Mikor a tanáregyesület közlönyének ápril 19-iki számában ülésének jegyzőkönyvi kivonatát s benne a tanügyi congressus programmját olvastam, azonnal több választmányi tag előtt kijelentettem, hogy az egyesület bomlását idézheti elő a vallás kérdésének fölvetése. A programm többi pontja is szerencsétlen, legalább a kijelölt realista felolvasók szájában az; de a vallástanítás feszegetése éppen veszedelmes. Miért? kérdi a t. olvasó. Egyszerűen azért, mert az egész világon ébredezik az idealismus, mely rajong a vallásért. Az emberiség haladása ugyanis hullámosan történik. A mostani hullám, melynek végén vagyunk, 1815 körül kezdődött. Szivünket lassankint elfogta az egyetemes iránti lelkesedés, rajongva szólottak az istenről, a vallásról, az erkölcsről, rohamosan átalakult a társadalom erkölcsi magaviselete, a bölcsészek a szép, jó és igaz eszméjének egységét hirdették, az államférfiak a moral és politika testvériségét taníták, az irodalomban a tekintély képviselőiről, az atyáról, a férjről, a felsőségről, a becsületről, az adott szó szentségéről stb. lelkesen kezdettek szólani, a drámában epicusok lettek a jellemek, lyrai az előadás, olykor sentimentalis a hang. Az elbeszélő költészet a régi dicsőség, a hajdani nagyság magasztalásához fordúlt, ódai, fensőbb vagy mély elegiás hangon szólalt meg a lyra, megvetéssel tekintett a népiesre, a nemzetiesre, melyet meg akart nemesíteni. Tekintélyre, hatalomra tőn szert az aristocratia, nagy befolyása volt a papságnak a közéletben s felháborodással szólottak a democratia léhaságáról, az erkölcsök elaljasodásáról, a pénz szagáról, az általános jellemtelenségről, éppen mint napjainkban. Tehát ily sors várakozik reánk? kérdi az olvasó. Kétségkivül más lesz a történet, mások az emberek; de a forma örök, a forma változatlan. A szép, jó és igaz eszméje csodálatos egységet fog alkotni, melyek fokozatos elválása teszi lehetővé a civilisatio rendes menetét, szüli a vallás, a bölcsészet, az erkölcs, a politika, az irodalom, a művészet, s a gazdasági élet sajátságos módosulását.
Most tehát az idealismus hajnalán a legnagyobb hibák egyike a tanáregyesületben a vallás tanítása ellen szólani, mikor a szülők erősen sürgetik nemcsak külföldön, hanem nálunk is. De talán helyén lesz a vallástanítás reformját sürgetni? Ez már inkább. Erről lehet szólani, csakhogy itt az a nehézség merül fel, hogy az egyházi hatóságok maguknak követelik a javítás keresztülvitelét, az iskolai hatóságtól csupán a szükséges előzékenységet követelik meg. Sőt ha rendkivüli erővel találna kitörni az idealismus, ez minden tanintézetet a szakiskolák egy részének kivételével felekezetivé változtatna. Talán négy-öt év mulva beáll ez az idealis reform, hogy azután tiz-húsz év mulva a szélső idealismus lohadásával újra megkezdődjék a szabadságért való rajongás, föllépjen a papság elleni harcz, hangoztassák, a megnemesedett liberalismus szükségét. Az ostromlók ugyan még tisztelik a vallást, a gondolkodók, a bölcsészek, az államférfiak nemes hangon szólanak a vallásos igazságokról: de már sokan gyülölik az ugynevezett papi zsarnokságot. A haladás hullámának második felében, mikor nagy bizodalommal fordulunk a természettudományokhoz, mikor az irodalomban uralomra jut az academismus, a nyelvben az orthologia, az államban a nemzeti egység, a gazdasági életben a plutocratia, a közéletben az érzékiség és a jólét hajhászása, akkor legjobban elhanyagoljuk a vallás tanítását. Igy láttuk ezt a hetvenes években.
De a mint növekszik a realismus; mikor erkölcsileg teljesen szétmállik a társadalom: lassankint hódít a vallásos mysticismus. Ez nem az idealisták merész, követelő, szigorú föllépése, hanem az az édes, lágy mysticus érzés, mely 1880 óta mindjobban elharapódzott s a catholicismus felé fordította a nemzetek figyelmét. Mert minél intensivebben behatunk a lét mélységeibe, annál jobban látjuk, hogy valami titkos, sejtelmes, mysticus van tudásunk mögött, melyet semmiféle természettudomány nem tud megfejteni. A realismus e nyomása alatt reformálták a nyolczvanas években a vallásoktatást. Nálunk számos hitoktatót alkalmaztak; mindenfelé, különösen Oroszországban terjedtek a mysticus, vallásos érzelem hivei. Kivált a reálisabb nemzetek, minők a germán fajok, különösen az angol, szivesen belémerültek ebbe az édes, lágy vallásos érzésbe, mikor, oly szívesen olvassuk Kempis Tamás könyvét Krisztus követéséről. A múlt század alkonyán hatalomra jutott realismus, melynek féktelen individualismusa szülte a nagy forradalmat és benne a legnagyobb individuumot, I-ső Napoleont, rendkivül elterjesztette a mysticismust, mely a catholicismus visszaállítására birta a franczia császárt és kitűnő gondolkodókat, mint Schleiermacher, Stolberg, Novalis, Jakobi, Fichte, Schelling, Baader stb. az érzelmi vallás kebelébe hajtott. Ma pedig egy kitűnő orosz költő és gondolkodó, gróf Tolstoi, ennek a mysticus vallásos érzésnek a legzseniálisabb tolmácsa. A mysticismus azonban most már senkit sem tud megnyugtatni. Az emberiségben rohamosan jelentkezik az idealismus s vele az a magasztos fenkölt vallásosság, mely hivatva van megnemesíteni a világot.