(Tüzetes magyar nyelvtan történelmi alapon. Balassa József közreműködésével írta Simonyi Zsigmond, I. kötet. Magyar hangtan és alaktan. Budapest, 1896. A magyar tudományos akadémia kiadása XVI. 734 lap. Ára 6 frt.)
Simonyi Zsigmond, a budapesti egy. ny. r. tanára, mintegy 25 évvel ezelőtt lépett föl, mikor az egész világon az orthologiáért rajongott a művelt emberiség. Mindenfelé Nyelvőrök keletkeztek s más lapok és folyóiratok is szívesen foglalkoztak a nyelv nemzetiessé tételével, történeti és etymologiai alapon a nyelvtan fölépítésével; az idealisabb időkben meghonosult idegenszerűségek és neologismusok kiirtásával. Ismeretes, hogy maga az öreg Manzoni is kötelességének tartotta az I promessi sposi purificatióját. Simonyi lelkes, sokszor meggondolatlan munkása volt ennek az általános iránynak. Mikor az állami életben a központosítás, a vallás terén az orthodoxia, az irodalomban az academismus, a gazdaság és ipar életében a plutocratia és a védvámok uralkodtak, a nyelv sem maradhatott ki a nemzeti actióból, itt az orthologiának kelle uralkodnia.
A realismus gyarapodásával azonban nem lehete sokáig fentartani az orthologiát. A helyesírásban mindenfelé követelték a phonetikus irány diadalát; a német helyesírást többé-kevésbbé ez alapon egyszerűsítették; Angliában, Francziaországban és a szláv országokban is hasonló törekvések mutatkoztak, nálunk pedig rendkívüli bomlás állott be; a történeti és etymologiai alapon épűlt nyelvtan ellen is sok kifogást emeltek, az irodalomban uralomra jutott a népies nyelv, mely megvetette a hivatalos grammatica szabályait s nem idegenkedett többé az egykori nyelvújítók szokottabb szavaitól sem. Úgy látszik, Simonyi volt az első a hetvenes évek orthologusai közül, a ki megérezte az eszme változását s az analogia hatásáról szóló dolgozatában beismerte, hogy nem afféle productum a nyelv, minőnek Müller Miksa, Schleicher, Budenz és majd minden nyelvész szerette feltüntetni, hanem nagy szerepe van benne az analogiának is.
Simonyi Tüzetes magyar nyelvtana a realismus grammaticája. Bár azt mondja a czímlap, hogy történelmi alapon áll, nagyon tévednénk, hogy ha ebből egy orthologiai irányú nyelvtanra következtetnénk. Megvan ugyan benne a szók és alakok történeti változása is, de gondosan előadja, az egyes nyelvjárásokban és a rokon nyelvekben minő módosulásokban jelentkeznek; szóval oly nyelvtant adott nekünk a szerző, mely nem szabályozni, hanem csak lehetőleg magyarázni akar. A idealrealismus napjaiban, mikor a nemzetek egységre törekszenek, a legtöbb grammaticus szabályozni kívánja az irodalmi nyelvet; Simonyinak mint realistának, a népies nyelv barátjának, nincsenek ily czéljai; de nagy nehézséggel áll szemben, hogy ő, ki azelőtt annyira physisnak tartotta a nyelvet s követte mesterének ily irányú, sokszor erőszakos fejtegetéseit, most egyszerre az analogiát is fel kell használnia a szók és alakjaik megfejtésére. Ez nem egyszer feltűnő ellenmondásokba keveri.
Simonyi realismusának kiáltó jele továbbá a meghatározásoktól való idegenkedése vagy a definitiók külsősége. Már a hatvanas években sokszor kikeltek a tanárok és tudósok a meghatározások ellen. Mert nincs érzékünk az egész meglátására, eszmei felfogására, azért a realista jobban szereti a dolgokat leírni, részeiben feltüntetni.
A mű hangtani részét realista aprózással készítette el Balassa József. Húsz év óta nagy mérvet öltött a nyelv elemeinek szétszedése és megkülönböztetése. Például a mai nyelvtudomány tömérdek a hangot ismer s ha még sokáig tart a realismus, valószínű, hogy egy harmadával növekedni fog a számuk. Csak jó füle legyen a nyelvésznek, nem lesz határa a megkülönböztetésnek. Azelőtt csak egyes és kettős mássalhangzókat ismertünk, ma már vannak rövidek és hosszúk is.
Az alaktan kidolgozása is szorgalommal és ismerettel készült. Simonyi e művében alaposabb akart lenni, nincs meg az a gondatlanság és könnyelműség, mely a nem rég megjelent Deutsche und ungarische Redensarten, továbbá a nagy nyelvtörténeti szótár-t jellemzi és sok tekintetben hasznavehetetlenekké teszi, noha mindkét munkát megkoszorúzta a m. tud. akadémia. Az egyes alakok megfejtésére felhozza, a mit a régi irodalmi és a rokon nyelvekben, meg az élő dialectusokban talált; csakhogy itt is csupán a végső esetben szeret az analogiához fordulni; pedig az ébredező idealismus maholnap jóval többet fog megmagyarázni az öntudatos és öntudatlan analogiából. Általában a szerzők a realismus hatása alatt erősen hangoztatják, hogy a nyelv életében minden változás öntudatlanul történik s az olyan tudatos, egyúttal erőszakos változások, mint pl. nálunk a nyelvújítás, kivételek a nyelv életében. (43. l.) Nagy tévedés azt hinni, hogy vannak kivételek. A nyelv terén épen oly kevéssé vannak kivételek, mint az ember erkölcsi világának más térein, minő a vallás, az erkölcs, a politika, az irodalom, a művészetek stb. Mindezekben az ember cselekszik az uralkodó idealismus vagy realismus nyomása alatt. Minden látszatos kivétel az emberi faj és egyed eltérő szervezetéből származik. De általában elmondhatni, hogy az emberi haladás egy-egy hullámának első vagyis idealisabb felében, a szélső idealismus lohadásával beáll kisebb-nagyobb mértékben a vallás, a bölcsészet, a nyelv stb. terén az újítás. Tessék bármely nép történetét vizsgálni, mindjárt látni, hogy az idealisabb időkben több vagy kevesebb változáson megy keresztül a nyelv.
A kivétel frázisával nem magyarázunk meg semmit. A tudománynak az okot kell kutatni. És mivel az uralkodó eszme egyenlően hat az egész világon, az úgynevezett kivételek okát mindig a fajban és egyedben fogjuk megtalálni. A nyelvújítás azonban nem kivétel, mert vele bizonyos fokban mindig találkozunk a hullám első felében Kivételes eset volna, ha a realismus idején mutatkoznék, mikor nincs inyünkre az új szók faragása, a nyelvtani alakok megváltoztatása, az idegen szólásmódok meghonosítása; előfordulhat ugyan oly eset, de nem áramlat. Nagyon lehet, hogy egy öreg ember élte alkonyán a mostani realismus alatt egy új szót farag, idegen szólásmódot használ vagy valamely merész inversiót csinál, mint fiatal korában tette; de már alig talál követőre, míg a harminczas, negyvenes, ötvenes években mindjárt eltanulta tőle a lelkes olvasó, mert egyetemes áramlat volt.
Mindezekkel nem akarjuk a mű becsét leszállítani, majd leszállítja az idő, a kitörő idealismus, mely megveti a népiest, követeli a szabatos meghatározást; szívesen elismerjük a szerzők szorgalmát és alaposságát; csak okait kerestük annak a tüneménynek, miért írták így műveiket és nem másképp.