Ezer meg ezer tünemény mutatta az embernek, hogy a dolgoknak fensőbb okaik is vannak. Az idealisabb időkben igazán átérezték az isteni gondviselés fogalmát, belőle magyarázták az erkölcsi és legtöbbször a természeti élet tüneményeit. A realisabb napokban jobbadán bizonyos determinista és fatalista világnézet vett erőt az embereken. Még azok is, a kik az isteni gondviselést emlegették, bizonyos fatalis, végzetes jelentést tulajdonítottak neki. Az isteni gondviselés édes és vigasztaló gondolat volt, mely megnyugtatta a jámbor hivőt; a realisabb idők végzete, determinista felfogása azonban nem tudta fölemelni az ember nyomott lelki hangulatát. A féktelen individualismus zabolátlankodott mindenfelé, még a X. században is úgy, mint a XV-ikben.
Néhány század óta leginkább a korszellemet és a divatot emlegetik az erkölcsi tünemények magyarázatánál. Csakhogy a kor szellemének és az uralkodó divatnak emlegetése minden magyarázat nélkül odavetve csak egy-egy zajos frázis. Pedig nehezen használtunk valamely hézagpótló varázsigét annyiszor, mint épen ezeket.
A kor szelleme valami fensőbb volt. A komolyabb jelenségeket szoktuk vele indokolni; a divattal pedig az alsóbbrendűeket. Ez utóbbit szeszélyes valaminek tartottuk. Pedig mind a korszellem, mind a divat, ugyanazon magasabb eszmei oknak természetes okozata.
Az erkölcsi világ törvényének ismeretével mindjárt tudjuk, hogy az erkölcsi tüneményeknek kétféle okuk van, egy közvetett vagyis eszmei, egy közvetlen és alkalmi.
Az első a tulajdonképeni, az igazi ok. Az uralkodó eszme folytonos változása, ritmusos módosulása hat az emberre, a ki e hatás szerint tartozik átalakulni, érezni, gondolkodni és cselekedni. Ez ok hatása alatt van nekünk az idealis napokban széles látásunk, e nyomás alatt rajongunk az egyetemesért vagyis az isten, a vallás, az erkölcs, a tekintély győzelméért. A szép, jó és igaz egységének lazulásával tiltakozunk a tekintély, a vakhit, a papi zsarnokság uralma ellen, hirdetjük az egyéni szabadság jogát, követeljük a vallás, a lelkiismeret, a sajtó, a bölcselkedés, a gondolkodás és a politikai élet szabadságát.
A haladás hullámának közepén látkörünk szűkűlésével rajongunk a nemzeti egység és nagyság után, melylyel az idealisabb idők szabadságapostolai sokszor ellentétbe jutnak és összetiportatnak. De a mint meghaladtuk az idealrealis gondolkodást, mindjobban győz az individualismus, az egyéni szabadság eszméje; a politika, a jog, a társadalmi élet elfordul a vallástól, az erkölcstől, ezek alapja, forrása többé nem az isteni tekintély, nem az egyetemes, hanem az egyén. E szerint módosítjuk törvényeinket, e szerint módosúl a bíró és a társadalom itélete. Mindenfelé uralomra jut az érzékiség, sokan beléhelyezik boldogságukat, az emberiség a léhaság, az anyagiság, az elvtelenség prédája lesz, mert nincs a mi egyediségét meg tudná fékezni. Mindenütt az alkotó részek uralkodnak, a családban, a községben, az országban és magában az egyházban is; így semmivé lesz az egésznek, a tekintélynek hatalma.
A haladás egy hullámának elejétől végeig ezeket az érzelmeket és gondolatokat találjuk, melyek az eszme ránk való hatásának következményei. Természetes, hogy a nemzetek műveltségi szinvonala szerint ez érzelmek és gondolatok más-más alakban, kisebb vagy nagyobb zajjal jelennek meg. Például 1830 körül Francziaországban, Belgiumban, az angol földön győzött a liberalismus, úton-útfélen dicsőitették a szabadságot, míg a kevésbé művelt népeknél nem találkozunk e tüneményekkel; de azért e műveletlen nemzeteknél is fogy a tekintély, az egyetemes, az erkölcsi és az isteni iránti lelkesedés, ők szintén hangoztatják az individuum jogát s a gyakorlatban keresztül visznek, egyet-mást; műveltségök azonban annyira alantas, hogy külső törvényekkel még nem képesek megbuktatni a theocraticus jogrendet. Az idealrealismus idején ők is lelkesednek a nemzeti egység és nagyság iránt, a realismus alatt pedig léhák, érzékiek, az anyagiságra vetik magukat, noha sokkal korlátoltabb viszonyok között tehetik, mint a művelt nemzetek.
Az egyénnek az a rendeltetése, hogy símuljon az erkölcsi világ törvényéhez. A ki nem tud símulni, az boldogtalan, szerencsétlen lesz; míg a ki símul, szerencsés elégedett, vidám, tisztelt és egészséges.
Millió példával bizonyíthatjuk ezt az állítást, mert csak elő kell vennünk bármely ismert gondolkodó, politikus, költő, művész, tudós, ügyvéd, orvos stb. életrajzát, mindjárt látjuk az eszme befolyását.
Mutassunk be egy-két példát; a többit az olvasó maga is megtalálhatja.
