Az egész müvelt világon sajátságos nyomott hangulat uralkodik az irodalomban. Az írók többé-kevésbbé érzik, hogy a régi realismus lejárta magát. Bármilyen név alatt fordul elő ez a reál irány: zolaismus, naturalismus, verismus, legyen finom spiritualisatio vagy más nevet adjunk neki, az már mindegy: betelt vele az olvasó lelke és érzi, hogy nem kell neki, valami újat és jobbat kíván. A bomlott társadalom fel akar frissíttetni; a finom analysis, a lelki állapotok, a különféle hangulatok mesteri bonczolása, a szív szeszélyeinek, a test érzéki gyönyöreinek virtuóz rajzolása untat és fáraszt bennünket. Szomorúan és leverten térünk haza a színházból, hol egy léha bohóságot vagy szomorújátékot néztünk végig; szomorú lélekkel teszszük le a legjobb regényírók és elbeszélők műveit. Egyik sem tud kielégíteni, kibékíteni, mulattatni.
Mindenfelé kérdezik e tünemény okát. Számtalan választ adnak reá, de érezzük, hogy egyik sem talál. Annyi tény, hogy kedvelt realista íróink lassan elhallgatnak, akárhányan kidőlnek vagy elnémúlnak. Miért? Az orosz regényírók Tolstoi lángeszében keresik annak okát, hogy nem tudnak érvényre jutni. Ő elhomályosítja mindnyájokat. A német realistákról azt mondják, hogy kifáradtak, a skandinávokról is azt tartják, hogy csakhamar kimerűlnek. Az angol elbeszélőktől alig olvashatni már valami derekabbat. Újabban az olaszokat kapták fel a művelt világon; de azt gondolják, hogy belőlük is hiányzik az a lélekemelő, gyönyörködtető elem, ami nélkül semmiféle irodalom se tetszik.
Ojetti Hugó olasz hirlapíró szintén kereste e jelenség okát, azért nyakába vette olasz hazáját és végigjárta az országot, hogy személyesen kérdezze ki jeles íróit. A francziáknál Huret kísérlette meg ezt a modern módot, neki könnyű volt, mert a franczia írók legnagyobbjai mind Párisban vagy környékén laknak; Olaszország azonban több irodalmi centrummal dicsekszik. De az olasz írók kijelentései csak oly kevéssé elégítik ki az olvasót, mint a francziáké. Bármily szellemesek e mondások, majdnem mind helytelen, tájékozatlan, korlátolt, vagy épen vak. Az író nem látja, hogy körülötte minden megváltozott, vagy legalább folyton változik.
Mind a mellett elég mulattató az írók nézeteit olvasni. Keveset vagy semmit sem tanulunk szavaikból; de itt-ott tájékoztatnak bennünket érzésök és gondolkodásukról, néha pedig ferde nézeteikkel a helyes utat juttatják eszünkbe. Mi nem ismételjük vagy kivonatoljuk e nézeteket, hanem egyszerűen a magunk módjára keressük a jelenség okát.
A realismus idején a részek finom elemzésébe bocsátkozik az író, a lelki állapotokat találó ügyességgel, intensív mélységgel bonczolja; a részt, az egyedet tanulmányozza az egész rovására. Ha egy kitünő realista írót, mint például egy Zolát, Guy de Maupassant-t, Bourget-t, Ibsen-t, Tolstoi-t, Hauptmann Gerhardot s másokat olvasunk, látjuk, mily mesterek a társadalom egyes tagjainak rajzolásában, lelkök elemzésében, lelki állapotuk bonczolásában. Ha például a huszas, harminczas évek íróit állítjuk melléjök, ha például magyar realistáink mellé Kisfaludy Károlyt, Vörösmarty Mihályt, Jósika Miklóst helyezzük, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy ez utóbbi jeleseink nem tudnak oly finoman analyzálni, mint egy Mikszáth Kálmán, Petelei István, Herczeg Ferencz, Bródy Sándor stb.
Ez azonban nem magyaráz meg mindent, csak annyit tudunk belőle, hogy az emberiség a realismus idején a részek bonczolásában gyönyörködik, Vörösmarty korában pedig nem találta benne örömét. A gondolkodó az ízlés e változásának okát is szeretné tudni. Azt kérdezi, miért szeretjük most a finom elemzést és miért nem tetszik Vörösmarty előadásmódja?
