Ambrózovics Béla miniszteri tanácsos a fentebbi czím alatt egy röpiratot írt. A hazai tudományosságot akarja vele emelni. Nagy szorgalommal hord össze jót és rosszat, helyest és helytelent, de nem találja fején a szöget.
Most 1896-ban fölösleges beszélnünk a tudomány érdekében. Nemcsak külföldön, hanem nálunk is roppant sokat tettek a tudomány érdekében. Egyetemünkön csaknem minden képzelhető szaknak van rendes tanára, sőt talán fölösleges szakoknak is. Például hozom fel a Diplomaticát, mely nem egyéb, mint az okiratok olvasása, a mihez minden történetbuvárnak értenie kell és játszva megtanulhatja a történelem tanáraitól.
Ez nem is tudomány, csak egy kis ügyesség, melyet mindenki könnyen elsajátíthat.
Az egyetemi katedrákon kivül számos ember foglalkozik a tudománynyal, sok középiskolai tanár szivesen foglalkozik tárgyával. Szóval gazdagságunk és jólétünkhöz képest nem panaszkodhatni tudósok hiányáról.
Egészen másutt rejlik a baj, a mit nem sejt Ambrózovics.
Az emberiség haladása ugyanis hullámosan történik. Egy-egy ilyen hullám az idealismussal kezdődik és a realismuson végződik. A mostan végződő hullám 1815 körül lépett föl. A hullám elején, az idealismus kitörésekor az egyetemesért rajong az emberiség, széles látkörében a vallás és erkölcs, a tekintélyi vallás és idealis morál uralkodik felette, ezek vezérlik érzését, gondolkodását és így tetteit is.
E széles látás, mely összeesik a szép, jó és igaz egységével, fokozatosan zsugorodik össze. Az idealismus elején csak az isten és világ, erény és becsület tudják magával ragadni, később a scepticismus és rationalismus jelentkezésével rajong a szabadságért, az egyén jogaiért, különösen a nemzeti egység és nagyságért. Ilyenkor tetemesen összébb szorult látköre.
Végre a realismus alatt már csak önmagát, családját, törzsét, helyi sajátságait, szokásaít látja. Léhaságának, aprózó, részletező kis világának él. Ilyenkor sürgeti a nemzeti szellemet, mert individualismusa nem tűr meg mást a maga körében, mint egyéniségének képmásaít. Sohasem beszélnek annyit a nemzeti szellemről mint a realismus alatt. Élünk, halunk érette. Gyönyörködünk a jóizű magyaros szokásokban, magyaros, népies, sokszor triviális nyelvben, magyaros magatartásban, magyaros ételekben, italokban. Ilyenkor lehetőleg minden magyaros legyen. Ez a nemzeti szellem, ez a magyarosság megfér a legnagyobb demoralisatioval, a mit nem türne meg az idealismus rajongása az egyetemesért, de még az idealrealismusé sem a nemzeti egységért és nagyságért.
A három főeszmének, a szép, jó és igaz eszméjének fokozatos elválása és az emberiség látkörének lassú zsugorodása nagy hatással van a vallásra, az erkölcsökre, a nyelvre, az irodalomra, művészetekre, az iparra, a kereskedésre, a földművelésre; de legjobban szemünkbe tünik az irodalom terén. Ez mutatja legvilágosabban, hogy válik szét a három eszme, hogy lesznek egymás ellenségei, szóval hogyan változik az ember lelki világa. Mert olyan az ember érzése, gondolkodása, a minő az olvasmánya.
Most azonban nem erről van szó, Ambrózovics a tudomány kérdését vetette föl. Hát erre is befolyása lehet az eszmék fokozatos elválásának? Valóban a tudomány nagyon megérzi, mily viszonyban van a három eszme egymáshoz.
Miért? kérdezi a t. olvasó. Az emberi elme látkörének összezsugorodása szerint változik a tudomány egyes ágaihoz való vonzódásunk és tehetségünk. Hát még a tehetségünk is? Igen az emberi tehetség is.
Az idealista széles látköre nem alkalmas a realis tudományokra. Mikor mindenben az egészet látjuk, csak az erkölcsiekért tudunk rajongani. Ekkor virágzik a theologia, a philosophia, az eszmei történetirás, a jogbölcsészet. Ilyenkor lehetetlen a Pasteur-féle buvárkodás. A mi Semmelweiszunk tudományos fölfedezése iránt sem érdeklődnek az ötvenes években, az őrületbe kergetik a magyar tudóst, mert mindenki szélesebben lát és az erdőtől nem tudja megkülönböztetni a fákat. Az idealisabb idők összefoglaló gondolkodása képtelen a realista lelkek apró és finom megkülönböztetésére. Sir Newton Izsák 1687-ben, a legnagyobb realismus napjaiban megteheti nagy fölfedezését; 1700 körül az idealismus kitörése után hiányzott volna lelkében a szükséges aprózás, részletezés, finom megkülönböztetés.