Például álljon itt a nagy szónok, Demosthenes. Ő a 425–150-ig tartó hullám első felében élt. 380-ban született. Görögország akkor apró államokra oszlott. Demosthenes Athenben szerepelt és lánglelkű hirdetője volt a szabadságnak. De szemben állott vele az idealrealismus nemzeti egysége és nagysága. Az idealisták autonomicus szabadság utáni rajongása már nem igen kellett, helyette a nemzeti egység utáni vágy folyton növekedett. Pedig Demosthenesnek az előbbi volt az eszménye, melyet nem tudott cserben hagyni. Csodálatos erélylyel és szónoki tehetsége bámulatos varázsával védte a szabadságot Macedoni Fülöp, az egység képviselője ellen. Mikor ezt meggyilkolták, Nagy Sándor ellen is folytatta a harczot, míg végre 322-ben megmérgezte magát. Hiába való volt égő szabadságszeretete, hiába minden fáradozása, elkeserednie, buknia kelle, mert az uralkodó eszmével állott szemben.
XIV. Lajos franczia király 1638-ban született és 1643-ban már trónra lépett. 1661-ben kezdett önállóan uralkodni. Ez időszak már erősen realis volt és Lajos kitünően érezte magát benne. Minden sikerült neki. Kül- és belpolitikája ritka szerencsével járt. Mint jó realista élte világát, páratlanúl tudott símulni az idők árjához. Udvara a fény és pompa, az ünnepélyek és mulatságok központja, a jutalmak és ajándékok kiapadhatlan forrása volt, úgy, hogy nagynak nevezték el franczia magasztalói. Körülbelül 1690-ig tartott e dicsőség. 1690 körül már jelentkeztek az idealismus előfutárai. Beállott a pénzzavar, az ország elszegényedett; éhség, nyomor tizedelte meg a népet. A király elvette egyik kedvesét és ezzel együtt az áhitatnak kezdett élni. Szomorú lőn az udvar képe. Hozzájárult még, hogy az egyik csapás a másik után érte a fejedelmet, 1710 után elvesztette fiát, a dauphint, több unokáját. E veszteségek csupán alkalmi és közvetlen okai valának a nagy király szomorú életének, azzá tette a fölébredő idealismus, mely a vallást, az erényt, a becsületet, a tisztességet stb. hirdette és tartotta egyedül jónak.
Wordsworth Vilmos angol költő 1770-ben született nagyon realis időkben, a kilenczvenes években elragadtatással tekint a franczia forradalomra, a féktelen szabadság kitörésére, 1800 körül kezd átváltozni, a vallás és erkölcs tisztelete jut uralomra lelkében. Igazi teremtő kora a tizes évekre, a szélső idealismus uralkodására esik, ekkor készül: The excursion, melyet sokan magasztalnak és legjobb művének tartják. The white doe of Rylstone (1815), Peter Bell (1819), The Waggoner (1820) és más jeles alkotásai többnyire ez időtájt készülnek.
Main de Biran, a francziák jeles metaphysicusa 1766-ban született. Mivel szerette a bölcsészetet, már a kilenczvenes években foglalkozott vele realis irányban. 1810 körül szembetünőbb változáson ment át, úgy, hogy Royer-Collard mindnyájok mesterének nevezte, aki újra megszerezte Francziaországnak a spiritualismust. Lelke azonban az idealismus erősbödésével nem tudott pihenni, mindjobban epedett az Isten után. Mélyen meghatók naplójának, a Journal intime-nek sorai. Ő, a ki a sensualismussal kezdette, Cabanis és Condillac tanaiból indúlt ki, 1817-ben érzi, hogy biztos alapra van szüksége. «Én szenvedek! Támaszt keresek és mindjobban érzem, hogy azt nem találhatom magamban!» (1819) Ugyanakkor irja: «Mint minden lélek, én is érzem, hogy valami feltétlenbe, változhatlanba kell fogódznom.» És így tovább.
Tehát minden tüneménynek kétféle oka van, az egyik, a fő, az eszmei ok, melynek hatása alatt módosúl érzésünk, gondolkodásunk; másik az alkalmi ok, melynek egyéni szervezetünk és környezetünk a forrása.
Például egy öngyilkosságról van szó. Mi az oka? kérdezik. Az alkalmi okok között szerepel az adósság, sikkasztás, családi viszály, mellőztetés, gyógyíthatlan betegség, igazságtalan bánásmód, félelem, szégyen stb.
Ezek azonban csupán alkalmi okok. Legfőbb az eszmei ok, az öngyilkos ugyanis nem tudott símulni az uralkodó eszméhez, azért az egyik nyomott szenvedő lelki állapotjában könnyelmű pazarló, henye életet folytatott, adósságot csinált, sikkasztott, a másik ideges, rossz kedvű otthon családjában, künn a társadalmi élet terén vagy hivatalában kiállhatatlan vagy pedig zárkozott, elégedetlen, meghasonlott lélek volt. Az efféle okoknak ezer meg ezer változata van. Ki tudná mind elszámlálni?
A történetirás rendesen a közvetlen, az alkalmi, a közelfekvő okokat nyomozza a realismus idején, nincs érzékünk a fensőbb eszmei kapcsolatokhoz. De az erkölcsi világ törvényének ismeretével nemcsak az idealis időkben fogják kutatni az eszmei okokat, hanem a realismus alatt is. Csupán azon különbség lesz a régi és az új realista előadás között, hogy röviden megemlítvén az eszmei okot, bővebben tárgyalják, szellemesen részletezik az események és intézmények alkalmi, közvetlen okait.