A nagy nemzeti és világkiállítások oly anyagi ünnepek, országos vásárok, melyek az emberi haladás hullámának második felébe esnek. A gazdag iparos és kereskedőországok meg akarják mutatni a bámuló világnak, mit tudtak teremteni a tudományok és az ipar terén. Mivel a haladás hullámának első fele túlnyomóan eszmei és erkölcsi irányú, mikor az emberiség idealis bölcsészetért, vallásos és erkölcsi igazságokért, eszmei történetírásért és hasonlókért rajong: nem jut eszébe oly drága ünnepeket rendezni, melyeken anyagi jólétét, ipari haladását, realis tudományát mutatja be. Általában a realisabb idők napjai az igazán nagyszerű ünnepek kora. Ilyen volt a Kr. e. V. század, különösen Pericles ideje, a III. század és II. első fele; a Kr. u. I. és II. század, továbbá a VI., X., XIV. és XV., a XVII., azután 1800 körül és most 30–40 év óta. A mint gyarapodott a realismus, a szerint szaporodtak a legkülönfélébb ünnepek, melyekre a világ minden részéből ezrek, sőt százezrek vándoroltak.
De mihelyt beköszönt az idealismus és vele az emberek erkölcsi felháborodása, gyűlölködése, vallási lelkesedése, eszmei rajongása, lassankint lenézzük, léháknak, üreseknek kezdjük tartani a nagy, országos, megyei, városi ünnepeket, úgy, hogy bajos lesz a rendezésök, mert nehéz lesz vendégeket, látogatókat fogni rájok. Mással lévén elfoglalva az emberiség, nem kellenek neki azok a frivol látványosságok, melyeket az ilyen ünnepek nyújtanak. Ilyenkor honn maradnak az emberek és nehéz őket mulatságért kimozdítani fészkökből. Az erkölcsi felháborodás, gyűlölködés pedig annyira ingerli, boszszantja őket, hogy nem szívesen találkoznak egymással az ellenkező irányok és pártok. A realismus idején a legtüzesebb beszédek után akárhányszor karonfogva megy ki a kormánypárti és ellenzéki képviselő az ország házából; a chicagoi világkiállításon a különféle vallások papjai ültek egymás mellé egy congressusra, nagy nemzeti banketteken a ministerek mellett felköszöntőket mondanak az ellenzék vezérszónokai, kölcsönösen éljeneznek, gratulálnak egymásnak, a mi lehetetlen az idealismus napjaiban, annyira eltérnek egymástól a nézetek, a meggyőződések. Az idealista csak a rokonérzésűeket és gondolkozásúakat tűri meg maga mellett, Az idealista Kölcseyt szívesen, barátságosan fogadják Pesten Vitkovichék és Horváth Istvánék, de hiába hívják kedélyes vacsoráikra, a fiatal ember nagyon elárulja, hogy rosszul érzi magát léha társaságukban, mert más eszmények töltik el a lelkét. Kisfaludy Károly társaságából is lassankint elhúzódnak a másféle gondolkodásúak, csak Vörösmarty, Toldy, Bajza és elvtársaik tartanak ki mellette.
De nemcsak az erkölcsi és eszmei okok nehezítik meg az országos és más ünnepek, különösen a kiállítások létrejöttét; hanem az anyagi bomlás is. Nagyjából elmondhatni, hogy ha a realismus kora az anyagi jólét, a vagyonosság, a gazdagság ideje; az idealismus a relativ szegénységé. A realismus idején rémes csapásokat is ki tudunk heverni egy pár év alatt; a francziák nem sokáig várakoztatják meg a németeket az öt milliárd kifizetésével; nehány év mulva alig van nyoma a háború pusztításainak; 1879-ben már nagyszerű világkiállítást rendeznek, melyet mindenki megbámul s irigykedve tekintenek meg a németek. Bezzeg az idealismus napjaiban egészen máskép folynak a dolgok. Kisebb anyagi bajok is országos szerencsétlenséget, ínséget, nyomort okoznak, melyeknek nyomait nem egykönnyen háríthatni, tüntethetni el. Néha egy pár évtized sem elég a baj megszüntetésére.
Századunk második tizedében, 1815 körül mutatkozott az idealismus. Míg a napoleoni háborúk borzasztó pusztításait elég könnyen kiheverték, most mindenfelé nyomor, inség mutatkozott. Az akkori Anglia akkora ipari és gazdasági fejlettséget mutatott, mint jelenleg Európa nagy része és az Egyesült-Államok. Valószinű, hogy most a bajok is affélék és akkorák lesznek a ránk következő napokban, mint a minők az angol földön uralkodtak.
Az első nagy baj, a mi az idealismus jelentkezésével mutatkozik, a gazdasági válság. Ezzel ma az egész művelt világon találkozunk, pedig még nem mondhatnók, hogy inséges évek következményei sújtanak bennünket, mint 1816–1817-ben, mikor éhhalál pusztított Európában. A XI. század idealismusa alatt 70 év termése közül 40 volt inséges; a XVI. és XVIII. század gazdasági bajai sokszor rémesek valának. Hiszem azonban, hogy a mai gőzösök és vasutak tetemesen enyhíteni fogják a gazdasági bajokat. Mint napjainkban is látni, ilyenkor az állam vezetői komolyan törődnek a gazdaság válságával és helyes, majd helytelen rendszabályokkal iparkodnak segíteni az ország gazdasági bajain.