Mayer Róbert is hiába fedezi föl az energia fönmaradását a negyvenes években, nem értik meg, maga is ködösen látja a dolgot, de már Helmholtz pár tizeddel később kellő világosságba helyezi. Ellenkezőleg egy Hegel lehetetlen a hetvenes években, pedig 1825 körül érette rajongott a művelt világ. Egy derék német tudós azt irta nekem róla minapában, a mit egykor Schopenhauer hangoztatott, hogy Hegel war der grösste Schwindler des Jahrhunderts! Egy oly vallásbölcsész mint Gioberti, Feuerbach, mint Rosmini-Serbati csak oly lehetetlen 1880 körül, mint egy Rossini a zene terén, Vörösmarty a költészetben. És így tovább.
A realis tudományok kora tehát a haladás hullámának második felében kezdődik. Azért találkozunk virágzásával 1300-tól 1490-ig, 1600-tól 1700-ig, 1760-tól 1815-ig, 1850-től napjainkig. Mentől jobban belemegyünk a realis gondolkodásba, annál jobban haladnak a tudományok. Bámulatos, a mi az utóbbi harmincz év alatt e téren történt. Csodálatos volt az arabok haladása a tizedik században; de mi az ő haladásuk a miénkhez képest, mikor napjainkban közönséges munkások oly találmányokat mutathatnak fel, melyek milliomosokká tették őket; mikor alig mulik el egy hét, hogy becsesebb ujításokkal ne lepnének meg bennünket; mikor legujabban is a Lénard-Röntgen sugarak keltik fel bámulatunkat?
Valóban a realismus szűk látkörére, eszmétlenségére, erkölcsi léhaságára, erős érzékiségére, emancipált asszonyaira, a családi szentély bomlására, az erkölcsi érzés tompulására, a roppant fény és pompa kifejtésére, szóval az anyagiság uralmára van szükség, hogy virágozzanak a realis tudományok.
Ambrózovics nem látja a haladás törvényének e szigorú korlátjait. Azt hiszi, hogy az idealismus széles látköre is alkalmas arra az apró megfigyelésre, a mi a chemia, a mechanica, az architectura, a fizika és más realis tudományok rendkivül finom és fáradságos részleteinél annyira nélkülözhetlen. Azt hiszi, hogy a realis világban is lelkesedhetünk az erkölcsiségért, pedig ez lehetetlen. Legfölebb a realis idők mysticusai érezhetnek iránta melegebben; de az összes emberiségnek okvetlenül közönyösnek kell lennie a fensőbb morál iránt, mert ez csupán oly idők szülöttje, mikor gondolkodásunk, érzésünk tulnyomóan összefoglaló, mikor a finom analysisre alkalmatlanok vagyunk.
A realismus erkölcstana minden fensőbb elv nélkül csak az irgalomra, lágyságra, gyöngédségre, nyájasságra, határtalan jótékonyságra szorítkozik. Ezt prédikálják most mindenfelé, a templomban és iskolában, a parlamentben és a sajtóban, a választmányi hölgyek gyülésén épen úgy, mint a realista bölcsészek, jogászok, moralisták műveiben. Ez azonban nem morál, ezzel megfér az általános érzékiség, a tekintély képviselőinek lealacsonyítása, az egyetemes hazudozás, a pénz, a jólét hajhászása, minden meggyőződés, hír, becsület áruba bocsátása.
Ambrózovics tanácsai, magyarázatai tisztán realis gondolkodásának gyümölcsei. Például hosszasan ir a tanulók osztályozása ellen. Ez mindig nyilvánul a realismus idején. Gyermekeink iránti szeretetünk, a tanulás könnyítésének sürgetése, a testi nevelés általánosítása, a külsőség, a csin ápolása, az örökös zúgolódás a tulterhelés ellen, mindezek mellett folyton halljuk az osztályozás elleni kifakadást. Ma már jóformán alig van egy-két osztályozó jegy, alig van osztályozó vizsgálat. Az idealisabb napokban nem győznek elég jegyet kitalálni az osztályozásra, szóval egészen máskép gondolkodunk.
De legyen elég Ambrózovics füzetjéről. A ki összefoglalólag tud gondolkozni, az itt felhozottakból is könnyen megérti az erkölcsi világ törvényének a realis tudományokra vonatkozó részét.