli az egységet. Rosmini, Gioberti, Cousin és a többi idealisták mind a három eszme egységét vagy közel rokonságát hangoztatják.
Az idealrealismus lejebb szállítja, korlátozza az eszme uralmát s hasonló jelentőséget követel a formának. Itt tehát már jelentkezik a szétválás kezdete. Aristoteles, a nagy görög idealrealista bölcsész (384–322), az ember utánzó hajlamából magyarázza a művészetet, mely gyönyörködteti. Nála az eszme mellett szerepel tehát a mimesis, az utánzás, melylyel mindig találkozunk az idealrealismus alatt, sőt a realismus idején majdnem teljes uralomra jut, mikor a forma ezerfélesége folytán általános lesz a szétmállás. Lessinget (1729–1781), Kantot (1724–1804) szintén az idealrealisták közé számíthatni, a kik bár nagyon kiemelik az eszmei tartalmat, sokat adnak a formára is. Kant mély bölcselő elmével magyarázta a szép fogalmát s bár az eszményi felé hajlik, igazat ad a külsőnek, a megjelenésnek. Kortársainak a nagy Goethének szép a tiszta alak egysége a szellemi tartalommal, Schillernek az eszme és alak közötti egyensuly, a tartalom és alak harmoniája. Hegel tanítványai az idealismus hatása alatt már kezdék kiemelmi a formát. Vischernek szép az eszme határolt jelenség alakjában, Schasler Miksának szép az eszme megjelenése határolt alakban, Hartmann az eszme látszatának tartja a szépet. Nálunk Erdélyi János, Greguss Ágost voltak Hegel tanítványai, ez utóbbi szerint az egész széptan tulajdonképen a szépnek a jóból és igazból magyarázása, de azért különösen kiemeli a formát. A realisták, a naturalisták előtt már csak a természet az igazi szép, hisz a természetben megvan a gondolat, ezt kell eleven és jellemzetes alakban kifejezni. A formát találja el a művész, az eszme úgy is megvan.
Most lássuk minő hatása van az uralkodó eszmének az egyes művészetekre. Vegyük először a költészetet, mert ez a legáltalánosabb művészet: legmélyebb, mert bármely gondolatot kifejezhet; legkönnyebb, mert a nyelvet használja, míg az énekhez már szép hang is kell. Mit csinál, mit művel benne az idealismus? összefoglal, egyesít. Már eddigi magyarázatainkban is láttuk az egyesítés némely sikerét. Láttuk, hogy nem igen szereti az apró, széthulló mondatokat; a mikor csak könnyen teheti, túltömött, periodicus mondatokat használ. A lyrában megragadja a költő lelkét az eszme s ódai hangra csábítja, az elbeszélésben is szereti ezt a hangot; mivel a regényben nem igen lehet meghonosítani, ezt nem tekinti valamely fensőbb fajnak. Nálunk azonban Vajda Péter számos elbeszélést, regényt írt e fajta nyelven; vagy pedig versben írja regényét az idealista mint Puskin tevé Onyeginjével. A szomorújátékot összeolvasztja az epossal és lyrával. A jellemek mind epicusak, az előadás lyrai áradozó; az eposban meghonosítja a lyra előadásmódját, balladái csupa áradozó elbeszélések. Eposzban, drámában uralkodóvá teszi a morált, a jó, az erkölcs eszméjét. Erkölcsi, társadalmi, politikai eszméket tűz ki a tragedia és epos czéljául, azért művei czélzatos vagy iránymüvek. Ha más nincs, mindig van bennök erkölcsi eszme. Kegyetlen szatyrákkal, maró gúnynyal támadja meg az eszme ellenségeit, ritkábban használja az enyelgés hangját. Rajongva eped kedvese és barátja után és sentimentalis sorokban sírja el fájdalmát.
