Egy honvédszázadost temetnek, a ki önkezével oltotta ki életét. A katonazene méla hangjai oly bánatosan szólanak és önkénytelenül fogtam meg tollamat, hogy néhány sort írjak az öngyilkosságról, melyről száz meg száz kötet jelent meg a világirodalomban.
Mikor valamelyik felebarátunk, esetleg jó ismerősünk, kioltja életét, akárhányszor fel kell kiáltanunk: Hát még ez a kedves, enyelgő, tréfás ember is ily úton végezte! Máskor meg azt mondjuk reá, hogy rég sejtettük, előbb-utóbb be kellett következnie. Majd azt szoktuk kérdezni, miért tette? És halljuk az okokat: adósság, hivatalbeli kellemetlenség, családi viszály, viszonzatlan szerelem, gyógyíthatlan betegség, borús kedélyállapot. És így tovább, mert leleményesek vagyunk az okok felhozakodásában. Kivált az elmekórtan professorai nem tudnak kimerülni. A realismus finom megkülönböztetései, aprózó szétválasztásai ezer meg ezer nevet adnak a különféle tüneményeknek, melyek azonban csak a hogyanra tudnak felelni, a miért ismeretlen előttük. Mert az idegbontó munkásság, családi viszály, féktelen szerelem és hasonlók csak látszatos és közeli okok, mint a jeles tudós Claude Bernard mondaná.
Másutt kell keresnünk e tünemények igazi okát.
Tehát miért ölné meg magát az ember, ha nem a fentebbi okok miatt? Miért ragadna pisztolyt vagy kötelet, vagy mérget, vagy tenne más egyebet magán, ha jól folyik a dolga, ha könnyen éli világát, ha tisztelet és jólét környezi? Pedig igen sokszor éppen ilyenek is kioltják életöket. Sőt többet mondok: Ma alig van ember, vagy legalább nagyon kevés, a ki nagy rémülettel nézne a halál elé, a ki könnyen át ne tudná lépni az élet sorompóját, a kinek eszébe ne jutna az öngyilkosság gondolata. Szörnyű mérveket ölt az emberiség idegessége, pedig őrült hajsza folyik az örökös szórakozás, a tömérdek bál és bankett, verseny és sorsjáték, jubileum és jour, nyaralás és fürdőzés stb. után. Mégis honnét ered ez a bomlott kedélyállapot?
A Krafft-Ebingek, Lombrosók s társai magyarázatai alig mondanak valamit. Maga az öröklés tana, melyet legtöbbször hallunk emlegetni, csekély jelentőségű. Csak amolyan közeli vagy látszatos ok, melyet sutra kell dobnunk az ily világra szóló tünemény magyarázatánál. Hisz ha egyesek öröklik is a bajt, nem örökli az emberiség nagy tömege, mely most rosszul érzi magát.
Nekünk tehát fensőbb eszmei okot kell keresnünk. És a ki ismeri az erkölcsi világ törvényét, igen könnyen megtalálja.
Próbáljuk tehát megkeresni. Az emberi haladás egy-egy hullámának az elején nekünk az egyetemesért kell rajonganunk.
Isten, vallás, erény, világ, emberiség, az erkölcsi haza és a nemzet gondolata tölti el egész valónkat, ezekért rajongunk és lelkesedünk. Ilyenkor az egyetemesnek rendeli magát alá az egyes ember s dicsőült, magasztos érzelemmel nézi a világot.
De csakhamar lohad a szélső eszményiség, mikor a tekintélyi vallás és idealis moral uralkodik és beáll az idealrealis gondolkodás, mikor jogokat követelünk az egyes embernek, az individuumnak az egyetemes ellenében, mikor például a tiszta szerelem jogát védjük a felekezeti házassági joggal vagy az apai tekintélylyel szemben.
Ilyenkor összébb szorúl az emberiség látköre, az egyetemes helyett a nemzeti nagyság és egység gondolatáért lelkesedünk, bár a realisabb érzésűek az anyagiság és érzékiség után is törik magukat. Ilyenkor még nemesebb, fensőbb valami buzog bennünk. Az emberi cselekvésre, tevékenységre magasabb feladat vár. A haza dicsősége, a nemzet nagysága és egysége még mindíg gyönyörű feladat, melynek megoldásán a haza minden fiának munkálkodnia kell. Ilyenkor mindenki talál dolgot, mely megnemesíti, megnyugtatja s aránylag boldogítja őt.
De mikor tovább jutunk a haladás hullámán és elérjük a realismus napjait, az individualismus korát; mikor az életben és irodalomban gúny tárgya lesz az egyetemes képviselője, minő a családapa, a férj, a felsőség, a vallás, az erkölcs; mikor ezeket a társadalmi romlás okának tekintjük; mikor az érzékire és anyagira veti magát az emberiség; mikor léha jóság, erkölcsi elvnélküli irgalmasság, altruismus tölti el bensőnket; mikor nevelésünk főleg a testre, a külsőre, a csínra, a hasznos ismeretek megszerzésére irányúl; mikor nagy nyilvános tornaversenyeket rendezünk és ujjongunk az izmok gyarapodásán: ekkor nincs erkölcsi támasza az individuumnak, mely féktelenűl akar érvényesülni.
A családban a gyermekek követelődznek, a nő uralkodik, a feleség és szerető nevetnek a férjen, a felsőség, a hatalom képviselője zsarolónak, az egyéni romlás okának tekintetik, a haza és nemzet üres frázis és rendesen a zsebelő individuumok nagyhangú szólama lesz, melyet a választások és felköszöntések alkalmával unos-untig emlegetünk, de nem érezünk.
Ilyenkor mindent kiforgatunk a maga természetéből, az anyagiság és érzékiség uralkodik, bomlik az ember erkölcsi élete, minden baj és kellemetlenség összetöri, nem tudja tűrni az élet viszontagságait; dühösködnek, felháborodnak az erősebb individuumok; zúgolódnak, elégedetlenkednek mindazok, a kik nem zsebelhetnek, a kik pedig kizsákmányolják a kedvező helyzetet, szívökben még sem boldogok. A legcsekélyebb baj is lesújtja őket, mások megcsömörlenek a kéjtől, a jóléttől s könnyen magukra durrantják a pisztolyt, melyet övéik védelmére szereztek. E nagy szellemi, erkölcsi és aestheticai bomlás oka a tömérdek öngyilkosságnak, a számtalan őrűltségnek, az általános idegességnek. A realismus az egyedüli és igazi oka e szerencsétlen helyzetnek, melyen senki sem tud segíteni, csupán a jelentkező idealismus.