Az idealismus kitörésekor az emberiség nagyon eped az Isten után. 1815 körűl az Isten eszméje hatja át az egész társadalmat. Ezt mutatja a politika épen úgy, mint az irodalom. Az egyetemes elvekről, az örök és szükségképi principiumokról szólanak a bölcsészek, szivesen foglalkoznak a metaphysica és erkölcstan fontos kérdéseivel, még a természettudományba is belé viszik a philosophiát. Az állam- és jogtudomány egy Haller, Bonald, de Maistre és mások kezében theocraticus színt ölt magára; az ember lelki világának, a három eszmének, a szép, jó és igaz eszméjének egységéből indulnak ki s a szerint a politika, a moral, a vallás stb. mind egységbe olvadnak össze, úgy, hogy az ember nem látja az alkotó részeket, legalább nem tulajdonít nekik nagyobb jelentőséget, mindent az egész szempontjából ítél meg.
De már a század harmadik és negyedik tizedében lazul a három eszme egysége s azért észre kezdjük venni az egésznek alkotó részeit; a tekintély uralma bomladozik, mind hatalmasabbá lesz a scepticismus és a rationalismus, velök jelentkezik az egyházi zsarnokság elleni zúgolódás és a lelkiismeret-, a vallás-, a sajtó-, a polgári szabadságért való rajongás; kevés embert vigasztal a tekintélyi vallás és idealis moral. A katholikus egyházzal szemben magasztalják a protestans vallást, a vizsgáló hitet és mindenfelé ostorozzák a vakhitet.
Az ötvenes években a nemzeti egység, az állami központosítás eszméjével együtt megjelenik az egyházi centralisatio, az orthodoxia is. Ez azonban már nem a szélső idealismus magasztos rajongása az isteniért, az egyetemesért s benne a tekintélyi vallásért; hanem politikai tendentia, mely szintén üldözi a szabadságot, ha útjába áll.
Csakhogy az egyházi központosítás sem tudja megakadályozni a három főeszme fokozatos szétválását, a realismus gyarapodását. Az ember folyton rationalisabb, észszerűbb lesz. Minden erőnkkel az észszerűség felé törekszünk. Észszerű vagyis lélektani alapon áll a szépirodalmi, művészeti kritika. Észszerűség szempontjából bíráljuk a politikai, jogi, társadalmi, nevelési stb. intézményeket.
A tiszta ész lesz nemcsak a realis tudományoknak, hanem az ember testi-lelki életének is egyedül jogos bírája. Nagyon természetes, hogy e bíró előtt nem állhat meg a tekintélyi vallás, sőt akárhány ember szemében semmiféle vallás sem. A hetvenes-nyolczvanas években nagyon elterjedt a nyilt atheismus, az ember közönyös lett minden isteni iránt. Az iskolákban is elhanyagolták a vallás tanítását, a család nem törődék az ifjúság vallásos nevelésével. Az egyház papjait gúny tárgyává tette a szépirodalom, különösen a színpad. Legfölebb a katholikus egyház gyönyörű érzéki szertartásai tetszettek, úgy hogy egyiket-másikat meghonosította a protestantismus is.
Az Istennel ilyenkor csak a mysticusok törődnek, a kik nagyon elszaporodnak, mert a realis ember szétválasztó, aprózó, megkülömböztető elemzése a dolgok mélyében sejti az istenit, a mysticus valamit.
A realismus gyarapodásával tehát hódít a mysticus vallásos érzés. Igy látni ezt kivált a II. és a XV. században, továbbá a XVII. század második felében, azután 1800 körűl. Theologusok és philosophusok szívesen foglalkoznak az édes, lágy, vallásos mysticus érzéssel, melynek Kempis Tamás, Schleiermacher, újabban Renan és mások voltak tehetséges képviselői. A katholikus egyháznak különösen a XIV. és XV. században sok jeles mysticus írója volt.
De mihelyt a netovábbig jutott a három főeszme elválása és az egész ellenében mindenfelé uralomra tettek szert az alkotó részek; az egyetemes képviselőit pedig sárba rántotta az individuum: kitör az idealismus s újra az egyetemes, az egész, az isteni felé fordúl az emberiség.
Azonban meddig terjed a realismus e netovábbja, még nem tudom megmondani. Az alkotó részek uralomra jutásának határait nehéz pontosan megjelölni. Annyit látok, hogy a családban a nő, tehát a legfontosabb alkotó rész, befolyása haladást mutat három ezer év óta. A görögöknél még el volt tiltva a nyilvános élettől a feleség, már szabadabb volt a rómaiaknál, a keresztyénség ismét függetlenebbé, önállóbbá tette, napjainkban pedig sokfelé majdnem egyenlő jogokat élvez a férfival. A családban tehát halaványan ki lehetne mutatni a fokozatos fejlődést, vagyis a részek érvényre jutását. De nehezebb a politikai életben. Noha itt is jóval fejlődöttebb a mai közélet mint a középkorban, sőt talán a görög-római világban volt.