Az idealrealismus alatt megkezdődik a szétmállás. Míg előbb jobbadán a világ, az emberiség eszméje ragadta magával, itt már lejebb száll és a nemzetért s hazáért buzog. Ritkábban halljuk az egyetemes emberit magasztalni, hanem annál többet a hazát, a nemzetit. Azért már van egy kis melegség, bensőség a költészetben. Tudnak kedves, édes dalokat írni. A drámából kezdik kiküszöbölni az eposi jellemeket és a lyrai nyelvet. Értenek a drámai jellemzéshez és drámai nyelvhez. Az elbeszélésben uralkodó kezd lenni az előadó nyugalma, tárgyiassága, nem vegyíti belé saját érzelmeit, saját felfogását, egyéni nézetét, hanem úgy adja elő tárgyát, a hogy a társadalom realisabb gondolkodása követeli. Nincs semmi, vagy legalább kevés czélzata. A balladában szétválik mind a drámai, eposi, lyrai sajátság és pontosan megkülönböztethető, egyik sem nyomja el a másikat. Az idealrealismus második felében fogynak ódái, a hazafi lángja kitör ugyan néha, de már ritkábban éget, utóbb csak bengáli fénynek való az országos ünnepekre, nemzeti bankettekre s híres férfiak jubilaeumaira. A nemzeti harczok, a nemzeti egység idején nemzeti tárgyakkal szeret foglalkozni a költészet, de a mint gyarapszik a realismus, szűkebb körre szorul érdeklődése, már csak a vidék, a város, a falu, a család s önmaga érdekli a poetát. Ritkulnak vagy egészen eltűnnek a nemzeti eposok és tragédiák. Ha esetleg felsőbb tárgyat vesz kezébe a poéta, az egyéniség, a család, a kis kör, akárhányszor a féktelen individualismus szempontjából dolgozza fel. A jellemek is egészen szétmállanak. Kivesz belőlök a magasabb egyesítő erkölcsi eszme. Lelki bénaságban szenvednek. Meghasonlott, féleszű, ideges, érzéki, léha teremtések. A realismus alatt az egészséges egyének nem is érdekelnek bennünket. Ezek rendkívül ostoba, korlátolt lelkek, a kiknek nincs belső történetök, legfölebb külső, ez pedig nem vonz bennünket. Ekkor a külső harcz csak annyiban érdekel, a mennyiben a lélek belső világának következménye, pedig előbb rajongtunk egy-egy csata, összeütközés leírásáért. Akkor szivesen láttuk a fegyverek hosszú leírását is, mint Scott Valternél és számos követőjénél, mint pl. Jósikánál; most a realismus idején csak a lelki állapot rajza csábít. Az elbeszélő tulajdonkép nem is ad történetet, csak mint a lelkiállapot módosulását. Hisz egyesekre bomlott szét a társadalom, nincs benne semmi egység, nem kellenek tehát a kapcsok, hanem az egyes ember belső világának feltűntetése, az egyén vajudása s erre legalkalmasabbak az apró rajzok, életképek, könnyed, humoros történetkék, drámai monologok, rövid elbeszélések. Nagy regényeket ritkán, vagy épen nem írnak.
A zenére hasonló befolyása van az uralkodó eszmének. Bár keveset szólhatunk a régi zenéről, mert ismereteink hiányosak felőle, de például tudjuk, hogy Nagy Gergely pápa 600 körül az idealismus nyomása alatt reformálja az egyházi zenét, megteremti a cantus gregorianust, melynek egyszerű és nemes hangja igazán fenséges tud lenni. Helyesen mondják róla, hogy ez énekeknek oly nagy az életerejök, hogy harmonizálás nélkül is a legbensőbben érvényesülnek s nagy jelentőségüknek nincs egyébre szükségök; másrészről a dús és művészi harmonicus tárgyalásra kimeríthetlen anyagot nyújtanak és oly kincset képeznek, melyet századokon keresztül használt a művészet. A XIV. és XV. század realismusa mint minden realismus élt-halt a zenéért, de elvilágiasította az egyházit, léhává, erőtlenné, tűz- és szenvedélynélkülivé tette a világit. A XV. század végével az ébredező idealismus újra megnemesíti, fenköltté, emelkedetté változtatja. Németalföldön, Angliában, Franczia-, Olasz- és Németországban kezd a zene magasabb színvonalra emelkedni. Hatása, ereje rendkivül gyarapszik, kitünő mesterek támadnak, mint egy Orlando Lasso (Roland de Lattre 1520–1594) a ki előbb hazájában, Németalföldön működött, 1562 óta V. Albert herczeg müncheni zenekarát vezette s róla mondották: Ille hic est Lassus, lassum qui recreat orbem. Vagy olyan nagy mester, mint Palaestrina (1514–1594), a ki mikor a trienti zsinat némely vallásos főpapja ama nézet mellett küzdött, hogy a zene nem fér össze a templom szentségével, Palaestrina azt felelte, hogy miért ne férhetne? Egy próbamisét kellett tehát írnia, s ez lett a híres Missa papalis, melynek dallama nagyon egyszerű, de az énekek és imák jelentéséhez van alkalmazva s magasztos hatással volt a bizottságra s győzött a zene az egyházban. Dícsérői azt hirdetik, hogy csak kevesen tudták elérni stylja fenségét, de senki sem az ő erőteljét, mély és egyszerű hangsúlyozását, majd bájos lágyságát és harmóniája igéző kellemét, kivált ha az Isten anyja keserveit vagy Gábriel főangyal köszöntését ábrázolá, a mikor úgy tetszik, mintha egy láthatatlan világba vinne át bennünket s azon symphoniákat hallanók, melyeket az angyalok a Mindenható zsámolya körül zengedeznek.
