A realismus végtelenül kedvez az alkotó részeknek. Ez a szétmállás kora. De mi sem mállik annyira szét mint a család, mert a férj tekintélyét az asszony veszi át s igazi nyugalom, csend, béke csupán az oly családban lehetséges, melyben engedékeny a férj. Az erős akaratú férjek ilyenkor kiállhatatlanok és ezer panaszra adnak okot. Az ily családban hiányzik minden bensőség, édes melegség. Nemcsak az asszony kárhoztatja férjét, hanem az egész atyafiság is ellene fordúl, őt tartják minden baj forrásának, sőt ha válóperre kerűl a dolog, bizonynyal ő veszít, őt ítéli el a bíróság tartáspénzre, mert a realismus bűnnek, hibának tartja a férj erős akaratát. A tekintély képviselőjének csak azt szabad akarnia, a mi tetszik a részeknek.
Harmincz-negyven év óta a családon kívül is nagy befolyásra tettek szert a nők. Úgy látszik, legelőször Amerikában jelentkezett ez a befolyás. A sok férfi bevándorló nehezen kapott feleséget, úgy hogy még a hatvanas évek elején is megrohanták a hajókat, melyeken nőket szállítottak és nagy igéretekkel osztozkodtak a zsákmányon, a kiket természetesen nagyon meg kellett becsűlniök. Valóban az amerikai nők némely államban kiváló politikai jogokra tettek szert.
Európában már nem ment oly könnyen. Itt sok volt a nő. De kedvezett neki a realis időszak. Először az elemi, később a polgári iskolákban kezdték őket alkalmazni, majd a különféle pénztáraknál, utóbb a kereskedők és pénzintézetek irodáiban. A parlamentek kisebb-nagyobb jogokkal ruházták fel a házasság körében, különösen vagyonukat illetőleg nyertek intézkedési jogokat. Majd megengedték nekik, hogy a főiskolákat is látogathassák, utóbb módot nyújtottak, hogy okleveleket szerezhessenek, különösen orvosi diplomákra tehessenek szert.
A társaságban is nagy szerepet kezdtek játszani. Természetesen a nő, különösen az emancipált nő lett a társaság központja. A gazdag és előkelő, emancipált és szép asszony ellenállhatlan erővel hódított. Boldog volt, a ki körében megfordúlhatott; boldogabb, a kit elhalmozott kegyeivel. Néha vagy talán sokszor neki köszönhette pályája sikereit, gyors haladását, politikai győzelmeit.
Megszünvén az erkölcsi érzék, csak suttogni lehetett a nő viszonyairól, szent lett a nő becsülete, a mi annyit jelentett, hogy félvilágért sem volt szabad elárulni az asszony kalandjait. A nő szabadon űzhette, folytathatta szabadabb életmódját, biztos volt róla, hogy senki sem árúlja el, mert szent a becsülete.
A társaságban, még a legelőkelőbb társaságokban is megfordúlt az emancipált, de bájos asszony, soha sem tiltakozott ellene a társaság, ha elég szeretetreméltó, vonzó tudott lenni.
Még a harminczas-negyvenes években nehezen tudta magát elhatározni egy jobb családból való, de szegény leány, hogy színésznő legyen. Az egész rokonság fellázadt ellene. A hetvenes években könnyen megtehette ezt a lépést, a nyolczvanas években már a jobb módú is művésznőnek készűlt, ha némi tehetséget érzett reá. A család és a rokonság szívesen gratulált sikereinek.
Az ötvenes években sokszor élénk vita és összeütközés tárgya volt, hogy a házi hangverseny után a vacsorához ültessék-e a művésznőt, a ki énekével vagy szavalatával gyönyörködtette az aristocrata világot. Pár száz forintot nyomtak a markába és távoznia kellett. Utóbb már szó sem lehetett róla, hogy távozzék, ott mulatott a társasággal, ő vitte a szót, körülötte forgolódott az előkelő világ. Szegény főurak szívesen forogtak a dús jövedelmű színésznő körül, esengtek kezéért, nem kérdezték kétes vagy nem kétes múltját, hanem boldog férjeik lettek.
A ki szeret az erkölcstörténettel foglalkozni, érdekes, mondjuk, legérdekesebb tárgya lesz az asszony története a haladás egy hullámán keresztül, példáúl 1815-től napjainkig. A század második tizedében kezdik visszaszorítani a féktelen realista asszonyt, sokan kerülik társaságát, az előkelő körök megválogatják összeköttetéseiket, kényesek a szalonképesség kimondásában. Egy lord Byron-t egyetlen előkelő társaságba sem bocsátanak be, úgy, hogy ott hagyja hazáját. Kivált sok nőnek kell félrevonulva magányban töltenie napjait.
De már 1830 körül kezd szerepelni a szabadabb nő. Igaz, hogy viselete megvetésben részesül, de ha mint író vagy művész nagy sikerre tőn szert, a társaságon kívül szóba állanak vele. A harminczas-negyvenes években ünnepelni kezdik a honleányokat, a kik megszaporodva a hetvenes-nyolczvanas években választmányi hölgyekké változnak át.
Most a fordulóponton vagyunk. Rosszabb idők állanak be a szép asszonyokra, az emancipált hölgyekre, a hivalkodó nőkre. Pár év óta számtalan czikk, tanulmány és könyv szól az asszonyok ellen. A külföldi lapok, folyóiratok telvék ilyenekkel, a mi az idealismus közeledtét jelenti.
Úgy látszik a berlini országgyűlés sem lelkesedik már a nők jogai iránt. Ott éppen most tárgyalják a polgári törvénykönyvet és benne a házassági jog egyes kérdései közt a nők jogait és a többség nem kedvez a hölgyvilágnak. Nem hiába, mert a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán vagyunk. Háttérbe szorúl az érzéki nő s csodálatunkat, tiszteletünket csupán a Cornéliák érdemlik ki.