– Bácsi, kérem, ne haragudjék, de jó kedvemben szeretném egy kissé megboszantani. Maga oly pedans és unalmas, ha mindig békén hagyják.
– Mivel akarsz boszantani?
– A házassággal. Maga, a ki öreg napjaira agglegény maradt, most barátja és apostola a házasságnak.
– Úgy van, kicsikém.
– Talán meg is akarna házasodni, mint az agg Dumas tette?
– Azt már nem.
– Bácsi igazán rosszul járt. Mikor fiatal ember volt, a művésznők és más szép asszonyok társaságában elmulasztotta a házasságot, pedig akkor még sürgette az erkölcsi világ a tisztességes házas életet; most azonban, mikor kitűnő gondolkodók, előkelő poéták és regényírók küzdenek a házasság ellen, bácsi elszegődik lelkes védőjének, buzgó apostolának. Úgy látszik, bácsi mindig mást tesz, mint a mit az emberek tesznek.
– Nem jól mondod, édesem. Ez csak látszik. Szervezetem könnyen tud simulni az idők árjához. A gyarapodó realismus nyomása alatt a hatvanas és hetvenes években gondtalanul éltem világomat s a te regényíróid nézeteit úton-útfélen hirdettem; de most hajnalodik, mutatkozik az idealismus ragyogó sugara s engem mindjárt megvilágosít, noha melegítő erejét csak öt-tíz év mulva érzi meg az egész társadalom. Most még kevesen rajongunk érette. Sokszor hallod a társaságban, hogy ez vagy az mindig máskép cselekszik, érez és gondolkodik, mint a hogy a józan eszű emberek szoktak; jegyezd meg, hogy az ilyenek finom szervezetöknél fogva könnyen simulnak az idők árjához, vagy pedig kemény, hajlíthatlan egyéniségek, a kik alig tudnak az eszme változásával haladni s azért bomlott emberek. Mindkét állapot veszélyes, az első épen úgy, mint a második. Comte Ágost az őrültek házába kerűl, mert positivismusa jóval megelőzte korát; a magyar Semmelweisz szintén ott végzi be napjait, mert gyermekágyi lázának elméletét nevetségesnek találják orvostársai. Arra a finom elemzésre még ritka ember volt képes.
– De bácsi nem sokat törődött a világ ítéletével, mikor a szép asszonyok szerelme boldogította.
– Nem mondhatnám. Kivált a hatvanas években még sokszor resteltem azt a kivételes helyzetet, melybe az ily viszonyok juttattak. Néha igazán bántott a világ ítélete.
– És még sem tudott megházasodni, pedig nem volt pessimista.
– Édes fiam, a ki megelőzi korát, sohasem lesz pessimista, mert még ha őrűltségig izgatottá válik is, nem jut abba a sötét világnézetbe, melyet pessimismusnak neveznek. Azok esnek e bajba, a kik elmaradnak koruktól, a kikben több az összefoglaló, az idealis gondolkodás, mint a mennyit az idők árja megenged. Én mindig optimista voltam, most is az vagyok, mert hiszem, hogy nem sokára megnemesedik az emberiség. A realismus örökös mulatsága mellett az összefoglaló gondolkodású ember látja az emberi nyomort, az egyetemes léhaságot, a nemzeti szellem sikerein való határtalan örömet, de egyúttal a féktelen érzékiséget, kapzsiságot, jellemtelenséget és hasonlókat. Ezen azután töpreng és háborog, elkeseredik és kifakad. Nekem nem volt ennyire összefoglaló tehetségem, én sohasem láttam oly sötétnek a világot, mint egy Schopenhauer.
– De hát mit mond ahhoz, hogy már oly jeles regényíró is, mint az angol Thomas Hardy, nem igen rajong a házasságért.