Németországban a XVI. század idealismusa a protestans községi egyházéneket teremtette meg, mely nemes egyszerűséggel és fenséges erővel tolmácsolta a hitközség vallásos érzelmeit. Az Eine feste Burg ist unser Gott: Erős várunk nekünk az Isten kezdetű éneket némely más társaival nálunk is csakhamar meghonosították, épen úgy, mint később Goudimel, a svájczi hugenotta zsoltár-dallamait szenczi Molnár Albert. E Goudimel-féle dallamok magyarországi története bámulatosan mutatja az eszme hatását, mert a mint erősödik a realismus, veszít eredetiségéből, a kálvinista magyar nemzetibbé teszi, magyarosan énekli, az 1730-ki idealismus iparkodik betanítani az eredeti dallamot, de a realismus gyarapodásával újra hiába. 1830 körül újfent az eredeti Goudimel-dallamok visszaállításán fáradozik az idealismus, de már 1860 körül panaszkodnak, hogy sok helyen rosszul éneklik, hogy beleviszik a magyarost s kivetkőztetik eredeti nemességéből.
Bár nagyon érdekes a zene története a XVII. század idealrealismusa és realismusa alatt épen az eszme szempontjából, nekünk azonban még kiválóbb jelenségeket kell kimutatnunk. Ilyen a század végén két oly férfiúnak születése, a kik az új eszme hatása alatt a zene nagy mesterei és reformatorai lesznek. E két férfiú Bach Sebestyén (1685–1750) és Händel (1685–1759). Mindketten a realismus alkonyán és az idelismus hajnalán működnek. Alkotásukban ki lehet mutatni, hogy mennek az egyik lelki állapotból a másikba. Bach a realismus mysticus és nemzeti szelleméből megy át az idealismusba; Händel jár-kel mindenfelé, alkot műveket, melyek megfelelnek a realismusnak, de a mint erősödik az új eszme, megragadja a vallásos fenség, és a görög világ cosmopolita szépsége. Az ő Messiása is oly magasztos, fenséges költemény, mint Klopstocké. Nagy képekben állítják elénk az üdvözítő isteni önfeláldozását. Styljök vallásosan fenséges, terjengős az epicájok, hatalmas a lyrájok. Haydn József (1732–1809) folytatá művöket, de már kifejezőbb, jellemzőbb, változatosabb, mert az idealrealismus gyermeke. Mozart (1756–1791) rövid élete alatt legnagyobb tolmácsa volt a hetvenes-nyolczvanas évek eszményi, néha vallásosan fenséges, majd meghatóan sentimentalis, majd kedves, idylli és vidám játszi érzelmeinek. Beethoven (1770–1827) már jóval realisabb, nemzetibb, azért a germanság papjának és hősének mondották. 1805-ben még kifütyölték Fidelió-ját; de 1810-ben már magasztalták azt, ami előbb idegen és ízetlen harmoniának látszott; dícsérték szigorú erélyét, hatalmas és fenséges kitéréseit, a határozatlan érzelmek titokszerű kifejezését. Benne nyilatkozik a pusztuló idealismus forradalmi kitörése, de uralkodó a realismus kifejezésteli öröme és fájdalma. Zenéje élményeket, eszméket, határozott gondolatokat akar tolmácsolni, mint az idealrealismus második felében szoktuk követelni. Élte alkonyán, az idealismus hajnalán, úgy látszik, ő is érezte az új eszme hatását, írt egy misezenét, a híres Missa solennist, melynek fenséges Benedictusa mennybe ragad bennünket.
Az 1820 körüli idealismus megint az áriák, melódiákért lelkesedett. E zenének kiváló mesterei Weber (1786–1826), Donizetti (✝ 1848), Mayerbeer (sz. 1794), a sentimentalis Bellini, de talán legjobban képviselte ez irányt Rossini (sz. 1792). Mint minden idealista, ő is cosmopolita, néha egyszerű, máskor ünnepélyes, sokszor víg, csapongó és eleven. Othellója, Sevillai borbélyja rendkívül tetszett, sőt felülmúlhatlannak tartották.
