Csatára szólítja fel papjait a szentszék. Most könnyen teheti. Ma mindenfelé neki virrad. Az emberiség rajongani kezd az egyetemesért; természetes, hogy hivatalos képviselői, különösen a papok mozognak leginkább. És ilyenkor van hatása a szentszék rendeletének. Még néhány év előtt mosolyogtak az efféle rendeletre. Most tisztelettel fogadják.
Mikor több évvel ezelőtt a Ferenczrendi barátokat akarta szabályozni a római központ, alig érhetett el valamit. A legszigorubb fenyegetés sem használt, sikere majdnem semmi volt.
Miért? Mert a realismus napjaiban minden testület decentralisálódik. A családban az atya elveszti hatalmát a gyermekekkel szemben. Ilyenkor az atyának nincs nagyobb boldogsága, mint gyermekeinek vágyait, követeléseit kielégiteni. Érzéki gyönyörrel tekintenek a szülők gyermekeikre s a kik tehetik, sok játékot és drága ruhákat hordanak haza. Szegény Kókán sikkasztott, hogy többek között ezreket költsön gyermekei játékára, mulatságára. A jámbor férj nem tud eleget kiadni az asszony cziczomájára, estélyeire, szinházaira, kirándulásaira, fürdőzésére. A hol mind ez nem lehet, ott kisebb mértékben, de mégis érvényesűl az asszony akarata.
A testületek, hivatalok vezetésében mindenütt ez a szétmállás, a részek uralma nyilvánult. Egy erélyes főnök sehol sem tudta hosszú időre felütni sátorát, ha tisztességes és becsületes szigorral mert fellépni. Ha pedig tisztviselőtársai szólaltak fel hivatalos működése ellen, csakhamar távozni kényszerűlt. Az erélyes tanfelügyelő például mindjárt összetűzött az alispánnal, vagy más megyei hatalmasokkal s csak azt láttuk, hogy az ország egyik végéből a másikba dobálja, vagy más téren alkalmazza, főleg nyugdijba küldi a minister. Ezer meg ezer példával illustrálhatnók a részek uralmának, befolyásának tüneményeit a realismus napjaiban.
A katholikus egyház története szintén csak ezt mutatja. A VI., X., XV. század a catholicismus roppant megaláztatásával járt. A XVII. század második fele nem különben. Csak 1690 után, mikor ébredezik az idealismus, kezd újra magához térni a katholikus egyház. A XVIII-ban, 1773-ban újra engedni kell a részeknek, eltörlik a Jezsuita-rendet, mindenfelé üldözni kezdik az egyházat, József császár nálunk gyökerestűl átváltoztatja az egyháziak közéletét, eltörli a sok imádságos szerzetet. És így tovább. 1810 után ismét erőt kezd mutatni a katholikus központ. Róma parancsol s engedelmeskedik a papság. 1817-ben már mindenfelé lelkesednek az egyetemesért, benne a katholikus egyházért és szánalmas benyomást ébreszt a hitújitás háromszázados emlékünnepe.
Most hasonló napok fognak bekövetkezni. A római központ erőt érez magában és erejének súlya van.
A jámborság, szentség, magasztos erély tudja magával ragadni a hiveket. A szentszék a magyar alsó papságnak ad igazat, tőle és a világi uraktól várja a vallásos élet fölébredését, mikor megrója a püspökök túlzott óvatosságát, engedékenységét.
A főpapoktól a seminariumi nevelés reformját követeli a római szék. Ez kissé nehéz. A papi nevelés a realisabb időkben veszit egyetemes jelleméből és nemzeties, magyaros lesz. Igy volt ez a XVII. században, így a XVIII. század utolsó negyedében, mikor a pozsonyi és más növeldékben világi szindarabokat játszottak. Mintegy húsz év óta szintén szabadabb lőn a papi nevelés.
Alig remélhetni, hogy a mi jó magyaros püspökeink seminariumi tanáraikat szent buzgóságra kényszeritsék, vagy rögtön eltávolitsák. Öt-tíz év alatt azonban sok minden megváltozik, uralomra jut a katholikus irány és buzgóbb lesz a papi nevelés, melyet elhanyagolt a realismus annyira, hogy például Ipolyi Arnold mint nagyváradi püspök állítólag egy családos papot nevezett ki seminariuma igazgatójának; pedig egykor maga is a pesti központi papnövelde rectoia volt a szentéletű Kubinszky Mihály után, a ki itt tehetetlennek bizonyúlt, noha előbb Kalocsán rajongtak érette a clericusok. Csakhogy e rajongás még az ötvenes években volt.
Végül a magyar nyelvnek erőszakos terjesztése ellen is tiltakozik a szentszék, mikor a nemzetiségek vallásos tanitásánál kárhoztatja használatát. A rendelet e része egy lustrum előtt még nagy vihart keltett volna. Ma annyira hanyatlik a nemzeties, a népies, a magyaros iránti lelkesedés, hogy szép csendesen fogadják. Mikor az egyetemesért kezdünk rajongani, beszélünk ugyan, még pedig hévvel a hazáról és nemzetről, de már egészen más, tudniillik erkölcsi szempontból emeljük ki. Az ily hazában szeretettel ölelkezhetnek a legkülönfélébb nemzetiségek. Csupán a zsidó és czigány van ilyenkor kizárva a kölcsönös szeretetből. Azért lesz érthető, hogy 1815-ben a bécsi congressus minden rosszakarat nélkül csapja egymáshoz Belgiumot és Hollandiát, nincs érzéke a nemzetiség eszméjéhez, éppen úgy, mint Szent-István király nem érzi szükségét az egynyelvű magyar hazának, vagy a XVI-ik század első felében német, tót és magyar származású reformátorok vegyesen hirdetik a vallásújítást, Rákóczy oroszai egész lélekkel csüggnek a magyar hazán; szepesi németek, felvidéki tótok ugyanazon hévvel harczolnak az ország szabadságáért, mert megszünt a nemzetiségi érzés.
Ennek lehetőségét azonban még sok realista nem tudja elhinni. Azt tartja, hogy a nemzeti érzés örök és változhatatlan érzelem. Pedig nagyon természetes a hanyatlása. Mert mikor az egyetemesért kezdünk lelkesedni, mint az idealismus napjaiban, akkor nem rajonghatunk a szűkebb nemzeti és a még szűkebb individualis eszme után.
Ezek iránt közönyösek vagyunk, sőt megvetéssel viseltetünk. Persze a szélső idealismus hamar lejárta magát. 1825-ben Vörösmarty már ostrozza a gyáva kort, melyben álom öldösi a magyar ember szivét.
A szélső egyetemes iránti rajongás kora nagyon rövid szokott lenni, de elég arra, hogy az emberiség megtisztúljon a realis idők erkölcsi szennyétől, a népben uralomra jusson a vallási és erkölcsi tekintély tisztelete, a családban elfoglalja szerepét az atya és férj, az irodalomból és művészetből eltünjék az érzéki, az állati kéj, különösen háttérbe szorúljon a meztelen nő, kit annyi változatban másol a realis idők művésze és fényképésze.