– Fiam, ez régi dolog. A realismus az alkotórészek uralma lévén, alatta szétmállik minden intézmény. A politikai életben győz a decentralisatio; a gyarmatok, a tartományok, a nemzetiségek, a hol könnyen tehetik, a hol nem fűzik erős kapcsok az egészhez, érvényesülnek, nagyobb jogokat követelnek és kapnak; a nagy testületetek, mint nálunk a királyi tábla, az államvasút stb. decentralizálódik. Ez a család sorsa is. Annyira követelő a feleség, követelők a gyermekek, hogy aggadalommal tekint a házasságra minden komolyabb, önállóbb férfi. Így volt ez a II., VI., X. és XV. században, a XVII.-nek második felében és 1800 körül, mikor a két Schlegel, Schelling és mások kárhoztatták a házasságot. Napjainkban pedig számos realista gondolkodó, különösen a socialista hajlamúak megvetéssel szólanak a törvényes házasságról. Bebel vaskos munkája: Die Frau und der Socialismus 1883-ban jelent meg s csak oly szabadnak, függetlennek tekinti a nőt, mint a férfit. Ez a függetlenség azonban nem fér meg a törvényes házasság fogalmával. Különben a szélső idealismus lohadásával, a tekintély uralmának hanyatlásával mindjárt megkezdődik a szenvedély jogosultságának hangoztatása. Sand George már a harminczas években rendkivüli hévvel, lelkesedéssel hirdeti e tant. Igaz, hogy még nemesebb gondolkodás mutatkozik irataiban, még sokszor elismeri a tekintély némi jogosultságát, de a későbbi, kivált az alsóbb rendű elbeszélők rémes historiákkal bizonyítgatják a tisztes házasság hibáit, bajait s benne a nő szenvedéseit. A kitűnő regényírók csak újabban kezdik hangoztatni a nő szabadságát, függetlenségét.
– Hát nem ez a szép, az egyedül boldogító a házasságban? A független asszony édes szerelemmel csügg szerető férjén! Mily szép, mily magasztos gondolat! És ha később elhűlnek egymás iránt, ha a férfi szíve más nőhöz, a nőé más férfihoz vonzódik, miért maradjanak egymáshoz bilincselve egy hosszú életen keresztül? Lássa, mily boldog most Aranka és volt férje, mindegyik megtalálta a magáét! Nem igen törődnek a mi czopfos világunk balítéletével, sőt bátran szembe szállottak vele, mikor szépen fogatukba űlve párosan jelentették be barátjaiknak, jó ismerőseiknek, hogy nem sokára elválnak egymástól. Bácsi bizonyosan emlékszik Kovács Bélánéra, a ki most egy új férj ölében boldogan éli világát; de azért gyöngéd leveleivel sokszor fölkeresi az ő régi gyámoltalan Béláját, tavalyi nagy betegségében gondoskodott ápolásáról, néha maga is órákat töltött beteg ágyánál. Lássa, ez a szép, ez a nemes, ez az idealis gondolkodás!
– Fiam, ebben szikrája sincs az idealis gondolkodásoknak. Ez a realismus gyöngédsége, irgalma, nyájassága, határtalan jósága, mely nem ismer ellenséget. A realismus alatt mindnyájan jólelkű szamaritánusok vagyunk, szeretünk minden hozzánk hasonlót, csak ne állja el utunkat. Kovács Béláné nem tudja volt férjét gyűlölni, szivesen gondol első szerelmök boldog óráira, csak ne zavarja új szerelmének bűbájos napjait. Béla nem is zavarja. Mint kedves realista annak is örül, ha volt felesége vidáman éli világát.
– Hát ez nem idealis gondolkodás, nemes önzetlenség, igazán magasztos önfeláldozás? Ha ez nem idealismus, mi lesz akkor az eszményiség?
– Biz ebben nyoma sincs az idealismusnak, mely nem egyéb, mint az egyetemesből, az egészből, a központból való kiindulás. Az egyetemes, az egész, az isteni, az erkölcsi lesz tetteinknek rugója, indító oka. A mit teszünk, az egyetemes szempontjából teszszük. Béláné minden cselekedete az alkotó részből, az individuumból indúl ki. Mivel megszerette új férjét, senkivel és semmivel sem törődve elhagyta az urát és gyönyörű kis fiacskáját. Igaz, hogy sokszor megemlékezett róluk, tömérdek virágot, finom süteményeket, szép ruhákat küldözget elhagyott gyermekének, egygyel-mással kedveskedik volt férjének: ez azonban nem egyéb a realismus irgalmánál, gyöngédségénél, léha jóságánál. Ebben nincs igazi moral, mely csak az egyetemes szempontjából lehetséges. A törvényes házasság egyedül biztos alapja az idealis családéletnek, mely minden tettében az egyetemest tartja szeme előtt. Az egyénnek föl kell magát áldoznia az egyetemesért, az egészért. A férjnek és atyának kell uralkodnia az idealismus alatt s az erényt követve kell boldogítania nejét és gyermekeit. Ez az idealis korszak házassága, igazán boldog családi élete. A nő és a gyermekek megtanulnak engedelmeskedni, meghajolnak a férj és atya tekintélye előtt s akkor érzik jól magukat, akkor igazán boldogok, ha tisztelettel és hű ragaszkodással hajolnak meg az isteni és erkölcsi világrend e képviselője előtt.
– Bácsi mindig realistának csúfol engemet; de talán még sem vagyok az, mert szavaival egészen magával ragadott. Szentűl fogadom magának, hogy ellenünk sohasem lesz kifogása Pistának!