Az idealrealismus megúnta a sok áriát, tartalmat akart bevinni a zenébe, követelte, hogy kifejező, hogy jellemzetes legyen, hogy gondolatokat közöljön, hogy az opera igazi dráma, vagyis zenedráma legyen s e sok követelésnek teljesítésére Wagner Rikhard vállalkozott. Nála sokszor háttérbe szorúl a melódia; gondolatot akar nyújtani, maga csinálja a szöveget, melyet a német nemzeti mondákból szed, nagyban működteti a hatalmas kart; követői Bülow, Berlioz, Liszt és mások mind fanatikus buzgósággal követik, a közönség pedig a mester nagyságát, kivált a hatvanas és hetvenes években elragadtatva csodálta.
A realismus gyarapodásával 1860 körül divatba jött az operette, melynek Offenbach volt a megalkotója. Könnyed, léha zene, mely az érzékeket csiklandoztatja, a szöveg pedig lerántja, nevetségessé teszi mindazt, a mit becsülni tanít az idealismus. Követői még lejebb szállottak s szinpadra hozzák mindazt a léhaságot, a mire a realismus képes.
Különben harmincz év óta roppant el van terjedve a zene, tömérdek daltársulat működik mindenfelé, úgy mint a XV. században s a későbbi realisabb korszakokban. Káldy Gyula országszerte hangversenyekben énekelteti a kuruczdalokat, melyeknek szövege és dallama megfelel a mi realis ízlésünknek.
A képzőművészetek fejlődésén szintén bámulva látjuk az uralkodó eszme hatását. Nem tekintve a régibb időket, mint Pericles gyönyörű, de léha korát, a Kr. előtti III. századot és a másodiknak első felét, vagy a Kr. utáni II., VI. és X. századokat, mely utóbbiban az arabok nagyszerű palotákat emeltek; lássuk a középkort, különösen a 975-től az 1490-ig terjedő hullámot. Az idealrealismus delén támadt a csúcsíves építészet, melyet góthnak szokás nevezni. Német eredetűnek tartották a román styllal szemben, pedig utóbb bebizonyúlt, hogy az első góth épületek Francziaországban készűltek. E történeti helyreigazítás bántotta a mai németek nemzeti büszkeségét, mert a german vallásos élet remek alkotásának szerették feltüntetni a góth templomokat magasba törő falaikkal, színes ablakaikkal, tömérdek tornyaikkal és diszítéseikkel. Pedig a roman styl az idealismus kedvencze, a góth pedig a realismusé. Annak egyszerű formái, világos, derűlt levegője megfelel az idealis ész uralmának, mely szereti az egyszerűt, a világost, a nemesebb formákat; míg a realismus szereti a czifrát, a díszest, a pompázót, a tornyost, a mutatóst, a mysticust, a chiarooscurót. Igaz, hogy belül jobban diszíthető a román mint a góth; de másrészt ennek az ablakokon lévő szent képei, néha a falak polychrom színei, nagy oltárai elég díszesek és mysticusok.
A XIV. és XV. század realis eszméje gazdaggá, jómódúvá tette a népeket s emelte az ipart és kereskedést s velök virágzásra juttatta a képzőművészeteket. Különösen a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán bámulatos remekeket alkotott a festészet, szobrászat és építészet.
A világtörténet legnagyobb hullámának végén lassú volt az átmenet, 30–40 évet vőn igénybe, mikor a világ nagy mesterei: Bramante, Lionardo da Vinci, Michel Angelo Buonarotti, Rafael Sanzio, Tiziano, Correggio, Dürer, Kranach, Holbein és mások éltek, akiknek műveit a realismus hűsége, az idealismus fensége, nemes komolysága, egyszerű igazsága, vallásos ihlete, szent mélysége stb. jellemzik.
Az idealrealismus első felében, vagyis a XVI. század második részében hanyatlott a képzőművészet; de már a XVII. században nagy mestereket tud felmutatni mint: Rubens (1577–1610), Rembrandt (1606–1674), Van Dyck (1599–1641), Poussin (1594–1665), Claude Lorrain (1600–1682) stb., némelyek történeti festők, akik tele vannak a nagy nemzeti eszmével, mások kitűnő táj- és arczképeket festenek.
Az építészet és szobrászat eredeti volt ugyan, de elfordúlván a nemesebb formáktól, a realismus díszeihez, czifraságaihoz szegődött s meghonosította a baroccot, melynek mestere Bernini volt. A realismus alatt tömérdek festő, szobrász és építész dolgozott, a sok építkezés, számos palota fénye és pompája kenyeret adott nekik; de lángelmék nem igen váltak ki a derék tömegből.
