Mélyen tisztelt uram!
Ön a Petőfi-társaság díszgyűlésén gyönyörű szavaival meglepte az egész hazát. Elragadta hallgatóit és olvasóit, mert azt fejtegette, a mit homályosan mindenki észrevesz, többé-kevésbbé mindenki lát. Ez a jelentkező idealismus. Még erőtlen ugyan, nem tudja felvillanyozni, átalakítani a léhaságba, ledérségbe vagy mysticus és pietista lágyságba sülyedt emberiséget: de már megingatja alattunk a földet, észrevétlenül a szivünkbe lopódzik s lassankint meghódít bennünket. Eddig a részeket láttuk, ezután az egyetemesért fogunk lelkesedni.
Ön, a jóizű humorista, öntudatlanul dolgozott rajta, hogy a realismus aranyos humorával lassankint nevetségessé tegye az egyetemesnek fenséges pathosát, magasztos igazságait; de mivel tisztább kézzel munkálkodott, mint egy Dumas fils, Zola, Guy de Maupassant és annyi száz író, költő s mert nagyobb az összefoglaló tehetsége: természetesnek találom, hogy önt erősebben és könnyebben megragadta az idealismus, mely nem egyéb, mint a három nagy eszme: a szép, jó és igaz isteni egysége. Gyönyörűen rajzolja ön beszédében, mivé lett e három eszme a realismus uralma alatt. Ez az állapot azonban mindig beáll, mikor teljesen elválnak, sőt ellenségeik lesznek egymásnak.
Az emberi haladás egy-egy hulláma nem levén egyéb, mint e nagy eszmék fokozatos és lassú elválása, egymástól való távolodásuk megmagyarázza a vallási, erkölcsi, jogi, politikai, irodalmi, művészeti és gazdasági élet tüneményeit, 1815 után csak Gombos, Bólyay, Kisfaludy Károly stb. drámai művei lehetségesek, melyekben az egyetemes iránti hódoló tisztelet nyilvánul, mikor egy Bánk bán nem tetszhetik, mert az egyetemes képviselője, a királyi udvar a nemzeti romlás, az országos nyomor okának van bemutatva. 1825 után már szembetűnő a három eszme egységének lazulása; Széchenyi és Vörösmarty érzése, gondolkodása minden lépten érezteti velünk, hogy az egyetemessel szemben az individiumnak is vannak jogai. Mikor pedig ön a század közepén föllép, elgyengűlt az egyetemesért való rajongás, összébb szorúlt az általános fogalma, a nemzeti nagyság, nemzeti egység, magyaros élet iránti szeretet töltötte el bensőnket: Petőfi, Arany és Ön mélyen tisztelt férfiú, voltak e dicső korszaknak mesteri tanácsosai. A lánglelkű lantos korán elveszett; Arany maradt a nemzeti realis élet mesteri rajzolója, édes bensőséggel, vonzó melegséggel festette le nekünk a magyar embert örömében és bánatában, harczaiban és családi otthonában.
De már a hetvenes évek alatt, mikor a szép, jó, igaz eszméje kiáltóan távozni kezdett egymástól, mikor az anyagira és az érzékire vetette magát a nemzet, mikor beállott a plutocratia uralma, mikor szegre akasztottuk az erkölcsi elveket, mikor elbeszéléseink és szinműveinkben gúny tárgyává tettük az egyetemes képviselőit, mikor a társaságban szalonképessé lett a félvilág: Arany is érezte, hogy nem e világba való és hosszas betegeskedés után sírjába lép. Ön, uram, a nemzeti lelkesedés nagy időszakában, az ötvenes-hatvanas években bűbájos rajzaival vigasztalt bennünket, teremtette azokat a büszke, önérzetes, férfias honfiakat, kiket realisabb bírálói lélektanilag hibás alakoknak tekintettek, mi azonban ritka élvezettel láttuk és olvastuk.
De a mint haladt az idő, a mint győzött a hódító realismus, Ön is iparkodott hűségesen tolni a szekerét, mosolygott a kor aranyos léhaságán, szavával és szavazatával támogatta az erkölcsi élet bomlását s nem érezte, hogy velünk együtt sepretlen utakon jár.
Ma azonban, az idealismus hajnalán, a haladás egy új hullámának kezdetén Ön in látja, hová sülyedt az emberiség és oda kiált nekik, hogy keljetek, emelkedjetek föl! Elönt benneteket az erkölcsi szemét, bepiszkol a moralis szenny, mosakodjatok meg!
Csakhogy most kezdődnek még az Ön bajai, kellemetlensége. Idáig aranyos volt az élete. Lágy és enyelgő, kedves és mosolygó realista volt, most átalakul egész erkölcsi érzése, gondolkodása, mert az egyetemes szempontjából kezdi látni az embert, a férfit és az asszonyt, az irodalmat és a művészetet, a társadalmat és a politikát. Elképzelem, minő bosszúsággal veszi kezébe reggel-este saját lapját, a Nemzet-et, melynek minden hasábja bánthatja az Ön idealis felfogását s nincs módjában a lap irányán változtatni s talán a főszerkesztő szerény tiszteletdijáról lemondani. Elképzelem, mily megvetéssel hallgatja ön az ország házában a képviselők realista beszédeit, melyek minden során meglátszik a felfogás korlátoltsága, a szavak árjából kilátszik a magánérdek lólába, az igazság elcsürése-csavarása. Elképzelem, mennyire felháborodva nyugtázza ön politikus létére igazgatótanácsosi dijait, mert mint idealista jól tudja, hogy ennek a pénznek szaga van. Bizonynyal nehéz volt önnek azt is kimondani, hogy a Petőfi-társaságban az idealisabb napok képviselőinek egész phalanxa van, mert mint idealista teljesen tájékozott lehet arra nézve, hogy társaságunk tagjai kevés kivétellel, jóízű, egészséges realisták. Szóval sok oly kellemetlensége, baja lehet önnek, melyekért legyen szabad kifejeznem részvétemet, sajnálatomat.
Mély tisztelettel
Bodnár Zsigmond,
a Petőfi-társaság tagja.