1896. júl. 3-ikán űlt össze a tanügyi congressus. Tanítók és tanítónők nagy számban jöttek fel Budapestre, hogy néhány buzdító felolvasást hallgassanak meg és központi vezetés által megállapított határozatokat hozzanak.
Legyetek üdvözölve tanítótársaim!
A hazafias frázisok és fényes ünnepélyek napjaiban emelkedett hangulattal álljátok körül a felolvasások és szónokok asztalát, szünni nem akaró tapssal, perczekig tartó éljenekkel honoráljátok előadásaikat. Végül tömérdek felköszöntéssel háláljátok meg a minister jóakaratát, vezetőitek buzgóságát.
Ez természetes a realismus idején. Ünnepelni, jubilálni, örömkönnyekbe és éljenekbe kitörni, ekkor tudunk legjobban.
Olyanok vagyunk, mint a gyermekek, a kiket pár percz alatt könnyű megríkatni és nevetésre gerjeszteni. Sírunk és mosolygunk, a mint a pillanat követeli. A szórakozás mámorában, a ló-, a torna-, a regatta-, a hang- és más versenyek mámorában, kell élnünk s többé-kevésbbé ily verseny a tanügyi congressus is.
Tudom, hogy elég jól fogtok mulatni. Koplaltatok eleget szegénységtekben, most felejtsétek el és vígadjatok!
Ne féljetek, senki sem zavarja mulatságtokat. A kik komolyabban veszik az életet, azok otthon maradtak és töprengve, merengve gondolkoznak korunk erkölcsi és értelmi anarchiájáról. Ti zavartalanul játszhatjátok el a nagy tanügyi komédiát, ki vannak osztva a szerepek, a játékosok jól betanulták azokat s talán kifogástalanul darálják le előttetek. Mert csakugyan egész ünnepélytek nem egyéb mint egy mesterileg rendezett komédia s ti is alig vagytok egyebek mint szegény komédiások.
Hiszen a szellem, mely sziveteket és elméteket betölti, már haldoklik, pusztulóban van. A miket beszéltek, a miket határoztok, papiroson marad vagy rövid idő alatt megvetésben részesűl. Sírjába készűl a realis idők individulismusa s ti öntudatlanúl jöttetek el a temetésére. Minél többen vagytok, annál ünnepélyesebb, fényesebb ez a temetés; de mégis csak temetés.
Az ébredező idealismus férfias akaratot, magasztos összefoglaló gondolkodást, az egyetemes iránti szent lelkesedést, a szép, jó és igaz egységében való isteni hitet követel tőletek; de nem értitek hivő szózatát, léha realisták vagytok, a kik nem lehettek az ő apostolai.
Azt mondjátok, hogy összejöttetek tanúbizonyságot tenni a magyar cultura állapotjáról, kívánságairól, szükségleteiről. A congressus az iskola beszámolója a magyar culturáról. Az ezerév ünnepe nagyon fogyatékossá lett volna e congressus nélkül. Üres frázisok! Hány iskola és hány tanuló van hazánkban, azt tudtuk e congressus nélkül is. A magyar cultura állapotját és szükségleteit pedig ti ismeritek legkevésbbé.
Ti, a realismus gyermekei, nem érzitek, hová sülyedt húsz év óta az iskola; pedig tömérdek tanszéket állítottak, tanárt és tanítót alkalmaztak, gyönyörűbbnél gyönyörűbb palotát emeltek, szóval sok milliót költöttünk az iskolára; de nem önthettük belé az éltető szellemet, nem ébreszthettük fel ifjúságunkban a tudás vágyát, nem állíthattuk meg tanítványaink keblének küszöbén azt az erkölcsi, értelmi és aestheticai bomlást, mely földúlta a társadalom békéjét, a szivek és elmék nyugalmát, a családok szentélyét.
Azzal biztatnak benneteket, hogy a congressuson fölvetett eszmék, a kellő formába öntött gondolatok, majd szárnyra kelnek és átrepülve az egész országon, gazdagítani fogják az ország közvéleményét. Hiú remény! sőt rosszabb, nyilt hazugság! Hol van most ez a közvélemény? A budapesti kiállításon vagy Pusztaszeren? Talán Nagyváradon vagy Kolozsvárott? A ki tud gondolkodni, látja a bomlást, a ki nem akar másokat rászedni, az őszintén kimondja, hogy napjaink haldokló realismusának nincs közvéleménye, nincsenek eszméi, melyek tettre gyulasztanák. Tudós tanáraink eszmétlenül, hév és lelkesedés nélkül adják tovább a tudás száraz anyagát vagy gondolatnélküli, meddő frázisokkal czifrázzák fel, de összefoglaló gondolkodása, termékeny eszméje egynek sincs. Férfiakra volna szükség e congressuson, a kik fenekestül felforgatnák a XVIII szakosztály megállapított tételeit, a kik egy éjszaka mind a százhetven előadó gondolkodását idealizálnák, vagyis összefoglaló gondolkodásra tanítanák. Hisz ezek mind léha elemzők, fecsegő analysálók, a kiknek nem adatott lelket önteni a realista tömegbe.