Próbáljuk meg e kérdésre is válaszolni. Válaszunk így hangzik: A történelem mutatja, hogy az emberiség az idealismus és realismus szabályos váltakozásával halad előre. E szabályosság oly általános, hogy a legtávolabbi országok sincsenek alóla kivéve. Mikor kitör az idealismus, a legszélesebb látköre van az embernek s erkölcsi, szellemi és aesthetikai életében az egyetemesért lelkesül. Isten és világ, emberiség és erkölcs, vallás és haza, bölcsészet, mathesis és az eszmei tudományok érdeklik. Szervezetünk szerint az egyikért vagy másikért különösen rajongunk; de minden iránt, a mi képviseli az egyetemest, tisztelettel viseltetünk.
Ez a széles látkör egész a realismus végéig folytonosan szűkül, míg végre a realismus alkonyán egy-egy individuumra zsugorodik össze. Mikor megjelenik az idealismus, oly törvényeket alkotunk, oly szokásokat honosítunk meg, melyek a vallás és erkölcs támogatására szolgálnak, érzésünk, gondolkodásunk összefoglaló, általánosító lesz, gyönyörködünk a nagy eszmékben, egyetemes elvekben, bölcsészetünk tele van isteni és erkölcsi elemekkel, rajongva, átszellemülve beszélünk róluk, ha szervezetünk összefoglaló; míg ha részletező, elemző, bizonyosan rosszul érzi magát az ember. Ha költő az illető, lassankint elhallgat és nem ír többet. Ha művész, nehezebben tud alkotni, végre leteszi az ecsetet vagy vésőt; ha színész, kedvét veszti, bántja a sentimentális pathos; ha szónok, útálja a divatozni kezdő általánositást; ha bölcsész, aki idáig csupán azt tartotta igaznak, amit külső és belső érzékeink igazolnak, felháborodással fordúl el a divatos rendszerező philosophiától s elnémúl; ha történetíró, aki szépen tudott elbeszélni és aprózni, gyűlölettel olvassa az új eszmei kapcsolatokat hajhászó történetírást; ha zenész, aki a nemzeti, a realis zene mestere volt, boszankodva hallgatja az új Rossinikat, az expansív zene művelőit; ha államférfiu volt, kelletlenűl olvassa a morál, a tisztesség, a becsület örökös emlegetését, az erkölcs és politika egységét; ha jogász, ha jeles tudós, kiváló ügyvéd volt, aki mesterileg értett a commentárokhoz, gyűlölettel hallja az erkölcsi elvek, a jogbölcsészet szüntelen pengetését. És így tovább. Mert a társadalom minden osztálya megérzi az eszme változását. Fejedelem és alattvaló, úr és szolga, kereskedő és földmívelő, tanár és tanitvány, férfi és nő, szülők és gyermekek stb. Mindnyájokon mutatkozik az uralkodó eszme módosulása.
Hogy is tudna például egy realista költő írni, mikor látja, hogy mennyire átváltozott a közönség ízlése. Mert mit csinált a realista költő? Finoman részletezett és aprózott; de hogyan? Ugy, hogy az egyetemes képviselőit, a törvényt, a felsőséget, a becsületet, a tisztességet, a morált, a vallást, az önérzetet, szóval minden eszmeit, minden elvet és tekintélyt kihumorizált vagy egyenesen kigúnyolt, vagy pedig mint az individuum, az osztály, a rész romlásának okait mutatta be. Irataiban a szegény ember bajának az egyetemes képviselője az oka. Vegyünk kezünkbe bármely realista színművet vagy regényt, többé-kevésbbé megtaláljuk benne ezt az eljárást. Tolstoi, Ibsen, Zola, Bourget, Maupassant stb. mind ilyenek. Az individuumnak adnak igazat az egyetemes ellenében. Katona József Bánk bán-jában a magyar becsület, tisztesség, szegénység, nyomor áll szemben a központ, az egyetemes, a királyi udvar, a királyné, Ottó herczeg stb. pazarlásával, ledérségével, léhaságával.
Mikor Bánk a királyi udvar érdekében csitítja a lázadókat, becsteleníti meg nejét a királyi herczeg. Szóval az egyetemes képviselői okozzák az individuum nyomorát, baját, szerencsétlenségét. Az apai tekintély, a társadalmi szokások, a vagyon és hatalom emberei idézik elő az egyén szerencsétlen állapotát.
