Rendkívűl érdekes intézkedés akart lenni a kuriai bíráskodásról szóló törvény, mely általában mondva, a politikától tiltotta volna el a papságot. Mert bármennyire óvatos a pap, a nagy küzdelmek hevében alig tarthat egyházi beszédet, mely kisebb-nagyobb mértékben politikai izgatásnak ne czímezhetnének. Egy lelkes pap, a kit áthatott a vallási és erkölcsi idealismus, könnyen börtönbe kerűl, ha realista bírák tesznek igazságot fölötte.
Szerencséjökre ez a korszak nem tart soká. Mindnyájan átváltozunk. Ne higyje senki, hogy csak a népet ragadja meg az egész világon a valláserkölcsi rajongás. Ez kitör a tanuló ifjúság, a művelt középosztály és a főurak szívében is. A zsebelés nagymesterei és az országgyűlési képviselők sem maradhatnak ki. A pénz emberei, a kisebb-nagyobb bankárok is megérzik az idealismus nyomását, nekik is lelkesedniök kell az erkölcsért, a vallásért. Talán a legutolsók lesznek, de végre ők sem kerűlhetik ki mindnyájunk sorsát. Mert erkölcsileg meg kell tisztulnia az emberiségnek, hogy legyen mit fogyasztanunk, apasztanunk a haladás jövő hullámának végeig.
Ha tehát be is zárnának néhány papot, a mai real irány még sem érné el czélját, néhány esztendő múlva uralomra jut az emberiség szívében a vallás és erkölcs tisztelete és eltörlik vagy ignorálják ezt a törvényt. Azaz vagy magától elavúl vagy oly irányban alkalmazzák, melyet éppen nem kívánt a mai realista gondolkodás. Például a néhány év alatt hatalomra jutó szélső idealis, katholikus irány fogja alkalmazni a protestáns papok ellenében, kik most nagyrészt a kormány szekerét tolják.
A dolog magyarázata abban áll, hogy a szélső idealismus kedvez a tekintélyi hitnek és az idealis moralnak. Ennek hazánkban legelső képviselője a katholikus egyház. Neki tehát szükségképp hatalomra kell jutnia. Nem egyszer hallom ugyan azt az ellenvetést, hogy ez lehetetlen a villanyosság vagy a Röntgen-sugarak napjaiban. Tudós barátaim azonban mint jámbor realisták nem ismerik az erkölcsi világ rendjét. A maguk jóízű léhaságában és eszmétlenségökben érzéketlenek minden erkölcsi iránt; nem tudván összefoglalni, az ő aprózó megfigyelésöknek, vizsgálódásuknak élnek s nincs fogalmuk ama nagy erkölcsi átalakulásról, melyen most vergődik át az ember. A katholikus irány győzelmét megállítani valóban lehetetlen. A hol pedig, mint egyes északi országokban, gyönge vagy nincs is katholikus egyház, ott mégis nagy tiszteletben részesűl a tekintélyi hit és idealis moral, mint azt a jeles angol szónok és államférfiú Balfour minister vallásbölcsészeti munkája is tanúsítja.
Századunk második tizedében számtalan protestáns gondolkodóval együtt a mi Kölcseynk is azt tartotta, hogy kár volt annyi százezer vagy millió ember vérét ontani a protestantismusért; hinni kell a katholikusnak, hinni kel a protestánsnak: az egyik vizsgálat nélkűl hisz, a másik vizsgálat után hisz, de okvetlenűl hinnie kell. Ilyet persze csak a szélső idealismus napjaiban lehet igazán mondani, mikor az erkölcsi eszme nyomása alatt örömmel látjuk a vallás és moral uralmát embertársaink magán és közéletében.
De mihelyt beállanak azok a napok, melyekben az egyén jogát kezdjük hangoztatni az egyetemessel szemben; mikor szívünkben megjelenik a kétely és a rationalismus: ekkor heves támadásoknak lesz kitéve a katholikus egyház, rokonszenvünk a protestánsok felé kezd fordulni, mint ezt 1830 körül és után lehetett látni. Most az egész művelt világon az orthodox irány győzedelmeskedik; az ő zászlaját lobogtatva tisztúl meg az ember az anyagiság szennyétől, emelkedik ki az érzékiség pocsolyájából, a családban elfoglalja helyét az atya, melyről leszorította a hivalkodó asszony és a követelő gyermeknépség, ritkulnak az úgynevezett honleányok és választmányi hölgyek, betöltik igazi szerepöket a családanyák, megnövekszik a szófogadó gyermekek száma; a társaságban és a színpadon nem fogunk nevetni a szegény férj rovására, hanem a kikapós asszonyt és a csábítót gúnyoljuk ki, ezeknek kell rosszúl járniok, hogy kimulathassuk rajtuk magunkat. Szóval éppen ellenkezőbe kell átcsapnia érzésünknek, gondolkodásunknak. A mit ma teszünk, csak a magunk, családunk, fajunk, pajtásaink, küzdő embertársaink örömére teszszük; nem igen keressük az erkölcsi szempontot: akkor pedig az egyetemes szempontjából cselekszünk, isten, vallás, erkölcs, becsület, tisztesség, nemes önzetlenség vezet eljárásunkban, megvetjük a léha zsebelőt, a hitvány kapaszkodót s a kiket ma királyok ünnepelnek és a panem et circenses-t kiáltó tömegek megtapsolnak és éljeneznek: akkor lelkökben megszégyenülve tekintenek vissza kevésbbé tisztes multjokra s megvetéssel emlegeti nevöket az átalakúlt emberiség.
Ezek sorából aligha fog hiányozni sok most ragyogó név.