Talán úgy lehetne megtalálni e netovábbat vagyis az idealismus jelentkezését, ha az individualismus azon állapotját veszszük föl, melyben féktelen és zsarnok kezd lenni. De ez sem deríti föl, világítja meg a kérdést. Legalább én nem tudom földeríteni.
A mi napjainkat illeti, már több év óta számos jelenségével találkozunk a kitörő idealismusnak. Legkitünőbb jele a vallásos irodalom roppant elterjedése. Valamire való egyházi mű sok ezer példányban jelenik meg, holott gombamódra szaporodik a számuk. A lapok, a folyóiratok telvék moralizáló czikkekkel, vallási kérdések fejtegetéseivel. A magyar, noha fajánál fogva nem igen rohan a szélső idealismusba, szintén elég örömest olvassa most a vallás-erkölcsi tünemények magyarázatait.
E lelki szükség egyik jelenségének tartom én dr. Wekerle László Isten czímű bölcsészeti munkáját, mely buzgó hirdetője a valásosságnak, kárhoztatója a hitetlenségnek. Wekerle bölcsészetét a necessismus metaphysikájának nevezi s czélja bebizonyítani, hogy az ember szükségképen rájön az Isten ismeretére. Általános, feltétlen fogalomnak és nem egyéninek tartja az istent; nem concessio ez, melyet az ész a szívnek tesz, hanem absolut valóság. A szerző vallja, hogy isten létét idáig tudományos alapon még nem tudták bebizonyítani, milyenségét felfogni. Tehát e nagy feladatra vállalkozik. Neki nem elég az Istent, e szabad értelmes, végtelen tökéletességű, személyes nagy szellemet hinni, hanem tudományosan is meg kell ismerni.
Wekerle bölcsészete tulajdonkép természetphilosophia, mely szívesen alkalmazza a tudomány mai eredményeit, ügyesen felhasználja mindazt, a mivel nehéz tételét bizonyíthatja. Természetes, hogy érvei, noha itt-ott elég mysticusok, összefoglaló gondoskodásának szüleményei. És mikor az Isten szükségképiségét bizonyítja, csak azt látjuk irataiból, hogy igazán szüksége van az Istenre. Ma már sokan érezik e szükséget, s majd a régi érvekkel, majd ezek modernizálásával, különféle átirásukkal hirdetik, hogy van Isten, van élő hit, van igaz vallás, van magasztosabb, nemesebb erkölcs, van isteni erény. A szerző sokszor költői lelkesedéssel hirdeti a nézeteket.
Erkölcstanának czélja az erkölcsi és szellemi tökély, világosabban mondva: az istenes élet. Csakhogy ez is homályos, melyet nem világosít fel az a szabály, hogy a nemes egoismus mindíg túlsúlyban legyen az altruismus felett, a jellemerély pedig a szívjóság mellett soha ne hiányozzék.
Mindezek annyira határozatlanok, hogy senki sem tájékozhatná magát belőlük. A moral története világosan mutatja, hogy az idealis napokban az egyetemesért kell rajonganunk, lelkesednünk; az isteni, az erkölcsi ragad meg bennünket. Ilyenkor csak az oly irodalmi művek tetszenek, melyekben az egyetemes tiszteletével, az isteninek imádásával találkozunk, a színpadon is meg kell becsültetniök a tekintély képviselőinek, nevetnünk csak az egyén kudarczán szabad. Némi undorral fordulunk el az érzékiség szemléltetésétől, sokan követelik, hogy fügefalevelekkel takarjuk be a meztelen szobrokat vagy egyszerűen távolítsuk el.
De fokonkint annyira átváltozik érzésünk, gondolkodásunk, hogy a realismus alkonyán szemünk elől elveszítjük az egyetemest. Lágy jóság, léha gyöngédség, altruisticus szánalom, válogatás nélküli irgalom tölti el bensőnket. Létünk legelső gyönyöreit ilyenkor az érzékiség szolgáltatja. Örökös szórakozásra, folytonos élvezetre és tartós munkára van szükségünk, hogy ne érezzük vagy legalább enyhítsük a realismus nyomását, még úgy is sok ember öngyilkos lesz, mások megőrülnek vagy idegesekké válnak. Annyira, hogy ha képesek volnának még tetemesen beljebb hatni a realismusba, az egész emberiséget borzasztó életúntság sújtaná és tömeges lenne az öngyilkosság.
Valóban ez a haladás egy-egy hullámának erkölcstana, melyet azonban Wekerle nem ismer. Vajjon összefoglaló gondolkodásának növekedésével be fogja-e látni, oly kérdés, melyre nem tudok válaszolni.