Az erkölcsi világ törvénye nagyon érthetővé teszi a mostani meddő iskolai vitákat. Ma a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán vagyunk. Az egész világon mutatkozó erkölcsi felháborodás jelezi, hogy nemsokára új napok virradnak reánk. Ez az időszak nem kedvez a tanügynek.
Körülbelűl ezt a benyomást meríthetjük abból a másfél ezer oldalos jelentésből is, melyet a vallás- és közoktatásügyi m. kir. minister 1895-ről kiadott.
A természettudományok, a realis ismeretek veszítenek becsükből. Nemcsak a tudomány előkelő munkásaira tekintenek közönynyel, hanem általában nem sokra becsülik a realis tudást. Már a realisabb időkben felhozakodnak a túlterheléssel. Ez a vád folyton növekszik. Mindinkább sürgetik az egészség ápolását. A játék, korcsolyázás, fürdés, úszás emlegetésével találkozunk.
Még elemi iskolában is látunk matinéeket, élőképeket; a középiskolákban hangversenyeket, bálokat stb., melyek elvonják az ifjúságot a tanulástól. A tanárok ministeri rendelet nélkül is kurtítják a tananyagot. A nyelvtanból alig tanítanak valamit. Helyette történeti mondákat, kedves meséket és kisebb-nagyobb költők verseit taníttatják be. Harmincz-negyven év előtt vaskos ékesszólás-tanokkal tömték tele az ifjú elméjét, néha még ezekkel sem elégedett meg a tanár, aesthetikai tanokat diktált beléjök; most alig 60–80 oldalra terjed az elmélet, sőt ennek is felét kihagyja némely professor. Az irodalomtörténetből kiesnek az apróbb írók és költők, csak az elsőrendűekkel foglalkozunk. Így járunk el a többi tantárgygyal is, mert a fődolog keveset és okosan tanítani, a mit már az iskolában megtanulhasson az ifjú, hogy ne kelljen otthon foglalkoznia, mivel szabad idejét zenének, szórakozásnak kell szentelnie. Ilyenkor hallatlan mélyre sülyed az ifjú tudásának színvonala. Gyakorlataiban a füzet külseje a fő, nem a tartalom. Egy-egy osztály gyönyörűbbnél gyönyörűbb füzetbe írja dolgozatát. Csakhogy e dolgozatok eszmei szempontból gyarlók. A classicus nyelvek tanulása teljesen el van hanyagolva. A franczia baccalaureatusi (nálunk az érettségi) vizsgálaton, a jelölt embernek tartja a Piraeust, nálunk más bohó dolgokat hallani. És ha a tanulók megbuknak az első vizsgálaton, bizonynyal áteresztik őket a javító érettségi vizsgálaton, mert buktatni nem szabad. Magas állású politikusok, tisztviselők stb. vetik közbe magukat, hogy ne bukjék kegyenczök, rokonuk stb.
De maguk a tanárok sem tudnak szigorúak lenni az eszme nyomása alatt. A tanár csak akkor lehet követelő, mikor az egész társadalom rajong a tudományért, Most pedig e rajongás teljesen hiányzik. Egyetemi tanárok, a helyett, hogy tudományuknak élnének, politikával, pénzintézetekkel, részvénytársaságokkal, az anyagi jólét tényezőivel foglalkoznak; az ügyetlenebbek egy pár kézikönyv után darálják le leczkéiket.
Széles látköre, egységes tudása, fensőbb eszmei szempontja kevésnek vagy senkinek sincs. Egy-egy specialista behatólag érti a tudomány valamelyik ágát, az egésznek egységes felfogása iránt azonban nincs érzéke.
A könyvmolyok tudománya is merő adathalmaz, melyben kevés a köszönet. Ma ott állunk, a hol az emberiség talán 1812-ben állott, mikor Hegel kiadta Logikáját, melynek előszavában keservesen panaszkodik, hogy nem kell semmi eszmei, becse csupán a gyakorlati tudásnak, ügyességnek van. Napjaink gyakorlati tudósai szintén nagy megvetéssel szólanak minden eszmeiről s így magáról Hegelről is, úgy hogy nemrég azt írta nekem egy jónevű német tanár, hogy Beneke philosophiájának volt a híve és csak annyit tud Hegelről, hogy századunk legnagyobb szédelgője: Der grösste Schwindler des Jahrhunderts!
A szélső realismus e hangulatában természetes, hogy nem vezet czélra a tanárképzés annyiszor emlegetett reformja sem. Eszmétlen és realista professorok nem lelkesíthetnek a tanulásra senkit, hisz maguknak sem lehet lelkesedésök. Csak ismerni kell a különféle tanárképző intézeteket nemcsak nálunk, hanem az egész világon, hogy belássuk, mily gyarló lábon áll az egyetemi tanulás. Számos jobb nevű egyetemi tanárt, mint Paulsen, Treitschke, Brunetière stb. idézhetnénk, a kik keservesen panaszkodnak a tanuló ifjúságra, és kárhoztatják a tanárokat. Ez utóbbiakat teszik felelőssé az ifjúság tudatlanságáért. Ils ne sont pas assez exigeans, nem elég követelők, mondja Brunetière.