Van azonban a gazdasági mellett más anyagi baja is az idealismusnak: az ipar és kereskedés válsága. Ennek borzasztó következményeit alig tudjuk elképzelni. Ha oly enyhén fog lefolyni a válság, mint a század második, harmadik tizedében, akkor is megdöbbentő dolgokat fognak róla elbeszélhetni a történetírók; ha pedig teljes mértékben tör ki, ha a gyárak harmada vagy fele megszünteti a munkát, ha a tömérdek iparos alig kap egy kis dolgot, ha csak kevés embernek nyujtanak keresetet a bányák: mily rémséges állapotok következnek be Európában és Amerikában. Mi lesz azzal a sok millió munkással, a kik 40–50 év óta a fejlődő ipar és kereskedés jóvoltából majd jól, majd tűrhetően meg tudtak élni? Ha Anglia 1817-ben minden tizenegyedik lakosát közsegélyben részesítette; ma nincs oly gazdag állam, mely a segélyt a munkások számához képest osztogathatná, ma akkora a munkások és fizetett vezetőik, továbbá a különféle iparosok és kereskedők száma, hogy nincs állam, mely az inséges napokban kevéssel is segélyezhetné nyomorgó alattvalóit. Mi fog tehát bekövetkezni? Az angol földön a tizes évek második felében ezer meg ezer ember pusztult el éhen, borzasztó nyomorban, felbomlott a társadalmi rend, ölték, gyilkolták az urakat, a zsidókat, a kereskedőket, kirabolták a boltokat, a raktárakat, számtalan rablóbanda keletkezett, melyek megrendítették a közbiztonságot.
A súlyos baj magyarázatára többféle okot hoznak fel a történetírók. Többi közt az angol gyárak túltermelését említik, mely elözönlötte a háborúk alatt kimerült szárazföldet. Különös, hogy Napoleon titáni harczai alatt kelendőségnek örvendenek az angol gyárak termékei; mikor pedig beáll az egyetemes nyugalom, uralomra jut a világbéke: megszünik a vásárlás, mert nincs pénz. Valóban nem a béke, sem a túltermelés volt az anyagi romlás oka, hanem az eszményi, az erkölcsi rajongás 1815 után. Napjainkig sem ártott a gyárak bő termelése, a realismus roppant gazdagsága tudott fogyasztani: most azonban apadni kezd a fogyasztás, az ébredező idealismus szegénynyé tesz bennünket.
Azt hihetnék a socialismus ábrándos hívei, hogy ekkor sikerülhet a socialisticus társadalom megalapítása. Nagyon tévednek. Az idealismus a socialismus halála. A socialisticus felfogás ugyanis a legszélsőbb individualismus, mely az egyes ember anyagi jólétét tartja szeme előtt, minden jog forrásává az egyedet teszi, az individuum az istene; míg az idealista az egyetemesért rajong, isten és vallás, erkölcs és becsület, fenkölt gondolkodás, az adott szó szentsége s hasonlók lelkesítik, ekkor tehát lehetetlen a socialismus. Hisz már most is látjuk őket bomladozni, pedig még az idealismus hajnalán vagyunk, még csak pitymallik. Az idealismus alatti paraszt- és munkásháborúk sem socialisticus elméletek következményei, hanem anyagi nyomor és valláserkölcsi rajongás. A socialismus fokozatosan nőtt a realismus gyarapodásával; de már látjuk, hogy bomlik, romlik és elveszti ijesztő képét. Még jól megy a gyáros és kereskedő dolga; míg szüksége van a munkásra, addig lehet strikeolni, socialista-tanokat hirdetni: de mikor a gyáros és kereskedő megszünteti a munkát, elbocsátja embereit, akkor csak rabolni, öldökölni és koldulni lehet: theoriákat csinálni már nem. Legfölebb egy-egy bölcsész vagy nemzetgazda ábrándozik róla békés födél alatt. A munkás- és pór-izgatók és vezetők sorsa ilyenkor a halál és börtön.
Hogy a kiállítások iránti lelkesedés már alábbhagyott, annak érdekes tüneménye a Francziaországban folyó küzdelem az 1900-iki kiállítás ellen. Megtámadják a vidék nevében, melynek csak kárára van, felhozzák, hogy Páris nem lelkesedik érette; kétségbe vonják anyagi hasznát, veszélyesnek mondják erkölcsi befolyását, tagadják politikai előnyeit. Nem igazolja a technicai szempont, vagy valamely nemzeti érdekű tudományos alkalmazás vagy valamely socialis kérdés megoldása. Sokan azt hirdetik, hogy a világkiállítás egy nagy hazugság, mely árt az iparnak és kereskedésnek, példákat hoznak fel rá, hogy tanulta el a külföld nehány év alatt a franczia ipar specialitásait, melyekre azelőtt büszkék voltak, melyek százezreket vagy milliókat jövedelmeztek nekik. Mások remegnek a roppant drágaságtól és akárhányan a féktelen érzékiség tombolását, az erkölcsi romlást emlegetik. Különösen kárhoztatják az 1889-iki kiállítást, melynek borzasztó szédelgéseit okiratokkal bizonyíthatni.
Tíz-húsz év előtt e kifogások lehetetlenek valának. Akkor egy-két idealisabb, tehát: bomlott gondolkozó mormogott efféle kifogásokat, melyekre nem hallgatott senki. Ma uton-utfélen találkozunk velök. A kiállítás ellenségei azonban nem tudják megmondani, mi az igazi oka ellenzésöknek, mely nem egyéb, mint az ébredező idealismus, érzésünk, gondolkodásunk gyökeres átváltozása, mely megveti az aranyborjút, rajong az eszményiért, lenézi a realismus léhaságát és érzékiségét.