De hisz maguk az iskola emberei, a congressus a maga impozáns erejével kézzelfoghatólag megmagyarázza majd az országnak az iskola ügyének mindeneket meghaladó fontosságát. Igen a nemzeti közoktatás egységének, fontosságának, hivatásának, a közoktatás munkásai összetartozásának ügye győzelmesen kerűl ki a congresszus tárgyalásaiból. Az iskola emberei fokozott magaérzéssel és eszmélettel fognak távozni a gyűlésekből! Szegény ámító! A haldokló realismus napjaiban fog most az ország elragadtatva hallgatni jámbor tanítóinak rég elavult csevegéseire; mikor egész bensőnk csupa ellenmondás, mikor hit, remény és szeretet nélkül néznek polgártársaink a kétes jövőbe, mikor nagy és egyetemes principiumok után epedünk és sóhajtozunk: most álmélkodva hallgassuk az oly bölcseséget, mely egy órával többet vagy kevesebbet követel a német nyelvnek, a természettannak, a szépírásnak s az idealismus hajnalán sürgeti a népies, magyaros, vagy inkább triviális stílust, kiemeli a füzetek egyenlő és csinos külsejét, vitatkozik a játék és a torna előnyei fölött. És a többi és a többi. E gyűlésekből csak egy korlátolt realista mehet haza önérzettel, büszkeséggel; mert ha egy kissé tud összefoglalóan gondolkodni, szégyenleni, röstelleni fogja hogy végig hallgatott ennyi üres, tartalmatlan, elcsépelt zagyvalékot.
Rengeteg sokaságtok megtanítja az országot az iskola ügyének fontosságára!? Azt hiszitek? Mikor állítanak több iskolát, mikor beszélnek többet az iskoláról, mikor járnak legtöbben az iskolába, ha nem a realismus alatt? Harmincz év óta minden újság, minden gyűlés, minden hatóság közvetve vagy közvetlenül az iskola fontosságáról írt, beszélt, tanácskozott. A szegény német tanítókkal verették meg a francziákat, hódítatták meg a világot! Hatalom lett a tudomány és általa az iskola s mivel a hatalom pénzzel jár, egyetemi tanáraitok beléptek az országházba, a különféle részvénytársaságokba, takarékpénztárak igazgatótanácsába. Íme mennyire megbecsült a világ benneteket! Sőt a tanítók és középiskolai tanárokról sem feledkezett meg, ezeket sok helyütt választási korteseknek avanzsiroztatta és így egy kis mellékjövedelemhez juttatta. Íme ennyire meggyőződött a világ az iskola ügyének fontosságáról.
Az ébredező idealismusnak egészen más tanítók és más iskolák kellenek: olyanok, melyek lelket öntsenek a bomlott ifjúságba, melyek átalakítsák érzését, gondolkodását, megnemesítsék erkölcseit, hogy át tudják érezni és felfogni az isteninek szentségét!
Ti talán még azt sem látjátok, hogy ma fenekestől fel van fordulva az emberiség köz- és magánélete. Hazugság lett ajkainkon az igazság; érzékiség és anyagiság a jó; léha gyönyör és rút a szép. Testi neveléssé vált az iskola, melyből fáradtan távozik az elernyedt lélek. Merészen mondva, öngyilkos-jelölt minden tanuló, mert nincsenek vallási és erkölcsi alapelvei, nincsenek, nem lehetnek magasztos principiumai, melyek vezérfonalul szolgálhassanak az élet tömkelegében. Ti nem adhattok nekik ilyeneket, mert magatoknak sincs, ti a romlott társadalom szegény gyermekei vagytok, a kik talán nem is sejtitek, milyen fertőnek vagytok békés lakosai.
E fertő sarával akarjátok betapasztani és bemeszelni a magyar közoktatás épületét. De hiú minden fáradozástok. Mert mennydörögve közeledik az új eszme vihara, elsöpri érzésteket, gondolkozástokat és egy rátok nézve ismeretlen szellemmel árasztja el a világot s benne az iskolát. Rohamának a ti jámbor komédiátok sem állhat ellene. Beszédeiteket, határozataitokat a pusztuló realismus sugallja, melynek uralma alatt szétmállott a társadalom; az egyed foglalta el az egyetemes oltárát; furfanggá, cselszövénynyé, zsebeléssé vált a politika; ravasz önkénynyé a közigazgatás; pajtáskodás és czimboraság lett a barátság, felbomlott a családi élet szentsége, csupán érzéki ösztön kielégítése lett a két nem szerelme; gúny tárgya és nevetséges lőn a tekintély képviselője; sárba rántatott minden isteni és erkölcsi. De azért csak beszéljetek, határozzatok és éljenezzetek!