És most, ha kitör az idealismus, épen ellenkező irány lesz uralkodó az irodalomban. Az egyetemes képviselőiről nagy tisztelettel kell szólani. A nagy eszmék iránt rajong az olvasó. Ezekkel szemben az egyén a kópé, az egyén önzése, érzékisége, kapzsisága, fegyelmetlensége a bajok forrása. A költő tehát épen ellenkezőjét műveli annak, a mit realista elődei műveltek. Irályának is tetemesen módosulnia kell. Az egyszerű, könnyed, népies, sokszor kevésbbé nemes és épen nem választékos irály nem illik az egyetemeshez. A realista keresi a népies, sokszor triviális szókat és alakokat, képeket és hasonlatokat, háj- és bundaszagú kifejezéseket, igénytelen népies szólamokat, velök jellemez és fest: az idealistának azonban sértik nemes és választékos érzését, gondolkodását.
Az idealismus e legszélesebb látköre azonban nem szokott sokáig tartani. Az emberi haladásnak most végződő hulláma 1816 körül kezdődött: akkor írták nálunk Gombos, Bólyai, Kisfaludy Károly idealis tragédiáikat, melyek minden lapjokon az egyetemest, a vallást, az erkölcsöt, az erényt, a becsületet, az adott szó szentségét, az önfeláldozást, a hazát, a nemzetet rajongva dicsőitik. De már a huszas évek végével maga Kisfaludy Károly csúfolja ki tragédiáit. 1830 körül szűkült az idealismus látköre. Az egyetemes némely törvényét eltörleni, képviselőjét megrendszabályozni kívánták s az individuumnak, az emberi észnek több jogot és szabadságot követeltek. Comte Ágost 1830 körül már megalkotja bölcsészetét, a positívismust, mely ignorálja az érzékfölöttit, Jouffroy, Saisset és mások hirdetik a skepticismust; Balsac, Stendhal megkezdik a realismus elemeit.
Sand George 1832-ben a tiszta szerelem jogát hangoztatta a törvények ellenében. Az ötvenes, hatvanas években a nevesebb drámaírók mint pl. Dumas, Sardou stb. egy-egy kérdést vetettek föl, melyek az egyetemesnek egyik-másik támaszát akarták ledönteni vagy nevetségessé tenni; míg napjainkban egy Ibsen már minden törvényt, az erkölcs minden támaszát le akarja rombolni, vagyis az uralkodó realismus eszmeköre az egyed egyetlen pontjára zsugorodott össze. A haladás egy-egy hullámának irodalomtörténete nem egyéb, mint az idealismus látkörének lassú és fokozatos összezsugorodása. Ugy, hogy egy irodalmat jól ismerve, bátran megmondhatjuk, hogy mily látköre lehet ugyanakkor a többi irodalmaknak, legfölebb a faj számlájára kell egy-két fokot levonnunk, vagy hozzáadnunk, például a latin faj jóval összefoglalóbb lévén a germán és szláv fajoknál, a franczia nem tud annyira mystikus lenni a realismus idején, mint a germán, különösen az angol, hanem jobbára léha és érzéki materialista lesz. Az angol, skandináv, német és szláv irodalmakban tehát nagy szerepet fog játszani a realismus napjaiban a mysticismus; míg az olasz, spanyol, román és franczia irodalomban az érzékiség rajza tölti be helyét. E tekintetben némelyek, mint például Zola, Guy de Maupassant, a végletekig jutottak.
Annak a magyarázata tehát, hogy miért kell napjainkban megfordúlni, átalakúlni az irodalmi ízlésnek, abban keresendő, hogy eljutottunk a realismus végére, a legléhább individualismusig, tovább már nem mehetünk, a a szülői tekintély, a család, a tarsadalom felbomlása nélkül és hogy egész erkölcsi, politikai, szellemi és aesthetikai életünknek az egyetemes felé kell fordulnia, az érzékitől, a léhától, a köznapitól, a népiestől, a kézzelfoghatótól az eszmeihez, az istenihez; a lágy, nyájas, kedves, irgalmas szívtől az önérzetes, büszke, férfias jellemhez, a családban az emancipált asszonytól az atya, a családfő tekintélyéhez, a testi neveléstől a szellem neveléséhez. A mely író könnyen átmehet ez átalakuláson, az tovább is fog írni; de az idősebbek és a kifejezőbb jellemek nem tudnak módosúlni és némaságra lesznek kárhoztatva. Akárhányan jutnak abba a sötét, méla kedélyhangulatba, melyben 1820 körül a szegény Katona József leledzett, mikor az ébredező realismus nyomása alatt itt hagyta Pestet irodalmi és színészi életével, a nemzeti dicsőséget magasztaló művészeivel, a hazapuffogatásokra tomboló ifjúságával együtt; Kecskeméten, szülőföldén a hivatalos teendőkbe és a jó bor mámorába fullasztá elkeseredését, mely nagyon korán, már 1830-ban sírba döntötte a legjobb magyar realis tragédia íróját.