Pedig a tanár sem tehet róla, ő is az eszme nyomása alatt áll éppen úgy, mint a tanulók és a rendelkező minister. Mert mit tehet most egyebet a minister, mint decentralizáló és könnyítő rendeleteket adni, melyek nem emelik az ifjúság tanuló képességét. Ma csak decentralizálni, iskolákat építeni, felszerelni, a tanítók fizetését emelni, a testi nevelést előmozdítani, a közoktatási tanács hatáskörét megszorítani, az érettségi vizsgálatot részben vagy egészen eltörülni, az önállóbb és követelőbb tanférfiakat nyugdíjba küldeni stb. lehet. Ezeket megengedi, sőt követeli a realis gondolkodás.
Eleinte még az ébredező idealismustól sem várhatni a tanulás fellendülését, mert ez nem annyira a tudást, mint a valláserkölcsi nevelést sürgeti. Már most sokfelé hallani, hogy lelketlen és közönyös a tanítói kar, nincs vallásos meggyőződése, nem törődik az ifjúság erkölcsi állapotával; megelégszik, ha ledarálja és kikérdezi a feladott tananyagot. Egyébre nincs semmi gondja. Pár év mulva az egész művelt világot betölti ez a panasz; a mi számos tanár megrovása és elmozdításával jár. 1818 körül az idealismus uralomra jutásával sok tanárt nyugdíjaztak vagy elmozdítottak, némelyik csak a censura által helybenhagyott füzetet olvashatta fel tanszékén. A német birodalom keresztény jellegű iskolában kezdik már korlátozni a zsidó tanárok alkalmazását, el akarják őket tiltani az irodalom és a történelem tanításaitól, mit csakhamar a bölcsészet és más humaniorák elvonása fog követni s legfölebb egy-két realis tantárgyat hagynak meg kezökben.
Azt hiszem azonban, hogy az idealismus kitörése, a moral «dühöngése» nem lesz oly erőszakos, mint 1818 körül volt. De nem lehet oly enyhe, hogy meg ne tisztitsa a mai individualismus romlottságát. Hivatása az emberiség erkölcsi és vallási színvonalát újra felemelni, nemünk erkölcsi tisztaságát visszaállítani. Ez annyira szükséges, hogy nélküle az európai és amerikai civilisatió pusztulása következnék be. Oly magasra kell emelkedni az idealismusnak, hogy legyen mit apasztani és fogyasztani egy egész hullámon keresztül a realismusnak. De hogy e szolgálatot megtehesse az idealismus, a mennyire a történelemből látom, egy konkrét vallásra van szüksége. A görög-római polytheismus egy ezredéven keresztül teljesítette e szerepet; a kereszténység több mint másfélezer éven át elégítette ki az európai emberiség valláserkölcsi szükségét.
Vajjon meddig lesz képes e magasztos hivatásnak megfelelni? nehéz lenne megmondani. Azt azonban világosan látom, hogy a tiszta erkölcsi idealismus, mely nem tud valamely vallásba fogódzni, oly gyönge, hogy nem akadályozhatja meg a társadalom teljes felbomlását és a civilisatió pusztulását. Mert ne higyje senki, hogy a vasútak és gőzhajók, meg az ipar más csodái és természettudományok bámulatos sikerei képesek lesznek fentartani a civilisatiót. Az iskolák és egyetemek, a művészet és ipar csodái alkotják a civilisatiót; fentartása azonban az emberiség valláserkölcsi erejétől függ. A vallás pusztulásával elenyészik a civilisatió is. Az ázsiai, afrikai, európai, amerikai stb. romok mutatják, hogy földjükön egykor hatalmas civilisatió virágzott s a történelem földeríti, hogy némelyeké a vallás pusztulásával ment tönkre; az erkölcsi törvény ismerete pedig elárulja nekünk, hogy mindegyik pusztulásának ez lehetett az eszmei, bár nem közvetlen és látszatos oka.
Ezek előrebocsátása után könnyű tudnunk, minő eredménye lesz hazánk és a külföld mostan folyó tanügyi vitáinak. Vajjon emelhetik-e a tanügy belső, eszmei színvonalát? Fognak-e virágzani az egyetemek; kitűnő tanárok foglalják-e el a tanszékeket, melyek köré lelkesedéssel csoportosúl a hallgatóság? Vajjon kitör-e a középiskolai ifjúságban a tudás szenvedélye? Egész odaadással, nemes enthusiasmussal szentelik-e magukat az erkölcsi és realis tudományokra? Mindez hiú remény. Itt nincs vigasztalás. Előbb az erkölcsi tisztuláson kell keresztűl vergődni az emberiségnek. Ha megtörtént e nagy valláserkölcsi mosakodás, ha beállott az emberiség vallás-erkölcsi fölemelkedése, ha újra tudunk összefoglalni, egységre törekedni gondolkodásunkban, fenköltek lenni érzésünkben s kezd lohadni a szélső idealismus: akkor beáll a tudás szenvedélye, a tudomány iránt való boldogító lelkesedés; akkor nem hiába beszélnek az egyes országok gyűlésein. Ma csak aes sonans és cymbalum tinniens a ministerek és képviselők, tanárok és tanítók szónoki vitája, a kötetes jelentések s a tanügyi congressus elavult határozatai.