A XVIII. század elején XIV. Lajos végső éveiben mutatkozott az idealismus, az emberiség a vallás és moral felé fordult, a művészet sem járhatott a régi ösvényeken. A XVII. század idealreal és utóbb realirányának megfelelően kedvelték a nagy művészi alkotásokat, fényes palotákat, pompás középületeket.
A moral ébredésével a művészet is kifejezést adott az eszményi hangulatnak; de amint az idealismus első árama után jelentkezik a realismus első sugara, a XVIII. század barok izlése ellenében kifejlődött a rococo, mely levetette a feszesen kikeményített gallérokat és kézelőket s lobogó szalagokkal, csipkékkel váltotta fel, hasonlókép a nagy, nehéz, tömör butorokat könnyű, szeszélyes alakú székekkel, kanepékkal, asztalokkal; a hosszú, ünnepélyes uszályokat a kurta fodros, virágos ruhákkal; a súlyos, tornyos parókákat beporzott hajakkal és így tovább. Szerették a kígyózó, a csűrt-csavart, hullámos vonalakat, a görög-római világból festették az Olympokat, a Tempéket, a pásztori, az idylli életet, hirdették a képzelem csapongását, mely később a realismus gyarapodásával kedveli az érzékit. Ez iránynak egyik nagyobb mestere Watteau.
A század közepén nagy tekintélyű festő volt Mengs Rafael (1728–79), róla mondja életírója Azara: Mengs azért jőtt a világra, hogy helyreállítsa a művészeteket. Ha észszerű volna a lélekvándorlás tana, azt mondhatnók, hogy a virágzó Görögország valamely lángelméje szállott beléje. Mengs azonban nem tudott realisabb lenni, minő az angoloknál Flaxman, a németeknél a derék Asmus Carstens (1754–1798) volt, ki jellemet, lelkiállapotot akart kifejezni. Az uralkodó classicismus hatása alatt egész odaadással tanulmányozták a művészek a görög-római építészetet, szobrászatot. Kiváló mester a szobrászat terén, Canova (1747–1822). a ki fenséges és egyszerű és mikor a realisabb idők következtében a melegség, bensőség hiányát vetették szemére, későbbi alkotásaival e kifogást is megczáfolta. Kortársa a franczia David (1748–1825), aki az idealrealismus férfias pathosát, büszke önérzetét fejezte ki műveiben; a dán Thorwaldsen Albert (1770–1844), aki nagyon szerette ugyan a görög világot, de azért realis, igazán plasticai, benső, közvetlen és meleg volt.
Századunk második tizedében, a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán a művészet ismét tetemes változáson ment keresztül. Számos kiváló tehetség bűbájos melegséggel és bensőséggel tudta kifejezni a keresztyén vallásos elemet, mindannyian eszményi, fenköltebb érzés, gondolkodás tolmácsai; de általában lágyak, szemlélődők, sentimentalisak, expansivak, elvontak, és kevésbbé van meg bennök az erő, a plasticai, a realis élet. Az új idők e nagy mesterei Overbeck (1784–1869), a kinek tiszta érzését, alakjainak naiv szépségét annyira magasztalták, Rafaelhez hasonlították, Cornelius Péter (1783–1867), a ki Lajos bajor királynak és hazájának annyi remeket adott, Schnorr Gyula, Genelli Bonaventura (1795–1868), Schadow Vilmos (1799–1862), Schinkel (1781–1841) az építész, Rauch Keresztély (1797–1857), a ki utóbb az idealreal nemzeti szellemének jeles szobrásza volt, Kaulbach a világtörténeti képek ünnepelt festője; a francziáknál Ingres, Flandrin, Ary Scheffer, Delacroix, Delaroche stb. az idealismus kezdői és folytatói.
1860 után az idealreal delén lassankint háttérbe szorúlt az eszményi, az expansiv, a vallásos irány, művészeink realisabbak, plasticusabbak, jellemzetesebbek, a való élet tolmácsai lettek.
Munkácsy így fogta Krisztust Pilátus előtt, a lengyel Matejko nemzete dicső és szerencsétlen napjait, Makart korának kövér és erősen érzéki hölgyeit stb. stb. A letünt 35 év tömérdek realista művészt adott, a kik az egész művelt világon oly általánossá tették a képzőművészetet, a minő még sohasem volt.