Napjaink kiváló gondolkodói mind megegyeznek abban, hogy az erkölcsi, szellemi és aesthetikai anarchia idején élünk. Számtalan czikk és tanulmány foglalkozik e kérdéssel, legújabban korunk egyik legtehetségesebb bölcsésze, Fouillée Le mouvement idealiste czímű nagy munkájában hozakodik fel e gondolattal s bemutatja franczia jelenségeit.
Természetes, hogy e nagy anarchiáról legjobban tájékozódva kellene lenniök az egyetemi, középiskolai, praeparandiai tanároknak és tanítóknak. Ismerniök kellene a haldokló realismus tüneményeit és a feltámadó idealismus követeléseit.
Pedig a mi jámbor tanárainknak fogalmuk sincs róla. Most ötezer tanító és tanár űl együtt a congressuson, három nagy beszédet hallottunk: egyet az elnök, egyet a minister és egyet Berzeviczy Albert szájából s mind a három beszéd, hozzászámítva Beőthy Zsolt jelentéktelen frázisait, a régi mederben, félszázados szólamokban pereg le, egyetlen termékeny gondolat nélkül.
Az elnök szavai például a körül forognak, hogy össze kell forrasztani, szerves egészszé átalakítani az európait és a magyart. Ez a nagy föladat! kiált fel. De hisz ezt fél század óta milliószor hallottuk; csakhogy ez az európai éppen úgy bomlik mint a magyar. A bomladozóval nem forraszthatunk össze semmit. Nincs oly ragasztékunk, mely a kettőt egyesíteni tudná. Bomlás itt, bomlás ott. Eddig éppen a szerint jártunk el, az európai intézményeket meghonosítani iparkodtunk; de most a realismus alkonyán egy új világnak megyünk neki. Az agrarismus például alapjában felforgatja az egész nemzetgazdaságtant. Ötven év előtt rajongtunk a Smith Ádám-féle szabad versenyért, harmincz év előtt mindenfelé rajongni kezdtek a plutocratiáért, a védvámokért, a mercantilismus azon irányáért, melynek Ricardo prófétája, tizenöt év óta mindenütt védjük a munkást, a szegény embert a gyáros zsarnoksága ellen. Most pedig föllép az agrárismus, az oeconomismus, mely hangoztatja, hogy ez az egyedüli biztos alapja a nemzeti életnek, legyen vége az egyoldalú mercantilismusnak. Ez a mozgalom ellenállhatlanul győzni fog a világ minden részében.
Így vagyunk a közoktatás ügyével is. Negyven év előtt a realis tudományokra vetette magát az emberiség. Több tudományt vittek a gymnasiumba, külön középiskolát teremtettek a reáltudományoknak, az egyetemen hanyatlottak a bölcsészeti disciplinák, gúny tárgya lett a jogphilosophia, világszerte virágzottak a természettudományok és a műegyetemek. Mintegy tizenöt év óta hanyatlott a tudás vágya, a classicai és erkölcsi tudományok megvetésben részesűltek, a természeti ismeretek szűk körre szorultak, a művészeti képzés gyarapodott, a testi nevelés, külsőség, a csín uralkodó lett.
Most az idealismus hajnalán a paedagógia terén is kitört az anarchia; a magyar congresszus elnöke azonban nem lát, nem hall és régi, elavult szólamokkal mulattat ötezer embert.
Utána jött a minister barátságos buzdítása. Leszállott az ő kedves tanítóihoz, éppen úgy, mint a realismus nyájassága követeli, mikor a ministerek mindenfelé szivesen koczintgatnak a sajtó napszámosaival. Nemcsak nálunk, hanem külföldön is sok minister tegezi hirlapiró barátjait. Ez is a realista kormányzás titkaihoz tartozik.
De mondott-e valami tájékoztatót a minister korunk erkölcsi és értelmi anarchiájáról? Semmit. Elmondja, hogy az együttes és egyetemes érdekek átérzése hozta létre a congressust; de ő se látja a nagy bomlást. Körülötte villámlik és mennydörög, a nemesebb, a gondolkodó lelkek mentő eszmét keresnek, melynek védelme alatt megvonják magukat; a minister azonban csak a tanítók nagy számának örvend.
Végül Berzeviczy nagy beszédéről kellene szólanunk. Ha a két első szónok alkalmi frázisokból táplálkozott, méltán megvárhattuk volna, hogy a congressus főszónoka nagy, általános eszméket fog fejtegetni. Azonban mit sem hallottunk ilyeneket. Nem csoda, mert Berzeviczy gyakorlati és nem bölcselő elme. Gyakorlati politikus és kitűnő üzletember, részvénytársasági elnök és igazgatótanácsos. Pedig az ily fényes gyülekezet méltán követelhetné, hogy alap- és vezéreszméket kapjon utasításul. Pár év előtt a franczia közoktatásügyi minister, Spuller, számos ünnepi szónoklatában eszmére iparkodott visszavinni a jelenségeket s kimondott egy képtelenséget, egy önmagának ellenmondó állítást, az ugynevezett relativ, viszonylagos eszméket. E férfiuban tehát volt némi ambitio, magasabb szempontból kiinduló, eszmefejtegető beszédeket mondani.
Berzeviczy letett erről az ambitioról. Mondott egy gyakorlati, részletező, eszmétlen beszédet, melyet a congressus némely kolomposai is restelve hallgattak. Bizonyos, hogy egy jelentékeny bölcselővel kellett volna elmondatni egy nagy paedagogiai beszédet. De hol találtak volna ily bölcselőt és tudott volna-e most a realismus alkonyán oly beszédet mondani, mely fölemelte, megnemesítette volna hallgatóit?
Ha egy Paulsen, egy Brunetiére, egy Fouillée-féle gondolkodót állítottak volna a congressus főelőadójának, ez legalább bölcselő elmével megmagyarázta volna az ötezer tanférfiunak, hogy hová jutottunk az eszmék világában, mily bomlás állott be az emberiség keblében, minő szemmel kell hátratekintenünk a multba és előre a kétes jövőbe; vigasztaló vagy fenyegető lesz-e reánk, a magyar tanügyre, a kibontakozás; mit kell tennünk a beálló viharral szemben? Mindezekre nem gondol az előadó úr, félszázad óta milliószor hangoztatott frázisok után apró házikérdésekről terjesztett javaslatokat a congressus elé.